Azt írta az újság, hogy ma is naponta meg kell küzdenünk függetlenségünkért és szabadságunkért. Arra már kíváncsi sem voltam, hogy ez a slapaj polgártárs saját gondolata, jellemezvén a vészterhes időket, vagy a hagyományőrzők dilije, mert végül is, mindegy is. Kifolyt belőle a kék plakát mocska.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mint amikor a „Szellemirtók” névre hallgató böszme filmalkotásban a kisded ott heverészik a múzeumban, és éppen kúszik beléje sűrű folyamként a gonosz, hogy új alakot nyerjen. Aztán megérkeznek a hősök, és minden pitypalattyos lesz megint.

A különbség annyi csupán mese és valóság közt, hogy itt soha nem jön felmentő sereg, és a romlás voltaképp már megtelepedett. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most ők a világ romlására törnének, sokkal inkább védelmezik a kivívott leépülést, amely a rendszer veleje.

Mintegy fölülről szivárog alá az elhülyülés, amióta a Fidesz vezérkar vészesen fölhígult, és megállapodott a Németh Szilárdok szintjén, amelyben tagolatlan mondatok szakadnak ki az emberből a butaság bátorságával. Valaha, nem is oly rég még értettek ezen a vidéken magyarul, ma már csak a harci kürtök jeleit képesek fölfogni, igaz, azt oda-vissza.

A röhej az, hogy nem időskori bajról van szó. Ebben az országban már az óvodában kívánatos fogatlan vénemberként fungálni, beállni a sorba, a határra menni migráncsot csodálni, hülye képviselőtől pöttyös labdát kapni, első áldozáson sorban állni, hogy ne érje szó a ház elejét. Szivárványba öltözni veszélyes üzem.

A bambaságra épül a rendszer. Sokszor, sok mindent kikiáltottam már a regnáló hatalom legfőbb bűnének, de végül is megleltem az igazit. Ez az. Tanulmányozva a történelmet, régebben nem értettem, hogy Hitler bácsi hogyan volt képes oly rövid idő alatt elhülyíteni egy teljes társadalmat. Hát, így.

Nem kell hozzá túl sok, úgy tűnik, az emberi fajba genetikusan oltották bele a csordaszellemet. Ez a mamutok korában érthető volt, máma olyan csökevény, amely sok bajt megmagyaráz. Íme, itt tartunk, hogy a hagyományőrző szabadságharcol. Igaz, nem tudja ki ellen, de mégis jól esik neki összebújni.

A szomszéd Józsi, bármely baj éri, szidja a dakotákat, amely meghatározás őnála minden kicsit is karamellesebb bőrszínű embert jelent. Sőt, minapi beszélgetésünk során azt is kifejtette, hogy a nő nem ember, illetve csak félig. Miután nagyon határozottan küldtem el a picsába, bambán vigyorgott, és örült a barátságnak.

Józsin nincs mit csodálkozni, Kossuth rádiót hallgat hajnalonta. Ebben az a teljesítmény mércéje, mint a tegnapi kormányinfón kiderült, hogy Orbánnak végre sikerült a másik barommal Trumppal egy légtérbe kerülnie, mint diplomáciai siker és mérce. Ezzel most ellesz egy darabig, és nincs menedék.

Látod, ez már pont az: zuhanórepülés, danászta annak idején a Sziámi, és a rosseb se tudta, hogy vátesz veszett el benne, pedig az. És ha most azt várod nyájas olvasó, hogy miután a látleletet fölvettem, valamely szert is ajánlok a bajra, akkor csalódást kell okozzak. Nincsen. Én is csak könyöklök, és hallgatok.

A rendőrök azt mondták Komáromy Gergelynek, a Riddim Colony nevű zenekar frontemberének, hogy vége van, begyógyszerezik, szétinjekciózzák, és hónapokra kivonják a forgalomból. Ő volt az, akit azt követően vittek be a pszichiátriára, hogy a városligeti tüntetésen felmászott a bontásra ítélt Közlekedési Múzeum kéményére, majd önként le is mászott onnan.

Valljuk meg, ez már egy új szint. Nem egyszerűen gumibottal tosszuk szét a kedves tüntető ábrázatát, még csak nem is bilincselés közben törjük el a vállát neki, miközben barátilag noszogatjuk. Sőt – hogy szolgáljunk a legendáriumnak is –, gumilövedékkel sem hatolunk a szemüregébe. Az ilyen avítt módszerek semmire sem jók, mert a delikvens tudata megmarad, sőt, ellenállási buzgalma netán meg is erősödik.

Viszont rendnek kell lenni. Hat éves programja ez már jámbor vezetőinknek, ami elérendő célt először a jóképű belügyminiszter hirdetett meg. Mint emlékezhetünk rá, két hetet adott erre magának, aztán semmire sem ment, éppen csak sms-ekig jutott, és még annak sem engedelmeskedtek a polgárok. Nem ültek át másik autóba, leszarták, magunk közt szólván még ezt az utasítást is, viszont az ilyen engedetlenség nem tartható, mert hová jutunk így, mely búbánatba?

A végén még reánk telepszik a káosz. Mindezt megelőzendő számos módszer létezik. Lehet élni óriásplakátokkal, meg lehet szállni, le lehet igázni a médiát, és onnan duruzsolni katatón módon a népeknek az egyedül idvezítő igazságot. Segítségül hívhatjuk a haveri egyházat, akinek méla szolgái a szószékről kukorékolják szavainkat, hogy egyszerűbb, istenfélő alattvalóink a Gyehenna tüzétől rettegve foglalják imába szent neveinket.

Mindezek taktikai elemek – ha már harc -, a stratégiai célok eléréséhöz, jelesül a népek teljes lebutításához az oktatási rendszert alakítjuk át. Szaladgáltatjuk és énekeltetjük a nebulókat, valamint hülye tankönyveket írunk nekik. Alsóbb szinteken, az óvodában pettyes labdák kíséretében képviselők látogatják rendszeresen a kis szarosokat, és migráncsnézőbe viszik őket a határra. Ráadásként megfélemlítjük a tanerőt, és egyéb cukiságok is alkalmasak ideánk eléréséhöz.

E küzdelem csak hosszú távon hoz eredményt, viszont most van helyzet kedves vezetőnk szerint. A kárhozatot hozó Európa maga a káosz az új doktrína alapján, ezzel szemben fatornyos hazánk a rend hona, annak képviselője és mintázata. És akkor, amikor mindezt a légbe eregette az ő szájából, elvetemült alakok mindenféle ligeteket védenek itt neki, ami annyit tesz, hogy zavar támadt az erőben, és ez tarthatatlan állapot.

Megmutatja, hogy hiába az immár hat éves küzdelem, mégsem sikerült teljesen kiirtani az értelmet az összes magyarokból. Mintegy kétmillióból azért igen, de mindig akadnak renitensek, mint itt is, és ilyen esetekben a zavart és undorító hatalom netán kemikáliákhoz fordul. Volt már ilyenre példa az időben, és lesz is még, végső megoldásként meg ott van a lobotómia, ha már einsatzgruppékat nem gründolhatnak, mert az momentán nem komilfó. Íme, a rendért való heroikus küzdelem ábrázata.

Ámde:

„És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó.”
(Na, ugyehogy, JA)

„Kikerült a kormány oldalára a közoktatási törvény módosítási tervezete. Eszerint a jövőben fizetni kellene a tanulmányi és szakmai versenyekért, a szakkörökért, a diáknapokért, az énekkari foglalkozásért, más művészeti tevékenységért, az iskolai sportkörökért, de még a házibajnokságért is. A jövőben nem lenne térítésmentes az első szakképesítésre való felkészülés, ennek keretében a gyakorlati képzéshez biztosított munkaruha, egyéni védőfelszerelés és tisztálkodási eszköz, a szintvizsga, a különbözeti vizsga, a javítóvizsga, a szakmai alkalmassági vizsga, a pályaalkalmassági vizsgálat, valamint az első szakmai vizsga a tanulói jogviszony ideje alatt. Eltörölnék az ingyenességet a gyógypedagógiai tanácsadásban, a korai fejlesztésért és gondozásért, a fejlesztő nevelésért, a fejlesztő felkészítésért és a fejlesztő iskolai oktatásért is fizetni kellene.”
(hvg.hu)

Nem minden gyereknek van otthon számítógépe, de minden gyerek jár iskolába – egyelőre még. Tisztelt szülő! Aki, ha a jövőben nem leszel képes megfizetni, hogy a gyereked rajzszakkörre járjon, akkor ordíts! Tisztelt szülő! Ha nem futja énekkarra, matekszakkörre, mindenféle szakkörre, ha nem tudsz munkaruhát venni a kölöknek, ha nem tudod elküldeni vizsgálatra, hogy melós lehessen belőle, ha ökör a kölköd és megbukik, de nem tudod megfizetni a pótvizsgáját és tizenhat éves korában közmunkásnak kell állnia, ha úgy látod, hogy elevenen fal föl a rendszer, amelyre trombitaszóra szavaztál, akkor ébredj már föl abból a rohadt kómából, amelyet wizard of orban bocsátott reád.

Már nem is magadért, a te életed gyógyíthatatlanul és menthetetlenül szétrohadt. A fattyadért, akit most óhajtanak eladni rabszolgának. Vedd elő azt az elcseszett mobilt, és menj a hídra világítani. És ha maradt benned valami szikra, üvöltsél, hogy fáj:

„Nem élhetsz az emlékeidből/ Mert nem történt veled semmi sem/ Azt hazudnak neked, amit akarnak/ Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem/ Ha előrelátó csecsemő lettél volna/ Felkötöd magad a köldökzsinórodra/ De te megszülettél/ És nem vagy se hülye, se vak/ Ha már itt vagy/ Ne hagyd, hogy leállítsanak!/ Ha nem akarod hallani azt, aki oktat/ Mert véletlenül tudod/ Hogy egy utolsó szemét/ Ha azt gondolod róla/ Hogy pofázhat és szophat/ Fogd be a füledet/ Vagy hallgasd ezt a zenét/ Ha eleged van abból/ Hogy senki se tudja/ Hogy mit kellene csinálnod/ Hogy jobb legyen a kedved/ Mégis mindenki okos/ Mert azt hiszi magáról/ Fogd be a füledet/ És hallgasd meg a csendet/ Ha zavarni akarnak a depressziódban/ Vagy meg akarják mondani/ Hogy mikor hova állj/ Fogd be a füledet/ És hallgasd meg a csendet/ És ha szét akarják törni/ Üvöltsél, hogy fáj!/ Fáj! … Fáj! … Fáj! … Fáj! …/ Fáj fáj fáj …/ Ha előrelátó csecsemő lettél volna/ Felkötöd magad a köldökzsinórodra/ De te megszülettél/ És nem vagy se hülye, se vak/ Ha már itt vagy/ Ne hagyd, hogy leállítsanak!”
(Sziámi)

Gondoljátok meg ezt ti, szülők!

(Müller Péter Sziámi)

Emlékeim teás süteményeiből tűnik fel az a pillanat, amikor a rendszer változása előtt még együtt ültem a szőke bozontossal valahol itt Szombathelyen. Emlékeim módos pillanatait őrzöm, amint kajánul odakacsint a hatalomnak. Emlékeim szerint jó idők voltak.

Úgy ’89 táján, akörül, amikor még vezérünk sem volt annyira tüchtig, mert olyan magamfajta embernek tűnt, akkortájt térdre csuhásozott, akkortájt vitt narancsot bele a parlamentbe társaival, akkortájt szép és egy volt a világ.

Nehezen dolgozható fel egyébként, hogy mi a jófranc történt itt. A politika? Hogy benyomult a jobbról üresen hagyott térbe, ilyenekkel magyarázzák a mi Viktorunk sokadszori pálfordulását. Hát mért ne. Szíve joga, köll neki a hatalom, és észreveszi a lukat a falon, amin befelé lehet menni. Benyomul, és minden a kezében van, ez az egész rohadt ország emberestül, cégestül, etc. mindenestül. Minden az övé.

Itt van azonban egy méretes cezúra. Emberünk megváltozik, már nem ráz kezet, közel sem jön, távolodik, egyenruhásokkal véteti körbe magát, emberünk világmegvált, és fél.

Oda került, a hatalomnak arra a peremére, amelyből nincsen visszaút. Csak előre lehet menni, minden áron. Nem akarnék én itten párhuzamot vonni, de ilyes jellegeket lehetett felfedezni Hitler bácsiban, amikor a bukás közepette irányítgatta a nem létező seregeit. Persze a hasonlat botladozó, nem mérem én a mi Viktorunkat a nácihoz. Oppardon, nem. Köze sincs hozzá, csak hasonlatos, úgy áttűnik a képen.

Csak egy bajom van. Amikor ifjúságom bohóságában azt hittem ennek a kóklernek is bedőlve, hogy valami változik, akkor hittem a maszlagnak, és – láss csodát – ugyanabban a szarban vagyok, mint negyed évszázaddal ezelőtt.

És nem velem kúrtak ki, hanem a gyerekemmel és az unokámmal, és a további nemzedékekkel. Nagyon kicsesztek velük, és változtatni ezen bajos, nehéz, ám egyelőre még nem reménytelen.

Vissza kéne hozni nyolcvankilencet valahogyan, ha másképp nem, bűvös altatókkal, például Európa Kiadóval picinyt amely a maga módján szerelmes, és úgy van vele mint magam a Viktorral:

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Bárhogy is volt kezdjük újra!

Egy hely, örökzöld álmaimban.
Egy hely, a titkos életemben.
A nővéred öreg, a húgod meg gyerek,
hát ezért van, hogy hozzád megyek!

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!
Baby baby felmegyek hozzád,
ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország!

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!”

Kéne, mert vége a játéknak, visszavonhatatlanul.

Most már elég, és keserédes röhej. Tán még nem ment el a józan eszem, pedig mindent megtesznek érte.

„Emlékezz majd arra, ami most van! Lépj be a
fülkébe… Gondosan húzd be magad mögött a
függönyt… A borítékban egy cédulát
találsz… alaposan húzd át a másik nevet…
Ragaszd le a borítékot… és dobd be az urnába!…
Emlékezz majd arra, ami most van!”
(Müller Péter Sziámi)

Emlékeim teás süteményeiből tűnik fel az a pillanat, amikor a rendszer változása előtt még együtt ültem a szőke bozontossal valahol itt Szombathelyen. Emlékeim módos pillanatait őrzöm, amint kajánul odakacsint a hatalomnak. Emlékeim szerint jó idők voltak. Úgy ’89 táján, akörül, amikor még vezérünk sem volt annyira tüchtig, mert olyan magamfajta embernek tűnt, akkortájt térdre csuhásozott, akkortájt vitt narancsot bele a parlamentbe társaival, akkortájt szép és egy volt a világ. Nehezen dolgozható fel egyébként, hogy mi a jófranc történt itt. A politika? Hogy benyomult a jobbról üresen hagyott térbe, ilyenekkel magyarázzák a mi Viktorunk sokadszori pálfordulását. Hát mért ne. Szíve joga, köll neki a hatalom, és észreveszi a lukat a falon, amin befelé lehet menni. Benyomul, és minden a kezében van, ez az egész rohadt ország emberestül, cégestül, etc. mindenestül. Minden az övé.
Itt van azonban egy méretes cezúra. Emberünk megváltozik, már nem ráz kezet, közel sem jön, távolodik, egyenruhásokkal véteti körbe magát, emberünk világmegvált, és fél. Oda került, a hatalomnak arra a peremére, amelyből nincsen visszaút. Csak előre lehet menni, minden áron. Nem akarnék én itten párhuzamot vonni, de ilyes jellegeket lehetett felfedezni Hitler bácsiban, amikor a bukás közepette irányítgatta a nem létező seregeit. Persze a hasonlat botladozó, nem mérem én a mi Viktorunkat a nácihoz. Oppardon, nem. Köze sincs hozzá, csak hasonlatos, úgy áttűnik a képen. Csak egy bajom van. Amikor ifjúságom bohóságában azt hittem ennek a kóklernek is bedőlve, hogy valami változik, akkor hittem a maszlagnak, és – láss csodát – ugyanabban a szarban vagyok, mint negyed évszázaddal ezelőtt. De nem velem kúrtak ki, hanem a gyerekemmel és az unokámmal, és a további nemzedékekkel. Nagyon kicsesztek velük, és változtatni ezen bajos, nehéz, ám egyelőre még nem reménytelen. Vissza kéne hozni nyolcvankilencet valahogyan, ha másképp nem, bűvös altatókkal, például Európa Kiadóval picinyt amely a maga módján szerelmes, és úgy van vele mint magam a Viktorral:

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Bárhogy is volt kezdjük újra!

Egy hely, örökzöld álmaimban.
Egy hely, a titkos életemben.
A nővéred öreg, a húgod meg gyerek,
hát ezért van, hogy hozzád megyek!

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!
Baby baby felmegyek hozzád,
ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország!

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!”

Kéne, mert vége a játéknak, visszavonhatatlanul.

„Senki ellen nem vagyunk, a magánnyugdíj-pénztárak ellen sem, a befektetések ellen sem, de a kormány legfontosabb feladata az, hogy megvédje a nyugdíjakat.”

A végét tudjuk.

Tevékenysége áldásos, olyannyira odavan megvédési buzgalmában, hogy mi meg teljesen odavagyunk tőle. Már a babáknak is kedvük van megszületni, pedig intette őket már régen Müller Péter Sziámi, hogy ebbe a világba nem érdemes:

„Rádióaktív rádió/ Tévé, hülye tévé/ A napjaid megint összeállnak/ Egy elhomályosult évvé/ Nem élhetsz az emlékeidből / Mert nem történt veled semmi sem/ Azt hazudnak neked, amit akarnak/ Nem lenni nem jó/ De nem jobb lenni sem/ Ha előrelátó csecsemő lettél volna/ Felkötöd magad a köldökzsinórodra.”

Ez nem éppen NER kompatibilis szöveg, de szerzője vagy látnok volt, vagy csak simán zseni, hiszen abban az időben íródott, amiből nagy menekvésünkben körbe forogva éppen visszatérünk. Illetve nem egészen abba a létállapotba, akkor a hatalom éppen a Sziámitól óvott volna, most meg nekünk védenek meg mindent. A rezsitől elkezdve, a földön át a trafikokig a jóisten se tudja mi mindentől épp, aminek végeredményeképpen a védelem nyomán valahogy mindig a túlfélre csoportosulnak át a lóvékötegek, itt, azon az oldalon, amelyiken magunk álldogálunk, egyre kevésbé kuncog a krajcár, és ez speciel nekem nem tetszik, meg úgy a környezetemben senkinek se, de ők védő karjaikat Selmeczivé transzformálva csak óvnak rendületlenül.

Mi állunk a pénzhalom innenső végén, ők pedig tartják a markukban, el nem engedik, megvédik. Mindez nem is jutott volna eszembe, ha már megint nem védene valamit ez az asszony, amitől visít a fél ország, ezek pedig a takarékszövetkezetek volnának, amely vagyonról súlyosan hasonlóképp fogalmaz, mint annak idején tette a nyugdíjakkal, annak látjuk a végét, emennek – mindezek után –sejteni véljük. Ezt nyilatkozta a kiflis:

„A százmilliós tőkeinjekcióval a kormány a takarékszövetkezeti rendszer megerősítése miatt döntött. Az átalakítás a takarékszövetkezeti tagoknak és azoknak is érdeke, akik nem külföldi bankokat szeretnék igénybe venni a jövőben, hanem magyar takarékokét, az érintettek ne aggódjanak, a kormány a magyar gazdaságot segíti és a magyarok tulajdonát szeretné biztonságban tudni.”

Azóta, hogy ezek a mondatok elhangzottak, minden eldöntetett, káromkodni nem kell, csak Sziámit idézni megint.

„Ha nem akarod hallani azt, aki oktat/ Mert véletlenül tudod/ Hogy egy utolsó szemét/ Ha azt gondolod róla/ Hogy pofázhat és szophat/ Fogd be a füledet/ Vagy hallgasd ezt a zenét/ Ha eleged van abból/ Hogy senki se tudja/ Hogy mit kellene csinálnod/ Hogy jobb legyen a kedved/ Mégis mindenki okos/ Mert azt hiszi magáról/ Fogd be a füledet/ És hallgasd meg a csendet/ Ha zavarni akarnak a depressziódban/ Ha meg akarják mondani/ Hogy mikor hova állj/ Fogd be a füledet/ Hallgasd meg a csendet/ És ha szét akarják törni/ Üvöltsél, hogy fáj!”