A végén még megsárgult dagerrotípiát is találnak, amelyen Dózsa László tűnik fel a szent király jobbján, miközben az oroszokat üldözi hatalmas kardjával. Tudom én, hogy most indultam el a kárhozat útján, és nem vagyok magyar, ám Harrach vigyori kijelentése, miszerint Szent László politikai tevékenységével és magánéletében is példát mutatott, elemi erővel kényszerít szinte, hogy ezen az egészen én alaposan elgondolkozzak. Hogy mikor járt Harrach bácsi a királynál vendégségben, mit vacsorált nála, hogy ennyire ismeri a magánletét és becses családját, ez a kérdés.

Az a baj itt, hogy annak idején, 1192-ben III. Béla saját megfontolásból, viszont pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót, amely aktus a kései utódokat arra predesztinálja, hogy leboruljanak, és a szakralitás olyan bűbáját vonják a király köré, hogy mindenki, aki józan elmével gondolkodik felőle, felség-, és netán istengyalázást is elkövet egyszerre, mint most én is. Pedig ő csak egy középkori alak, aki tán a Gyalog galopp ábrázolásmódjával írható le hitelesen, és nem liturgiákkal. És ha már Monty Python, mentségemül, osztom az ő álláspontjukat, miszerint „Jézus alapjában véve rendes fickó volt”.

Ezt kéretik figyelembe venni, amikor alattam meggyújtják a máglyát, fölnégyelnek, kerékbe törnek, és kiontják a belemet. Viszont addig pofázni fogok. Ez a László egyébként, aki Lengyelországban született, nem sokat szarozott, amikor Salamon ellen kellett a bátyjának, Gézának megszerezni az igen ingoványos trónt, nem volt rest lengyel, cseh és orosz segítséget hívni, hogy flottul menjenek a dolgok. Milyen érdekes, hogy ez az irány ma is mennyire divatos, de ez tényleg csak a véletlen műve lehet, és nem is erről akarok értekezni igazán, hanem a KDNP-ről, mert most ezek vannak itt nekünk.

Kiindulási tételünk, hogy nemzetfelfogásuk a XIX. századi copyja, mindemellett a családról való felfogásuk László király korának felel meg, és a világlátásuk is avíttas. A középkori embernek ugyanis egyáltalán nem volt személyisége, az mintegy feloldódott a rendi közösségben, az egyén egyetlen értéke a lélek önfegyelme volt. Már az ő talpaik is egymásra léptek tehát, és ha Harrach vigyori oly otthon van a király magánéletében, azt is tudhatja, hogy őt krumplit pucolni sohasem láthatta, se porszívózni, mert a középkorban a vak komondoros attak volt divatban, mint ahogyan ma is.

Itthon is vagyunk hát, de ha már magánélet, akkor azt sem árt megjegyezni, hogy királyunk neje Rheifeldi Adelhaid volt, egy lányát ismerjük Árpád-házi Piroska néven, a másik kettőnek még a nevét sem tudjuk, de Harrach bejáratos volt hozzá. Mindez, az egész rizsa, amelyet itt a bamba tömegnek előadnak a magánéletről, arra szolgál, hogy a hitetlen magyart a kereszténység felé tereljék, mert ez az állam feladata Soltész államtitkár szerint, és, hát nem. Voltaképp ezért horgadok én, ne akarjanak már téríteni Lászlóval, csak, mert a Bélának ez volt a heppje, hogy ő szent volna a véres kardjával.

Sokkal érdekesebb lenne magának a KDNP-nek a becses figyelmébe ajánlani László harmadik törvénykönyvét, amely igen tanulságos olvasmány. Ebben a törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt, akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, az mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Mindez nagyban megkönnyíti a mai koncepciós perekben való ítélkezést is.

Ilyen orrlevágós, és más, hasonszőrű cukiságok, voltak akkoriban tehát, de a jó pénzért megrendezett konferenciákon erről bizonyára nem esik majd szó, csöpögni fog az ájtatosság a plafonról, mert ez felel meg a párt eszmeiségének, és nem a jóisten igaz vizsgálata. És ha most arra érezne ellenállhatatlan késztetést bármely hívő honpolgár, hogy engemet elátkozzon, vagy a lelki üdvömért imádkozzon a mindenhatónál, kérem, ne tegye. Gondoljon bele abba, hogy nem az ő hitén élcelődtem, hanem a KDNP sajátos gondolatiságán, ha van neki ilyenje egyáltalán, azzal a kitétellel, hogy természetesen baszódjon meg. És ne nézzen hülyének legfőképpen a mi Lászlónk magánéletével.

Abban a korban, amikor oktatásunk kiemelt célja, hogy jó kereszténnyé dresszírozza a gyerekeket, ez az aktus szükségszerű, kikerülni lehetetlen. Boldog IV. Károlynak a bigott katolicizmuson kívül egyéb érdeme alig is volt. A békét óhajtotta oly igen nagyon az első világégés forgatagában, jelölik ki nagyszerűségének indokát a tényeket ezúttal is alternatívan kezelő mai okosok.

Holott IV. Károly a Habsburg házat, következésképp a saját valagát óhajtotta védeni. 1917 tavaszától valóban különbékére törekedett, és ezért: a minisztertanács januári ülésein elfogadta azt a minimális programot, miszerint kizárólag a Monarchia területi integritását és a szerb uralkodóház leváltását tekintik a háború céljának.

Amikor 1916 decemberében Budapesten megkoronázták a friss szobrost, Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich névre hallgatott, és a következő címeket viselte:

„I. Károly Isten kegyelméből Ausztriai császár, Magyarország e néven IV., Apostoli Királya, Cseh, Dalmát, Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morvai őrgróf, Fel- és Al-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza, Guastalla, Osviecim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Göre és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- és Al-Luzsica s Isztria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja, Trieszt, Kattaro és a Szláv őrgrófság ura”

Mindettől még kaphat szobrot máma a „polgári” kormánytól, a gondok azonban ott kezdődnek, amikor el kell dönteni, kit is tiszteljen benne a kései utókor, mert a történelem útvesztőjében végleg elvesző Semjén fémjelezte banda mindehhöz nem ad kristálytiszta útmutatást.

A mai Habsburg restauráció fölött bizonyosan örömmel lebeg – csak úgy szőrmentén – a kivégzett Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc, meg még Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, és továbbá az aradi tizenhárom vidám szelleme. Petőfit most hagyjuk is.

Aztán, hogy érdekesebb legyen, a most megszoborolt hős nevezte ki Károlyi Mihályt – aki annyira patás ördög, hogy elűzték az alakját a a Kossuth térről -, Horthy kormányzó pedig – aki az új viszonyítási pont – kétszer is kihajította Károlyt az országból, másodjára fegyveres erő segítségével. Ettől a katyvasztól a mai kor egyszerű gyermeke végleg összezavarodik.

Hősünk ugyanúgy szerencsétlenkedett a háborúból való kiugrással, mint a később őt elűző Horthy huszonhét évvel később. Már 1917-ben suttyomban tárgyalt Clemenceauval, neki ígérve Elzász-Lotaringiát, aztán, amikor ez 1918-ban kiderült, és II. Vilmos leordította a fejét, behúzta fülét és farkát, aztán jött, aminek jönnie kellett.

Mindettől kaphat még szobrot persze, csak be köll vallani, hogy érdeme annyi, mint azt Semjén úr volt szíves kifejteni, hogy hitvalló királyaink listája lett teljes vele. A tornasort Szent István nyitotta meg, Szent László folytatta, és Boldog IV. Károllyal vált egésszé az oltárkép. Méltán lehet büszke a magyarság uralkodóira – fejtegette a fővadász.

Mindebből kitetszik, hogy a szoboravatás nem a történelmi személynek szólt, hanem csak újabb totemavatás történt, amely műalkotás előtt a mai honpolgár kételkedés és remegő tisztelet mellett leborulhat. Ez nem semmi, de a XXI században mégis kevéske, Semjénnek azonban megteszi.

Visszatérve azonban a szobrok sanyarú magyar sorsára, Orbán helyettese szerint a komcsik alatt mindazon szobrok és emlékművek sorsa megpecsételődött, amelyek az elszakított területekre emlékeztettek, a 19-es kommün áldozatainak állítottak emléket vagy a történelmi Magyarország vezetőihez voltak köthetők.

Így elnézve pedig, a mostani keresztény kurzus alatt mindazon szobrok és emlékművek sorsa megpecsételődik, amelyek nem illenek bele az új egység zavaros eszmeiségébe, s hogy a példákat ne soroljam vég nélkül, csupán szegény József Attilát hozom ide, akit odébbtosztak, pedig keresztényibb volt mindahány mai kóklernél, de Semjénnél hóttziher.

„Nem emel föl már senki sem,/ belenehezültem a sárba./ Fogadj fiadnak, Istenem,/ hogy ne legyek kegyetlen árva./ Fogj össze, formáló alak,/ s amire kényszerítenek engem,/ hogy valljalak, tagadjalak,/ segíts meg mindkét szükségemben.” Arra kérném a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes urat, hogy erre varrjon gombot.