Azt mondta Isten szolgája, hogy a beruházás hamarosan elkezdődik, és azt ember már nem állíthatja meg. Nem lesz ennek jó vége, a mai zivataros időkben még valami istennyila égeti porrá a műintézményt, mert a matrónák szerint megszentségtelenítik a templomot, sőt: „ha száz évig senkinek nem volt ilyen gondja, miért éppen most lenne” – vélekednek a nénik, és még csodálkozunk ilyen Balog minisztereken, holott nincs mit.

Vízözön előtti ösztön és tudat ez az öregasszonyos. Füst Milán óta ugyanis tudjuk, hogy az ősembereknek előbb voltak bálványaik, tehát isteneik, mint szerszámaik, azaz, előbb voltak filozófusok, mint gazdák. Ez a XXI. századi magyar, falusi gondolatkísérlet mégis furcsa azért, mert Milán bácsi azt is elmesélte nekünk, hogy: „…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt…”

Így alakulnak totemek és tabuk, amelyek áldozata volt például Székhelyi József, aki Orbánt elhajtandó a jó büdös francba, a Himnuszt szövegezte át, és ettől lett eretnek. Számos dolog van még a NER-ben, amit ember nem vehet a szájára, mert hazaáruló lesz, s amelyek olyan nívójú tiltások, mint, hogy a templomban nem lehet pisálni, még vécében sem, mert az Úr kényes orrát zavarja tán az ammónia szúrós gőze.

Nem tudom, hogyan voltak ezzel a problémával azok, akik éltek hajdan a templomi menedékjoggal. Mint az tudható, V. Bonifác pápa egyik legfontosabb döntése volt még a VII. század mocskában ennek bevezetése. A templomi menedékjog értelmében a bűnös, akármit követett el, Isten házában menedéket lelhet, és amíg ott van, a világi hatalmak nem rendelkezhetnek fölötte. Ez több évszázadon át fennmaradt, és a világi törvény legtöbbször tiszteletben is tartotta.

Bayeri aggyal Bonifác is egy liberális barom lehetett, mert a Liber Pontificalis az emberek között a legszelídebbnek nevezte. „…Az istenség pedig, ha van, nem lehet annyira hiú, mint az ember, hogy megsértődne, ha nem Allahnak nevezik őt, nem Sívának, Jehovának vagy Krisztusnak. Az a szegény ember ugyanis, ha az aranyborjú előtt borúl is le, őt akarja imádni benne, ez a lényeg. Vagyis kit? Akitől félnie kell…” Ez is Füst, és ez is a Hábi Szádi, mégsem öncélúan citálgatok itt, hanem, hogy megmutassam, az öregasszonyok mért vonakodnak hugyozni a templom vécéjében.

Láttam én már lányokat és asszonyokat egészen különös módon könnyíteni magukon. Például vén cigány nénik a poros úton mezítláb, kis terpeszben állva verettek a földig érő szoknya alatt, hogy csak úgy zubogott. Vagy egy fiatal atlétalány a Spartathlonon, a Peloponészosz közepén, az egyik frissítő állomáson a tornagatyán keresztül, hogy csorgott a combjain a nafta, akárha csermely vagy patak. Ezt aztán letörölte a szivaccsal, amelyet visszahajított a lavórba, hogy az utána érkező az arcát hűtse vele, és örüljön nagyon a mennyei nedűnek, amely megmenti őt a haláltól.

Többféle kimenetele lehet a vizelési ingernek tehát. Hülye reklámokban az inkontinenciában élvezkedő nő fehér farmerban és megfelelő betéttel pattan motorra, és száguldozik a pasijával a végtelenben. A nénik Cserépfalun sokat néznek tán tévét, és ők is kedvet kaptak, mert milyen jó is lehet zsoltáréneklés közben meglazítani a záróizmokat, miközben a templom szentsége mégsem szenved csorbát.

Mindezt az egészet egyáltalán nem az élcelődés aljas szándékával meséltem el, hanem, hogy lefössem kies hazánk szellemi állapotját, hogy a kedves vezető, ha nem is maga teremtette a sötétséget, viszont az összes érdeke az, hogy fennmaradjon. Ilyen nívó mellett elég csak migráncsot kiáltani, és az összes öregasszony tennalédiben, botját eldobva iramlik a fülkébe megvédeni a templomot, és őt magát. Ezelől pedig nincsen menedék.

A talján baja, hogy nem tudja, hol él, meg azt sem, hogy merre van a magyarok istene. A kuruc.info névre hallgató, babazsúrokban utazó, amúgy magyarságára oly igen büszke honlap közzétette nevét, címét, munkahelyének címét egy őt ábrázoló fotóval egyetemben. Egy nappal később már a Jobbik két szimpatizánsa jelent meg videokamerával a munkahelyén, amelyhez nem sokkal később ki kellett hívni a rendőrséget a kint gyülekező szélsőségesek miatt. Hősünk azóta bujkál, egyre-másra költözik új és még újabb lakásokba, de nem nyer sem nyugalmat, sem kegyelmet. Vérdíjat még nem tűztek ki a fejére, mint a Charlie Hebdo tulajdonosáéra a próféta új gyermekei, de odáig is eljuthatunk, ha nagyon el nem basszák nekünk itt ezt a keleti nyitást. Ez az Andrea egyébiránt is valami gazdasági menekült lehet, ha ebbe az országba ette a rosseb, hogy itt fotózgasson.

Így tehát Andrea Giuliano, olasz fényképész találkozott azzal a magyar valósággal, amely papíron ugyan nem létezik, aztán meg mégis van. Két hét alatt Rendetteszünk Sándor, és kiosztunk néhány kokit és Sallert Viktor oly igen határozottan léptek a magyar homofóbok, antiszemiták tökeire, hogy nagy visításukban Párizst vizionálnak a Duna partjára. Ebben voltaképp ki is merült kettejük rendészeti ténykedése, hacsak a Szabadság tér permanens védelmét, a Merkel látogatása okán tüntetni óhajtók buzgalmát nagy hirtelen betiltó igyekezetet, vagy ilyesmiket nem tekintünk érdembeli cselekedetnek. És nem tekintünk annak. Sőt, rosszabb hírünk is van, az ilyen mosolyt nem ismerő bigottságot még gerjeszteni is kívánja a mi egyszülött államunk, amikor törvényt akar fabrikálni úgymond a vallási szimbólumok védelmére. Bocsáttassék meg neki, hogy nem tudja, mit cselekszik.

Egy olyan országban, amely annyi humorérzékkel rendelkezik, mint köztudottan örökké vigyorgó államelnöke, nem tanácsos életre kelteni a szépemlékű inkvizíciót, bármennyi örömöt is okozott hajdan katolikus testvéreinknek áldott tevékenysége. Azért is nem lehetne ezt, mert mint kitetszik, polgártársaink jórésze olyas lét-, és tudatállapotban leledzik, mintha nem telt el volna párszáz év a gyönyörűséges szeánszok óta. Nem is oly rég Székhelyi József megbabrálta egy kicsinyt a Himnuszt, és rögtön nem volt maradása Szegeden, még szerencse, hogy Mária földjéről nem üldözték el. Ki magyarítaná akkor Homér Simpsont? Node, nem a sárga fejű kopasz a mi bajunk, vannak nekünk saját bejáratú tar koponyájúink dögivel, akik egy jó francot a csuhát védik, csak érzik a vérszagot. Csak úgy, mint takart arcú haverjaik, akik ebben az általuk generált Apokalipszisben öldökölnek, mert az jó. Azért. A párhuzamosok meg találkoznak a végtelenben, mint az tudvalévő.