Valaki szólhatna neki, hogy nem kellene ez, de ki akar kiesni a pikszisből, ugye, még úgy járhatna, mint Simicska, akit annyira fejbe vágott a valóság, az O1G, hogy ezeket föstögette utcaszerte, ezt mondogatta minduntalan, és a helyét el is foglalta a gázszerelő. Tőle nem kell tartani, hogy megvilágosodna, egyáltalán semmilyen gondolati teljesítmény nem remélhető tőle, ő csupán egy beszélő pénztárca, alig különb azoknál, mint amiket falusi búcsúkban lehetett céllőni, és miniszoknyás nénik kacsintgattak rajta. Eszembe jut viszont egyetlenünk első országlása, amikor a főszerkesztőm állva pisált érte, mondván, de annyira okos.

Nem értettünk egyet. Abban azonban biztos vagyok, ha ma látná, amit én már akkor is tudtam, hogy ki ez az alak, milyen silány minőségű organizmus, nem kellene annyit vitatkoznom vele. Viszont az ilyenek – mint amilyen ő is volt – a bűnösök abban, hogy itt tartunk, ahol. Valakinek csak szavazni kellett rá azért, s hogy minémű minőség talál egymásra Orbánban és a bázisában, arra volt bizonyság a tegnapi szereplés, amikor, nem tehetek róla és bocsánat érte, a drága Süsü, és az ő Bodrogi hangján való danászása jutott az eszembe, mint valami hasító megvilágosodás. Akképp. Ez, amennyire röhejes, annyira lehangoló is, de ne legyünk telhetetlenek.

Ismerjük a kappanhangú ordítozást már, felemelőnek, olykor tréfásnak, máskor fenyegetőnek gondolt hangsorok előállítását. A tegnapi hömbölgésben, amikor is nehezen volt kivehető, mit szeretne közölni a kedves vezető fenyegetett és megalázott egyenruhásokról, zűrzavarról, meg, hogy őket sem hagyja egyedül – mostanában ez a heppje -, egyszer csak kibökte az aznapi tutit: “Mi, magyarok, feketeöves válságkezelők vagyunk, bármekkora is körülöttünk a zűrzavar, nálunk a fejekben rend, a karokban erő, a szívekben lojalitás uralkodik.” – Én nem tudom, mi történt akkor az illékony valósággal, de a ködökből Süsü materializálódott elő, és dalra fakadt.

“Én vagyok a jó királyfi/ könnyű engem megtalálni,/ itt vagyok és amott vagyok,/ hol nagyok a gondok-bajok!/ Erdő, mező, hegy és berek/ azt nézem hol segíthetek/ Karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!/ Emitt sírás? Amott bánat?/ Ott termek, s a könny felszárad!/ Mosoly nyílik és dal fakad,/ bú, baj, bánat messze szalad!/ Én vagyok a jó királyfi,/ könnyű engem megtalálni!/ karom erős, szívem vidám,/ nincs is több ily királyfi tán!” – Ezt énekelte Süsü bennem, miközben Orbánt láttam, és nem tudtam hirtelen, dedóban vagyok, diliházban, vagy ez a magyar valóság, a bús, magyar sors, amit tetéz, hogy ilyen miniszterelnöke van.

Ott állt a totyakos, akinek a fejében rend, karjában erő, szívében lojalitás lakozik, bár ilyesmit szívben még nem láttam, de az is mindegy. Süsü azonban csak múló pillanat volt bennem, mert a hasonítás is sértő a sárkány számára, s jött is a feloldozás: „Mi azt a világot szeretjük, ahol rendezettség van, ahol a józan ész uralkodik, ahol a törvény az ártatlanokat, és nem a bűnözőket védi, ahol megvédjük magunkat a migrációtól, ahol az erőforrásokat a családok és a gyermekek jövőjébe fektetik.” – így bunkózta le a mesét a rendezett fejű, erős karú, lojális szívű, s bár ugyan értelme ennek is alig van valami, előnye annyi, hogy ezzel vége lett. Tegnapra legalábbis.

Mert különben folytatódik, és soha nincsen vége azzal a letaglózó ráismeréssel, hogy ez már nem is hazugság vagy politikai költészet, hanem egy olyan elhajlított párhuzamos világ vagy univerzum, amiből kijárat nincs. Ott tartunk, hogy Orbán mélységes, sötét űrje ez. Addig-addig játszotta az ostobát, hogy úgy maradt, s mindebben az a tragédia, hogy ez a beteg illúzió lett a viszonyítási pont, és mindenki kiesik belőle, akiben még maradt némi józanság. Mindez egyébként magyarázza azt is, hogy milyen minőségű alakok kerülnek vezető szerepbe – most szigorúan név nélkül –, olyanok, akik ennek megfelelnek. Ezért fogunk megdögleni.

De mégsem a hirtelen jött hideg aggasztotta, hanem az, miből fognak ezután megélni hetven éves nagyanyjával, akivel már hét éve laktak együtt a másfélszobás telepi lakásban. Az öregasszonynak nagyon kevés volt a nyugdíja, azt is majdnem mind elvitte a gyógyszer meg a szomszédtól vásárolt pálinka, amire óhatatlan szüksége volt. Esténként abba mártogatta a kiflicsücsköt, azt majszolgatta fogatlan szájával, mert csak így tudott elaludni, amióta meg a Lajos legálisan főzhetett otthon, még jobban rákapott. A főzőember időnként kóstolóra hívta, együtt szopogatták a friss nedűt, Malvin néni – így hívták a nagymamát – ilyenkor döntötte el, hogy melyiket válassza altatóul. Ennek ellenére ha szerényen is, de megéltek, és békében. Lujza művirágban utazott, az utóbbi időben tisztesen ment is a bolt, a farháttól megtáltosodott nyugdíjasok vették a csokrait, mint a cukrot, azokkal indultak a temetőbe életük örökre hallgató párjához. Ki volt ez találva és dolgozva, de szar került a propellerbe.

Azt a kormány tette bele, amelyet pedig olyan nagy gyönyörűséggel juttattak isteni hatalomhoz a telepiek, de most már elhangzott néhány elégedetlen morgás is a szobák mélyén. Csak Lajos volt megszakítás nélkül boldog, virágos volt a kedve, konyhájában szünet nélkül főtt a cefre. A környék minden mozdítható gyümölcsét összeszedte, az egészet összekeverte, megdúsította az áfacsalt cukorral, így szinte ingyen állította elő a boldogság színtelen de szagos folyadékát. Egyszer még a szomszédba is becsöngetett. Az unoka a koszlott Teslán Süsüt hallgatott bakeliton, és amikor a vékony falakon átszűrődve Lajos meghallotta az egyfejű örökzöld slágerét, a „Jaj de finom a vadkörte..” kezdetűt, óvatosan megnyomta a csöngőt, hogy megtudja, merre van a vadkörte-telep, de csak az unoka nyitott ajtót szaros pelenkában. A vadkörtés fellelhetősége így titok maradt, de Lajos nem bánkódott különösebben, széles mozdulattal legyintett csak, és barackot nyomott a taknyos orrú gyerek fejére.

Lujza viszont vigasztalhatatlannak mutatkozott azóta, amióta kiderült, hogy portékája szilveszter után eladhatatlan lesz, mert a kormány kilónként közel kétezer forint termékdíjat vetett ki a művirágokra. Lujza nem tudta, mi az a termékdíj, de megérezte, hogy bár ez mindenkinek jó lesz, csak ő a kivétel, akivel magyarán ki lett baszva. Ettől valami szűkölő érzés költözött ártatlan lelkébe, azóta eredt el a könnye a legváratlanabb helyeken és időkben. A nyugdíjasok, miután megtudták, hogy Lujza kénytelen lesz drasztikusan árat emelni, lemondtak a művirág luxusáról, dühüket egyenest csirkelábba fojtották, mert haragudtak a lányra. Szidták, hogy extraprofitot akar, ez a fogalom átjött az emegyen, termékdíjról ott nem esett szó. Törődtek is azzal, hogy Lujza és a közkedvelt nagyi éhkoppra jut, szemernyit sem, helyette tőkés vérszívóról, idegen érdekekről pusmogtak a hátuk mögött.

Így érkezett el a szilveszter a lány számára, amikor el kellett döntenie, hogy mihez kezdjen szétcsúszni látszó életével, és egyetlen kiútnak a férjhez menés mutatkozott. Lujza azt is tudta, hogy ezzel az aktussal havi ötezer forint kedvezményhez juthat ő és élete párja is mint az ország első házas reményei. Lajos lett a kiszemelt, mint vidám természetű ember, hozzá a nagyanyó régi cimboraként csöngetett be férjkérés okán. Hosszan tárgyaltak, de a végén megszületett az egyezség. Lajos hozománynak nem kecskét kért, hanem jól tájékozott emberként bizonyos mennyiségű szappant, mosóport, meg ilyeneket, mert tudta, hogy ezeknek elsejétől megugrik az ára, ugyanúgy, mint a művirágnak. A felek egymás kezébe csaptak, Lujza a maradék művirágból menyasszonyi csokrot fabrikált, meg kitűzőt Lajos lukába. A selejtjét a pusmogó vénasszonyoknak adták, akik azt nyoszolyólányként a bádogbános istállójában szórták szét a földön az ifjú pár előtt. A lagziban Süsü szólt, de nem a vadkörtés opusz, hanem az „Üdvözöllek dicső lovag..”, a korai hiphop sláger, a szökőkútból pedig pálinka bugyogott, és áttáncolták magukat az új esztendőbe, eddig ismeretlen kalandok felé.