– Pénteken beadtam egy javaslatot. Csak meg kell szavaztatnod, oszt jónapot. – vigyorgott ez a Zsóti, hogy ilyen okos, hogy a seggébe is feje van, és szorongatta a puskáját, mert indult volna medvére, pacsirtára vagy házinyúlra, tök mindegy, csak lőhessen már lóhátról, csak ezt akarta.

– No. – mondta a köpcös, és kérdőn nézett a puskát szorongatóra. – Hát kibököd már végre, mi az Isten az? – kissé indulatos volt már, ezért röpködött a szájából a szotyolahéj meg a szalonnabőr, de néhány sztanioldarab is, és nem lehetett tudni, azok hogyan kerültek oda.

– Tök egyszerű, főnök. – vigyorgott, akár valami degenerált ez a Zsóti – Az összes magyarok szavazhatnának, ha nem laknak az Unijóban, akkor is, az ukránmagyarok meg a szerbmagyarok is, csak gyorsan ki kell osztani nekik az állampolgárságot. Vagy vetetni velük, ha sok pénzük van.

– Inkább vetetni – adott igazat Zsótinak a köpcös – nem a két szép szemükért építem nekik a stadiont, az óvodát, meg tömöm őket nyugdíjjal, ugye. – így a köpcös.

– Ugye. – helyeselt a Zsóti – Na, akkor mehetek?

– Eriggy. – mondta nagylelkűen a köpcös, és még hozzátette – Ha szarvas lesz megint, az egyik combja az enyém, stipistop.

– Csakis, helikopterrel hozatom eléd. – trillázta a Zsóti már a nehéz tölgyfaajtó mögül, amikor az asztal végében valaki köhécselni kezdett, mint aki szót kér, vagy föl akarja hívni magára a figyelmet. Egy nyamvadt, pápaszemes alak volt, akár egy aszott Harry Potter, de ilyen gyomorbajos arccal, és némileg kétségbe esve. A köpcös meghallotta a jelzést, de nem szólt, csak a fejével biccentett, az ujjával intett, hogy lehet beszélni.

– Nem akarok vészmadár lenni – mondta ez a gyomorbajos, pedig úgy nézett ki, mint egy kuvik -, de biztosra kellene menni.

– Hogyan?! – emelte fel hangját a köpcös, és nem lehetett tudni, fenyegetően vagy érdeklődve, a gyomorbajos mindenesetre összerezzent, úgy folytatta.

– Találtunk még félmillió potenciális magyart egy szigeten Afrika nyugati partjainál. Magyarul nem tudnak ugyan, de az egyik látott már vízilovat. A törzsfőnököt Pisti Kámnak hívják, és a szent állatuk szerintem a turul. Az oszlopaik tetején mindenesetre egy madárfej van. Kásler professzor már meg is magyarkutatta őket, a génjeik szerint biztos, hogy nem finnugorok, következésképp árpádháziak, és piros pötty is van a seggükön, igaz, csak festve. Pár üveggolyóért örömmel lesznek állampolgárok, ha szerencsénk van, aranyra is cserélhetünk velük fenyőtobozt. – így, egy szuszra szakadt ki a gyomorbajosból az összes okosság, de a köpcös kételkedett, nemhiába volt ő a főnök és a legnagyobb király, akárha Dzsudzsák a sivatagban.

– Keresztények ezek-e? – érdeklődött a köpcös, izgalmában rezegtek a gatyája trottyai és héjastól, két pofára tömte a szotyolát, csak úgy harsogott a szájában.

– Nem egészen. – suttogta a gyomorbajos – De a Balog Zotya már fölajánlotta, hogy nyit egy bambuszirodát, hirdeti az igédet, és megtéríti az összeset. A Hiltonból visz nekik néhány árva gyereket meg paprikát és a pörkütt receptjét. Biztos a siker.

– Hogyan szavaznának? – lett gyakorlatias a köpcös.

– Postagalambbal, meg füstjelekkel. Már építjük ki a vonalat a máglyákból, Afrikában megvan az összes engedély, az olaszok se cicóznak szerintem, aztán Ausztrián át lehet hozni a jeleket, egészen a várig. Egyből láthatnád magad is, nem kéne izgulni, hogy elromlik-e a számítógép véletlenül vagy nem, sőt, a végén a várból fehér füst szállhatna fel, hogy megvan az új király, azaz te magad.

– Hát ez kurvajó. – lelkesedett a köpcös – kérjétek el a Garancsi röpcsijét, induljatok.

– Nincs reptér ott. – vetette fel a gyomorbajos.

– Akkor menjetek a Lőrinc jachtjával. – mondta szinte ellentmondást nem tűrően a köpcös, ám a gyomorbajos félve ugyan, de ellenkezett.

– Az kicsi lesz ilyen hosszú útra az óceánon.

– Akkor a Sziszi vegyen egy anyahajót TAO-ból, és számolja el iskolás vitorlásoktatásra, hogy ne ordítsanak.

– Pompás, főnök. – lelkendezett a gyomorbajos – Mikor indulsz?

– Hogy ki? – értetlenkedett a köpcös.

– Hát, te magad. Hogy lássanak, a föss kiállásodat, a milliós öltönyt, szerintem, ha elég ragya lesz a gatyán, istennek néznek, de legalábbis földönkívülinek, és legalább úgy imádnak, mint a nyugdíjasok, amikor megkapják tőled az utalványukat meg a zsák krumplit. – így győzködte a gyomorbajos, de sikertelenül.

– Nem megyek én sehová, majd, ha stadiont kell avatni. – ezt jelentette ki a köpcös ábrándos szemekkel.

– Csupa őserdő ott minden. – próbálkozott még a gyomorbajos, de csak fölcukkolta.

– És? Építsetek egy ötvenezreset, pénz nem számít. És ne üveggyöngyöt, hanem pöttyös labdákat vigyetek nekik. A nagyfőnöknek meg egy 2rule-os mezt, nemzeti színűt. Meg egy futballcsukát, hadd ismerje meg az új Istent. – ezzel végzett, ez látszott, de gyomorbajos csak toporgott, mint egy óvodás, aki összehugyozta magát.

– Most meg mi bajod? – érdeklődött a köpcös.

– Elfogyott a havi kosztpénz. Eladhatok pár kötvényt nekik, hogy a Cili ne rúgjon ki? – ezt kérte arcátlanul, és a köpcös csak röhögött váratlan módon.

– Amennyit csak akarsz. Ki nem szarja le az egészet, csak a szavazatok meglegyenek, más nem érdekel. – ezzel egy legyintéssel elbocsátotta a gyomorbajost, és tapsolt.

– Hé! Éhezek! – és föltárult a szemközti dupla ajtó, meg a sürgő csoport, száz szolga hord, hogy nézni is tereh. Vagy mi a rosseb.

Viszont vége van.

Akárha május elsején hajdan a nép barátai, miközben sör virsli, csak épp ez fog majd hiányozni az eljövendő szürkeségben, mert az új hatalmasnak még ehhöz sincs érzéke. Csakis a szerzés, ez élteti őtet, lelohadni akkor fog, amikor az utolsó szöget is a vagyontalan batyujába tette, és mindenhol áll majd a stadion, és nem lesz mit építtetni. Máshoz nem ért.

Akkor már azt sem tudjuk, hol a picsába is vagyunk, a geográfia megszűnik, elég lesz annyi ismeret, hogy Felcsút a világ közepe, ahol a szeplőtelen alászállott, hogy fölajánlja a lángoktól öleltet a kuvasznak, majd elpöfög a kisvasúton. Ezt a legújabb ásatások is bizonyítják, amelyet a budi mellett folytattak.

Mindezt a rózsaszíntelen jövőt két történés alapozta meg visszafordíthatatlanul. A nemzet fővadásza, a szalonkák nagy barátja, Semjén ajtónálló nagy büszkén jelentette be, hogy immár nyolcszázezer embert terelt vissza a határokon túlról a nemzet kebelébe. Ők azok, akik persze, hogy nem kapnak szavazati jogot, csakis kényelmesen, levélben, atyai segítséggel kitöltve.

Ők azok a manusok a nemzet testében, akikért semmi sem drága, a tőled beszedett pénzt pumpálják oda nekik gazdaságukat élénkítendő és egyházukat támogatva, hogy a kerítésen belüli farhátzabálóknak nulla egész kilenctized jusson. Ez nyolcszázezer szavazat a talonban, amit akkor rángatnak elő, amikor csak akarnak, és senki emberfia ellenőrizni ezt nem tudja.

Ugyanekkor, mindezt kiegészítve a házi készítésű alaptákolmány-bíróság azt is helyénvalónak tartotta, hogy az a félmillió – vagy több – honfitársunk, aki Londonba, Münchenbe vagy Stájerországba menekült, hogy éhen ne dögöljön – vagy csak azért, hogy bele ne fulladjon a nemzeti pitypangba -, ne szavazhasson zavartalanul, vagy sehogyan se.

Ez alaphangon közel másfél millió nekik vagy úgy, hogy több jut, mint ami jog szerint járna, vagy úgy, hogy az ellenérdekelt fél nem kapja meg, amit neki szánnának. Mindez kiegészülve a belvizeken evező fix másfél millió barommal, készen is van a dolog, minden eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Ezért van az, hogy csak rázom a ketrecem tehetetlenül, és sírok. Valamint kiáltozom.

Már régóta látszik, hogy nem vagyunk mi itt egyforma mércével mérve. Most épp a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes MSZP-t fenyegeti a CÖF. Ez önmagában okot ad a sírva vigadásra, mert ki a faszom az a CÖF? Mért fáj neki, hogy aláírásokat gyűjtenek a szerencsétlenek, és mért pofázzák, hogy ez bűncselekmény, mert ezt teszik.

A menekültek ellen való, amelyet abba nem hagytak, csak fölfüggesztettek legjobb emlékeim szerint, de csakafidesz tette kígyóként sziszegve, meg mért nem az? Valahogyan kettős megítélés alá esnek itt minálunk a dolgok. Amikor a mostani vezér még csak ellenzéki bajkeverő volt, és szuszogva bontotta a kordont a Kossuth téren, senki nem lépett a tökeire. Most meg már ott tartunk, hogy ő építget magának, ha szónokolni támad kedve, és ezt a gyalázatot a saját kommandósai vigyázzák.

Megúszta a tévé székház fölgyújtatását is, mert az akkor a falakon belül lévők demokráciát játszottak és megbocsátó jófiút, ami végezetes hiba volt, sőt, egyenesen bűn. Nem állították meg, amíg meg lehetett volna, most meg már tehetetlenül nézik az ámokfutást, amit a nyolcmillió ellen folytat, aki nem kér belőle, és mégis elképesztő töménységben kapja. Péntekenként a rádióból, és naponta lázárok, rogánok, szijjártók, németszilárdok, meg mindenféle mocsadékok képében.

Kibasztunk magunkkal, és ezek kibasztak velünk. Elnézést a kendőzetlen fogalmazásért, de a moncsicsis mondókák ideje régen lejárt. Már 1998-ban, amikor a foguk fehérje először villant ki, most meg már szikrázva csattog a protkójuk. Ötperces sztrájk, amikor az életünket, a kölkeinkét és a kölkeink kölkeiét zabálják föl épp? Ugyan már, királylány. Van két évünk, amíg kiállítják a halotti bizonyítványt. Hétszázharminc nap, százhetvennégyezer százhúsz óra. Rohadt kevés, de tán elég. Hogy mire, az kiderül. Vagy nem.

A vasárnapi magyarországi parlamenti választásokon a levélben érvényes szavazatot leadó 94 712 magyar szinte testületileg a régi-új kormánypárt listájára voksolt. Úgy néz ki, hogy a régi-új kormánypárt ezeknek a szavazatoknak a 95 százalékát kapja meg. (Ez 60 059 voksot jelent az eddig megszámolt 63 079-ből.) Mivel pártlistán mandátumot szerezni ötven-hatvanezer szavazattal lehet, a határon túliak egy fideszes politikust biztosan bejuttattak a parlamentbe a már bent lévő 133 mellé.

A kettős állampolgárságért érzett hálára jellemző, hogy ha a jelenlegi arányok maradnak, a Fidesz után következő Jobbik, a Kormányváltók és az LMP együtt összesen kevesebb mint négyezer határon túli voksra számíthatnak a 87 ezerből. A Jobbik most 1457-nél, az MSZP-Együtt-DK-PM-MLP 777-nél, az LMP 274-nél tart.

Ennyit Mikola igazáról, a mienkről meg annyit, hogy amikor a kettős állampolgárságról szóló szavazás volt a parlamentben, akkor a kollégisták és haverjaik az életükre esküdtek, hogy szavazati jog az nem lesz, ez egy szimbolikus lépés, a hiszékenyek úgy nyolcvan százalékos aránnyal nyomták meg az igen gombot, és csak utána kis idővel kellett rádöbenniük, hogy egy dologban Orbán tényleg igazat mond, jelesül, hogy ne azt nézzék, amit mond, hanem amit csinál.

Aztán szokás szerint egyéni képviselői indítványra csak előkerült a szavazati jog is, és ha már fölütötte a fejét a gondolat, az úristen sem tudta megakadályozni, hogy abból törvény ne legyen, és a tökönrúgott ellenzék csak pislogott ki a fejéből, mint úgy általában az eltelt négy év alatt.

Most újabb etap elé nézünk a megálmodott húszból. Annyiból szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem ezer évre (vö: Hitler) terveznek, nekik elég ennek a töredéke is, nekem viszont ez is rohadtul sok, egyszerűen nincs ennyi időm. Viszont az ellenzék: már megint csipásodik a szeme, és frakcióalakításon bíbelődik, Mesterházy meg azon mereng, hogy a politizálást ki kell vinni a parlamentből. Ugyan már, királylány, miközben elevenen falnak föl. Befejezésképp idézzünk klasszikust:

„Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az õ szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt. (Vö. Bibó.) Amit ők összedelirálnak, nem az ideiglenesen hazánkban állomásozó földönkívüliek performansza, hanem Magyarország kétszáz éve tartó kudarc- és katasztrófasorozatának mai adása, amit még sok-sok érdekes műsorszám követ.

Nézőszám van, tetszésindex van, sugározzunk.”
(Váncsa István, Önök kérték 2002.)