Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

Mit ád a jóisten, a befektetés hasznosnak bizonyult. Ez okozhatja, hogy igazgató úr az országra azóta szakadt vérzivatarban is a helyén maradt, ami valljuk be, egészen különleges teljesítmény a NER tombolása közepette, amikor is a káderek úgy szállnak a légben, akárha luftballonok volnának. Szerencsétlenebb esetben bíróságra járnak. Igaz, nem gyilkossági ügyekben, meg vak komondorok miatt, mint a mai elit, hanem csak úgy játszásiból, hogy legyen helye az ilyen frisseknek, akiket az új középkor szabadított kies honukra.

A fiataloknak és a nemes násznépnek abban az időben egészen bizonyosan rendelkezésére állt klozettpapír az intézmény budijában, nem úgy, mint a mai, sokkal fejlettebb korban az iskolásoknak az ő iskolájukban. Ebből is kitetszik, hogy rohamos léptekkel haladunk előre. Hogyne haladnánk, amikor ugyanez a Baán igazgató, már a fényes szelek idejében, tehát egyetlenünk országlása alatt sem feledkezett meg jótevőjéről, és szaré-hugyé kikölcsönzött néhány műalkotást Habony – immár csak volt, hiába, röpül az idő – anyósa lakásának falaira. Emiatt figyelmeztetést kapott az emberminisztertől.

Nem úgy, mint a manapság visongó tanárok elvetemültebbjei, akikre viszont a KLIK-et uszította rá a tiszteletes mint hatóságot, mert a demonstráció miatt elmaradt néhány tanítási óra. Mindenkinek az érdemei szerint, ezt már mi tesszük hozzá. Az senkit nem érdekel, hogy ugyane KLIK áldásos működése miatt hány óra maradt el, mert ennek-annak nem fizettek, ezért iskolákban kikapcsolták a fűtést, vagy busz nem ment a diákokért. Nagy öröm ebben a mi ürömünkben, hogy igazgató úr – ez a Baán – mindenkit megvigasztalt.

Örvendjünk, jelentette ki, hiszen elmondása szerint a Szépművészeti sem fizetett Habonynak azért, hogy ott tartsa meg a lagziját, vagyis az az adófizetőknek sem került pénzébe. Ez nagyon érdekes megközelítés magunk közt szólván, ahogyan az is, hogy Lázár legfőbb miniszter szerint, aki úgy gondolja, hogy a tanárok dilijével nem megyünk semmire, egyben azt is véli, hogy amiatt is végtelen boldogságnak kellene eltölteni a szívünket, hogy akadnak ilyen művészetkedvelő emberek, mint az Árpi.

Ebből is látszik, hol élünk. Virágzó feudalizmusban, ahol a hűbéresek tudják, mi a kötelességük a hierarchiában. Ha tanácsadó úrnak, akit egyébként nem ismer senki sem, gusztusa támad egynémely föstményre, akkor azt igazgató úr odaadja. Így csak figyelmeztetést kap, ellenkező esetben röpülne ő is, mint majd egynémely iskolaigazgató fog, akik engedetlenek, és nem tudják a helyüket a kialakított viszonyok közepette, és már a diákokat uszítják a kormányra, akárha migráncsok volnának.

Ezt az új oktatási főmufti jelentette ki, miközben a tanerők kockás ingéről értekezett. Erről a kockás ingről jut eszembe, hogy egyetlenünk, aki megvédi népét és a hazát a hordáktól, és budijában, amely mellett kisvasutak pöfögnek, bizonyára biztosan van klozettpapír, szóval szívünk egyetlen virágszála már a kockás flanelt is ellopta, sőt, előre, mint azt életútjának képei is bizonyítják. Reménytelen egy élet ez, egyetlen vigaszunk azonban akad. Az esernyő még megvan nekünk, óvjuk hát nemes buzgalommal.

Viszont adni kéne valamit a látszatra, de már ez se megy. Vagyonbevallásokkal ideig-óráig fent lehet tartani a templom egere nimbuszt, csak hát fölösleges. Előbb utóbb kiderül, hogy elfelejtettünk egy szobát. Ötven milliót vagy egy milliárdot. Ezek nem tételek az új honfoglalás korszakában.

És nem is a pénz, hanem a tempó. Hogy lehet. Hogy ezt is lehet. Nincsen rosszabb a frissiben milliárdossá avanzsáló emberszerű tüneménynél. Miközben a lé közepén csücsül, és nézi guvadt szemekkel, hogy jé, ez is az enyém, már azt sem tudja, honnan jött, hogy merre tart, azt meg végképp.

Mindenféle hülye táskákat vesz össze nagy pénzekért, meg órákat. Meg öltönyöket. A föld, a ház, a lakás az nem látszik, az csak úgy ott van a nyilatkozatban, és nem mutatja az alattvalónak, hogy bekaphatod kishaver, rossz lóra ültél. Ezek volnánk mi, kilencmillió kilencszázötvenezren.

Aztán nekilát újságokat meg tévéket gründolni, hogy bemutassa, a talpai egymáshoz érnek. A festményeket is szereti, ha nem kölcsönöz a múzeumból, akkor csináltat magáról, és elfelejti kifizetni. Majd megajándékozza a feljebbvalót egy portréval. Ha itt flangálna Michelangelo, megvenné. Kilóra.

De hogy nekünk kelljen elszenvedni, ahogyan az új nemesi osztály kitermeli az első generációt, ez nem van jól. Ez a folyamat büdös, és mi szagoljuk. Ott ücsörög Ibizán, ott alszik a parlamentben. Ott van minden kilométerkőnél, és fertőz.

Tegnap elmentem a kisboltomba, ahol még rántott csirkemájat is kapni elvitelre, ami jó, mert sok benne a vas. Nem azt vettem, hanem zsömlét, viszont mellettem állt egy mókus, aki kenyeret vásárolt csupán, és a visszajárót nem kérte. A boltos kisasszony úgy nézett rá, mintha Hrabal alkotta volna.

Én is. Ez a valóságtól elemelkedett ember nem észlelte, hogy nem kocsmában van. Se nem étteremben, operabálban meg pláne nem. Elegáns óhajtott lenni a lelkem, aztán kijött belőle a kapanyél. Ez történt velem tegnap, ez történik velünk drága társaim.