Vérecskében született 1991. június 25-én, amikor kikiáltotta Jugoszláviától való függetlenségét. A JNA, tehát a Jugoszláv Néphadsereg csak kicsit volt morcos, kétheti lövöldözés után csönd lett, és véget ért a tíznapos háború. Srebrenica messzire volt, meg különben is, Pusztai Gyula, a Vas Megyei Közgyűlés akkori szoci elnöke elsőként ismerte el a szlovén államot, az ellen meg mit tehettek a tankok? Semmit se, ugye.

Szlovéniának eurója van, úgy általában vigyorog, nem akarja sem a szerbek, sem a horvátok torkát átharapni, nincsenek diktátor cimborái, és nem jár nyári egyetemet tartani se Ausztriába, se Olaszországba, hogy onnan üzengessen haza, Ljubljanába. Egyáltalán nincsen benne a történelem fő sodrában, senkit nem hajt el az anyjába a külügyminiszterük, és olyan élhetetlen népség, hogy a harcias hírekben alig is szerepelnek.

Tegnap megtört a nagy csend, mert az elnökük, ez a Borut Pahor nekilátott sétafikálni az országában a fiacskájával meg két újságíróval, hogy jövő hétfőre, napi negyven kilométert poroszkálva átszelje kies hazáját, és megérkezzen a tengerhez. Induláskor el is mondta, hogy ő kampányol, meg különben is, a szabadsága alatt azt tesz, amit csak akar. Ez valahogyan jobb módszer, mintha Hodostól Koperig teleszarná kék plakátokkal a hegyeket, erdőket meg az anyja valagát is.

Akik szeretik ezt az elnököt, dicsérik a sportosságát, de a népszerűségen kívül más előnye is van a gyaloglásnak. Fitneszguru honlapok szerint ettől lesz lapos a has, és feszes a fenék. Nekünk is van közjogi méltatlanságunk, akire ráférne egy kis séta, nem csak a mangalica termet miatt, hanem orvosi szempontból is. Azt mondják a tudós doktorok, hogy a gyaloglás minden mozgások szent grálja, ezért egyetlenünknek is meg kéne fontolni, hogy egyszer az apostolok lován szeli át a birodalmát, de hát, azt várhatjuk.

Pedig egy ilyen túra a számos lehangoló tapasztalat mellett rengeteg előnnyel is járna. A gyaloglás csökkenti a szívbetegségek és a stroke kockázatát, megelőzhető vele a cukorbetegség. A gyaloglás során javul az ember erőnléte, rugalmasabbá válik a teste, és növekszik az állóképessége. Segít a fogyásban és az ideális súly megőrzésében, emellett hozzájárul a jó alváshoz, a fokozott szellemi tevékenységhez, sőt még a depressziós érzések leküzdésében is támaszt nyújt.

Továbbá, gyaloglás közben endorfinok szabadulnak fel az agyban, olyan vegyi anyagok, melyek fájdalomcsillapítóként működnek, és segítenek lazítani, a nyugalom és a jóllét érzésével töltve el az embert. Tisztára haszon, és ha én gráci orvos lennék, csak rábeszélném prime minister O. V.-t egy ki sétára a páncélozott kisbusz helyett, ami törekvés, valljuk be, hamvába halna. A paranioa ugyanis eléggé behatárolja az ember mozgását meg a gondolkodását is, ami utóbbi a mi esetünkben a nagyobbik baj.

Viszont más gondok is akadnak. Amellett, hogy minálunk rendszerint a kedves vezető szotyolázásáról, parlamenti csokizabálásról, vagy lakótelepi, partedlis pörkütt-tunkolásról születnek képek, a népek sem tudnák elviselni a menetelését. Vagy – mint Briannél -, megtalálnák az ő tökét, és a rajongók követnék a sivatagba meg a hegyekbe, esetleg másik opcióként morcos alattvalók fölhúznák őt egy lámpavasra. Más kimenetel nincsen, marad hát nekünk a sétafikálás két formája, az egyik a CÖF, a másik meg az éhségmenet, és ezzel mindent el is mondtunk hazánk lehangoló állapotjáról.

Ilyen fennforgások közepette már csak egy, nagyon halk kérdésre futja: Tessék mondani, Ljubljana, az már Nyugat?

Az illiberalizmus demokrácia-hiánnyal jár együtt, és csak a messzi múltba sem kell példáért iramodnunk, elég csupán a tegnapot vizslatni. Imhol egy Jobbik. Isten látja az én hitetlen lelkemet, és tanúsíthatja, hogy nagy ívből szarom le az alapizé-hercehurcát, és csupán egyetlen jól körülírható okból: ennek az egésznek az ég egy világon semmi jelentősége nincsen. Habot verni alkalmas, viszont éppen ezért érdekes kormányzó pártunk viszonyulása ehhez a delírhez. Most már szavazásig sem juthat el a fogós, ravasz kérdés.

Csak a történeti hűség kedvéért idézzük föl az eseményeket. A kisebbik náci párt a kötvény-biznisz megszüntetéséhez kötötte, hogy asszisztál a színjátékhoz, és ezt nem kapta meg. Most egyetlen mondatnyi kiegészítéssel ugyanazt a szöveget nyújtotta be, mint korábban a főnácik, és mégsem támogatták. A parlament igazságügyi bizottsága – nyolc kormánypárti vokssal – leszavazta a Jobbik alaptörvény-módosítását, arról nem tárgyalhat az országgyűlés. Mindez azonban módot ad arra, hogy újólag lehessen visongani azon, ki a hazaáruló, következésképp idegen.

Ezen a hétfőn, ami a tegnap nevet viseli már, monyon szúrták a jogszabályokat is, megint. Ez sem új, de egyelőre érdekes. Még egy darabig. Tökös legény akart lenni Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője, és lemondott az alkotmánybírókat jelölő bizottsági tagságáról. Akképp furmánykodott, hogy a jogszabály erejével teszi érvénytelenné a bírák megválasztását, hiszen ez azt mondja: a bírákat jelölő eseti bizottságnak legalább kilenc és legfeljebb tizenöt képviselőből kell állnia.

Tóth szerint az, hogy nyolcan döntöttek, törvénytelen. Gulyás Gergely (Fideszmókus) szerint meg persze, hogy nem. Szerinte önmagában az, hogy valaki lemond a mandátumáról, a hely pedig betöltetlen marad, semmilyen tekintetben nem akadálya az adott közjogi testület, például a parlament működésének. Persze, tudjuk, a parlament is jól muzsikálna ellenzék nélkül, mint ahogyan tulajdonképpen most is teszi, mert csak akadékoskodnak, amit úthengerrel kell elsimogatni.

Így dolgozott a hátország ezen a tavaszi-novemberi napon, miközben O. V. az egészet tágabb összefüggésbe helyezte, amikor már megint megváltotta a világot. A szakrális térben megjelent a magyar nép lelke, mint Közép-európai kuriózum. „A sajátos közép-európai lelkiség nagyon érzékeny az elnyomás minden fajtájára, és oka van annak, hogy az érzékeny közép-európaiak már hosszú évek óta úgy érzik, van a világban egyfajta szellemi elnyomás. Elegünk van a kioktatásból, abból, hogy nem lehet elmondani a véleményünket, mert attól kell tartanunk, hogy erkölcsileg vagy politikailag megbélyegeznek minket.”

Ezt az emelkedettséget a visegrádinak nevezett közönségnek celebrálta, miközben a sameszai a föntebb leföstött módon tettek az elnyomás ellen itthon. Mindehhez hozzáfűzni való nem sok akad. Annyi csupán, hogy 1989-ben tényleg érzékeny volt a magyar lélek az elnyomásra. Aztán akadt, aki elindult fölfedezni a nagyvilágot, ki pedig itt rekedt a magyar ugaron. Az előbbiek a liberálbolsevikiek, az utóbbi népség halmazállapota kétséges, egy dolog biztos: messzire vannak a Windows-tudattól, aki következetes, és nem manipulálható.

Most ott tartunk azonban, hogy idehaza már nincs mit és kit butítani, a rajongók behódoltak, az ellenállók meg nyalogatják a sebeiket, véget ért a csata, teljesen. Ez a mi szégyenünk tehát tényleg fogta a batyuját meg a hamuban sült pogácsáját, de nem Brüsszelbe indult, mint azt ígérte, hanem csupán ide, a szomszédba. Dunaszerdahelyen stadiont avatott, Szerbiában bankot. Ukrajnában óvodákat épít, Erdélyben egyetemet, Koszovóban meg stadiont. O. V. gyűjti hát maga köré a hasonszőrűeket, és már Norbert Hofer, az osztrák náci is Visegrádra vágyakozik, mert azt se tudja, hol van, illetve tán nagyon is jól.

Azt mondta ez az ember (ez az osztrák), hogy gyümölcsözőbb lenne egy unión belüli unióhoz csatlakozni, ahol mindenkit meghallgatnak, és ahol végre kellő tiszteletet kapnának partnereiktől. Ebből is látszik, hogy hülyék mindenütt teremnek, akiket szintén elnyomnak és lenéznek a tudjuk kik. De mindeközben nincs arról információnk, hogy a burgenlandi paraszt lelke is sajátosan közép-európai-e, és ugyanúgy érzékeny, mint a magyar vagy a komitácsi zakkant tudata, vagy inkább a birodalmi germánéra hasonlít.

Egy dolog azonban bizonyos ebben a zűrös katyvaszban. Addig-addig kukorékolnak ezek a szemétdombjukon, amíg meg nem unja a normálisabbja, és úgy kibasznak az udvarra minket, mint macskát szarni – ha már nép, ugye -, aztán elindulhatunk Erdogan nyomán az orosz sztyeppék felé keresni a szabadságot, batyunkban pogácsával, amit a jó édesanyánk csomagolt. A Windows meg annyira röhög a néplelkünkön, hogy majdnem leesik az asztalról.

A női olvasókra nem igazán gondolnak, sehol egy meredező lingam, amely megdobogatná a nőnemű egyedek szívét meg a fehér máját ilyenkor népszavazás előtt, de ez legyen a kunigundások, meg Habony baja.

Migráncsozni – mint azt minden jóravaló ember tudja – muszáj. Életbevágó szükséglet, anélkül elfogy a levegő, nem süt a Nap, és Orbán Viktor félrenyeli a szotyolát. Ezért lehet az, hogy a portál nővérében – ahonnan minden gyönyörök fakadnak, az emegy híradójában, ha véletlenül arra visz a távirányító, hogy rohadna meg – permanensen ez megy. A bevándorló-terrorista-üzenjükbrüsszel hármas szentsége.

Tévéztem én is valaha, van tapasztalatom arról, milyen kurva nehéz olykor kitölteni azt a rohadt adásidőt, és pláne így lehet ez, ha szünet nélkül ugyanazt köll mondani. Ebbe belerokkan a műsorcsináló, amely tragédia a közszolgálatinál már nagyon régen megtörtént.

A témát hatalmasan körül kell járni ilyenkor. Így jött el annak az ideje, hogy bemutassák, miként juttatják koldusbotra a gazdákat ezek a mocsadékok, akik valahogyan nem szeretik az éhezés nemes művészetét, mert nem egy Kafka novellából léptek elő, hanem mondjuk Aleppóból érkeztek, amely manapság maga a Paradicsom.

Idézem a portált, hogy mit talált ő nagy kutakodásában: „Hatalmas károkat okoznak a migránsok Horgoson, a magyar határ közelében lévő gyümölcsösökben – panaszkodnak a gazdák. Leszedik az őszibarackot, az almát, és megrongálják a fákat. A félérett kukoricát is elviszik megsütni, a krumplit is felszedik. Sőt: samponnal mosakszanak a halastóban. A károsult termelők tehetetlenek, a Horgos-környéki gazdák elkeseredettek. Úgy érzik, termésük a migránsok szabad prédája lett.”

Szívbemarkoló sztori, olyan is szerepel benne, hogy az egyik gazda, aki ötven tonna barackot szokott eladni, már a családjának sem tud hazavinni egy kosárkával, borzalom.

A „magyar határ közelében” – adja meg a földrajzi koordinátákat az emegy kishúga, amely kijelölésből a túlművelt magyar népszavazó polgár arra a következtetésre jut, hogy mindez a kerítésen belül történt, holott lófaszt mama.

Nézzük ezt a wiki-idézetet csöppet azért: „Horgos (szerbül Хоргош / Horgoš) falu Szerbiában, a Vajdaságban, az Észak-bácskai körzetben, közigazgatási szempontból Magyarkanizsa községhez tartozik.” Ergo, ha nincsen nekünk saját bejáratú bajkeverő migráncsunk, akkor átugrunk a sztoriért a szomszédba azt sugallva, hogy mindez a Várkert Bazár alatt történik, sokat szenvedő hazánk szívében.

Ördögi, goebbelsi tempó ez, ami viszont egyáltalán nem újság már. Őszintén szólva, afelől is kétségeink vannak, hogy a migráncsok lopják-e azt a nyamvadt barackot. Ötven tonnát fölzabálni pár nap alatt ugyanis cirkuszi teljesítmény volna, viszont ez olyan szép, kerek valamint hatalmas szám és mennyiség, olyan szívbemarkoló adat, és elborzasztó is egyben, amely legott népszavazni taszogatja az embert.

De nem tehetünk róla, ha nem hiszünk a mesének, ugyanis bírósági határozat van arról, hogy az emegy híreket hamisít. Tavaly decemberről citáljuk ezt: „A bírói indoklás szerint a köztévé Cohn-Bendit-riportja manipulatív elemeket tartalmazott, amely kapcsán lehetett az a kritikai véleménye az újságírónak, hogy a hír, illetve riport hamisítás. A Kúria szerint a hírhamisító szó nem tényállítás, hanem erőteljes vélemény, amely dr. Baka András bíró szerint nem csak Papp Dániel személyére, hanem az MTVA teljes hírszerkesztői mechanizmusára utal.”

Számos más esetben is bebizonyosodott a hazugság, csak ezt már mindenki elfelejti a történések igen bőséges forgatagában. Viszont legyünk megengedők és nagylelkűek, tegyük fel, hogy a menekülők lelegelik az egész Horgost, és fölzabálják a házak tetejét is. Ekkor az a meglátásunk, hogy a drágalátos gazdák köszönjék meg ezt az ő Viktorjuknak.

Áprilisi történet az Indexről: „A helyzet teljes embertelensége akkor tárult fel előttem, amikor később felhívtam egy tranzitzónák környékén dolgozó segélyszervezet munkatársát. Már mi sem dolgozhatunk a területen. Vizet és élelmet vittünk a senkiföldjén rekedt embereknek, de a határőrök nem engedtek be minket. Egy ideig a kerítésen keresztül dobáltunk be ételt, meg vizet, de aztán onnan is elkergettek minket. – tárta fel a legálisan érkező menekültek ellátására kitalált magyar rendszer működését a szociális munkás.”

Az éhes ember enni szeretne. Alapvető vágy ez, amiről még maga Selmeczi Gabriella is tudna mesélni az ő kiflicsücskével, nem kevésbé Bakács Tibor a szalámijával, hogy a kakaóscsigát lopó fiatalemberről, aki emiatt hónapokig volt előzetesben, már szó se essék. Ez csak három kiragadott példa a jéghegy csúcsáról, utalva arra, hogy a szittya magyar is lop, ha korog a gyomra. És még csak nem is milliárdokat, amely cselekedet meg szót sem érdemel semmilyen közszolgálati harsonában.

Mert mi kurvára keresztényiek vagyunk, mint az közkeletű, és a templomok ajtaján is arra buzdítjuk a híveket, tartózkodjanak attól, hogy néhány tallért adjanak a rászorulónak, mert esetleg elkárhoznak tőle. Olaszországban viszont néhány hónapja nem büntethető az az éhező, aki ételt lop. Tegye fel a kezét, aki érti ezt a rohadt világot.

Viszont olyan, hogy Habony nincsen is. Ezt attól a főnökétől tudjuk, aki mellett párszor leszmenázták. Elképesztő dolgokra képes a technika manapság, Gucciit rak a nem létező kezébe, amellyel demonstrálók közt flangál, miközben nagyon is valós főnöke a tüntetők csokiját tömi magába a melegben. Abban az évben, amikor ez megtörtént, negyven ember fagyott meg dalolva, pedig hideg sem volt. Ezek szemét libernyákok voltak, és azért vacogták át magukat a fénybe, hogy rossz színben tüntessék fel az országot.

Ez nagyon jól sikerült, olyan hírünk van már, hogy ihaj. A norvégok, akik – mint azt tudjuk – csak szórakoznak velünk, párszáz migráncsot küldenének vissza mihozzánk, de félnek. Attól, hogy a menekülőknek itt baja esnék a keresztényi értékek és kultúra védelmezése közepette. A norvégok gondolkoznak tehát, amely föladatot Rétvári államtitkár sehogyan sem tud megoldani, és ezt rendszeresen be is vallja minekünk, nem szégyelli. Legutóbb épp az 1,6 százalékos nyugdíjemelést fideszezte meg.

Ez a tevékenység azt takarja, hogy a tényeket mintegy elemeli a valóságtól – ilyen apróságok őtet és a haverjait nem érdeklik – és mondja. Most épp azt, hogy ez az emelés évi huszonnégyezret jelent a magyar tyúkláb-zabáló korosztálynak, aki ezzel a jótettel egyenesen a tizenharmadik havi nyugdíjat kapta vissza, amit azeemúútnyóóc tépett ki a Mária néni karjai közül. S mivelhogy mindezt nem cserkész egyenruhában abszolválta, minden jel szerint komolyan is gondolja.

Vagy nem, ez nem tudható bizonyosan. Egyáltalán semmi sem biztos ártunk és ormányunk tetteivel és szavaival kapcsolatban. Jó, egy dolog igen, hogy erre-arra kerül azért. Most valami okból nem Erdély, hanem Szerbia lett a kedvezményezett, ötven milliárd ment a testvéri pártnak, Mészáros gázszerelő meg ott vesz épp futball csapatot. Kétmillió euró előleget már le is tett, hát jó, hogy pár közbeszerzéssel meg köll támogatni a jótét lelket, és ebben nincs is hiba.

Viszont a mi Lajosunk, a Simicska szopik keményen. Lófaszt kap, nem közpénzeket, ráadásul az oszlopait is döntögetik neki. Igaz, azonmód vissza is rakatja őket. A kormány ebbe nem szól bele, csak az árvizi és hófúvási hős – aki most tanácsokat osztogat születőben lévő királyunknak – vizionál karhatalmat az utcákra, mert az oszlopok nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. Ezt mondja, és nem ül át másik autóba, pedig már megint esik az a kurva hó, öt centi is, és megborult az ország.

Magunk – libernyák gecik – érdeklődve figyeljük ezt a meccset a fideszfiúk és megtagadott atyjuk közt. Várjuk már, hogy mikor lőnek egymásra, és ebben a felfokozott állapotban nagyon sokan alapvető hibába esnek. Simicska lassan már Robin Hood lesz a szemükben, és feledik, hogy egy éve még ő szipolyozta az ország csöcsét oly hathatósan, mint most a Lőrinc, csak legecizte magát, és így járt. Viszont annyi szerzésben volt már része addig, hogy nem szorul rá az 1,6-os emelésre. Szarik az egészre a jelek szerint, épp most szmenázták le őt is, na, hol? Hát Dubaiban. Csak még mielőtt gyűjteni kezdenénk neki, mint Isaurának. Ihaj Dubaj, és még csak január ötödike van, Istenem.