Ezért, és ezzel a fenti buzgalommal közleményt írtak az MTI-nek a képviselői rendbontásról. Kitetszik ebből, hogy ugyanolyan szerepzavarban vannak, mint az országban még oly sok minden és mindenki. Amikor például Volner a saját bejáratú nácijaival akar rendet rakni a Kossuth téren, vagy, amikor a rendőrség a tüntetőkkel kamerába szavaltat, mielőtt elengedi őket.

A hatáskörök ilyen túllépése, amikor önjelölt barmok azt csinálnak, amit csak akarnak, az anarchia kezdetét jelenti. Viszont most nézzük meg, hogy a Századvég miként vélekedik arról, hogy az ellenzéki képviselőknek végre tele lett a töke azzal, voltaképp semmi szavuk nincs, mintha ott sem lennének, nélkülük is frappánsan gyártódnának a törvények, és most föllázadtak. – Hirtelen és váratlan.

A legjobb családban is megesik az ilyen, hát még abban a kuplerájban, ami a magyar országgyűlés. A Századvég a történéseket – zsebében a kitöltött, aláírt csekkel, ezt el ne feledjük – úgy jellemezte, hogy soha nem látott erőszakos események zajlottak a tisztelt falak között, és azt is, képviselői minimum, hogy a törvényhozási körülményeket nem züllesztik kocsmahangulatúvá és kaotikussá.

Ebből is látszik, hogy a Századvég nem jár kocsmába, az ilyen műintézményekről kényszerképzetei vannak, állításait tehát a kocsma nevében visszautasítom, több okból is. Miközben a Századvég arról ábrándozik, tisztelni kellene a kupleráj elnökét, azaz az ilyen Kövér-féléket, egy kocsmában ilyesmi óhaj fel sem merülhetne, mert, ahogyan Kövér et. viselkedik, már rég kibaszták volna, mint macskát szarni.

És továbbá azt mondja a Századvég, hogy az ellenzék a saját szavazóit sértette meg, mert semmibe vette a „magyar demokrácia egyik alappillérét, a parlamentarizmust”, ó én, édes Istenem. Magyarország még nem nyugat, mint ahogyan Helsinki viszont már az, amivel arra utalok, hogy parlamentáris demokráciákban nem szokás megfosztani az ellenzéket az élet jogától, és díszletté degradálni.

És most, hogy a marionettek életre keltek, megy a csudálkozás, meg ilyenek, de ezt már oda-vissza tudja mindenki, ezért inkább a kocsmáról mesélek. Hogy mért jobb az a parlamentnél, és mért hiba úgy beállítani, mintha negatív töltete lenne, holott, ha őszintén belegondolunk, nem az. És nem is arra gondolok igazán, hogy egynéhány képviselők amúgy is szeretik a hűsit a szavazgatás szüneteiben, hanem, hogy a kocsma vs. parlament, illetve az egész nyüves ország összevetésből a csehó kerül ki győztesen mindenképp.

Mert gondoljunk csak bele. Az lehet, hogy a kocsmában ki van írva, hogy a hitel alma, az azonban nem, hogy ne itasd a rászorulót, mint ahogyan templomaink ezen polgártársaink etetését tiltják. Az eléggé lepusztult kocsmában jól elvan a hajléktalan, senki nem bántja, itt mindenki szabadon elmondhatja a véleményét és nem büntetik meg érte, maximum kap egy pofont.

A kocsmában senki nem akarja elfoglalni a csapos helyét, mint most az ellenzék Kövérét, itt nem szavaznak a másik helyett, hogy nem olasz, hanem zöld fröccsöt óhajt a szomjazó. Sőt, a kocsmában – nem, mint most a parlamentben – nem fütyölnek az ember képibe és nem ordítják le a fejét megafonnal, az elesett embert pedig barátilag hazatámogatják.

Írhatnék még sok mindent a kocsma dicséretére, de máma nem ez a föladat, hanem, hogy bemutassam, az ilyen századvégek, a bennük dolgozó mókusok, és pláne az őket kitartó maffia mennyire nem ismeri azt az életet, amelyet aztán dirigálni akar. Közük nincs hozzá, halovány fingjuk nincs róla, ezért érik őket meglepetések minduntalan, mint pénteken is értekeztem róla, hogy jé, ez meg visszaüt.

Hát, így valahogy.

Ezt minden hülye érti, csak a Fidesz, meg az egyatábor nem. Ezt hívják törvénynek. Holnap lehet módosítani, aztán újra próbálkozni, de egyelőre ez van. Első pont: nem volt érvényes a hiszti. Kész. Innentől pedig nem lép életbe a második passzus. Lehajtott fejjel és szép csendben el lehet kullogni, normális helyen más opció nincsen.

Ehhöz képest ezek olyan pöckösen járkáltak már tegnap este is, mint a fostos galamb. Tények, törvények nem érdekesek, győztünk, de mennyire kurvára. Ez folyt ki a fejükből, mert az ember van olyan hülye, hogy mazochista módon belenéz az ő tévéjükbe, aztán úgy marad. Magam is, mondhatni: szájtátva álltam.

Mielőtt beszámolnék a nagy utazásról, kiindulási pontként rögzítsük: leszarom, hogy hárommillió szerencsétlen polgártársat sikerült befosatni közel húsz milliárdból két és fél szemeszter alatt. Ötöt meg nem. Pont. Kétszer kettő az négy. Nemigaz? Nem, mint kiderült az este folyamán, mégpedig egészen elképesztő egyenletekkel operálva.

Viszont mielőtt megvilágosodott volna az egész nyolcvanmilliárdos brancs, üdítő volt látni azt a nyüszítést, amit véghez vittek, mert nem volt meg a vezérmotívum. Még maga Kósa Kupakos is úgy belekeveredett, hogy viszonyítási pontot épp a tudósítótól kért, amely esemény sajtótörténeti kuriózum, és majd oktatni fogják.

Délután még ott tartottak, a migráncsok ott tolonganak a kerítésnél, és csak a startpisztoly dördülésére várnak, hogy mint a sáskák, egyből elözönöljék a szent, magyar anyaföldet, ha a libsibolsik már megint rárontanak a nemzetükre. Rárontottak, oszt nem szakadt le a mennybolt. Na, ebből kellett valahogyan kikecmeregni. De megoldották ezt is Isten, és nem utolsó sorban a Párt segedelmével.

Az általános tanácstalanságból a kiutat a Gulyás Gergely névre hallgató terminátor mutatta meg elsőként a lebukó Nap utolsó sugarainál – vagy a „K” vonal -, midőn rezzenéstelen arccal hazudta bele az ország pofájába az új éccát, miszerint ez az egész szarhalom, amit összelapátoltak, elsöprő győzelem volna.

Innentől pedig nem volt megállás. A nyolcvanmilliárdosok turbó fokozatba kapcsoltak, hogy érvénytelen volna a játék, arról többet egy elcseszett szó sem esett, és útjára indult a gyalázat. A kék Magyarország kék térképe előtt szinte falvanként haladtak sorra, hogy bemutassák a kilencvennyolc százalékos „nem”-eket.

Szó nem esett arról, hogy tán azért, mert a többség – még egyszer: a többség – be nem tette a lábát a mocskos fülkéjükbe. Olyan volt ez az egész, mint hajdan, amikor mindenütt hasonló arányban a Népfront jelöltje diadalmaskodott. Tökre. Ilyen időutazást rittyentettek a színpadon, és lelkük rajta

Csakhát a szakértők, a bérokosok a Századvégtől, akik voltak nekik, azok nyomatták az igazi pörformanszt, egészen elképesztő dolgokat produkálva, hogy győzelemmé transzformálják a kincs, ami nincset. Ketten voltak a megváltók, akik hűvös eleganciával – hogy nem röhögték el magukat – különféle nézőpontokból hozták létre a számok varázslatát.

A legfőbb kiinduló pontjuk ez a hárommillió „nem” volt. És aszonták, hogy kétmillió mókusmagyar soha nem is szavazik, őket tehát kivonták a képletből. További három millió meg otthon maradt, mert véletlenül. Ha mindezt összeadjuk és kivonjuk, akkor szerintük máris nem kétharmados, hanem háromnegyedes a győzelem. (Tisztára, mint Svejk a mozdonnyal, de ezt most inkább nem részletezem.)

Ez pedig – mondták a jól fizetettek – már elégséges alap, hogy meglegyen a sokat emlegetett közjogi következmény, mert elsöprő többségben vannak a megfélemlítettek. Innentől kicsit leállt az agyam, és csak foszlányosak az emlékeim, de azért igyekszek rekonstruálni a permanens kabaré egyes betétszámait.

Ez az egész cirkusz, amit generáltak nekünk, nem párt-, hanem nemzeti ügy. Ha jól emlékszek, ezt tolták a pofánkba. Ehhöz képest a két talpas azt is mondogatta a nagy kékségben, hogy egy hat éve kormányzó pártnak, ráadásul a második ciklus félidejében ez milyen remek eredmény. Hogy ennyi hülyéje van. Ez is kipipálva tehát.

Ezután jött a legmocskosabb, midőn már arról volt szó, hogy érdemes összevetni, amikor a népszavazás volt a csatlakozásról, akkor mennyi volt az „igen”. Ha most több lesz a „nem”, akkor megint csak világraszóló a diadal, és ki is mondták, hogy a rendszerváltás óta párt ekkora győzelmet még nem aratott.

Akkor tessenek mondani, most kilépünk? Orbán a hamuba sült pogácsája mellett ezt az üzenetet viszi Brüsszelbe a batyujában, ahogyan szokásos stílusában – akkor még magabiztosan – eldalolta az ő katolikus rádiójában? Vagy csak a szart köllött még kicsit suvickolni? Mindegy már.

A valóságnak ezen az új szintjén az atyának még beszélnie kellett rezzenéstelen baromságokat, amely aktusról nemes egyszerűséggel kitiltották az újságírókat, nehogy illetlen kérdéseikkel megzavarják a nagyívű gondolatokat. Utána biztosan be kell állítani a kemikáliák új dózisát, hogy eljusson az a batyu Brüsszelbe.

Itt a vége az operettnek, illetve: á, dehogy. Azt hihettük volna, ha lezárul a tébolynak ez az új fejezete, akkor lesz lélegzetvételnyi szünet, átmeneti nyugalom talán. Lófaszt, mama, most kezdődik igazán ezzel a három millióval meg a felhatalmazással. És mindez addig tart majd, amíg ez a mi drága, jó emberünk magára nem gyújtja a házat.

Miattuk tart itt a magyar labdarúgás, és miattuk az ország. Az előzőeknek teljesen mindegy, mi történik a pályán, ők rajonganak, az utóbbi tömörülésnek – akik kiteszik az ország lakosságának fél százalékát mint kétharmad – meg az is jól van, ha épp a töküket vagdossa le a nagyméltóságú csorba bicskával, csak azért is szeretik őtet.

Hát persze, hogy rohad szét minden. Mindez azért jutott eszembe, mert Orbán saját bejáratú homokozója, amely a Századvág névre hallgat, arra a megállapításra jutott, hogy a magyar közoktatásból alsó hangon hiányzik százmilliárd forint. Ami elképesztő. Nem a hiány, hanem, hogy ez a tömörülés, amely szopja magába a közmilliárdokat, ilyen megállapításra vetemedett.

Nem vagyunk mi ehhez szokva tőlük. A prime minister sem, kíváncsian figyeljük a sorsukat, lehet, hogy felkeresi őket a tévékettő stábja szintén a búkon, hogy mondjanak magukra valami terhelő adatot, mint ahogyan most Juhász nyomába eredtek, mert a Habonynak nem tetszik a pofája.

Hihetetlen átváltozások mentek végbe a televíziózásban. A királyiról ne essék szó, ők sztálinista módon öntik ránk a ganajt, a Vajna-félére meg azért volt szükség – mint kitetszik -, hogy a kifinomultabb okádást valósítsa meg. Mint tette anno a Hírtévé, aki meg manapság tisztára úgy működik, mintha tényleg médium volna. Ki érti ezt?

Ez a századvéges megállapítás azért több okból is figyelemre méltó. Kitetszik belőle, hogy valami igazuk csak van a kockás ingeseknek és bandájuknak, ergo, még érdekes dolgok is lehetnek itt. Másrészt ez a százmilliárd fing magunk közt szólván, az csak egy Népstadion. Sajna nem tudok más mértékegységet használni, de azért gondoljuk meg, proletárok.

Viszont ez a kommunikáció – amely állítólag fideszes felségterület – ez nem igazán megy a fiúknak manapság. Hollik tiszteletes sajtótájékozott, ahol a Juhászt basztatta bőszen, s mit ád Isten, maga az alany is jelen volt, és visszaszólt. Hollik tiszteletes arra kérte, hogy a folyosón folytassanak eszmecserét, a mi Juhászunk viszont a mikrofonhoz lépett. Ott helyben hajtotta el.

Nincsenek ilyesmihez szokva ezek az emberek. Orbán meg pláne nem. Őt a Parlament folyosóján faggatta volna a kommunista 444 stábja a kuvaszról meg a palotáiról, őfensége azonban észre sem vette őket. Eliszkolt mellettük szó nélkül, és valami papírba feledkezett. Nem tanmenet volt az bizonyára, hanem a nagy stadion tervei. Ez ziher. Hát, így élünk Hunniában kedves naplóm.