Efféle fontolásokkal, ilyen meggondolásokkal belegyömtük ezt a napot az időbe, már csak a térben kell elhelyezni, hogy valóságos legyen, hihető, hogy benne vagyunk, ünneplünk valami szegletében az Univerzumnak, amikor elkezdenek Szent Istvánok szivárogni a fal repedéseiből. Amiből ugyan kitetszik, ettől, bár otthon nem vagyunk, mégis Magyarországnak neveződik a tér kitüntetett szelete, nem köztársaságnak, hanem valami másnak. Ezért szivárognak a Szent Istvánok mindenünnen, kígyóznak elő, Szent Istvánok pöfögnek, ők röfögnek a szájakban, akárha karácsonykor a szent szánkók, minden annyira szent, hogy az ember zavarban érzi magát, hogy nem asztrálteste van, és még kakálik is.

Egységbe kerülve így idő és a tér, mászkálhatunk benne ide s tova, föl és alá, s észrevesszük benne a múltat, amikor az ember még kissrác volt, boldogult úrfi mintegy, és ez a nap a papa szülinapja volt, amíg még élt. Amikor meghalt, akkor is, maradt a szülinapja, de abszurddá vált, lehetett virágot vinni neki, de minek, ha bort már nem feleslegesen. Amikor a papa szülinapja létrejött az időben, s éppen gusztushuszra esett, akkor is Szent István volt, aztán lett kenyér meg alkotmány, s amikor a papa meghalt, abszurddá téve a szülinapot, már megint Szent István volt. Ebből fakad, hogy a papa állandóbb, mint az ország, viszont, hogy már ő nincs, akkor meg mi van az országgal, ugye, aki ilyen nemlétező keddekkel igazolja a létezését.

Nehéz dolgok ezek, ahogyan beleájul az ország a körmenetekbe meg a Szent Istvánokba, sőt, mindenki egy kicsike kis Szent István az útmutatás szerint. Nézek én is magamra, na mondom, Kázmér, mutasd a karod, a jobbosat, aszalt-e kellően, van-é korona a hókodon kerek, és szállanak-é a seggedből tűzijátékok, de semmise. A hajnalon úttisztító-seprő jószág halad az ablak alatt, hogy beleremegnek a falak, és nem Szent István vezeti, a pirkadat szürkületében részeg polgártárs ünnepel magában okádva és támolyogva, neki sincs koronája, palástja sem. Harangszó incselkedik vele, hogy már tisztára ünnep, de csak a híveket csábítja, s nem, hogy megtisztuljanak, hanem csak a perselypénz miatt, hogy vér és arany.

Ilyen ez a kedd a szombat után, hogy alig is kezdődött el, de mindegy, ha vége is volna, árnykép a falon. Ahogy éles csattanással fölbukik a nap a házak fölött, és csíkokat rajzol a világra, s már őszül is szinte, hogy itt felejtsen. Se kenyér, se alkotmány szaga nincs a napnak, avas Szent István szaga van. Dohos inkább, ez a helyes, darutollas jobbágyszaga van, szent szánkó talpakon suhanva a semmibe bele. És a végén tűzijáték, hogy nyüszítsen és meneküljön az összes kutya mind, Londonig meneküljön mosogatni. Kurvaélet. Kurvaélet, mondja az okádó polgártárs az utca kövén, míg a falból szivárgó Szent Istvánok tócsává állnak össze a lábam alatt. Így lett nappal, így indult a józan robot. És kedd van, ezt soha el ne feledjük. Kedd csakis.

Ilyen veszély azonban nem fenyegeti őket egyáltalán. Rogánról is lehet mondani, hogy bűnöző. Ez a Fidesz Harry Potterjét eleinte zavarta, rúgkapált, perelt, ám miután a bíróság megállapította, hogy lehet őt is a nevén nevezni „bűnöző”, szinte megkönnyebbült, felsóhajtott, és a teher leválván róla akadályok nélkül, gátak, s ami lényegesebb, következmények nélkül éli tovább a bűnözők unalmas hétköznapjait, és még jól is érzi magát. Régebben a szavaknak iszonytató hatalma volt. Gondoljunk csak bele Vejnemöjnen csudálatos képességeire, midőn beleénekelte az ellent a földbe, vagy szó szerint kifordította versével sarkaiból a világot.

Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.

Mert elmondhatjuk ugyan, megállapítást is nyer, hogy kietlen hazánkban több mint kétszáz helyen történt választási csalás, mégsem történik semmi. Nem nyomoznak, senki nem veri az asztalt, nem borogatnak kukákat és kockakövek sem röpködnek. Kimondjuk a szavakat értelem nélkül, úgy pörög le a hatalomról a valóság, mintha burokban lenne, és úgy pattannak vissza a szavak. Nem értik, elfordítják a fejüket, nem mennek el, nem szavaznak, bojkottálják, lehetetlen vállalkozás bevonni őket a valóságba, mert másik világban vannak. Innen már nincsen visszaút, ám, ami mégis delikát ebben az egészben, hogy a végleges elkülönülés nem a szavak szintjén történik.

A szó, mint a gondolat kifejeződése a valóság tükre, annak megfelelője. S ha a szavaink jelentése átalakul, akkor csak annyi történik, hogy a világ lett alapvetően más. Régen, ha megállapították valakiről, hogy lop, levágták a kezét, családját szolgasorba taszították, kiszúrták a szemét vagy ólmot öntöttek a fülébe. A NER, amely Szent Istvánban lelte meg első gyökereit, az ő szellemében mondta – a’la Pokorni -, hogy lemetszi a tolvajok kezét. Azóta Attila barbár világáig tértünk vissza, amelyik erkölcsök tekintetében megengedőbb, és ez sem lehet véletlen, ha nem tudatos, akkor is.

Mindennek oka van. Annak is, ha a szavak értelmetlenné válnak, vagy átalakul a jelentésük. Kafka Josef K.-jának azért kellett meghalnia, mert nem kérdezett, Karinthy Ferenc Epepe című regényében a főhőst már meg sem értik, egy folyóvizet kell keresnie, hogy meglelje a menekülés útját a zagyvaságból. A szürreálistól így jutunk el az abszurdig, érkezünk meg a NER valóságába, ahol tényleg teljesen fölösleges már minden. Elvesztek a szavak, a jog, az emberi érzések, homokos, füves, vizes síkká rohadt le az ország. Semmi nem számít, semminek nincs következménye és minden értelmetlen. Orbán tolvaj. – Kimondjuk, tudjuk, hogy igaz, és a nap vidáman süt a temetéseken.

Ennek így tényleg semmi értelme egyáltalán. Föl kéne szabadulni már.

A magunk részéről nem igazán értjük a fölhorgadást, a kölkök ugyanazt kapták kicsiben, mint a szüleik nagyban idekint. Mindenkit meg akarnak téríteni ugyanis, dúl a vérre menő harc a lelkekért. Matolcsy pöttyöket vizionál a seggünkre, Kásler tízparancsolattal gyógyít, a kedves vezető lelkéért imalánc csörög, aki maga meg futballtemplomokat épít, a fiacskájáról pedig ne is beszéljünk. Tök fölösleges.

Tele van az ország póráz és szájkosár nélküli eszementekkel. Ehhez képest, ha a polgárőrség keretében szervezett táborban a gyermek közvetlen kapcsolatba kerülhet az elsüllyedt Atlantisszal és a gyógyító angyalokkal, egy szava sem lehet a szülőnek. Főleg, ha ő meg a szeplőtelen fogantatásban hisz, föltámadásban és abban, hogy két gramm liszt vízben oldva és kisütve Krisztus teste, amit áhítattal kell szopogatni.

Ha esetleg hitetlen a kölök apja-anyja, s úgy jóakaratú, akkor meg így járt a lurkó. Nem kell finnyásnak lenni, az iskolában sem kap mást, csak másnak nevezik, hogy milliárdokat lehessen beletolni, cserébe ő pedig hű, kellően ostoba és reszkető alattvalókat bocsát ki a falai közül az állam dicsőségére, de hasznára leginkább. Ki van ez találva: cserekereskedelem folyik a lelkekkel a birodalomban, ha nem vettük volna észre.

Én adok neked két hülyét, te nekem három szolgát, ez a felállás. Ilyen alapokra építette Szent István az országát, ami a maga idejében menő volt, máma nem annyira, viszont ezek a mostaniak is éppen úgy képzelik és olyanok is. Ehhez képest, ha a gyerek a táborban gyógyító angyalokkal diskurálhat, az csak hab a tortán, matiné mintegy az élet nevű előadás előtt. Nincs ez így jól, de ezt dobta a gép, röhögjünk rajta.

Az esszénusok különben is jó fejek voltak a maguk idejében. Nem kereskedtek és nem katonáskodtak, csak a saját választott elöljáróiknak engedelmeskedtek, azok utasítása nélkül viszont semmit nem tettek. Két dologban azonban teljes szabadságot élveztek: mások megsegítésében és a könyörületesség gyakorlásában. Ez utóbbi például egészen stramm tulajdonság, olyannyira, hogy mára ki is ment a divatból, mert győztek a keresztények.

Ezek is lehetnének egy apró szekta máma, mint ahogyan minden vallás így kezdődik. S hogy melyik indul világhódító útra, az attól függ, hogy kellően agresszívan terjesztik-e, háborúkkal meg máglyákkal, terrorral és megfélemlítéssel, de gyilkosságokkal mindenképp. A szelídségnek, úgy látszik, nincs jövője, ha az emberről van szó, mert ez egy ilyen véres szájú állatfajta, fölösleges szépítgetni.

Hogy ezek a mai esszénusok hülyék, mint az éjszaka, és azt vallják, hogy a szertartásuk Atlantiszról származik, onnan, ahol az emberek együtt éltek az angyalokkal és a Mennyei Atyával, az ciki. De nem cikibb, mint az összes többi vallás kánonjai, hinni ebben is lehet, sőt, abban is, hogy a Nagy Atlantiszi Angyalrituálé gyógyító erővel bír. Mért, a Tízparancsolat jobb? Na, ugye.

Ilyenekkel gyerekeket fertőzni nem komilfó, de, mint láthatjuk, a nagy egész sem különb, mert egy komplett tébolyda az egész ország. A Tom Hanks-féle Angyalok és démonok című mozit idézi bennem, amelyben a camerlengo a félelemre bazírozva óhajtja megerősíteni a hitet, és nem utolsó sorban biztosítani a pápaság hatalmát. Tökéletes a párhuzam Orbán országával, pedig nem is akarták.

Szóval lehet itt háborogni a gyerekek megrontása miatt, de az egész ország büdös, akkor meg minek. S ha receptet adhatunk a kínokra, jelen felállás, szellemi, fizikai és anyagi kondíciók alapján csak egy lehet az: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. És ez a törvény igaz a kedves vezetőre ugyanúgy, aki az eszelősséget rászabadította az országra. Addig is javasolom a világ aeterno modo (az örökkévalóság módján) való szemléletét. Jobb ugyan nem lesz, de röhögni lehet tőle.

Drámapályázatot hirdetett a helyi színház Szent Istvánról, de, hogy ez ügyben miért a pártirodára kell mennie, azt nem tudta, de nem is érdekelte igazán, sőt egyáltalán. Úgy volt vele, csak nem végzik ki, azon kívül meg mi történhetik vele, semmi se. Így vélekedett, mert meg volt győződve arról, hogy túl van már minden jón és rosszon, ezért lobogó hajú Nietzsche hősnek képzelte magát, pedig csak egy nyamvadt éhenkórász volt a satnya lábaival és kihunyófélben lévő opálos szemeivel.

Kellemesen hűvös volt az épületben, amelyben a pártiroda volt található. Ahogy a tűző napról a félhomályba lépett, egy pillanatra nem is látott semmit sem, aztán fölfedezte a sárga matricát az egyik hófehér szárnyas ajtón, rendbe szedte magát, megtörölte a homlokát meg a nyálkás szemeit, és összekaparva minden erejét, kopogott. Engedélyt kapva belépett, és ott állt előtte a bírája, élők és holtak ura aprón és gonoszan a hátranyalt pomádés hajával.

Az utcaseprő, valamint sakkbajnok azonnal tudta, hogy ismeri valahonnan, ott volt a zsigereiben a képe meg a hangja kitörölhetetlenül, de nem tudta még eldönteni melyik zsebben. Aztán, amikor a pomádés megszólalt, hogy üdvözlöm K. elvt…, aztán itt elharapta, és urat varázsolt az ajkaival mégis a szókezdeményből, akkor rájött, beugrott neki egy másik pártiroda. Csak azon agitprop tábla díszelgett és harminc éve volt. Ekkor pedig a sakkbajnok felsóhajtott, mert rájött, hogy semmi jóra nem számíthat.

Kellemesen csalódott aztán mégis, mert ez a pomádés, miután az egész életét ilyen szolgálatban töltötte, hol ennek, hol annak, mégis csak szedett magára egy kis modort, ha nyálasat is. Úgy tűnt tehát, mintha lett volna gyerekszobája, így a sakkbajnok még jól is járt, hogy nem valami ifjú hiéna fogadta a csattogó fogaival és totális sötétségével, de ellenmondást nem tűrőn mégis, ahogyan ez szokásban volt a mostaniak alatt. Ezért nem halt meg egyszerre hősünk, bár a lába azért reszketett.

– Elolvastam a pályamunkáját – kezdte a pomádés a róka szemeivel -, és valamilyen szinten elfogadható. Főleg annak fényében, megvan benne az az erény, hogy egyeztette benne az alanyt meg az állítmányt, ami a többiről nem mondható el. Azok ideológiailag – ha szabad ezt mondanom – rendben vannak, a magáé pedig nyelvi jártasságról tanúskodik. Most úgy látom, könnyebb magát a helyes irányba terelni, mint a többieket megtanítani magyarul, ezért kényszerűségből ugyan, de maga mellett döntöttem, csak egy kicsit dolgozni kellene rajta.

– Sok ebben a vér – folytatta -, magánál lekaszabolnak mindenkit, meg közben lelki tusáik is vannak, drámáznak, viaskodnak. Ebben a műben István olyan emberi, sajnálja azt a Koppányt, amikor a lábait meg a fejét föltűzi a dárdára. Nem kellene, meg a kereszténység is ellentmondásosan jelenik meg, mintha megfontolásból, mintegy hatalmi érdekből vonzódna felé ez az István, és nem eleve elrendelésből. Még csak Szűz Mária sem jelenik meg a színen, hogy utat mutasson. – hülyén nézett rá a sakkbajnok, de azért folytatta.

– Ez így túl földhözragadt. A francba a tényekkel, fröcsögjön belőle a szenteltvíz meg a spiritualitás. Lehetnének benne imádságos énekek betétként, asszonykórussal előadva, ez az István meg ne karddal, hanem ráolvasással győzzön, és turul is legyen benne mindenképp. Szántsák az eget azok a rohadt turulok, és például a Székely Himnuszt fütyöljék, vagy visítsák, mit tudom én, mit csinál egy ilyen turul. – a pomádés teljesen megvadult, és semmi nem szabott gátat a beteg képzeletének.

– Remélem érzi a hangulatot, a gregorián és a magyar nóta keveréke adja meg a ritmusát, legyenek táncosok, és tapodják egymás talpát. Említse meg benne Trianont és Sorost, mint Sátánt. Őt többször is, és nem ártana néhány migráncsot is beleírni. Na, azokat kaszabolhatná az István, és a Koppány az legyen buzi, aki genderszakon végzett Bizáncban. Viszont a Szűz Máriának legyen négy gyereke, ott, a színen potyognának ki belőle kokárdával a fejükön, cserkész nyakkendőben, kezükben kis puskákkal.

A sakkbajnok nézett csak, ahogyan a pomádés lihegett, mert nagyon megerőltette őt a gondolkodás, és rájött arra, hogy éhes, szomjas, és nincs egy normális gatyája. Eszébe jutott, hogy a lé határozza meg a tudatot, meg az is, hogy tett ő már ennél sokkal aljasabb dolgokat is, ezért mindenféle tusakodás nélkül döntött úgy, kurva lesz. Negyven, már negyven nyüves éve igyekezett pénzt keresni az írással, és csak az utcaseprésig jutott. – Ott bassza meg az Isten – így merített erőt a végső feledkezéshez, és fapofával kérdezte.

– És, ha úgy kezdődnék, hogy Szent István már halála után alászállna az égből, és Orbán atya kezébe tenné az ország sorsát, csak a komcsikra ügyelj felszólítással, és utána Orbán atya hőstetteiről, szabadságharcáról, országépítéséről, helytállásáról a libsi ármány közepette szólna a darab stadionmorajlással és kisvasútfüttyel a háttérben, ahhoz mi szólna? – így ment le kutyába a sakkbajnok.

– Ha ennyire tudja, mért nem ezzel kezdte? – tette fel az értelmetlen kérdést a pomádés.

– Nem sejtettem, meddig mehetek el. – ezt felelte neki az író, majd megnyugtatta – Holnapra kész lesz.

– Alig várom, alig. – bocsátotta el őt a pomádés, és valahogyan az utcasöprő másnak látta a világot. A térkövek neki világítottak, és a fülemile is neki fütyölt. Az ég, az kékebb volt, és a hajléktalan sem volt annyira büdös. A tér túloldalán egy család vonyított rendőrök gyűrűjében, mert kilakoltatták őket, de ebből a sakkbajnok semmit sem látott, mert egy pillanat alatt megülte az agyát a nemzeti nagylét, és azon tűnődött egyre, mi mindet vesz majd a pályadíjból, hogy így révbe ért. Szarul is érezhette volna magát, de ilyesmit ő nem észlelt egyáltalán. Mért is érzett volna bármit is, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, nem? Nem.

Akkor nem csak hazudtak, hanem ótvar mocskos átverést foganatosítottak, és momentán eljutottunk a nietzschei állapotba, hogy minden hazug, következésképp mindent szabad.

Akkor színház volt az egész világ, és benne színész minden fideszmókus. Akkor átverés volt az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány, a kvótanépszavazás, a nemzeti konzultáció és az összes sorosozás a tegnapi polgármesteri szeánsszal bezárólag.

Akkor Orbán et. átkúrt mindenkit, de legfőképp a saját kétmillió hülyéjét, akik már teljesen kiszáradtak a sok fröcsögéstől, és most ott vergődhetnek partra vetve, nézve szemre meg fejre, hogy mi folyik itt, milyen büdös és ótvaros ganyé.

Akkor, ha kétmillió hülye lennék, megindulnék, mint a birnami erdő, hogy Orbán et. becses fanszőrzetét szálanként tépegessem ki, kivágjam a nyelvét, vagy vegyünk akármilyen pogányirtó fortélyt a mi egyetlen, drága Szent Istvánunktól, aki nagyon értett az ilyes szórakoztatáshoz.

Ha ellenzék lennék, akkor momentán nem a listákkal foglalkoznék meg a nyelvöltögetéssel, hanem – Moldova nyomán – kitépnék egy tölgyet az anyaföldből, és a lángoló fával írnám az égre nem azt, hogy „Hajrá Fradi!”, hanem, hogy – mondjuk – nyasgem Orbán, vagy valami más cukiságot.

Ha nem kétmillió hülye lennék, hanem a nyolcmillió többi megalázott és megszomorított, akkor lenne annyi tököm, mint középiskolás gyerekemnek vagy unokámnak, és az utcára mennék, bele az esernyőzuhogásba meg savesőbe, és kinyitnám a harminc éve befogott pofámat.

Ha ellenzék lennék, és rendszerváltást akarnék, és nem egy, a seggemet négy évig kellemesen melegítő széket Kövér pedellus felügyelete mellett, akkor nem sajtótájékoznék, hogy lárifári, hanem megkeresnék egy szerencsétlen ágrólszakadtat, a hónom alá fognám, és beállítanám a kétmillió hülye ajtajába, hogy őt a gazdád küldi neked.

Ha lenne rá érkezésem, napestig sorolhatnám, mit tennék ilyen ajtó-ablak ziccerben. De nem vagyok sem forradalmár, sem politimókus, csak egy nyüves krónikás, aki most újólag ráerősít Peresztegi tanár úr örökzöldjével, hogy „Ez már sok a többnél!” – Ha tetszenek érteni a gyermeki mondatban megbúvó elakadó lélegzetű fölhorgadást.

Ha nem igaz, amit Altusz államtitkár megosztott a jó máltaiakkal, akkor meg azért rúgnám föl a bilit. Viszont bennem van a realitás átka, és azt is elmesélem neked, mi lesz most és ezután: a Nap továbbra is bájosan süt majd a temetéseken. Az lesz.

Béla összeszedte minden bátorságát, és fejest ugrott a torony fekete lyukába. Úgy is semmisült meg benne, ahogy illik, teste megnyúlt, és molekulánként, atomonként spirálisan csavarodott a föld felé. Amikor leért, nem koppant, nem csattant, hanem legóként állt újra össze a talpától a feje búbjáig, és közben áldotta az urat – mert előbb-utóbb mindenki leborul -, hogy ebben a képlékeny állapotban jutott túl a denevérek, pókok és más szörnyek birodalmán. Így érkezett vissza a faluba, s ahogyan a kocsma mögött szürkülni kezdett az ég alja, és az ébresztőre állított kakasok megszólaltak elűzve az utolsó rossz szellemet is a házak ablakaitól, Béla becsörtetett az ivóba, mint valami vadnyugati éles tekintetű, hatlövetű tehénpásztor, de nem Charles Bronson volt, csak Terence Hill a bamba vigyorával.

Eddig tartott a hősködése, amit a toronyból való regénybe illő kitörése – legalábbis így képzelte – indokolt volna, de szétnézett a légyszaros ablakok, a repedezett falak és a fröccsfoltos asztalok között, és annyira visszatért a valóságba, hogy egy lendülettel kérte volna ki a fröccsét. De a hangszálai még képlékenyek voltak, ezért úgy elfogta a köhögés, hogy csak integetett fuldoklása közben, de a fröccsök ura ismerte már a vágyait százezer éve. Buggyantott és sprickolt, majd az elkészült szocreál műalkotást kiállításra bocsátotta a viaszosvásznon. Még csak arra sem volt ideje, hogy igazán belegondoljon, ez a fix pont, ami az elmúlt harminc évben nem változott, nem kurvult el, de Béla olyan gyorsan nyelte le a ráismerés gyöngyöző löttyét, hogy már készíthetett is egy másikat.

A gyorsaság viszont életet jelentett, a maligán segített barátja molekuláinak újra rendezésében, ami olyan jól sikerült, hogy a hangja is visszatért egyből, és ezzel a friss lendülettel kérdezte is meg: – Hányadika van máma? – Amire a kocsmáros gyanútlanul felelt: – Húsz. Augusztus húsz. – S bár ne tette volna. Béla égszínkék szeme éjfeketévé változott, és elindult a tekintete a mocskos falak mögé, át a templom tornyán, túl a kukoricáson egyenesen a valóság fölé, ahol már csak az idő volt honos némi kacskán görbült térrel, megnyílt az emlékek féregjárata, és minden, ami volt, ami van, és ami lesz, úgy zuhant rá, mint valami mázsás szörnyű mennybolt. A harang misére kongatott, Béla pedig templomba indult, hiába könyörgött neki a kocsmáros, hogy ne tegye, mert féltette, hogy megint a rendőrök viszik el.

De kérlelhetetlen volt. Átbattyogott a poros téren, elment a Szentháromság szobor mellett, kikerülte a bukszusokat és a közmunkások megkövesedett lába nyomát, bicegve és szuszogva előzgette a duplagyűrűsöket, az olajos hajúakat, a mackónadrágosokat, átugrott néhány félrelökött műanyag dömperen, úgy vágott át mindenen, mint egy csatahajó. Belépve a dohos hűvösbe a sarokba ült, szappanbuborékot eregetett maga köré, amitől olyan lett minden, mintha eldugult volna a füle. Távolról hallotta csak a bádogbános hülyeségeit, a burok védte meg attól, hogy visítania kelljen a duplagyűrűsök óbégatásától, és olyan összkomfortos volt a világa a gömb belsejében, hogy semmi sem állhatta útját, hogy alámerüljön gyerekkora homályos, elveszett világába.

A fröccsök ura egy darabig aggodalmaskodó arccal álldogált a kocsma ajtajában, ám, amikor egy idő után semmi sikoly és semmi ordítás nem hallatszott az Isten házából, arra jutott, hogy barátját megszállta a szentlélek, megtért, vagy valami más okból ment el teljesen az esze. Sem mentő-, sem pedig rendőrautó sivítását nem hallotta, mert fogalma sem volt arról, hogy miközben a pap Szent Istvánról és Sorosról értekezik a szószéken Jézus helyett, Béla a buborék alatt pulik ugatását hallgatja, tücskök muzsikáját ötven évvel ezelőttről, meg lovagol fűzfasípot fújva. Így verte át az egész világot emberünk, mert senki nem tudta, hogy Béla a cseresznyefa alatt elérte a bódhiszattvaság kegyes állapotát, ezért egy másik világban él, túl minden Szent Jobbon, új kenyéren és tisztavatáson. Ezért van még életben, ha egyáltalán.

Amikor az öregasszonyok csámpásan sompolyogni kezdtek, hogy elsőként áldozhassanak, Béla úgy vélte, eleget hűsölt már. Visszaindult tehát a valóságba, kidurrantva az oltalmazó burkot, és hiába csapta meg a fülét a disznók visítása, érzékeny orrát pedig a lengedező szarszag, annyira átlényegült, hogy a fröccsök ura tényleg azt hitte, vénségére megtért, amin nem is lehetett volna csodálkozni, de nem így volt. – Tudod-e, milyen nap van máma? – Ezt tudakolta a fröccsök urától a megvilágosodott, de nem várta meg, hogy az kérdezzen, kegyetlenül sorolta: – 636-ban ezen a napon az arabok döntő győzelmet arattak a Bizánci Birodalom felett Jarmúknál, 984-ben a római Angyalvárba zárt XIV. János pápát éheztetéssel vagy méreggel meggyilkolászták, 1960-ban a szerencsétlen Sztrelka és Bjelka kutyák a Szputnyik–5 űrhajó utasaiként élve visszatértek a világűrből, 1968-ban pedig elkezdődött a Varsói Szerződés hordáinak inváziója Csehszlovákia ellen a mi bájos közreműködésünkkel.

A kocsmáros hülyén nézett, el nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Automatikusan legyártotta a fröccsöt, oldalazva az asztalhoz sasszézott, Béla szemébe nézett hosszan és firtatón, de nem látta benne az őrület lobogását. Már azt hitte, a felsorolás eljut a mai átkozott napig, és barátja a maga gyermeki és kérlelhetetlen módján kezdi szidni a rendszert, mert erre volt kódolva, de nem. Kocogtatta a pohara falát, a fröccsök urára nézett, aki észrevette, hogy a szemeiben pipacsok nyílnak és hervadnak el, rájött, hogy a szivárványhártyán keresztül látni lehet Béla lelkét, le, egészen az aljáig, és valami csoda okán kocka alakú minyonnal van kikövezve az egész.

A virágzó vendég kérdést tett fel: – Tudod, ki született ezen a napon? – Választ sem várva folytatta: – Sok más mellett Bolesław Prus, vagy Robert Plant. – A kocsmáros szeme elkerekedett, malomkő nagyságúra növekedett, és Béla nem kegyetlenül, de nagyon határozottan bevitte a végső csapást: – Meg az apám. – Ahogyan ezt kibökte, megitta fröccse maradékát és fölállt. Vagy inkább fölegyenesedett. Fölmagasodott. Nem tudta honnan, de visszatért lábába a ruganyosság, és imbolygás meg rogyadozás nélkül úgy indult a kocsmán túli világba, mint egy ostoba tengerészgyalogos. A fröccsök ura még utána kiáltott: – Most meg hová mész? – A temetőbe, beszédem van az öreggel. – Ezt felelte Béla, és haladtában a bal füléből szappanbuborék kúszott elő, beburkolta, hogy megóvja őt a világ ostobaságától és gonoszságától. Attól mindenképp.

Ezt a múltba révedést azért abszolváltam, hogy bemutassam, több dolgok is vannak földön és égen, mint azt a nemzeti érzelmű bulvár írástudatlanok feltételezik. Attól hangos ugyanis a jobb sorsra érdemes magyar média, hogy a magyar kacsák leleményességén ámul az egész világ, pedig nem is nyugdíjasok, akik élvezik a rezsicsökkentés áldásait. Miheztartás végett azt is jegyezzük meg, hogy a récefélék családja szerte a Földön elterjedt, képviselői az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen előfordulnak, így túlélő ösztöneik másutt is létrehozhatnak kis tavacskákat, ha a szükség úgy kívánja.

A permanens identitás-válságban lévő igazmagyarok szerint ezek a kacsák azonban hungaricumok, akik kizárólag a NER áldásai miatt képesek keményen dolgozó kisember módján léket buherálni maguknak, ami így lehangoló álláspont. Ezek a récék annyira magyarok csupán, mint a sorosbérenc, globalista gólyák, akiket a migráns törökgyerek megvágott, a magyargyerek pedig gyógyítja. S miután így kihasználták fejlett egészségügyünk áldásait, hazaáruló módon legott útra kelnek, hogy valami busman kölöknek kelepeljenek aztán. Mint ahogyan a füsti fecske sem csak a magyar első osztályosnak ficsereg, hanem az afrikai látens menekülőnek, a szemét, mert ABC ott is van, és ott is zengő.

Ezekkel az ABC-kkel is csak a baj van. Miután a PISA teszt kiderítette, hogy felnövekvő korosztályunk nem igazán tud olvasni, a KLIK nevű hungarikumnak az a legfőbb gondja, hogy szerte az országban hol tanítanak rovásírást a jobb sorsra érdemes gyerekeknek. Bár csak e hét szerdán késő délután küldték körbe az erről szóló e-mailt, az intézményvezetőknek legkésőbb csütörtök reggelig kötelező volt adatot szolgáltatniuk. Ugyan arról mélyen hallgatnak, mi a rossebnek kérik ezeket az adatokat, de maga a rovásírás-oktatás is különös egy jelenség.

Mint ahogyan seggünkön a piros pötty, ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a gyökereinket keressük veszettül. Van, aki a görög-latin kultúrában leli meg azt, és akad, aki ebben. Nem véletlen, hogy a NER 2015-ben magyar szabvánnyá tette a rovásírást, mint ahogyan a túró rudit is, amellyel Londonból csábítgatják haza a tékozló lelkeket. Tegyük azonban hozzá, hogy a rovásírás még Levédiában kialakult alakja, formája totálisan eltűnt, mert a honfoglalás sok dolga közepette nem maradt idő irkálni. Olyannyira nem, hogy amikor Cirill – aki a görög írásból megalkotta a szláv nyelvre alkalmas, őróla elnevezett cirill betűket (glagólica ABC vagy cirillika) – Metóddal együtt meglátogatta Árpád apánkat, ő maga és népe számára ezzel a külalakkal rendelt imát tőlük.

A cirillika fönnmaradt, a kagáni rovásírás huss, eltűnt. Ez, ami ma tananyag, csak a XII. században jött létre, ilyképpen pótlék, de már akkor sem volt jó semmire. A magyar írásbeliség kialakulásakor a magyarság már új kultúrkörhöz csatlakozott – köszönhetően a véres kezű Istvánnak -, ezért az okleveleket többnyire latinul, és latin betűkkel abszolválták, sőt, hogy kiteljesítsem majdani kiherélésem okait és indokait, azt is megjegyzem csöndben, hogy a manapság oly igen óvott kereszténységünk szent könyvét, a Bibliát sem rovásírással vezették be a köztudatba a szerencsétlen papok. Következésképp ez már akkor is anakronizmus volt, viszont nyolcszáz év múlva oktatják a magyar gyereknek a piacképes tudást hajszolva.

Röhej. Hobbi szinten, a bélyeggyűjtés mellett tanulmányozni ezt a betűkészletet nemes időtöltés volna, s ha a delikvens, aki ennek hódol, majd rovásírással leírja, hogy magyar kacsa, egyből kokárda nő a homlokán, és elindul liberálisra vadászni. Valahol itt tartunk most, amely szellembéli nívót Cang-csie – aki a kínaiakat örvendeztette meg az ő írásukkal – alélásával tudunk hűen ábrázolni, miszerint „a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben” – mármint, amikor megszületett a negyvenezer írásjel. Így keresi az új egység az elveszett magyarságát, és sehol sem találja, ellenben Bödöcs Tibor Londonban megmutatta, hol van.

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Abban a korban, amikor oktatásunk kiemelt célja, hogy jó kereszténnyé dresszírozza a gyerekeket, ez az aktus szükségszerű, kikerülni lehetetlen. Boldog IV. Károlynak a bigott katolicizmuson kívül egyéb érdeme alig is volt. A békét óhajtotta oly igen nagyon az első világégés forgatagában, jelölik ki nagyszerűségének indokát a tényeket ezúttal is alternatívan kezelő mai okosok.

Holott IV. Károly a Habsburg házat, következésképp a saját valagát óhajtotta védeni. 1917 tavaszától valóban különbékére törekedett, és ezért: a minisztertanács januári ülésein elfogadta azt a minimális programot, miszerint kizárólag a Monarchia területi integritását és a szerb uralkodóház leváltását tekintik a háború céljának.

Amikor 1916 decemberében Budapesten megkoronázták a friss szobrost, Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich névre hallgatott, és a következő címeket viselte:

„I. Károly Isten kegyelméből Ausztriai császár, Magyarország e néven IV., Apostoli Királya, Cseh, Dalmát, Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morvai őrgróf, Fel- és Al-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza, Guastalla, Osviecim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Göre és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- és Al-Luzsica s Isztria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja, Trieszt, Kattaro és a Szláv őrgrófság ura”

Mindettől még kaphat szobrot máma a „polgári” kormánytól, a gondok azonban ott kezdődnek, amikor el kell dönteni, kit is tiszteljen benne a kései utókor, mert a történelem útvesztőjében végleg elvesző Semjén fémjelezte banda mindehhöz nem ad kristálytiszta útmutatást.

A mai Habsburg restauráció fölött bizonyosan örömmel lebeg – csak úgy szőrmentén – a kivégzett Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc, meg még Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, és továbbá az aradi tizenhárom vidám szelleme. Petőfit most hagyjuk is.

Aztán, hogy érdekesebb legyen, a most megszoborolt hős nevezte ki Károlyi Mihályt – aki annyira patás ördög, hogy elűzték az alakját a a Kossuth térről -, Horthy kormányzó pedig – aki az új viszonyítási pont – kétszer is kihajította Károlyt az országból, másodjára fegyveres erő segítségével. Ettől a katyvasztól a mai kor egyszerű gyermeke végleg összezavarodik.

Hősünk ugyanúgy szerencsétlenkedett a háborúból való kiugrással, mint a később őt elűző Horthy huszonhét évvel később. Már 1917-ben suttyomban tárgyalt Clemenceauval, neki ígérve Elzász-Lotaringiát, aztán, amikor ez 1918-ban kiderült, és II. Vilmos leordította a fejét, behúzta fülét és farkát, aztán jött, aminek jönnie kellett.

Mindettől kaphat még szobrot persze, csak be köll vallani, hogy érdeme annyi, mint azt Semjén úr volt szíves kifejteni, hogy hitvalló királyaink listája lett teljes vele. A tornasort Szent István nyitotta meg, Szent László folytatta, és Boldog IV. Károllyal vált egésszé az oltárkép. Méltán lehet büszke a magyarság uralkodóira – fejtegette a fővadász.

Mindebből kitetszik, hogy a szoboravatás nem a történelmi személynek szólt, hanem csak újabb totemavatás történt, amely műalkotás előtt a mai honpolgár kételkedés és remegő tisztelet mellett leborulhat. Ez nem semmi, de a XXI században mégis kevéske, Semjénnek azonban megteszi.

Visszatérve azonban a szobrok sanyarú magyar sorsára, Orbán helyettese szerint a komcsik alatt mindazon szobrok és emlékművek sorsa megpecsételődött, amelyek az elszakított területekre emlékeztettek, a 19-es kommün áldozatainak állítottak emléket vagy a történelmi Magyarország vezetőihez voltak köthetők.

Így elnézve pedig, a mostani keresztény kurzus alatt mindazon szobrok és emlékművek sorsa megpecsételődik, amelyek nem illenek bele az új egység zavaros eszmeiségébe, s hogy a példákat ne soroljam vég nélkül, csupán szegény József Attilát hozom ide, akit odébbtosztak, pedig keresztényibb volt mindahány mai kóklernél, de Semjénnél hóttziher.

„Nem emel föl már senki sem,/ belenehezültem a sárba./ Fogadj fiadnak, Istenem,/ hogy ne legyek kegyetlen árva./ Fogj össze, formáló alak,/ s amire kényszerítenek engem,/ hogy valljalak, tagadjalak,/ segíts meg mindkét szükségemben.” Arra kérném a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes urat, hogy erre varrjon gombot.

Azokra a csúcsokra, amelyet ő meghódított, követni lehetetlen, egyedül a főminiszter, Lázár János próbálkozott meg a feladattal, aki manapság történelemben utazik, és ilyeneket tud: „Szent István óta az állam létezésének és hazánk megmaradásának egyik fontos feltétele, hogy a magyar állam mondja meg, ki élhet a területén és ki nem. Ha ezt a jogot átadjuk Brüsszelnek, annak beláthatatlan következményei lesznek. A soknemzetiségű Magyarország korábban háborúhoz, majd Trianonhoz vezetett.”

Nézzük meg akkor axiómáit közelebbről, elsőként ezt a Szent istvánosat, aki szerencsétlenre lépten-nyomon – mint a vezérminiszter is – hivatkoznak, meg a jobbját hurcolásszák, ilyenek. Szívük joga, ellenben, ha már így kívánják alátámasztani a hagymázukat, akkor nem ártana tudni valamit arról, amiről beszélnek, de már rég kiderült, hogy ez nincsen így. Mikrofon van előttünk, böfögünk bele. Ez van. Én most lusta leszek nagyon, és nem erőlködök, magának Szent Istvánnak a szavaival mutatom be Lázár úrnak, hogy első királyunk – aki maga volt az állam, ugye – mit gondolt arról, kik is éljenek országának belsejében.

„VI. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak…”
(Szent István király intelmei Imre herceghez)

Szólni többet erről nem szükséges.

Másodjára: „A soknemzetiségű Magyarország korábban háborúhoz, majd Trianonhoz vezetett.” – Mondja nekünk a tudós János. Meglátásunk – és a történettudomány – szerint háborúhoz nem a soknemzetiségű Magyarország, hanem egészen más okok vezettek, viszont nincsen nekünk ahhoz helyünk, hogy mindezt részleteiben elmagyarázzuk a hódmezővásárhelyi győzőnek.

Trianonhoz viszont az akkori uralkodó réteg – a jelenlegihez hasonló – baromsága vezetett. A háború előtt ugyanis a magyar elit folyamatosan szűkítette a nemzetiségek jogait, a kisebbségek egyre erősödő nacionalizmusával szemben ez a politika pedig csak a feszültség növelésére volt képes, mélyítette az ellentéteket, ami végül az ország feldarabolásához vezetett. A konfliktusok elharapódzásáért és a kompromisszumok elmulasztásáért hibáztatható a nacionalista lázban égő magyar politikai elit éppúgy, mint a nemzeti érzésektől fűtött, túlzó követelésekkel előálló nemzetiségi vezetők.

Ez van. Illetve volt, tényleg csak dióhéjban.

Most viszont megint lázban égünk, ahogyan elnézegetem a Fidesz folyását. Mellesleg itt a környékünkön éldegélnek csendesen horvátok meg svábok, az ország más részein románok, szerbek, tótok, örmények, lengyelek, meg még ki tudja, hányféle náció. Akkor most mi van? Takarodjanak, mert nem mélymagyarok? Ugyan Orbán Viktort illette keresetlen szavaival, de ezek szerint – Lázár nyomán – az egész Fidesz vezérkarra vonatkozik Zeid Raad al-Husszein ENSZ főbiztos meglehetősen lehangoló megállapítása.

“Eltérő módon, de mindannyian arra vágynak, hogy olyan tiszta és csodálatos formában támasszák fel a múltat, amelyben a napsütötte mezőket a nemzetiségi vagy vallási alapon egységbe tömörült népek lakják, ami ebben a formában valószínűleg soha nem volt igaz. Ez fikció, az ilyen leegyszerűsítő és féligazságokat használó vezetők pedig az aggódó emberekben szunnyadó félelmet táplálják.”

És tesznek a tűzre derék módon, a tudatlanság mellett nem riadva vissza – hm, legyünk eufemisztikusak – valótlanságok állításától sem. Lázár ugyanis azt is elmesélte nekünk, hogy:

“Mostanában száz-százhúszezer emberről beszélnek Brüsszelben a hazánkra érvényes kötelező betelepítési kvóta kapcsán. Ez a családegyesítést, valamint a gyermekvállalást figyelembe véve néhány éven belül már egy öt-hatszázezres, folyamatosan gyarapodó közösséget is jelenthet. Kérdéses, hogyan lennénk képesek a teljesen eltérő kulturális és társadalmi hátterű, Európában gyökér nélküli, Afrikából vagy a Közel-Keletről származó és saját vallási és kulturális identitásához erősen ragaszkodó közösség integrációjára.”

Mindehhöz annyit fűznénk hozzá csöndben – mert tényleg mindegy ezeknek -, hogy nem jön ide senki sem, hacsak nem a kötvényeik által néhány ukrán maffiózó. Viszont kiegészíthető ez az egész Balog tiszteletlenes elszólásával, aki meg azt vallotta be, hogy mit is kezdenénk az idegenekkel, amikor még a saját romáinkkal sem tudunk mit tenni. A lázári logikát követve: eridhetnek ők is a búsba.

Az a világ tehát, amely mindezek nyomán és után fölvázolódik az emberben, meglehetősen lehangoló képet mutat. Mert vagy fasizálódunk, amire minden esély megvan, vagy csak a kampány hevében égnek a mostani megmondók. Viszont a végeredmény mindkét esetben ugyanaz. Ezek aljas, manipuláló mocsadékok, más megfejtés nincsen. És az a baj, hogy van hozzá közönségük is, egyre gyarapodó mennyiségben. Semmi sem változott száz év alatt.

Saját használatra eufemisztikusan kalandozásoknak hívjuk a terrort, amelyet eleink a világra szabadítottak, akiket viszont rabolgattunk, fosztogattunk és gyilkolásztunk, nem ilyen megengedőn emlékeznek arra a hordára, aki vagyunk azóta is. Matolcsy is megmondta, piros folt van a valagunkon.

Tegnap odaálltam a tükör elé, és letoltam a gatyámat, de nem láttam magamon a kiválasztottság bizonyosságát. Így legott idegennek éreztem magam ezek között, akik újra elérték: hiába visonganak itt mindenféle Szent Istvánról, csak a nyereg alatt húst puhító barbár nép a miénk, akitől félteni kell az embereket.

Kölcsönzős csuhába bújt pogány csürhe ez, és ami igazán szomorú, hogy ezeknél az ájtatos mézes-mázasoknál még én is – aki pedig hitetlenségben leledzem – keresztényebb vagyok. Család szentsége, vasárnap, meg zárva tartás. Szülni doszt, és kotont átkozni, ebben merül ki a hitük. A leglényege, az irgalom az nemhogy odaveszett volna, benne sem volt sohasem. Nem véletlen, hogy így jártak, s velük együtt mi is mérhetetlen szomorúságunkra:

A finn legfelsőbb bíróság úgy döntött, fel kell függeszteni a menedékkérők visszatoloncolását Magyarországra. Nem ők az elsők. Korábban már hasonló ítéletet hozott Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Luxemburg, Norvégia és Svájc is. Tavaly a luxemburgi közigazgatási bíróság a magyar rendszert „drákóinak” írta le. Egy osztrák bíróság szerint pedig a magyar politikai retorika „idegengyűlölő”.

Végül is, ez a hungarikum, és nem a túró rudi. Egyedi sajátosság az is, és csak itt fordulhatott elő: harcos amazon, aki újságírónak címkézi magát, fölrúgja a menekülő embert. És nem ő a bűnös. Gyenge alak csupán, aki nem volt képes ellenállni a fősodornak, amelyet Orbán Viktor gerjesztett. A felcsúti győző, a kriminális barom, aki azóta sem képes leállítani magát.

Ez Magyarország voltaképp, aki néhány ihletett pillanatot leszámítva ezer éve ilyen. Soha nem voltunk Európa szerves része a különleges nyelvünkkel és a még egyedibb lelkünkkel, ezt be kéne látni végtére. Ha végignézzük az eseményeket, amelyeket összefoglalva történelemnek neveznek megengedőn, kitetszik, hogy örökös fáziskésében voltunk. Mindig utol akartuk érni a mesebeli Európát, és sohasem sikerült.

Huszonhat évvel ezelőtt felcsillant annak a lehetősége, hogy a vágyott földrész magához emel, még csak igazán erőlködni sem kell érte, csak be kell tartani bizonyos játékszabályokat. És ez sem sikerült. A keresztény álcába bújtatott barbárság nem engedte, és negyed század elteltével éljük meg azt, hogy nem is igyekezünk igazán. Sőt, irtózunk tőle és átkozzuk.

Ez a többes szám első személy, amiben beszélni muszáj, nekem fáj nagyon, hiszen – ha csak jogilag is – de ezek közé tartozom, és te is, aki hasonképp átkozod a rendszert, amelyet saját képére alakít a fideszhorda, és amelynek ez a végeredménye: bizonyítvány arról, hogy nem tartozunk közéjük. Köszönjük, Orbán Viktor.

Miután ezeket így keresetlenül papírra – illetve monitorra – vetettem, bátran állok a zivatar elé, amely majd hazaáruló mocsadéknak és kurvaanyámak nevez, sőt, kijelenti, hogy nem vagyok magyar. És tényleg nem. Ha a magyarságnak ma az az esszenciája, hogy embertársaimat félteni kell tőlem, akkor tisztelettel kiiratkozok a mókus őrsből.

Ti pedig, akik vallásos buzgalommal csüggtök egy eszement delirálásán, menjetek majd népszavazni arról, hogy ezerhétszáz szerencsétlen ide be ne tegye a lábát. Megnyugtatásul: nem igazán akarnak jönni, és a fentiek szerint nem is engedik őket a barlangunkba, mert a magyar reformok működnek. Saját, fidesz-használatra, egyedien. Mit lehessen tenni? Tán elő az íjakkal a ládafiából, és szóljon a sámándob, ha már. Valamint halleluja, álcaként, mint ezer éve mindig.