Amikor a Tábornok kihirdette, hogy birodalmában nem tűri a szegénységet, meg is indult a harc nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Nem az okot akarta megszüntetni a Tábornok és csörtető csapatai, nem segíteni akart a rosszabb sorsú alattvalóknak, hanem eltüntetni őket. A díszletek mögé vagy a szőnyeg alá söpörni, mindegy, csak ne látsszanak és ne rontsák neki a levegőt. Ilyen panoptikumnak képzelte országát a Tábornok, ahol viaszból ötgyerekes családok, kisdedek, húsvéti körmenetek és labdarúgó férfiak élnek gondtalan boldogságban ajkukon az ő nevével, miközben egymás talpait tapodják, egy a zászlót lengetnek és mindegyiknek kokárda díszíti a lukát. Azért akadt a birodalomban pár elvetemült alak, aki emlékezett régi, letűnt időkre, amikor lehetett és szabad volt gondolkodni, és az értelem utolsó morzsáit összekaparva azt mondták, a szegénység nem bűn, szegénynek lenni szabad, ha nem is kellemes.

Mindenesetre a szegényeket eltüntették a városból. Itt már nem kéregetett senki, nem hált padokon, eltűntek a lukas cipők és a szakadt nadrágok, jól fésült és illatos polgárok sétálgattak a Fő tér kockakövén, nekik surrogott a szökőkút, nekik mérődött a fagyi, az ő gyerekeik dübörögtek műanyag dömperekkel és motorokkal, és áldozott mind az összes a matinémisén, ahol a tábornokot dicsérték, és az Urat is néha, de ő már kezdett kimenni a divatból. Ezt az egész talmi kavargást kíváncsi szemek lesték függönyök mögül ellebbentve olykor azt, és nem lehetett tudni, mitől égnek ezek a tekintetek, az éhségtől, a szégyentől vagy a vágyakozástól. Hogy sétálgattak volna ők is a térköveken, arcukat tartották volna a napnak, ámde nem lehetett. Nézték a szemek a nem szegényeket, a poroszkáló, talmi Bouville-t, és nem tudták, honnan az undor, a hányinger, hogy lila nadrágtartó okozza azt, száz éves fa kérge vagy nedves-szaros újságpapír, s mért van az, hogy a Fő tér sarkaiban soha nem száradnak fel a tócsák.

Viszont nagyhatalmú bíróság tanácskozott évekig, hogy szegénynek lenni szabad-e, éhezni lehet-e, padon aludni illik-e. Vizsgáltak ők mindenféle szempontot. Feltúrták a múltat és jövőbe néztek, de elsősorban a Tábornok szemébe, kajla agyába, hogy mi okozna örömöt neki, boldogságot. És elsősorban is a saját, nyamvadt kis életüket nézték meg a zsebüket, a gyomrukat is, csak a méltóságukat nem nézték meg a lelkiismeretüket sem, mert az hiánycikk volt és hosszú sorállás volt beszerezhetni, ha egyszer elveszett. A nagyhatalmú bíróság talárokat öltött, sorban állt egymás mellé mind az összes, és felolvasták a határozatot gyűrött papírból, hogy szegénynek lenni nem alapvető jog, csak cifrálkodás és úri passzió. Viszont azt nem mondták, hogy ki lehet érdemelni, szívós munkával el lehet érni, a szegénység tehát és az éhezés fogalmilag megszűnt, törlődött a szótárakból, és kis, kerekded pocakokba költözött emésztés végett.

Ekkor és így érkezett meg a cirkusz a városba a lankás dombok alá patakoktól ölelve. Járta a szakadt autó az utcákat meg tereket és ordibált, hívta a jólfésülteket, fagyi, sör és böfiszagúakat, hogy attrakció, világszenzáció, éhezőművész, aki negyven napokon át nem vesz magához eledelt, ketrecében éhezik, szegénykedik, éli a nyugdíjasok életét, ámde rivaldafényben, akárha fogatlan oroszlán. És valóban, ott függött a művész a sátor közepén, lógott a ketrecében ég és föld között, bordái kiálltak, a közönségek pedig kereplőkkel, dobokkal biztatták őt, a csodát, aki olyat tesz, ami nincs is. Éhezik. A második napon, amikor csurig volt a nézőtér, becsörtettek a Tábornok emberei és egy pap, kihirdették, hogy éhezés nincs, az éhező szemfényvesztő és az ördöggel cimborál, eretnek és terrorista. Kirángatták a ketrecéből, a közönséget pedig kötelezték, nézze végig, ahogyan babgulyással, Gundel palacsintával és szotyolával tömik tele, míg el nem ájul. Az ostoros főember még annyit kiabált: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Aztán lekapcsolták a reflektorokat, és sötét lett nagyon.

Jó dolog ez a Facebook, a maga pőreségében mutatja meg a valóságot, és azt, hogy mért fog elpusztulni az ország. Tegnap megosztottam egy posztot, amely ironikusan arra intett, inkább újkrumplit kellene húsvétkor pingálni, ha rongyot akarna rázni az ember, mert darabra átszámítva drágább, mint a tojás. Ebben az a sikoly volt benne, hogy a krumpli köztudomásúlag a pórnép, ezen belül is a nélkülözők fő eledele volt, legalábbis eddig, s ha már az sem marad, az egészen elképesztő állapotokat jelez a XXI. században Európa közepén.

Erre jött a Zalakaros, jól mutatva azt, hogy akinek az a gondja, hogy nem tud szobát foglalni, eszébe sem jut, föl sem foghatja, hogy másnak meg az lehet, hogy nem tud krumplit venni. És, hogy segítsem a megértést, amit a NER lepukkant és lélektelen szellemisége akadályoz, ezt szimbólumként is lehet és kell értelmezni, függetlenül attól, hogy az – is – a tiltakozók baja volt, nem is annyi a krumpli, kevesebbért is van, ne hazudozzon a posztoló, hogy mindenben csak a rosszat látja a Kánaán közepén. Kelti itt a hangulatot, mert más a politikai nézete neki.

Még a kézivezérelt KSH szerint is van közel kétmillió szegény az országban, reálisabb számítás szerint sokkal több, és Zalakaros mégis tele van. Ez úgy lehet, hogy míg valaki a seggét áztatja pár napig, és nem lát ki a gyógyfürdő gőzéből, sokan az életükért küzdenek, és a szintén kézivezérelt sajtó miatt nem is tudnak egymásról. A permanens győzelmi jelentések elfedik a nyomort, aki pedig mégis látja, hangulatot kelt, zavarja a sokaságot abban, hogy felhőtlenül jól érezze magát a hazugságban.

Ma, aki látja a szegénységet és az országot megülő sötétséget, más véleményen van, rosszabb esetben sorosista, legújabban bevándorláspárti, ami azt mutatja, akinek Orbán elvette az eszét, annak elvette teljesen. Ha elvakultabb, kurvaanyázik, majd pedig az ünnep szentségére hivatkozva csendre és mélaságra int, aminél nagyobb alávalóság nem létezik. A jámborabbak, mint tegnap is, mentik a menthetőt, és igyekeznek a józan ész felé terelni a diskurzust, és ettől szügyig esnek a saját csapdájukba.

A drága krumpli kapcsán ugyanis elhangzott, aki megveheti, vegye, attól a szegénynek még nem lesz rosszabb. Csudálatos ez a farizeusság, ez a habitus vezet oda, hogy elfordulok, ha valakit vernek az utcán, illetve félre nézek, amikor a fasiszták elvisznek egy embert. Ez az empátia és irgalom totális hiánya. Nem én voltam, tárja szét karjait – rajta a krumplival terhes neccel – a polgártárs, felőlem jó is lehetne neki, mi közöm hozzá, ha nem az. Cinikus igazságok ezek, amelyek a lelkiismeret altatására valók csupán.

Lehet így is élni, viszont elítélni emiatt azt, aki komplexebben látja az életet, ostobaságra vall, ha még nem is lelketlenségre. Mert olyanok is vannak. A többség Orbán seggéből szemléli az életet, idvezülten majszolja a szart, s aki efféle örömökből nem kér, pusztítandó ellenség, s ez a gyakoribb. Innen is látszik, hogy az ország menthetetlen, a népek egydimenziósak (Marcuse), kurvaannya van és halleluja, gondolkodni felesleges, ha a rezsim tálcán tárja elénk a létértelmezéseket. Nincs éhezés, nem lehet, mert csurig vannak a szállodák.

A Föld lapos, mert különben leesnénk róla, a Nap kering köröttünk, halál Giordano Brunora, nem lehetek részeg, mert vezetek, egy az Isten. „…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Füst Milán kezdi így Hábi Szádiját, s minden külön értelmezés helyett gondoljuk ezt végig a NER-től sújtottan.

Viszont a másik öngólt sem hagyhatom szó nélkül ebben a krumplis afférban, amikor az egyik elégedetlen – mármint a krumpli árát szóvá tevő poszttal elégedetlen – jóember úgy próbálta menteni a saját mundér becsületét, hogy azt kezdte mondogatni, máshol még sokkal rosszabb, illetve itt is lehetne az. Csodálatos ez a következetlenség, föladja az embernek a magas labdát, és még csak sokat tűnődnöm sem kell, hogy ennek a visszásságát megmutassam, mert Örkény már megtette egyszer, mégpedig zseniálisan.

„…A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin, abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták (Megjegyzés: A prépostság négy kimustrált kancát adott a szaggatáshoz. Emiatt a művelet csak a negyedik rugaszkodásra sikerült.) – 3./ A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok…”

Egyébként húsvét volna meg épp vasárnap, és ma még nem csöngetett be egy koldus sem – mint két hete – egy kis apróért, hogy zalakarosi welnessre szedje össze a pénzt. Sőt, még krumplira sem, s ha épp fröccsre, hogy csináljon ricsajt, akkor legyen az Isten segedelmével. Mert három napja a Jézus nevű nem azért feszíttette meg magát, hogy a milliós autósok ma a zaftos sonkától böfögjenek, hanem a piás koldusért is. Elsősorban őérte. És ezért van igaza a krumplis embernek, ha ezerkétszáz kilója, ha nyolcszáz. Lényegtelen. Üdvözlöm tehát jámbor és lelketlen keresztény testvéreimet.

Innentől fogva: drága-drága hatalom és annak igen bájos ellenzéke, nincsen miről diskurálni. Mint az a második kormányzás második ciklusa, második évében – amely Orbánnak adatott – kiderült, ennyire futotta. Azoknak, akik őhozzá imádkoztak, és még ma is hozzá fohászkodnak – hogy jöjjön el az ő országa – jelentjük: eljött. És ezt hozta. Elbaszta: nem kicsit, nagyon.

Adva volt a suttyónak egy történelmi lehetőség: „Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon.” – Amit arra használt föl, amire. Erre. Jön ez az elcseszett ünnep, már hetek óta megy a téma, hogy ott lesz-é a király avagy sem. Hogy lehet-e fütyölni avagy sem, meg: ki hol éltesse az ilyentájt gombamód felszaporodó partizánokat. Kit érdekel, magunk közt szólván, sőt, ilyen aspektusból az alaplófasz rajzolgatása, meg minden, ami nyomán szokásban van a habverés, teljesen és totálisan érdektelen.

A magyar társadalom huszonnégy százaléka éhezik.Te tetted ezt király.

Mert kellett a della az udvari bolondoknak: kalácsra, stadionra, kicsike vasútra, kicsike kampánykára, Audira, jachtra, Guccira, Ibizára, kokóra, testőrökre, kerítésre, Budavárára, Kossuth térre, Felszabadulás térre, plakátokra, konzultációra, Versacére, helikopterre, adriai nyaralóra, focira, futballra, labdarúgásra, szotyolára, olimpiára, mobilkeresésre, házra a kisded nevére, nemzeti erre, nemzeti arra, nemzeti lószarra, nemzeti harcra.

A király megvédi népét, érette él, dolgozik, és senkit nem hagy az út mentén.

Elkészült a „Társadalmi Riport 2016”, amiből minden kiderül. Egészen egyszerűen lesújtó adatokkal. Részletezés nélkül végezzél el egy tesztet nyájas olvasó. Van hat alapkérdés, add meg rá a választ, és meglátod, hová tartozol:

1. A háztartás képes-e a váratlan kiadásokat fedezni?
2. A család el tud-e menni egy hétre nyaralni?
3. Tudja-e törleszteni a tartozásait?
4. Van-e pénz húsra?
5. Tudja-e otthonát megfelelően fűteni?
6. Megengedhet-e magának mosógépet, tévét, telefont, autót?

Ha ezek közül háromra „nem” a válasz – ez nem az a „nem”, a kilencvennyolc százalékos új, nemzetalkotó erő -, akkor meglátod, hová is tartozol. Abba a negyvennyolc százalékba, ahányan így voltak kénytelenek felelni kies hazánkban. Nem épp kevés, szégyellni ezért neked nincsen mit. Ez a trend ugyanis, amely mélyen az uniós átlag alatt van, amelyet szintén előretolt helyőrségként védelmez jótevőnk.

Nincsen baj, annyit is érünk.

Hogy az eszünkbe véssük hát az eredményt noch einmal: a magyar társadalom legszegényebb hatvan százaléka nem képes a középosztályi életmódot követni, huszonnégy százaléka éhezik. És véssük még egyszer, hallgatva Kundera intését, aki tudta: „Einmal ist keinmal.” – Ezért emeljük föl a szívünket a vasárnapi nagymise közeledtével, és induljunk Isten segedelmével fütyölni meg sípolni. Amíg beteg tüdőnk és a rendvédelem engedi.

Szegénység van ebben az országban, de mást jelent ez a budai kerületekben, mást Telkiben, mást Ózdon és mást Tiszabőn, és megint mást Szombathelyen. Egy dolog viszont közös mindenhol: a szegénység öröklődik, újratermelődik. Statisztikai szempontok alapján a szegények közé azokat kell sorolni, akik a mediánjövedelem hatvan százalékánál kevesebből élnek meg. A nettó mediánkereset Magyarországon 131 000 forint, ennek a 60 százaléka 78 600 forint. A nettó minimálbér nem éri el ezt az értéket – hiszen csak 60 950 forint, tehát ez azt jelenti, hogy ha valaki egyedül él, és minimálbért keresett, akkor a szegénységi szint alatt élt huszonkét százalékkal.

Nem csak egyedülállóak nyomorognak, nem csak cigányok. A legutóbbi felmérések szerint családostul, gyerekestül, nagymamástól együtt négymillió ember ebben az országban, a lakosság közel fele – a dísz külhoni kirakat magyarok ebben a meccsben nem játszanak -, az itthon lévőkkel, igazi rászoruló honfitársainkkal meg nem törődik érdemben senki sem. Most a devizahitelesek a téma, az ő megmentésük, ami bizonyosan népszerűséget hoz, de ott van az ország másik fele, amelyik nem vett fel devizahitelt, és forintban sem adósodott el. A legtöbben azért, mert erre egyszerűen nem volt lehetőségük. Eleve olyan nyomorban éltek, hogy eszükbe sem juthatott lakást vagy kocsit vásárolni – maximum színes tévét, mert anélkül nem élet a magyar élete. Velük mi lesz? Semmi sem, ez tudvalévő, ott tartunk, mint nyolcvan évvel ezelőtt, ily módon a Horthy rendszer piedesztálra emelése egyértelmű. A társadalom szerkezete kezd hasonlítani arra, a kitántorgás is elkezdődött. Megyünk vissza a jövőbe.

„Az emberiség megszokta a szegénységet s nem is tud másként tenni; erőteljes egyéniségek aztán időnként megmagyarázzák neki, hogy időszerűen milyen célból szegény, s ezt legtöbbször hálásan el is hiszi; de ez aztán minden.” Márai Sándor

Mindeközben a hülyék és a bohócok, a kirakat-emberek lubickolnak, egyek ebben a celebek, és a politikusnak nevezett faj is. Most nyáron az ő gondjaik szerepelnek címlapokon, míg a hallgatag többség lebeg a víz tetején és fennmaradásáért küzd. Az Édes élet szereplői például kaszálnak a magamutogatással. Berki kétszer annyit kap, mint a Jóban Rosszban színészei. (Ezek a nagy bajok médiaországban.) Berki Krisztián már abból is kényelmesen megél, hogy él, azaz hogy megmutatja mindennapjait a realityben. Eközben a TV2 napi sorozatának legnépszerűbb színészei fele annyit sem keresnek munkájukkal, mint a herevasaltató sztár. (Mindannyiuknak fuck) A Blikk informátora elárulta, hogy Gesztesi Károly, Liptai Claudia és Szabó Zsófi a legjobban fizetett szereplő, de ők is messze lemaradnak Berkitől.

„Évek óta nem emeltek a béreken. Van, aki fix összeget kap, és van, aki napidíjat. Utóbbinál 100-150 ezer a maximum, de ez már tényleg a csúcsok csúcsa. A többség napi 30-40 ezer forint között keres forgatási naponként. Akinek sok szerepe van az adott hónapban, az jól keres, akinek kevesebb, az nem annyira. Előfordul, hogy valaki 15 napot is forgat az egyik hónapban, aztán a következőben csak három-négy jelenete van. Elmondható, hogy átlagban havi 400 és 500 ezer körül visz haza a többség. De havi egymilliót senki sem keres.” (Ó, hogy egyem a lelküket.)

Az Édes Élet sztárjai ezzel szemben vagyonokat kapnak, annál többet minél többet szerepelnek: „A legfoglalkoztatottabbak, s ezek közé tartoznak Berkiék, forgatási naponként százezer, a mellékszereplők hetven-nyolcvanezer forint körül kapnak. Egy forgatási napon egy adást vesznek fel. Berki majdnem mindennap szerepel. Heti öt alkalommal biztos, hogy forgat. Vagyis, ha húsz forgatási nappal számolunk, Berki másfél, de akár kétmilliót is megkeres egy hónap alatt.”

Más terep: Orbán Viktor hamarosan Brazíliába, a futball-világbajnokság helyszínére utazik, hogy megnézze az egyik elődöntőt és a finálét is. Egyedül, saját költségen – írja a Blikk. A kormányfő a lapnak elárulta, hogy a dél-amerikai kiruccanás után családi nyaralást is tervez, de még nincsenek konkrét terveik. Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője a Balatont veszi célba a családjával, de három napot a horvátországi Dubrovnikban is eltölt majd feleségével. Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke Bodrogra megy vízi túrázni, valamint Tokajban tölt el egy hetet, és terveznek egy családi túrát is. Mesterházy Attila, az MSZP volt elnöke Alsóörsön nyaral majd, de hosszabb útra is készül, meglátogatja egy barátját az Egyesület Államokban. Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke Franciaországban látogatja meg lányát, valamint Kötcsén pihen majd. Bajnai Gordon pedig, mint minden évben, most is Bajára megy, illetve Görögországba is elutazik.

Most, hogy már ezt is tudjuk, megnyugodhatunk. Ez a világ a létezők lehető legjobbika, szereplői közül ki herét vasaltat, ki öltönyt, mások saját hülyeségük miatti bukta miatt járnak jól a bankok kárára. Rózsaszín mosoly az egész élet, ahol fecseg a felszín, és hallgat a mély. De József Attilánk nincsen, Simon Lászlónk van csupán nekünk, és annyit is érünk.

Magyarországon hárommillió ember él szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben, derül ki az ombudsman beszámolójából, és ő arra is figyelmeztet, hogy a mélyszegénységben, kirekesztettségben élők önerejükből nem tudják megváltoztatni életkörülményeiket, ezért az államnak többletkötelezettségei vannak. Általános tapasztalat, hogy a közfoglalkoztatás nem vezet vissza a „rendes” munka világába, az új generáció mobilizációs esélyeinek javítása nélkül pedig a szegénység bővített újratermelésére lehet számítani. Nem csak számítani lehet, látni is, mindennap ott van az utcán, de amikor felsüt a Nap, már jótékonyan eltakarja, viszont, ha elég korán kel az ember, akkor közelről láthatja.

Mindez kényszerített, hogy nézzem meg, mi van ezen az órán a magyar ugaron. Meg arra is, hogy végre leüljek önmagammal szemben, a saját szemembe nézzek, és elmondjam a másiknak, hogy én édes fiam, próbáld meg ez alkalommal indulatok nélkül szemlélni ezt a világot – annak is a szűkebb szeletét, amelyet Magyarországnak neveznek -, nézd meg minden oldalát, forgasd ki, rázogasd meg, lesd meg, mi potyog ki belőle, vasald élire, és úgy tedd a szék támlájára. Ezután szemlélgetheted. Így lett.

Vasárnap hajnal volt, ami hét óra az ünnepi napon. Nekem magamnak – mivelhogy bagoly vagyok –, késő délutánnak számít, és ölég nehéz kivárni, de azért megy ez is, hiszen világít a számítógép képernyője – vagy a képernyő számítógépe -, tökmindegy. Az igen korai órák alkalmasak arra, hogyha nem is végez vele, de legalább az eleje meglesz alapon dolgozni kezdjen az ember, mert azt köll. Nos, ilyes környülálásokkal nyomogattam a billentyűket most is, amely nap épp vasárnap volt, de a kötelező foglalatosság megvilágosította a derengést, amíg kinyitott a bolt, hogy megvegye a kiflit a ’zember.

Ezen órákon a guberálók már végeztek az éjszakai műszakkal, ilyenkor szütyőjük már tömve kincsekkel, és ők is arra várnak, hogy a szezám feltáruljon, és a kikapirgált üvegeket álmos szemű boltos kisasszonyoknak nyújtsák át, ami meglehetős sokat ér, amint az be is bizonyosodott a pénztári sorban előttem kornyadozó emberről, aki fehér fecnivel, amelyet az üvegek rögvest manifesztálódó ellenértékeként szorongatott, és izgult, hogy ér-e valamit. De semmi baj nem történt, a fél kiló kenyér, amit így a visszaváltás után megkapni akart, hamarosan a tulajdonába került a bolti piros kosárba, és még kapott visszajárót is, majdnem háromszáz forintot. Isteni öröm terült szét az arcán, pedig a mise odébb volt, pedig most épp abban a pillanatban nem harangoztak a környéken, amely kongó hang azonban minden időszakot beterít megszakíthatatlan zúgásával, jelezve az egész lelohadó környéknek, hogy ki az Isten a háznál, ha akarja, ha nem. Habár nem teszik ez nekem csöppet sem.

Persze a rohadt rigók, ők tehetnek mindenről. Megvan ugyanis az ösztöntől vezérelt, de nem tudom, mi által kódolt eszelős tulajdonságuk, hogy napkelte előtt körülbelül fél órával kezdenek el észveszetten danolászni a maguk módján, és mivelhogy nyár van, nyitva az ablak, így az ember harsogásuk miatt kénytelen velük együtt kelni, aztán útra indul a bolt felé társadalmi képleletet venni, ily módon hasznosak is ezek a fütyörésző madarak, tán ha hamarosan a Sándor-palota előtt is ezt tennék, változna valami, de ebben semmi reményem sincsen.

A Gallup közvélemény-kutató OECD-tagországokat érintő kutatása szerint a szervezet tagjai körében növekszik azon emberek aránya, akik nem tudnak megfelelő mennyiségű élelmiszert vásárolni családjuknak. Az arány Magyarországon igencsak elkeserítő: a gyerekkel rendelkező családok körében majdnem felével fordult már elő az elmúlt egy évben, hogy nem tudták a szükséges élelmiszert megvásárolni maguknak és családjuknak. A helyzet ráadásul 2007 óta rendkívüli mértékben romlott hazánkban a kutatás szerint. Meg szerintem is, mert látom azt, amit Budapesten nem óhajtanak észrevenni.

De más is van. A bankok már tiltják a kis nyögdíjat harminc százalék fölött is, így az OTP hitelt törlesztő bácsi (néni) kukázni kényszerül a „világgazdasági válság” miatt. Nos, tud venni a Tesco-ban egy kis sárgarépát, amit napokig majszolgat a visszaváltott flakonok árából. Pedig éppen most pakolják a tonnányi árut a Tesco-ban. Csirkecombot, kacsacombot, húst, tejet, etc., viszik bezúzni a szemétbe. Visszaélésre ad okot, ugyanis könnyen be lehet csempészni egy kiló friss kenyeret a négyszáz kiló egynapos kenyér közé, ezért inkább megsemmisítik – mondják. Az öreg a szájában lévő sárgarépát majszolgatva nézi a kamionok bepakolását, az áru szemétbe szállítását. Nekem ez felháborító, és vérlázító akkor, amikor emberek kukából esznek, és éheznek.

De nem csak az étel okoz gondot. Ma Magyarországon még mindig 170 ezer gyerek él olyan lakásban, ahol nincs wc, 136 ezer, ahol nincs kád vagy zuhanyzó, 197 ezer gyerek otthonában nincs áram, és 620 ezer lakik penészes vagy beázott lakásban. Annak ellenére, hogy a gazdaság lassú növekedésnek indult, tovább mélyült a lakhatási szegénység Magyarországon – állapítja meg legújabb jelentésében a Habitat for Humanity. Istenem, a boldog „átkos” évek. Ugyanúgy nem volt pénzem, de nem Wass Albert volt a menő, nem alakították át a tereket, és nem akarták felszántani a Városligetet. Nem volt „keresztény” színház, és akkor is találtam munkát, ha nem volt ismerősöm. Hittem a jövőben, amit ezek a kollégiumi fiúk zsebre vágtak.

Így vagyunk, és jószerivel arra a szintre jut el az ember, hogy már nem is akarja – mert nincsen neki kedve hozzá – ésszerűen szemlélni a világot, arról gondolatokba rendezetten valamiféle nézetet leszűrni, közzétenni, hogy netalán – véli az irkáló alak – hatást, reakciót váltson ki, mert úgy tűnik, nem változik semmi.

Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Taglózó felfedezést voltam kénytelen elszenvedni, megváltozott a szavak jelentése is. A televízióban, amikor bár láttam, és hallottam is, hogy ott bent emberek ülnek, mozog a szájuk, és hang is sikeredik belőle, nem vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnának mondani, mert a politikushomo áturalkodott testük azon részén, amely a kommunikációért felelős volna, megtanulva a leckét amit föl is mondanak, ahogyan annak idején a nádpálca plántálta a szárba szökkenő magyarnak az egyszeregyet.

Klisék és panelek uralják a beszédet, ahol senki nem mer, nem akar, nem tud úgy fogalmazni, hogy az a betűhalmaz, amelyet a valóság egy tárgyiasult elemére alkalmaz, azt is jelentse, ami. Lófütyörészős abrakadabra, panelbéli használatra: saját bejáratúlag. Mindez szemantikai, meg történelmi, meg összerakva az egészet: magyar kérdés. Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig. Nem így van, ennek az ellenkezője van.

Ezért alakult ki bennem a képzet, hogy el óhajtanék menni innen a büdös fenébe, Mikes Kelemen akarok lenni, Rodostóban lavázni, hallgatni a tenger mormolását, a futó szelet, annak zúgását, egy lenni valójában a bujdosók közül, habár ezt mostan is teszem, rejtőzködök, fütyörészek az egyre nagyobb számban és egyre több alakban kifejlődő brigantik elől. Így megy ez. Mert honnan tudom én, hogy mikor látnak meg hirtelen? Nem, ezt én nem tudhatom, aztán mégis minden lassan kihüvelyeződik, kialakul, amikor már ott tart a ’zember, hogy az ismerőse óvva óv a mobilon, hogy ezt lehallgatják szerinted, és az eredendő röhögés kínját levetve végül be kell látnom: lehet, hogy igaza van, lásd épp Vodafon., így persze:

„Az ember fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal is békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem…Mindebben pedig az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez a világ a lehető legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva. E soknak legtöbbje pedig korai pusztulásra van ítélve, tudjuk. Ez a világ rendkívül szapora, hiszen látjuk, milyen szaporák például a nyulak, patkányok, halak és hány marad meg belőlük. Ez a pusztulás gyanús nekem, ebben mintha valami öröm is volna kifejezve! Ha hinnénk Allahban, az atyában, vagy Zeüszben, a kéjencben, azt kellene hinnem, hogy kaján és rosszindulatú…Milliónyi itt az ellenség kívül és belül. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, mely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve…Nem sírnivaló ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak ha nem az életüket, akkor a fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok, s az embernek szintúgy…Minthogy életveszélyes üzem ez.”
(Füst Milán)

Itt tartunk, amikor legutoljára kompromisszumokat kötöttünk, és leszavaztunk (tatok) a kisebbik rosszra, akkor szabadítottuk magunkra Orbánékat. Eleve ez a kisebbik rosszra szavazás az, ami életben tartja a váltógazdaságot. Az egyik hatalmon van, elkúrja. A másik hisztériázni kezd, hogy bármi áron meg kell menteni a hazát a zsidóktól/fasisztáktól, mi pedig elhisszük nekik, és megválasztjuk a másikat. Aztán repeat. Most is ez lesz, de nem mostanában, ez bizonyos. Addig szívás, csak ez fokozódik.

2007 és 2013 között évente átlagosan két százalékkal csökkent a háztartások átlagjövedelme, az eloszlást tekintve az összkép nagyon aggasztó. Az alsó tizedben élőknek 6-7 százalékkal csökkent, miközben a felső tizedben élőknek esetenként több mint 10 százalékkal is nőtt. Az alsó és felső jövedelmi tizedben élők közötti különbség kilencszeres lett (a társadalmi egyenlőtlenség mértéke az EU-ban csak Romániában nagyobb, mint nálunk). A felső jövedelmi tizedben élő egymillió ember összes jövedelme több, mint az alsó négy jövedelmi tizedben lévők – négy millió ember – összes jövedelme. A felső három jövedelmi hányadban élők összes jövedelme négyszer akkora, mint az alsó háromtizedben élők jövedelme összesen.

Ezek az adatok mutatják, hogy a magyar társadalom végzetesen kettészakadt, a válság hatására megindult az alsó középosztály lecsúszása. Az elszegényedés megakadályozása hihetetlen erőfeszítést igényel az alsó társadalmi csoportoktól. Az alsó három tizedben egyre nagyobb azoknak a száma, ahol nincs foglalkoztatott – még közmunkás sem. Ennek az az eredménye, hogy az átlagjövedelem felénél kevesebb pénzből 1,2 millió ember él napjainkban. Ők a teljes kilátástalanság és reménytelenség szintjén tengetik napjaikat. Ezekből a csoportokból egyre kevesebben lesznek nyugdíjasok, mivel el sem érik a nyugdíjkorhatárt (ami jelenleg 62 év). Ezért van az a hamis látszat, hogy a nyugdíjasok között csökkent a létminimum alatt élők száma.

Pedig igen, és már nem csak ott hamis a látszat. De most már tényleg mindegy, szobrot avatunk, stadiont építünk, mifene, hiszen mint Magyarország örökös miniszterelnöke fogalmazott, most a nagy tettek ideje jött el.

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

(Villon-Faludy)

Én, magamat nem kímélve igen férfiatlanul bevallom, hogy eddig nem sokat tudtam kezdeni olyan adatokkal, amelyek számszerűsítették nekem, hányan élnek a létminimum alatt szerte itt, valamint azt sem, hogy mennyien éhezhetnek. Ilyen-olyan képek, adatok megjelentek a – még – nem letarolt médiában, ellenzékiek, jogvédők, egyebek verték a nyálukat, aztán a nagy csönd, a nagy kékség. Mindez, a föltétel és következmények nélküli ordibálás jó ideje tart, kampány-témává is emelkedett, napirenden van szüntelen, aztán A1, C8, süllyed. Pedig van a mindennapokban a réteg, amelyik megéli ezt, függetlenül mindattól, amit pártok rájuk pakolnak kampányíziglen vagy letagadva azt.

Nem tudtam, hogyan működik mindez, addig, amíg a sors meg nem vert azzal, hogy a boltban sorba köllött állnom a felvágottaknál – utálom, ha megakasztanak az akciós lecsókolbász megvételében -, de előttem állt egy manus. Kortalan korombéli, jólszituált, kiegyensúlyozottnak tűnő alak, aki idegesített egészen addig, míg zsebébe nem nyúlt. Volt nála pár kifli – mindösszesen -, és előkerült az apró, amelyet élénken számolt, míg rá nem jutott a sor. Aztán kinyilatkoztatott, tizennyolc deka valamit kért. A kés pedig nem állt meg a levegőben, a mérő néni – aki régi motorosnak tűnt – szót sem szólt, szelt. Gondosan, alaposan, megfontoltan húzgálta az elektromos szeletelőt, nézte, gondolkozott, még egy hajszálvékonyat hozzátett, sóhajával rögzítette, és a mérleghez osont. Papír a tálcára, felvágott a mérlegre, csipogás a gépből, eredmény: tizennyolc deka, sem több, sem kevesebb.

Mérő néni boldog, vásárló bácsi boldog, rezeda bácsi boldogtalan. Meglátta, amit amúgy is tudott, csak elfordította a fejét. Most nem tehette, tudja, megmutatta neki a rögvaló. A bácsi jobban teljesít, a néni jobban teljesít, Mo. nemigazán. Paksnak, Simicskának kéne lenni, urániumot mérni dekázva milliárdokért, míg el nem nehézül a száj is.

„Szükséges tisztáznunk a proli fogalmát. A proli – noha úgy szokás azonosítani – a legkevésbé sem vagyoni jellegű fogalom. Nem egyenlő a szegénységgel, habár kétségtelen, hogy nagy a prolik és a szegények közös halmaza. A proli a paraszt és a polgár közt félúton megrekedt létezési forma. A paraszt eredendően a saját élete és megélhetése kérdéseiben önállóan döntő vidéki földműves, vagy állattenyésztő, a polgár pedig eredendően művelt, felelős döntésekre képes és hajlandó városi iparos, kereskedő, vagy szolgáltató. Közös jellemzőjük, hogy a világról alkotott véleményük nem megvásárolható egy pár baromfi virslivel és egy Borsodival. A proli viszont az a paraszt, aki a városba ment, hogy polgárrá váljon, de elakadt félúton. Ennek az oka lehet a tehetségtelensége, tehetetlensége, lustasága, gyávasága, vagy akár a balszerencséje is. A proli parasztnak már önállótlan, polgárnak viszont még műveletlen, de a kettő közti ugaron rekedt, és kevés remény van, hogy bármelyik irányba elmozdulna. A túlburjánzó iparosítás miatt olyannyira megnövekedett a prolik létszáma, hogy mindenütt többségbe kerültek. Ez a tömeg azt eredményezte, hogy csakis ostobáknak szóló, faék egyszerűségű jelszavakba csomagolt kampánnyal lehet demokratikus választást nyerni.”

Mindehhez nem szükséges kommentár, így vélekednek Orbán hívei azokról, akik nem tartoznak szűkebb köreik közé, vagy nem a Demján – azóta már többszörösen megszívatott – Sándor által kidolgozott, és Orbán által himnuszi magasságokba emelt munka alapú társadalom dolgos robotjai, vagy nem a félbérért rabszolgamunkát végző közmunkás armada tagjai, azaz a többség.

A többség viszont a democrat blog adatai szerint az alábbi állapotban leledzik:

„Magyarországon 2013-ban összesen 4,6 millió ember él a létminimum alatt. Az ország végzetesen kettészakadni látszik: a legjobb helyzetben levő egymillió ember több pénzből él, mint az alsó négy jövedelmi tizedben lévő négymillió ember összesen. A nettó átlagkereset hazánkban 144 ezer, ennek a hatvan százaléka 86 400 forint. A nettó minimálbér viszont nem éri el ezt az értéket – hiszen csak 64 190 forint, (bruttó 98 000) tehát ez azt jelenti, ha valaki 2012-ben egyedül élt, és minimálbért keresett, akkor 25 százalékkal a szegénységi szint alatt élt. Egészítsük ki a dolgot azzal, hogy bár a nemzeti átlagkereset 144 ezer forint, a mediánjövedelem (vagyis a leggyakoribb kereseti összeg) mégis csak 110 ezer forintot tesz ki. Ez a különbség úgy jön ki, hogy a felső jövedelmi tizedben élők keresete sokszorosan kompenzálja a többség jövedelmét. Egyértelműen megindult az alsó középosztály lecsúszása. Az alsó három tizedben egyre nagyobb azoknak a családoknak száma, ahol még közmunkás sincs. Ennek az a következménye, hogy az átlagjövedelem felénél kevesebb pénzből 1,4 millió ember él, és ők a teljes kilátástalanság és reménytelenség szintjén tengetik napjaikat. Ezekből a csoportokból egyre kevesebben lesznek nyugdíjasok, mivel el sem érik a nyugdíjkorhatárt, ezért keletkezik az a hamis látszat, hogy a nyugdíjasok között csökkent a létminimum alatt élők száma.”

Ehhez sincs mit hozzátenni, ők tehát a prolik, mert mint Lázár óta tudjuk, mindenki annyit ér, amennyije van. Mi – legalábbis én – tehát ennyit érünk, a rezsim szemében hulladékok vagyunk, söpredék, proli népség, a sikertelen massza.

Mindez, hogy ezt így megkíséreljem a képernyőre varázsolni, akkor határozódott el bennem végérvényesen, amikor a Világgazdaság című lap arról tudósított, hogy már a szociális munkások is szociális ellátásra szorulnának, ami, ha nem lenne sírnivaló létállapot, akkor alapos anyagot adhatna egy kabaré jelenet megírásához, márha volna még ilyen műfaj ebben az országban. De nézzük, hogyan fogalmaz a lap:

„Kónya Gusztávné, a Szociális Területen Dolgozók Szakszervezetének elnöke a Világgazdaságnak elmondta: az ágazatban dolgozók 2008 óta nem részesültek béremelésben, jövedelmük mára a létminimumot sem éri el. Ezt a KSH-adatai megerősítik: miközben az egy főre jutó létminimum havi 85.960 forint, a szociális ágazat alkalmazottainak nettó havi keresete mindössze 72.553 forint volt 2012-ben. Ez 57.152 forinttal kevesebb, mint a közszférában foglalkoztatottak havi nettó átlagfizetése, és a legalacsonyabb az egész közszférában. Ez azt jelenti, hogy a szociális ágazatban foglalkoztatott mintegy 145 ezer ember a létminimumnál kevesebbért végez fizikailag és lelkileg megterhelő munkát. A Független Egészségügyi Szakszervezet szerint, miközben – legyen szó bölcsődések, hajléktalanok vagy idősotthonokban élők ellátásáról, gondozásáról – a szociális területen tevékenykedők munkáját a társadalom semmilyen tekintetben sem értékeli megfelelően. „A szociális ágazat önmaga állítja elő a szociális támogatásra szorulókat” – fogalmaznak.”

Tegyek mellé véleményt? Minek? A címbéli templom egere ehhez képest krőzus. Persze könnyű neki, a klérusnak bőven gurul a forint, így ott még cincoghat a krajcár, te meg annyiért dolgozol, amennyiért: nem épp semmiért.