Ez újólag megmutatta, hogy a felcsúti organizmus minimum megváltónak, bővebben végtelen hatalmú atyaistennek képzeli magát, s ebbéli tévedését meg is erősíti az a sok-sok elvarázsolt honfitársunk, aki érette imádkozik, rosszabb esetben pedig hozzá.

Ennek két folyománya van. Az egyik, hogy ilyen országban tök fölösleges élni, de ez egyéni gusztus dolga, a másik még ennél is súlyosabb, mégpedig, hogy O. V. már nem tudja, mi a jó franccal riogassa a nagyérdeműt, ezért, mint a körmét reszelő nyuszi, kínjában össze-vissza beszél minden ökörséget. És azt hihetné az ember, hogy ennél lejjebb már nem lehet neki, és úgy is van. Rég elérte a feneketlen mélységet, és ott bóklászik magában reménytelenül.

Ugyanekkor, amikor mindez a nőkről való elcseszett orbáni ábrándozás napvilágra került, melléje tolakodott egy hír a Facebookról, amely arról tudósított, hogy nem magyari országban egy buszsofőr megállt a járművével, mert arra lett figyelmes, hogy a járdán egy idős nőnek kibomlott a cipőfűzője. Kiszállt hát ez a sofőr a nagyböhöm gépéből, odatérdelt a nő elé, és bekötötte a kajánkodó pertlit.

Ez az együttállás, az orbáni nőkép, meg az asszony előtt térdeplő sofőr sziluettje végtelen utazásra késztette képzeletemet, és oly sok minden kavargott benne hirtelen, hogy csak a kivonatát adom elő, hogy még napkelte előtt végezhessek a feladattal.

Elsőként egy vak komondor képe jelent meg, aki kegyetlen jószág direkt nők lába elé hempereg, hogy azok pofacsontjukat törjék. Ezzel pedig máris tovalebbent a gondolat, egészen valami Isztambuli Egyezményig, amelyet az istennek sem sikerül ratifikálni már négy hosszú éve. Így tehát Orbán országában a nők annyira egyenjogúak, hogy szabadon lehet gyakni az agyukat, bamba mosolytól kísérve.

Aztán az is eszembe jutott, hogy Orbán parlamentjében, az ő párttársa és gondolkodásának letéteményese fogalmazott úgy egy nőnek, hogy szép ugyan lehet, de okos nem, meg, hogy miniszterügynök elvtárs nevét szájára hiába ne vegye.

Azét a miniszterügynökét, aki nem is oly rég fennhangon jelentette ki, hogy nem foglalkozik nőügyekkel, annyira tiszteli őket. És ez az idős nő előtt térdelő, és a pertlijét igazgató sofőr azt is eszembe lebbentette, hogy a gesztus nem csupán a női nemnek, hanem a koros, elesett embernek is szól. Sőt, bevillant egy pillanatra az ezek által megvetett szentatya képe is, aki hajléktalanok vagy migráncsok lábát sikálja.

Ebből pedig következett, hogy a felcsúti parasztgyerek ki mindenkit tisztel legalább még úgy, mint a nőket, a nyugdíjasoktól a nincstelenekig, az annyit is érőkig, meg, hogy ki mindenki és mi minden kerül veszélybe, ha ő nem lophat tovább zavartalanul, így például földek, nyugdíj, munka, asszonyok, ami az ő olvasatában a keresztényi kultúrája neki, csak úgy, mint a kiskutya retkes farka is.

Ahogyan ő mondja, hogy nőügyekkel nem foglalkozik, én is megtehetném, hogy én meg taplókkal nem, ámde ez nem ilyen egyszerű. Mert, hogy kerek legyen a tegnapi elcseszett napom, fölfigyeltem még egy reklámra is a teleképben, amely valami terhesség alatt hasznos vitamin-készítményt úgy kívánt vonzóvá tenni a nők számára, hogy azzal csalogatta őket: a dobozban találnak egy csillámos pocaktetkót is, és ez nem vicc. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy ezek is minek nézik a nőt, milyen elbaszott Barbie babának, és csak legyint.

Mindez azt mutatja, hogy miniszterügynök elvtárs avas és hazug gondolatisága voltaképp feudális társadalmunk terméke, s mint ilyen élénk igény is mutatkozik rá. Persze ez nem menti fel őt az ótvaros bunkóság vádja alól, csak azért meglepődhetnénk, hogy olyan szinten áll, mint kölyökkoromban apám svájcisapkás szomszédjai.

Ezek közül az egyik egy sezlont helyezett a garázsába, amikor tán hat éves lehettem, tehát rohadt régen, és csillogó szemekkel tárgyalta a haverjával, hogy mit tenne a szomszédasszonnyal. – Lenyomni rá, csak úgy visítson. – Ilyeneket magyarázott a másik svájcisapkásnak, csillogott a szeme s folyt a nyála, ahogyan röhögött.

Akkor föltettem az örökbecsű kérdést: – Mi lesz velünk, nagymama? – Ez máig visszhangzik, és hát, Orbán lett belőle, nem több és nem kevesebb.

Olvashatni, hogy ez a mi bozontos baloldali lelkünk már megint bizonytalan a drága, mert annyi üzenetet kap a degenerált és imbecillis pártjaitól – akik nincsenek nekünk -, hogy képtelen földolgozni a hatalmas információmennyiséget, és nem tud dönteni, hogy elküldje-é a jó kurva nénikéjébe a fideszkdnp barnaingeseket, ahogyan vannak, vagy még dédelgesse-e az ocsmadékokat kicsinyt.

Addig méricskéltünk patikamérlegen már kétszer is, hogy – ugyan csalással, de mégiscsak – itt tobzódnak már hat éve a vérünket szívogatva, s ha viráglelkű, rövidnadrágos óvodások leszünk, így is marad ez az idők végezetéig. Nekem ugyan már tökmindegy, de élnek még emberek a Földön – és talán a Kárpátok alatt is – az elkövetkező időkben talán, ha meg nem, akkor úgyis fölösleges az egész hacacáré.

„Elemzők” szerint annyi üzenet jelenik meg a kvóta-referendumról a plakátokon a baloldali pártoktól, hogy a szavazók nem tudnak eligazodni, nem tudják, mit kell csinálniuk. Mert az MSZP, a DK és az Együtt külön kampányt folytat, ráadásul az MSZP kettős beszédet alkalmaz. Molnár elnök egyszerre próbál meg üzenni a kvótát támogatóknak és elutasítóknak is.

Mindezt az emegy nevű Orbántévé tolta annak a hülyének a pofájába, aki képes még ilyet nézni, ahelyett, hogy a döngicsélő méheket számolgatná az udvar mélyiben. Aztán tegnap az is kiderült egy ilyen közfelmérésből, hogy a jótékony és igen aljas kampánynak – ami eddig nem is volt az -, valamint a kék csodáknak köszönhetően immár a magyarok nyolcvan százaléka ki nem állhatja a halál elől futó embertársait. Stimmt, helyben vagyunk, újabb popszegecs került Orbán bádogkoronájába.

Pedig olyan egyszerűek a dolgok. A liberálbolseviki szentatya is elmondta, mi az ábra menekültügyben:

„Az irgalmas szív képes megosztani a kenyeret az éhezővel, és nyitott arra is, hogy befogadja a menekülteket és a bevándorlókat Az irgalmasságnak mindig fiatalos az arca. Az irgalmas szívnek bátorsága van, hogy lemondjon a kényelemről, képes másokkal találkozni, mindenkit átölelni. Képes a gyengédségre és az együttérzésre, megosztja kenyerét az éhezővel, nyitott arra, hogy befogadja a menekülteket és a migránsokat. Imádkozzunk azért, hogy az irgalmasság kalandjában részesüljünk, ez a kaland a hídépítés, valamint a falbontás kalandja, azaz a kerítés- és szögesdrótbontás kalandja is egyben.”

Ehhöz képest minálunk a manapság csak a jóisten tudja, milyen minőségben fungáló egykori hóügyi sms-bajnok büszkén jelentette ki, hogy akár már holnap neki tudnak látni az újabb drótfal fölhúzásának, amiből kitetszik, hogy csak a parancsra várnak. Merkel pedig – aki a mi barnaingeseink között maga a patás ördög – kijelentette, hogy nincsen itt semmilyen kvóta, tessenek oszolni.

Így tehát az a színjáték, amelynek magunk vagyunk a főszereplői, csupáncsak menekültellenes, gyűlöletkeltő, álságos és jogszerűtlen. Más baj nincsen is vele, de ez éppen elég. Viszont, amikor a függöny legördül, végleg kiderül, hogy ganaj népek vagyunk-e, mert a szövegkönyv nem arról szól, hogy balos vagy jobbos a birka, hanem, hogy ember-é, oder valami más.

Kiderül, hogy hajlandó vagy-e belerúgni az út szélén ténfergő embertársadba, kiderül, hogy megosztod-e a köpönyeged a koldussal, kiderül, hogy megfelezed-e vele a kenyered, kiderül, hogy röhögsz-e a temetésen, vagy azért elmorzsolsz egy könnycseppet, és az is kiderül, hogy van-a benned annyi irgalom, mint a nőstényfarkasban, aki megszoptatta a szerencsétlen Romulust meg Remust, akik odavetődtek neki, ki tudja milyen vidékekről. Tehát tudsz-é homo moralis lenni, vagy csak sapiens, akárha gép.

Vagy-vagy.

Ilyképpen tökmindegy, hogy elmegy az ember, és azt mondja, bekaphatjátok, vagy nem megy el, s úgy üzen. Lényegtelen. Csak ez a vagy-vagy létezik, más nem. Részemről a Kispál passzív rezisztenciáját választom:

„Maradj otthon, nézzél tévét/ Töksötét vonatokat mutat minden csatorna/ Mennek utas nincs egy se/ Csak a büfékocsiban állnak (részegen)/ Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én/ Kár, hogy most mutatnak az elébb még/ Istent dicsértem én (részegen…)”
(Csillag vagy fecske)