Tegnap öntötte ki lelkének éjfekete tartalmát a nagyvilág, és elsősorban a leendő választók előtt, hogy hitükben őket tudományosan megerősítse. Könnyeivel küszködve, szüpögve, taknyát nyelegetve adta elő a megfelelő orgánumnak az örök igazat: „Ne legyenek kétségeink, a támadás a hősök és az áldozatok ellen ment.” (sic)

Ezen kívül barbárságnak nevezte a dolgot, amely megállapítás engemet sűrű továbbgondolásokra kényszerített, mert ez már minősített eset. Az ókori görögök barbarosz (βάρβαρος) kifejezéssel illették a nem görögöket, ebben a kontextusban tehát igazgató úr megállapítása egybecseng a nagyfőnökével, miszerint a rajtuk kívül álló elemek nem tekinthetők magyarnak.

Más megközelítésben a bárdolatlan népelemeket tekintették a rózsaszín lelkű hellének barbárnak, de a perzsa háborúk után a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, kegyetlenséget és műveletlenséget. Nem véletlen, hogy az újkorban a nácikat szokás barbároknak nevezni, meg Móricz pásztorait, akik birkákért gyilkolásztak.

Ha tehát igazgató úr a barbár morfémával illeti a jámbor föstékes alakokat, akkor azt kell tételeznünk, hogy a leendő választóknak üzen csalafinta módon azt sugallva, hogy ezektől óvakodni kell, nincsen előttük se Isten, se ember, ezek újszülött kisdedjeinket fogják elmajszolni früstökre, miután szétkúrták asszonyainkat.

Más megközelítésben a barbár megjelölés a görögöknél civilizációs eltérésekre is utalt, és be kell látnunk, hogy tényleg, a ma kormányzó erők, a kormányhoz közel álló kiszolgáló személyzet, az oligarchák és a hívők, valamint a velük szemben elhelyezkedő immár a festékszórás alapján megkülönböztethető sokaság között leginkább kulturális különbség van.

Nem arról van szó elsősorban, hogy a fideszbirka olvasta-e, mondjuk, a Tulajdonságok nélküli embert, vagy létezni sem bír Wagner nélkül. A kultúra ebben az esetben az egész személyiséget jelöli, amely az egyik esetben européer, a másik oldalon pedig a természeti népek felé hajlik, ily módon kettejük között antagonisztikus az ellentét.

A Fidesz és nyája erősen hajlamos arra, hogy totemeket alkosson, amelyeket és akiket vallásosan lehet tisztelni, s egyúttal félni is tőle, mint például Orbán Viktort, aki egyben tévedhetetlen is. Totemizálnak ezek mindent, mint most a terror otthonát, amikor is szakrálissá tettek egy nyüves múzeumot, amit pedig csak azért hoztak létre, hogy a főnökük beteges kommunista fóbiáját kielégítsék.

A szakralizált tárgyakról és dolgokról, úgymint és többek között szent jobb, szent korona, himnusz, meg ilyenek, csak suttogva lehet beszélni, minden más megnyilvánulás istenkáromlás, ami a libsibolsik védjegye. A Fidesz éra így röpít vissza a középkorba, és még azon is túl, megférni ezek semmiféle szabadabb elmével nem tudnak.

Innen nézve világos az is, hogy amint vezérünk egyre inkább elsötétül, úgy veszi őt körbe az egydimenziós emberek tömege, és aki egy kicsit is képes az összetett, elvont gondolkodásra, menekül előle, ahogy csak bír. Így válnak mértékadó emberré a Németh Szilárdok meg a Kósa Lajosok, akik determinisztikusan nem értik a paintballozókat.

Ők – szerintük – rombolnak, ricsajoznak, hangoskodnak, istentelenek, ügynökök, etc. Így van az, hogy ezek a mókusok fölépítették maguknak a saját Hybóriájukat, amely esetünkben inkább Hungória, amelyre az erőtől duzzadó harcosok és a sötétség a jellemző. Csak ebben a mi hard fantasynkban nem a snájdig Schwarzenegger küzd tébolyult szemekkel ellenük, hanem nyeszlett bölcsészek.

Conan-Schwarzenegger egyedül kaszabol és nyiszatol, hogy végül király váljék belőle, itt, a mi délibábunkban sok, és egyre több a harcos ellenálló, akik csak úgy nem ismernek félelmet és látszólag fájdalmat sem, mint a kimmériai barbár. Hogy emiatt totyakos vezérünk és hű szolgái be vannak szarva? Perszehogy, mivel váratlan zavar keletkezett az erőben, és roskadófélben van a ház. Eljött tehát a Conanok ideje a csillagok állása szerint.

Így gondolhatták ezt a koronaőrök, akik a hajdani vonatról addig-addig álmodoztak „Tihany 1-es” (ez is) díszegyenruhájukban a cucc mellett feszengve, míg el nem érték az áhított célt. Lesz vonat, illetve kocsi, uszkve nyolcvan millióért. Ez olyannyira nem tétel a mai viszonyok közepette, hogy kár is megemlíteni, csak a történeti hűség okán raktam ide.

Nyolcvan évvel visszaálmodni magunkat minden pénzt megér, a többire ott van a MasterCard. 1938 egyébként elég sűrű év volt a háború előtt, így minálunk is történtek említésre méltó események az alkar pöfögésén kívül. Például az első zsidótörvény lépett életbe, Imrédy Béla hivatalosan is nekilátott Hitler seggét nyalni, az első Bécsi Döntés okán pedig Horthy úr seregei élén bevonulhatott Komáromba.

Ezt az örömöt később kétszázezer honfitársunk fizette meg a Donnál, ahol akadhatott olyan is, aki azt hitte, mindjárt eláll a hóesés. De ne szaladjunk előre ennyire, hiszen 1938 még boldog békeév volt, amikor is uszkve hárommillió honfitársunk nélkülözött és éhezett zsíros kalapban, csüngő bajuszok és áll tövében csomózott fejkendők alatt. Megvan a kép a falusi idillről, azt hiszem.

Mindez azért jutott eszembe, mert annyira jobban teljesít az ország, hogy friss felmérések szerint máma minden negyedik ember, a teljes lakosság huszonnégy százaléka, tehát nagyjából annyi organizmus éhezik, mint a kormányzó úr idejében. Villámléptekkel haladunk tehát az űrkorszakban, ezt az is mutatja, hogy most már nem éheznek az emberek, inkább tartósan nélkülözik az élelmiszert.

Különösen érdekes ez abban az összevetésben, hogy szerte a Föld nevű bolygón ma minden kilencedik ember nem eszik csülköt Pékné módra, s ebbe az adatba beletartozik például Etiópia is a puffadt hasú kölkeivel. Itt, minálunk tehát még ennél is drasztikusabb a helyzet. Öt év alatt, ami nem az eemúttnyóc, ugye, közel a duplájára nőtt a gyomorkorgatók száma.

Ebből is kitetszik, hogy soha nagyobb szükség nem volt az alkaros vonatra. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elkerüljem a demagóg dumát, és ez fogós, nehéz föladat. Ezért egy kis életképet pittyentek ide a hajdani Sztálingrád környékéről, ahol a hatodik német hadsereg is erősen nélkülözött. Erről a Führer – mint ahogyan ez a miénk szintén – nem igazán akart tudomást venni.

Viszont volt neki egy tökös tábornoka, bizonyos Zeitzler nevezetű, aki úgy irányította a főnök mindig elkalandozó figyelmét a problémára, hogy a vezérkar étkezésein mindig csak annyit evett, amennyi egy Sztálingrádban bekerített német katona fejadagja volt. Pár hét leforgása alatt olyan rossz állapotba került, hogy Hitler személyesen parancsolta meg neki „diétája” befejezését.

Most leszek szájbarágós hülye, és azt javasolom például a jól táplált annyit is ér Lázár úrnak, hogy nyüves életét tengesse ezentúl csirkeszárnyon vagy farháton, jobb napokon vehet magához tescós parizert is vízzel meg száraz kenyérrel. Ilyen edzésmódszerek után alaposan megváltozna a világlátása, és eljuthatna még az Agymenők Howardjának szintjéig is, aki, amikor űrutazásra dresszírozták, nagy nyomorúságában, némileg elborult tudattal ezt szkájpolta haza a cuki kis asszonyának: „Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt, és gyönyörű, de nagyon éhes voltam.”

Amikor viszont a szent jobbot hurcolásszák égre fordított ájtatos szemekkel, tán nem ártana utána nézni, kinek az alkarja előtt borulnak le, csak úgy miheztartás végett. Ehhöz telefonos segítséget veszek igénybe, és balavány kolléga tollaival ékeskedek, aki cafatokra szedte ezt az egészet „A keresztény Magyarország mítosza” című dolgozatában, amelyet egészen biztosan Belzebub diktált neki, mert eladta a mocskos lelkét. Tessenek kellőképpen szörnyülködni, amikor feltárul a hajdanvolt Szíria, vagy egyenesen az IÁ, csak épp ellenkező előjellel, amikor a király a saját népe ellen folytatott keresztes hadjáratot itt, minálunk.

„István király politikai teljesítménye vitathatatlan, hiszen felismerte, hogy ha a bármily farizeus egyházi hatalom oldalára áll, vagyis Kelet (Bizánc) helyett Nyugatot (Róma) választja, az jövedelmezőbb. De – mondjuk így – az uniós klubtagság akkori kritériumát, az ország „keresztény hitre térítését” nem kifejezetten evangéliumi eszközökkel hajtotta végre. A pórnépet korbáccsal hajtatta a Dunába keresztelkedni; Kézai szerint „a’ fejérnépnek még a’ csecsit is levágatta, ha nem ment templomba”. Koppányt, a nagybátyját (aki mérvadó források szerint nem is volt pogány, csak bizánci keresztény) megölette és négyfelé vágatta, a temetést is megtagadva tőle. (Ez a középkori szokásrendben is különös bestialitásnak számított.) A másik riválist, a szintén rokon Vazult megvakíttatta és forró ólmot öntetett a fülébe. További kedves szokása volt a politikai ellenfeleit élve eltemettetni. Talán így, egy ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként. Aki pedig a neki tulajdonított kegyes intelmekkel szeretné a király keresztény voltát igazolni, jó, ha tudja: azokat nem ő írta, hanem egy udvari pap, valószínűleg Asztrik apát.”

Íme, hölgyeim és uraim, mindennapi ájtatosságunk origója. Ölég mocskos az alap, nem csoda, ha a felépítmény sem sokkal szívderítőbb. Ez az egész kereszténység, mint valami jófajta joint, úgy ülte meg a lelkeket, és amikor az ezer éves kábulatból ébredezni kezdenénk, sodorják máris az újabb bódító adagot, és ebben is hazudnak. Jó, füllentenek picinyt. Hiába pofázik Orbán a keresztény Magyarországról, és foglaltatja bele az alapszarba az anakronizmust, kitetszik, hogy a józanabb proletárok már rég túlhaladtak azon a mesevilágon és kitüntetett babonaságon, amit vallásnak neveznek, és ezt sem én mondom, hanem Pál Ferenc plébános-helyettes, mentálhigiénés szakember, a Semmelweis Egyetem tanára. Ő ekképp vétkezik:

„A városi lakosság már évtizedekkel ezelőtt átment egy olyan folyamaton, ami a tradicionális vallási kultúra megváltozása, eltűnése nyomán történt. Ez a változás most érte el a falut. Egyre kevesebb a száz évvel ezelőtt még virágzó, hagyományos faluközösség. Az a kultúra alakul át, ami száz éve még természetes módon hordozta magában a népi vallásosságot…Ma Magyarország nem keresztény ország, mivel kisebbségben vannak a hitüket gyakorló keresztények.”

Ilyen közegben hoznak létre nekünk keresztényüldözés elleni hivatalt, amely nagyon aktívan veri a habot. Legutóbb épp Rétvári Bence polihisztor bácsi szájával, aki népirtásnak nevezte, hogy a Közel-Keleten fogy a keresztény hit, és Nemzetközi Büntetőbíróságot emlegetett. Nem ártana tán abba is belegondolni, hogy az IÁ nem csak keresztényeket kaszabol előszeretettel, hanem neki nem tetsző muzulmánokat is, ilyképp olyan állapotban leledzik, mint a szent jobb hajdani tulajdonosa ezer éve minálunk. Igaz, akkor nem volt még KDNP.

S miközben államtitkár úr sorolta, hogy a bőségtől megáldott magyar kormány iskolát épít, pénzt ad, és ösztöndíjat biztosít a keresztény araboknak, elkövetett egy nem figyelmen kívül hagyható hibát, amikor etnikai tisztogatásnak nevezte az újkori barbarizmust. A keresztény ugyanis nem egy nép, nem nemzet, és nem is különálló faj, s ha Rétvári úr ezt tételezi, akkor a nácizmus megbocsáthatatlan bűnébe esik. Ami ugyan nem meglepő, csak éppen mellbevágó. Két opció van. Ha valóban így gondolja, akkor ő a mi Rosenbergünk. Ha meg nem, akkor degenerált, tudatlan barom. Tessék választani.