Mindez keresztény maszlaggal leöntve, amitől olyan lett az egész, mint amikor Svejk ministrált a tábori misén a fontra induló katonáknak. Ezen túl, mint tapasztalhattuk, gondjai akadnak az idézetekkel. Szerelmes verssel komcsizik, Wass Albertet delirál mindenhová, ilyenek. Tegnap nem idézett, csak utalt, de ezt se nagyon kellett volna, s nem azért, mert zokon veszem, hogy a mocskos mancsával Marquez mesterhez ért, hanem, mert ebből is szarul jön ki. „A száz év magány korszaka véget ért, ismét vannak szövetségeseink, jó szomszédaink, akikkel együtt készülhetünk a jövőre.” – mondta miniszterügynök elvtárs, s nekem más dolgom nem akadt, mint tiszta forrásból megmutatni, hogyan is ér véget a száz év magány. Tessék, gyerekek:

„…Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi. Most Aureliano e leleménytől elbűvölve, hangosan, kihagyások nélkül olvasta az enciklikákat, amelyeket maga Melchiades kántált el Arcadiónak, s amelyek valójában a kivégzését jövendölték, és rátalált arra a jóslatra is, hogy meg fog születni a világszép leány, aki testestül-lelkestül felszáll az égbe, és elolvasta a két meghalt ikertestvér származását, akik lemondtak a pergamenek megfejtéséről, nemcsak tehetetlenségből és állhatatlanságból, hanem azért, mert korai volt a próbálkozásuk. De Aurelianót itt már cserben hagyta a türelem, alig várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sohase tegye boldoggá. Aureliano felismerte, majd tovább haladt származásának titkos útjain, és rátalált arra a pillanatra, amikor skorpiók és sárga pillangók közt megfogant az alkonyi fürdőben, ahol egy kétkezi munkás csillapította kéjvágyát a szeretőjével, akit a lázadás hajtott a karjaiba. Úgy elmerült az olvasásban, hogy nem is érezte a szél második rohamát, amelynek cikloni ereje kitépte az ajtókat és az ablakokat, lesodorta a ház keleti szárnyának tetejét, és elszaggatta az alapzat gyökereit. Csak ekkor tudta meg, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, és Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák azt a mitológiai állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek. Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon…”

Nos hát, ennyi.

A gyűlöletkör bezárult, úgymond, mindenki utál mindenkit. Ez nem újdonság, mert ahogyan az amerikai választások eredménye is jelzi, a hülyeséggel spékelt gonoszság nem nemzet-specifikus, sokkal inkább az emberi faj jellemzője. Nincs a Földön, de talán az egész Univerzumban sem – ha, és megengedőleg – még egy ilyen organizmus, amely önként és kéjjel öl, nem csak parancsra, ugye. Az állatvilág más vidékein nem azért gyilkolásznak a népek, mert a zebrának rosszul áll a szeme, hanem, mert az oroszlán éhes.

Ha már az oroszlánoknál tartunk. A múltkor volt szerencsém a Natgeón bambulni (még nem darálta le a Vajna-művek), hogy az állatok királya milyen emberséges, illetve hát, a fentiekből fakadóan mennyire állatságos bír lenni. Volt a falkában egy sérült példány, aki már a hamut is mamunak mondta, és képtelen volt önerőből még enni is. A haverja pedig, amikor leterítettek valami antilopot – aki nem Rogán volt -, nem állt neki zabálni, ahogyan gondolhatnánk, hanem tartotta neki a kaját, hogy a szerencsétlen hozzá férhessen a lágy részekhez.

A mi vidékünkön, az emelkedett „latin-görög kultúránkban” – by’ N. Szilárd rezsihuszár – a bádogbános arra szólítja fel az ezer éves kereszténység szellemében az ájtatos „híveket”, hogy ne etessék a hajléktalant. Akárha az állatkertben, és valóban, mert a homelessekről az is kiderült, hogy büdösek, odaszarnak, és át kell lépdelni rajtuk, amikor a jódógos alattvaló Istennek tetszőn naponta a munkába iramlik, ha az arabhorda még hagyott neki matatni valót. Mindez azonban, bármennyire is emelkedett, csupán az alapozása annak, amiről mesélni óhajtanék.

Volt ugye, eddig ez a szint, amelyet Marqueznél jobban senki sem mutatott be: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Ez a sípolókat megruházó rajongók állapota és foka. Mindehhez azonban még kell a vezér jelenléte, hogy inspirálja a hordát. Más, és magasabb nívó, amikor a hülyeség önjáróvá válik, belső mozgató erővé, úgymond, amely delírium aztán elvezet mindenféle kristályéjszakákhoz, ha nem figyel az ember.

Ártatlan dolognak tűnik ez is. Budapesten, a Szilágyi Erzsébet fasoron lévő Lipóti Pékség mintabotjában felhívást tettek közzé, aláírásokat gyűjtöttek a melegek házassága ellen „anya, apa, gyerekek” szlogennel. Az irány megfelel az Alaptörvénynek, amely rögzíti: „Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” A féreg valójában itt van elrejtve.

Nem feltételezhető, hogy a kifliárus naponta forgatja ezt a dokumentumot, felhívása tehát belülről, a zsigerek szintjéről fakad az alapizének megfelelő napi igeosztás nyomán. A Lipóti Pékség – szegény – tiltakozik és mea culpázik, hogy: „Az aláírásra való felszólítás dolgozói kezdeményezés volt, amint az tudomásunkra jutott, mind szóban, mind írásban felszólítottuk a mintabolt tulajdonosát, partnerünket, hogy távolítsa el a felhívást a mintabolt kirakatából. Ezúton szeretnénk elnézést kérni mindazoktól, akiket a szóban forgó felhívás valamilyen módon megsértett, annak ellenére, hogy a felhívás kihelyezéséről mi, mint központ nem tudtunk.”

Ez az egész nagyon szép történet is lehetne, ám mégsem az. Mindaz a buzgalom, amely immár belülről fakad, a lehető legrosszabb emlékeket és érzéseket kelti az emberben. Például, hogy a „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése még Adolf Eichmannt is elképesztette, aki a következőket mondta a magyarországi deportálásokról: „Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége.” Dieter Wisliceny beszámolt róla, hogy „Bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.”

Hogy messzemenő folyományokat vizionálok nyamvadt liberálbolsevik lelkemmel? Hát perszehogy igen, és mégsem ok nélkül. Bár az emlegetett példa valóban extrém, de a mai állapotokat nagyon jól mutatja. A magyar fasiszta nem éhes, csak rosszul áll a magyar zebra szeme, hogy a szavannai cuki példánál maradjunk. Mindez azonban egyáltalán nem aranyos, hanem inkább szomorúságos jelenség, ami azt demonstrálja, az illiberális nemdemokrácia miként veszi el az ájtatos alattvalók eszét. Hát ekképp, ami nagyon rossz ómen, főleg akkor, amikor a „Száz év magány” – mint szentírás – pár sora újólag megmutatja, milyen állapotban leledzik kietlen hazánk, és annak mindenható ura.

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré…Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”

Jogszerűen tiltotta meg a rendőrség, majd pedig a bíróság, hogy Orbán Viktor miniszterelnök háza előtt tüntessenek – így döntött az Alkotmánybíróság. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc háza előtt korábban állhatott a bál, Orbán háza előtt pedig azért tilos gyülekezni, mert „vannak olyan közterületek, ahol a gyülekezési jog gyakorlásának – a speciális körülmények okán – hátrébb kell lépnie. A kérelmezőnek is fel kell mérnie, hogy egy lakóövezetbe szervezte a rendezvényét, amely elsősorban és mindenekelőtt éppen a magán- és családi élet színtere”.

Ez meg a titok felfejtése:

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré. Rangjelzés nélküli, egyszerű vászon egyenruhát és hosszú szárú, sarkantyús csizmát viselt, amelyet rászáradt vér- és sárfoltok borítottak. Bőrövéről nyitott táskában automata pisztoly lógott, s keze, melyet folytonosan a pisztoly agyán tartott, ugyanazt az éber és elszánt feszültséget mutatta, mint a tekintete. Fején kétoldalt erősen megritkult a haj, s olyan volt, mintha lassú tűz piritotta volna barnára. Arcát kicserzette a Karib-tenger sója, és acélosan kemény lett. A közelgő öregségtől még védte sajátos életereje, amely valahogy összefüggött zsigereinek hidegségével. Magasabb, sápadtabb és csontosabb volt, mint amikor elment, s már kiütköztek rajta a nosztalgia elleni küzdelem első tünetei. Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”
(GGM: Száz év magány)

Egyszerű világ ez.