Béla, aki alig egy perce öltött újra emberi alakot, arra vágyott, hogy kiderüljön, ki szögezte oda a Napot az éghez, mert a dárda még mindig ott rezgett benne, és, ami a legérdekesebb, még csak el sem égett. Pedig az ablakok zsanérjai úgy csöpögtek, mint tábortűznél az olvadt szalonna, az udvarban álló, possadt vízzel teli kanna gőzölgött és sípolt, mint valami rozzant kukta vagy a szamovár, és Béla hajlamos lett volna azt hinni, hogy a Pokol költözött fel a Föld magjából, ha nem tudta volna, hogy az már régen itt van, és ez a rossz előadás csak ócska díszlet, amit a dárdás embernek köszönhetnek. Ki kellet hát deríteni, ki is ő.

Ki a bűnös, és mit érdemel. Ilyen vágyak és szánások horgadtak fel Bélában, s ez a kettő, így együtt ifjúi erővel öntötte el nyamvadt izmait, kigyalogolt a nagyvilágba, és bár ne tette volna. Ahogy kilépett az ivóból, bokáig süllyedt az olvadt aszfaltba, hogy mozdulni sem bírt, és égette a lábát. Visító hangon kért segítséget a kocsmárostól, aki, mint valami hollywoodi pozőr, kötelet dobott oda neki, kivonszolta a veszedelemből, és éppen idejében, mert a fekete massza bugyborékolni kezdett, mutatva, hogy a fele sem tréfa már a történéseknek, tehát nagy a baj. Valami tervet kellett kidolgozni, hogy legalább kiderüljön, mi ez az egész, mert igaz, hogy nyár volt, de ennyire nem lehetett az.

A megfigyelőállást az ivó biztonságot nyújtó falain belül alakították ki, ami annyit jelentett, hogy odahúztak két széket az ablakhoz. A fröccsök ura letörölte az üvegről a légyszart, amitől a kocsma egy gótikus templom belsejévé vált, úgy ömlött be a fény a rongy nyomán, mint valami avítt ólomüveg ablakon. Béla már rázendített egy gregorián kesergőre, de a kocsmáros lepisszegte, mert attól félt, hogy mindjárt a mennybe megy neki, amit pedig igazán nem akart. Kinéztek hát a kerek világra, és látták, hogy a forróság egészen elképesztő dolgokat művelt a faluval. Mindjárt a Szentháromság szobor mellett a két közmunkás csontváza ácsorgott csupán, de róluk nem lehetett tudni, hogy a tétlenség, vagy a hőség végzett-e velük.

A kék plakát az utca végén feketén izzott és füstölgött, a templom csúcsán Szent Elmo tüze vibrált, amitől a bádogbános esze végleg elment. Az előbb még pucéran locsolta magát a plébánia kertjében a slaggal, most, hogy csodát látott, térdre vetette magát a gőzölgő pocsolyában, és olyan szaporán vetette a keresztet, hogy húsos segge csak úgy rezgett és ringatózott, amitől meg a sekrestyésben keltek életre bűnös gerjedelmek. Mindenki megzavarodott, a kisölkek műanyag dömperjei szétolvadtak, ők ordítottak, az olajos hajú traktoristák üstöke lángra kapott, ábrándos tekintetű asszonyaik letépték magukról a koszos melegítőt, csak úgy, mint a duplagyűrűsök a virágos otthonkát.

Általános volt a felfordulás, és akkora a hangzavar, mint valami meleghengerműben, és az árkokban tényleg folydogált az izzó acél, valamit tenni kellett tehát. Béla tudta, hogy az utcán foglyul ejtené a cuppogós aszfalt, ezért kerülő utakon, porzó ösvényeken igyekezett a templomba nyakában gukerrel, hogy legalább kiderítse, ki hozza az armageddont a falura. Ziháló, égő tüdővel kapaszkodott fel a lépcsőkön a toronyba, és, amikor már csak egy nagy, fehér fényt látott, akkor ért célba, megmenekülve a mennyország monoton boldogságától. Hörgött és fújtatott, ömlött róla az izzadság, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a filmbéli hősök, akik megmentik a világot, pedig neki most ez volt a küldetése.

Pár perc telt el, míg kiderült, hogy életben marad-e. Amikor nem hallotta meg a menet végét jelző gongot, remegő lábaira állt, amennyire lehetett megtörölgette csatakban úszó szemeit, és vigyázó tekintetét a gukkeren át a kukoricásra irányította. És aztán fölröhögött meg nyerített, hogy beleremegett az egész vacak torony a segge alatt. Ott állt egy alak, patákon ringatózott, és hol Gyurcsány, hol meg Soros feje volt neki, és okádta a tüzet magából, mint valami elvetélt cirkuszi artista. A kukoricaszárak már kezdtek migránccsá változni, hogy elözönöljék a keresztény világot, amikor Béla tölcsért csinált a kezéből, és kiáltott vidáman: – Ne má’, Gyuri bácsi!

Furcsa mód, ez az alak hallgatott rá, karjai megnyúltak, kihúzta dárdáját a Napból, ami egyből a mélybe zuhant, hűs fuvallattal fölkelt a Hold, a falu általános visítása megszűnt, a rigók életre ébredtek, és újra elöntött mindent a józan reménytelenség. A földöntúli alak patái eltűntek, a szájából ömlő lángok egycsapásra lelohadtak, előbb Süsü lett belőle, aztán meg Bodrogi Gyula, aki hívogatón intett Bélának, hogy menjen utána. Fékezett mellette egy sötét autó, amit egy fekete holló vezetett. Befelé invitálta, hogy elvinné a végtelenbe, de Béla nem szállt be, mert Margarita sehol sem volt, és azt gondolta, akkor meg minek.

Éppen idejében jött volna a józanság, mert a fröccsök urának sok volt mára a mutatványokból. Kint, a kásás havon merengett Béla fenekének szentséges köre, a közmunkások még mindig bambán bámulták a pocsolyát, a harang zúgása pedig visszaverődött a Béla feje köré települt glóriáról, és ide-oda pattogott az ivóban, mint valami rossz gumilabda. Cikázása közben eltört néhány poharat, hogy csak úgy fröcsögtek. De a doboz hangja nem a józanságot hozta el erre a megveszett vidékre, mert a nirvánát megjárt ember új bölcsességtől erőre kapva kocogtatta a poharát, mint valami lepusztult uralkodó.

Túl volt már az összes jón és rosszon, ezért mindent megengedhetett magának. A kocsmáros lemondóan legyintett, abban bízott, hogy barátja nem valami aljasságra használja frissen megszerzett földöntúli képességeit – bár ezt nem feltételezte róla -, abban is reménykedett, hogy nem fakaszt vizet a penészes falból, és nem szaporítja a zsíros kenyeret, bár ezt el tudta volna viselni. Hirtelen beléhasított, hogy amikor Béla alámerült a pocsolyába, valami féregjáratot lelhetett meg, utat törve egy párhuzamos univerzumba, és az, aki ide materializálódott neki, valami idegen létforma.

– Azért ember vagy, ugye? – Ezt a félénk kérdést tette fel, amikor elébe csúsztatta a fröccsöt, de csak egy értékelhetetlen mondatot kapott feleletül. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura megnyugodott ettől a kijelentéstől, hiszen csakis Béla volt képes arra, hogy álomvilágából hajdanvolt olvasmányainak cafatait előszedje, és látszólag minden értelem nélkül közölje a rajta kívül eső világegyetemmel. Viszont, amikor rájött, hogy barátja épp Melchiadest alakítja, és még egy szakadt kalap is megjelent a fején, a testét pedig moszatok lepték el, máris kétségbe esett.

Az a veszély fenyegetett, hogy Béla teljesen elsüpped egy másik világban, és a végén még ugyanúgy szélvihar söpri el ezt a nyomorult falut, mint Macondót, amelynek pálmái alatt a vendég éppen ücsörgött. A fröccsök ura odacsoszogott a tévéhez, fölhangosította, hogy barátját valahogyan visszacibálja az óceán innenső partjára, de semmire sem ment, a doboz elnémult. Kilátástalan egy dolog volt ez, mert Béla emlékei és olvasmányai betöltötték az ivót, iszonyatos sebességgel keltek életre és porladtak el az alakok, hogy a kocsmában már térdig ért a hamu, és ennek csak egy módon lehetett véget vetni.

– Hagyd már abba! – Ezt kiáltotta a kocsmáros, vodkát öntött a vendég arcába, és egy iszonytató pofont kevert le neki. A glória eltűnt Béla feje fölül, a regényhősök hamvai zizegve a sarokba kúsztak, és ahogyan a padló megtisztult, Béla szeme is úgy kezdett világítani, azt mutatva, hogy visszatért beléje az élet, de ebben sem volt sok köszönet. – Mindjárt ádvent. – Ezt jelentette ki, és kiment a térre. A közmunkások leesett állal néztek hol a pocsolyára, hol meg a szellemalakra, és buzgón vetették a keresztet, ahogyan a duplagyűrűsök is, mert a Szentháromság szobrot meg beborította Szent Elmo tüze, hogy csak úgy szikrázott.

Az ég újra beborult, villámlott, és Béla tobozokat szedett össze, fenyőfákat nyúzott puszta kézzel, miközben ezt motyogta maga elé: hit, remény, öröm, szeretet. Senki nem tudta, mit akar mondani, csak a bádogbános fejtette meg, hogy az ádvent szimbolikáját sorolja katatón módon, és elcsodálkozott, hogy a hitetlen alak, aki annyi szomorúságot és bajt okozott neki, végre megtért, de tévedett. A kocsmáros jött rá, hogy ez az egész színház, amelyet, mint valami rossz bűvész, Béla iderittyentett, semmi egyebet nem szolgál, mint nyüszítő menekülést a valóság elől, amit csak egy módon lehet orvosolni, ha galádul leitatja.

Így is tett. És amikor Béla fenyőgallyakkal és tobozokkal megrakodva visszatért, feje körül újra hordozva a szentség gyűrűjét, lila meg rózsaszín gyertyákat követelt, hogy koszorút állítson elő, és újra regényalakokkal lett tömve az ivó, a fröccsök ura nem bírta tovább. Vodkát kevert a fröccsébe, és nézte, ahogyan barátja ujjai egyre nehezebben mozognak, a glória pedig foszladozik a homlokán, és amikor a harangszó sem pattant vissza róla, akkor nyugodott meg csupán. – Most már elleszünk. – Ezt motyogta, és csak arra ügyelt, hogy megfelelő dózisban maradjon meg Bélában a szesz.

Ne legyen túl sok, nehogy újra mindenféle mutatványokat adjon elő, és kevés se, hogy meglássa, hová is jutott. S bár a fröccsök ura szégyellte magát, mert úgy tűnt, valami ápolót játszik, aki patikamérlegen adagolja a beteg gyógyszerét, hogy ne kelljen kényszerzubbonyt adni rá, mégis tudta, ez az egyetlen módszer, ha barátja elméjének épségét, és a falu halmazállapotát meg akarja őrizni. Béla matatott a koszorúján, a duplagyűrűsök klopfoltak, a traktorosok berregtek, a műanyag dömperek dübörögtek, és fiatalasszonyok sóhajtoztak vég nélkül a fürdőszobákban. Béla ebből a nyomorból már semmit sem érzékelt a vodkától szedálva, a kocsmáros pedig irigyelte őt, és lobotómiáról kezdett ábrándozni, hogy elnyerhesse a tudatlanság vég nélküli boldogságát.