A messze jövendő paleontológusai értetlenül és megdöbbenve álltak a jelenség előtt. Kezdetben azt föltételezték, hogy a hajdani organizmusoknak – amelyeknek megkövesedett csontjait is fellelték később – az ilyen szalagok jelentették a fő táplálékforrást, ezért, tévesen a homo lemniscus nevet adták neki, amellyel sokan vitatkoztak, és inkább a homo taeanecus névvel illették volna a már rég kihalt élőlényt. Aztán egyszer, egy fiatal, feltörekvő kutató hatalmas felfedezést tett, és kiderítette, hogy bár ez az élőlény két lábon járt, mégis, fő táplálékforrása a kolbász, a szalonna, a házi rottyantású kisüsti, és legfőképp a szotyola volt.

Az egész tudományos világot megrengető megállapítás után azt feltételezték, hogy a szalagok a mélységes múltban rituális célokat szolgálhattak. Aztán kiderült, helytálló volt az elgondolás, mert nem sokkal később időkapszulákat is találtak, amellyel a hajdaniak nekik óhajtottak üzenni, és amint egyre több ilyen került elő, a kutatók számára kirajzolódott a kép, hogyan is élhettek a távoli, fejletlen ősök az időnek egy jól behatárolható intervallumában, hozzávetőleg tíz évig, kétezer után valamikor. Általában harcoltak a régi írások szerint, a rövid békeidőszakokban pedig avattak.

Mindent fölavattak, ami nem mozgott, és mint kiderült, a szalagok átmetszése volt ezeknek az istentiszteleteknek a fénypontja. Az is kitetszett aztán, hogy olyan építmények is születtek, amelyeket többször is átadtak, így a brit tudósok arra következtettek, hogy a hajdani kezdetleges társadalom mindennapjait alapvetően határozta meg ez a rituális aktus. A legtöbb helyen a kapszulák és szalagmaradványok közelében ovális építmények maradványait találták meg. Egyes feltételezések szerint ezek sport célokat szolgálhattak, mert a stadion lexika mindenütt fellelhető volt a romok kapcsán. Ezt cáfolta azonban, hogy másfajta építményeknél is előkerültek szalagcafatok.

Maradt tehát az elgondolás, miszerint a piros-fehér-zöld anyagmaradványok valamely hajdanvolt istenségre utalnak, és erre találtak megdönthetetlen bizonyítékot egy Dunaszerdahely nevű romvárosban, ahol egy hvg nevű ősi periodika maradványit lelték fel, amely egy ilyen avatási szertartásról számolt be 2016. november 20-i dátummal:

„Dunaszerdahelyen a Terncsén elleni meccsel, szombaton avatták fel az új, MOL Arénát. Orbán Viktor miniszterelnök mellett a klub tulajdonosa, Világi Oszkár ült, mellette pedig Hernádi Zsolt, Mol-vezér, a legkomorabbnak Parragh László iparkamarai elnök és a magyar oktatáspolitika legbefolyásosabb szereplője tűnik a képen. Az FC DAC 1904 stadionjának felújítása júniusban kezdődött, első szakaszában az alapjaitól megújuló stadion új pályája, illetve a csaknem hétezer néző befogadására alkalmas B- és C-tribünje készült el tizenegy millió eurós beruházással. A stadion felújítása november végén tovább folytatódik.”

Hosszú évekkel később, rendszerezve az ebből a korból származó leleteket, arra a következtetésre jutottak, hogy a homo lemniscus istene bizonyos Orbán Viktor lehetett, mert minden egyes stadionromnál előbukkant a neve, más-más alattvalókkal emlegetve. A főpapok személye változhatott, ő azonban állandó volt a vérzivatarban.

Mindez minden kétséget kizárhatóan akkor vált bizonyossá, amikor egy Felcsút névre hallgató hajdani település helyén szintén egy stadion maradványait találták meg a futóhomok alatt, mellette pedig – a homoknak köszönhetően – meglepően jól konzerválódva ott ült egy budi romjain maga a hajdanvolt uralkodó. Olyan jól megőrizte a száraz talaj, akárha élne, még a szarás vicsorgása is megmaradt az arcán. Óvatosan csomagolták be, elszállították a Központi Múzeumba, ahol üvegvitrinben látható azóta is.

Csodájára járnak a népek, az utókor pedig, hogy jól megkülönböztethesse, a stadionépítő előnevet adta neki. Életművét máig is kutatják, mert más, értékelhető adat nem került elő róla sehonnan sem.

Ez az egész história már kezd ráégni a rezsimre, hajszálon múlik, hogy kiakadt manusok – lásd olasz miniszterelnök – megvétózzák az országnak jutatott euró-milliárdok utalgatását, s ha ez bekövetkezik, akkor nem csak a jobban teljesítő gazdaság zuhan össze egyetlen pillanat alatt, hanem – ami orbáni szemszögből még nagyobb gond lehet – nem lesz mit ellopni. S miközben magyarázzák az elégtelent, egészen elképesztő dolgokat állítanak, így zuhanva bele a – khm – valótlanságok sűrű mangrove-erdejébe.

Az új egységnek minden mindegy, a kívül rekedteket érdekli csöppet Manócska meséje. Minálunk állítólag kopt keresztények élvezik az ország vendégszeretetét, csak nem tudni, hol. Ilyen embereket senki, sehol nem látott, mint ahogyan százezer ukránt sem. Pedig itt kéne lenniük, ha egyszer Orbán Viktor azt mondja, mert mondja. Jelesül, hogy hazánk az orosz-ukrán háború idején már teljesítette kötelességét, százezer ukrán menekültet fogadott be. Ezért az egyik éppen ledarálandó lap munkatársa ukrán-nézőbe eredt a héten, amíg még teheti.

De egyet sem talált a magyar ugaron, pedig még gukkert is vitt magával, és szakszerűbben használta, mint annak idején az áldott Hende miniszter úr. Minálunk nemhogy arab-néger, de még egy rohadt kárpátaljai menekült sincs egy darab sem. Ők inkább otthonról szavazgatnak, mert még ahhoz sem kell idejönniük, ők a levélmenekültek, akik tényleg kivételezett bánásmódot kapnak. Jobban figyel rájuk a rendszer, mint saját állampolgáraira, de eltérített a mesélő hév. Viszont nincsenek itt. Ez ziher.

Új legenda is született a héten, amely arról szól, együttérző hazánk több százmilliárd forintot fordít arra, hogy teljesítse a szolidaritás kötelezettségéből fakadó nemzetközi feladatait. Ezt Magyar Levente álomtitkár úr mesélte. Elmondta, hogy Magyarország humanitárius-fejlesztési segélyekkel, vissza nem térítendő és kedvezményes hitelekkel, valamint más, globális szerepvállalással vesz részt nemzetközi kötelezettségeinek teljesítésében.

Példaként fölhozta, hogy nemzetközi fejlesztési-humanitárius segítségnyújtásra jelenleg harminckét millió eurót költ Magyarország, Afganisztánnak ötmillió eurót juttatott. Oktatási, egészségügyi, kulturális és szociális programokra csaknem kétmillió eurót fordít, valamint több milliárd forintért vállalja át kárpátaljai gyerekek kötelező védőoltásának költségeit. Kötött segélyhitel formájában pedig százmilliárd forint értékben garantálnak forrásokat többek között Indonéziának, Afganisztánnak, Vietnamnak, Koszovónak és Mongóliának.

És ezen a ponton világosodott meg az elme, egycsapásra odalett a legenda. Ezt a Koszovót ezt kár volt megemlíteni, nagyon kár. Pár héttel azután, hogy kiderült, a magyar kormány negyvenmillió euró kamatmentes kölcsönt ad a koszovói nemzeti stadion felépítésére Pristinában, azzal a feltétellel, hogy a létesítményt egy magyar cég építheti fel. Ez az emlegetett kötött segélyhitel, amely humanitárius cselekedetnek, a szolidaritás bizonyságának tartja azt, hogy már a határon túl is lehessen lopni. Nincsen több kérdésem, csak a rossz szájízű vihogás van, illetve egyetlen halk érdeklődés azért mégis: Ezt meddig lehet csinálni büntetlenül? A megfejtéseket képes levelezőlapon várjuk, „mutyi” jeligére.

Olyan, amelyet Orbán valaha megálmodott, és jelenleg is folyamatosan álmodik, saját, belső használatra, szotyolapökködés közepette folyik ki a gőzzel teli fejéből szünet nélkül. Minden van itt, ami egy láblabda eseményre jellemző, csak négyzetre emelve. Két tábor, akik kellőképpen utálják egymást, olyannyira, hogy ölre is mennek.

Illetve az elvetemültebb üti a védtelent, mert szidni merte a kapitányukat, sőt, minden határon túlmenve ki is fütyölte őt, ami egyértelműen vért kíván, mert így rendeli azt a szurkolói böcsület. Ezek ketten már a stadionban pofozkodnak, nyugdíjas üt történészt, nagymama egyetemistát, a rend fenntartói pedig csak mélán nézik, ahogyan folyik a vér.

Himnusz is van jó meccshez illőn, ami nótát a hazaiak szerint szent alélással kell hallgatni, miközben az ember szeme a múltba réved, fátyolos gondolatain pedig átsuhan a zivataros történelem, amely szenvedéseknek a kommunisták, a zsidók, a cigányok meg a buzik a jól kivehető okai, és ez elviselhetetlen kínt gerjeszt az igazmagyarban.

Olyannyira, hogy éppen ezért, amint az áhitat befejeződik, legott elkezdődik az ordítás, az addig is szűkös tudat még jobban bezárul, és indul a vonat, de az emberek nem értenek a futballhoz. A lelátó oly szent hely, amelyet kerítéssel kell leválasztani, nehogy idegen hordák elözönöljék azt, és a rácsok mögül rendre kihallatszik a Székely Himnusz, meg, hogy vesszen Trianon.

Fixációja ez már a magyar embernek, olyannyira, hogy minden meccsen föl kell emlegetni. Észre sem veszi már a jódógos, jómunkásemeber, ösztönös a betegség. Beléptető rendszer is van, mint az a Kossuth téri meccsen is tapasztalható volt, ez a jószág pedig arra szolgál, hogy csak a kiválasztottak, a fölkentek, a „B” közép juthasson be a szentélybe.

Aztán ezek kurválkodnak leginkább, mint a 2006-os rangadón is, idegenben, fölgyújtva, lángba borítva a fél pályát, aztán kiderült, hogy a csapatkapitány cukkolta fel őket, de ezzel senki nem foglalkozik. Viszont akkor bosszút esküdtek, mert rendet tettek közöttük, hogy azóta is ezt emlegetik. És hat éve csak hazai meccseik vannak, hat éve isszák a vért, a bírót lefizették, a pálya pedig lejt.

Kapitányuk pedig az UEFA-t szidja, mint minden mai rossz eredőjét, a „B” közép is ordít ellene és vele, sőt, ez a csoport már azt sem tudja, kit kell utálnia, de valakit nagyon muszáj. Így csordogál a meccs, amelyet életnek neveznek. Szotyola van, sör van, kérdés nincs. A hangszóró a kapitány elhaló, rekedt hangját bömböli, és már sípol a kisvasút kisvonatja a kis fütyülőjével.

A Besztercebányai kerületben, a Breznóbányai járásban, Breznóbányától kilenc kilométerre délre, a Fekete-Garam partján fekszik. 2011-ben 5227 lakosából 4657 fő szlovák és 289 cigány volt. Olyan Felcsút méretű emberi tömörület ez tehát.

Van neki síközpontja, Szűz Mária temploma, farsangi fesztiválja, erdészeti múzeuma, és uram, ne hagyj el, erdei kisvasútja is van neki, és pláne gőzös, bizony, ha már gyerekkori álom, ugye. A Fekete-garami erdei vasút Kisbalogból Feketebalogba vezet, építése 1908-ban kezdődött.

De mindez semmi. Futballpálya is van ebben a Feketebalogban, és ez a kisvasút ott pöfög el a pálya és annak nézőtere között. Felcsút kutyafasza ehhöz képest, ilyen idillt akkor sem tud produkálni, ha Mészáros Lőrinc ülve hugyozik.

Tessenek tanulmányozni képünket, amint a zakatoló alkalmatosság épp elhúz a népes szurkolósereg, valamint a futballpályán zajló öldöklő küzdelem között, megzavarva mintegy a néző és láblabda elválaszthatatlan és örök szimbiózisát, és mégis utolérhetetlen kéjeket okozva. Látszik, amint a B-közép tapsorkánban tör ki, ahogyan a mozdony füstje megcsapja őtet.

Ebből csak az következhet – ha ezeket a tótokat le akarjuk győzni, márpedig mért ne akarnánk -, hogy örökös miniszterelnökünk, leendő királyunk megszentelt szülőhelyén téli olimpiát fogunk rendezni. Esetleg az ő kis vasútkáját valamilyen fondorlattal a stadionjának a kezdőkörébe applikáljuk, a VIP páholyba, vagy a szotyolaárus zsebébe. Valami ilyesmi.

Másképpen nem megy.

Az ’egésség. Mindenről ez jut eszébe, két marokkal őrzi a nulla egész kilenctizedesek testi fejlődését, akik hamarosan elhajítják járókereteiket, és hófehér atlétában futballoznak a gyomként szaporodó stadionokban, oly annyira, hogy talpaik is egymáshoz érnek. Igaz, hogy eközben megjön az étvágyuk, és fölzabálják az ifjak jelenét és jövőjét, de sebaj.

A központi bizottság mégis életben hagyja őket, mert mérhetetlenül nagy a lelke neki. Mint az a napokban a hozzáértők okos gyülekezetében kiderült, csakis ezért, a népek ’egésségéért épülnek a fedett sportlétesítmények, és aki ebben hibát talál, az sorosbérenc kockásinges rohadék. Vannak egypáran, ezt kérem jegyzőkönyvbe foglalni.

Most meg ez is. A Unijó, amely a baloldal biztatására ront a magyarra rá, már megint belegyalogolt a mi nemzeti italunkba, a szent házi pálinkába, mondván, idézem: „A magyar adójogszabályok kedvezőbb helyzetbe hozzák a házi gyümölcspárlatokat és a növényi alapú gyomorkeserűt, ezért újabb jogi eljárást indított az Európai Bizottság.”

Irgalmas Jézus, ne hagyj el minket keserűségünkben és üldöztetésünkben! Már megint báncsák a magyarot, aki védi őket a töröktől százezer éve. Nem érdemlik meg magunk közt szólván. Már az idők kezdete óta itt vagyunk a közepükön, és mégsem ismerik a bozontos lelkünket nekünk. Nem azért van ez az adó, hogy jusson még stadionokra – amely a plebs jólétének egyetlen letéteményese -, meg kisvasútra.

Azért van ez az adó – amely nem párhuzamos az urizáló dekadens Unijó magyarellenességével -, mert az ’egésség az mindennél fontosabb elöljáróink számára. Ezt is mondták: „A kormány elkötelezett a magyar emberek egészségének megőrzése, az egészséges táplálkozás elősegítése iránt, és ezért bővítette ki az adóköteles termékek körét az alkoholos italokkal, főképp a kommersz szeszes italokkal.”

Könnyű, mint az egyszeregy, mondd utánam! A nulla egész kilenctizedesek – meg az urizáló négymillió, aki hedonisztikusan zabálja a farhátat két pofára -, szóval ezek mind együtt tornaünnepélyeket rendeznek a fedett sportlétesítményekben, eközben pedig nem energiaitalokat, egyebeket vesznek magukhoz, csakis a páleszt.

Ennek a kettőnek az elegye szükségtelenné teszi az orvosok, ápolók jelenlétét tökéletes társadalmunkban, kicsattan mindenki, mehetnek a Londonjukba a francba. Kerek lesz a világ, ellenben elmesélem, milyen is a házipálesz hazai főzése. Ezt még szegény apám űzte a konyhában, mint ellenálló a kommunista időkben, mert akkor még nem lehetett, és tele volt fináncokkal az ország, akik folyamatosan a levegőt szimatolták cefreszagot keresve, kezükben ostor.

Tehát apám, a forradalmár mindenféle rézüstökkel, csövekkel fölszerelkezve bugyborékoltatta a szent masszát, a végén pedig világoskék folyadék jelent meg a felfogó edényben, tele alkohollal. Ezt az bizonyította, hogy meg lehetett gyújtani, tehát jó volt. Finomítani kellett ugyan kicsinyt, mert mégsem kockáztathatta az ember, hogy egy slukk után nekiálljon foszforeszkálni.

A második lepárlás után a színe eltűnt, ellenben az íze megmaradt. Mintha valami MÉH telepet szopogatott volna az ember. Ezen az apró gikszeren az ABC-ben – nem TESCO-ban és nem CBA-ban – kapható aromákkal lehetett segíteni, és kész volt a csoda, a fütyülős barack, a cseresznye, mindenféle ízkavalkád, amit csak kívánt az embere gyereke.

Apró bajnak mutatkozott, hogy kóstolgatás után mindenből kettő lett egyszerre. Kettő apu, kettő konyha, kettő ordító anyu, holott nem is volt részeg az ember. És nem volt a konyha mellett egy rohadt stadion, ahol lebegve szaladgálni lehetett volna, mert a kommunisták basztak a népek ’egésségére, jólétére, és bele is buktak. Ellenben ezek a mostaniak a gondunkat viselik minekünk, ha akarjuk, ha nem. Leginkább nem, aztán mégis. Nem van ez így jól.

Mit ne mondjunk, ölég rosszul vannak idomítva. A botot ugyan visszahozzák, ám többre nem futja. Furcsa egy dolog az emberi elme, olykor beáll egy irányba, és mindenről a muff jut eszébe, mint a kuplerájba tévedő kamasznak. A fogalmak olykor váratlanul összekapcsolódnak, fidesziül.

Mondjuk ekképp: stadion+futball+sportolás+sport+egészség+egészségügy. A böszme ellenzék pedig képtelen követni az asszociációs ugróiskolát, és annyit is ér. Kész Zoltán például, aki Veszprémből árulja el a hazát, a nagy napon – amikor az alaptörvény születését ünnepelték szerte a világon – úgy viselkedett, mint valami elefánt a porcelánok között.

Stadionokról érdeklődött, mert nem bírt magával, és le is bukott. Ő, meg a haverjai a felelősök az egészségügy haldoklásáért. Dömötör Csaba álomtitkár felelt neki, és egyből kitetszett, hogy már Habony sem képes mindenre gondolni. Odáig eljutott, hogy a nagyvadak figyelmét felhívja: fogják be a pofájukat, az új húsok azonban szóhoz jutottak, s bár ne történt volna meg mindez.

Dömötör álomtitkárnak ugyanis sajátosan működnek a neuronjai. Katt-katt, mondják, akárha pénztárgép, és a végeredmény papírszalagként kúszik elő a szájából: „Ha valóban fontos a baloldalnak az egészségügy, önök számára sem lehet mindegy, hogy hány helyen sportolhatnak a magyarok…A polgári Magyarország alapfeltétele az, hogy a magyarok megfelelő, megújuló sportlétesítményekben tudjanak sportolni”.

Mit lehet ilyenkor tenni? Hangosan röhögni nem ér, mivelhogy az indiánok is tisztelik a degeneráltakat. Dakota környezetben ezért fejet hajtunk a kimondott nagy igazságok előtt. Ezzel azonban nem volt vége, sőt, most kezdődött el igazán. Megszületett maga a megváltó is a sokat látott falak között.

Ez pedig úgy történhetett, hogy nagyon sokat akart a szarka kurta farka, holott nem is kismalac. Valahogyan meg kölött emelni, szakrálissá tenni a csodát, amelyet a Nagy Mű jelent, amely ugyan készen van, de sohasem pihen. Ez pedig így zajlott: alaptörvény+születés+húsvét+Jézus. Kész. Egészen konkrétan: „2011. április húsvét hétfője nem csak Jézus Krisztus születésnapja volt, Magyarország újjászületésének napja is volt.”

Ezt bírták mondani a keresztény Európa védelmezői, testvérek az úrban, és ekkor leomlottak a díszletek. Brunner atya, aki engemet az elsőáldozás szentségére készített föl, nádpálcával verte belém az igazat, miszerint karácsonykor azért kapok villanyvasutat, mert a szent kisded ekkor sírt fel először.

Húsvétkor pedig megmurdelt, majd új életre kelt. Ezt minden hülye nyolc éves tudja, még a muszlimok is. Különben meg Gyurcsány a hibás, valamint a kommunisták. Ők nem tették lehetővé az iskolai hitoktatást, és ez lett a vége. De majd, ha a NER első nemzedéke fölnő, aki már szervezetten részesült a kegyben, akkor minden jó lesz. Ők legalább olyan okosak lesznek, mint ezek itt. ’A seggükben is felyük lessz, bár olvasni ők sem tudnak majd.

Igaz, Kövér elvtárs ezt a hozzáállást már előre belengette, és ő igazán nem szokott viccelni a bajusza alatt, de nem is képes rá. Valamikor régen eltátotta a száját a vörösök ellen, és végleg úgy maradt. Azóta kötelek, kígyók és mindenféle más boszorkányságok kúsznak elő belőle, az átoknak nincsen az a formája, amelyet ki ne próbált volna, amióta maga odahagyta a közösséget még ifjúi liberális hévvel, aztán láthatjuk, hogy mi lett belőle. Mocsadék egy alak.

Megfogalmazhatatlan egy massza, akárcsak az összes hitesei az úrban, akit Orbán Viktornak hívnak mindnyájunk szégyenére és romlására egyben. Hogy mire nem képesek ezek, hogy milyen aljadék módon harácsolnak szavazatokat már jó előre. Ugyaneznap, amikor Becsó úr ilyen irodalmi módon fenyegette meg a jódógos magyar népet, mert nekik nem tetsző helyre tette azt a rohadt ikszet, nekiláttak előkészíteni a népszavazásukat a nyugati végeken.

Most csak látszólag térek el a tárgytól. Gulyással és borral – amely kampányzó kellékeket ’Tarjánban osztogattak – nem lehet félelmet generálni, ezért úgy kellenek nekik a migráncsok, mint egy falat kenyér. Ugyan egy árva ágrólszakadt sem kódorog errefelé, de belengették, hogy Szentgotthárdon és Körmenden újra építenék a befogadó táborokat, amelyeket azért bontottak le, mert tök üresen ásítoztak. Viszont most a két határszéli város visít, mint a kismalac, tegnap délután rendkívüli közgyűltek, és harci készültségbe helyezték magukat.

Szólnak a dobok, nehogymá’ egy percre is nyugalom legyen, ugye. A hatalmi játszmák közepette az istenadta nép egészen magasról van leszarva, én meg ott tartok, hogy szégyellem magam, mert szombathelyi vagyok. Mi, kiválasztottak ott ücsörgünk Orbán köldökén, éppen most jelentették be, hogy a stadion, amelyet épít nekünk a kegyelemes úr, nem kilenc – ahogyan tervezték -, hanem tizenöt milliárdba kerül, és a lóvét megkapja burokban született városom. Ha most kiköpök, akkor ganaj vagyok, és mégis megteszem.

Ilyen ambivalens lélekállapotban leledzik már mindenki. A helyi rádió közzétette a száraz tényeket a tizenöt milliárdról, és a búkon hasonlott meg egy polgár, amikor föltette a kérdést: „Ezt most pozitív vagy negatív hírként tálaltátok?” Itt tartunk most. A veszprémieknek nincsenek ilyen dilemmái, az uszodát, amelyet beígért nekik egy évvel ezelőtt minden létező fidesznyikhaj, már el is felejtették, szó nem esik róla. Ők is eltévedtek a világban, amikor lányos zavarukban rosszul fogott a tolluk a fülkében, ahol manapság hamvába holt a forradalom.

Viszont ’Tarjánra kíváncsi leszek, hogy milyen sorsot szánnak neki kegyelmesék, hogy mit lehet majd elvenni tőle akkor, amikor nem is ígértek semmit. A levegőt netán, vagy blokád alá vonják, mint Szentpétervárt anno az elődeik, ez majd kiderül. Előjelek vannak, mert csakafidesz képes arra, ahelyett, hogy gratulál a győzőnek, inkább jóízűen megfenyegeti. A friss, ropogós polgármestert fölszólították már a győzelem éjszakáján, hogy számoljon be városának pénzügyeiről, mert ott biztosan loptak a komcsik. ÁSZ vizsgálatot vizionálok, vagy valami ilyet, de ne legyen igazam.

Az ő oldaluk sommázatát egy kommentelő fejtette ki. Ezt írta: „Salgótarján egy nagy, buta, komcsi prolitelep volt, és az is marad. Így van jól.” Voltaképp ezt tekinthetjük hivatalos kormányzati álláspontnak is, de, hogy mi lesz ennek a vége, azt én nem tudom. Egyet viszont igen. Ezekből az időközikből ölég szarul jönnek ki a fiúk rendre, így nem véletlen, hogy a tarfejűekkel hadgyakorlatot tartottak a választási iroda előtt. Röpke két év múlva az urnák elé járul a magyar szerte a világban. Frissen honosított véreinket nem igazán kell majd noszogatni, itt, a kerítésen belül azonban elkél majd az atyai útmutatás. Ha így mennek tovább a dolgok, meg is fogjuk kapni.

„Úgy tűnik, nagyon is gyakran épp az ész miatt tévedünk rossz irányba, aztán bóklászunk napestig, követve a fák tetejét lengető szél visszhangját, amely pedig olyan valódinak hangzott! Miért nem hallgatunk inkább arra a belső hangra, amely megmutatja az igazi utat?”
(Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao)

És lám. Van ez a Szittyaicum itt minekünk, amely a megtisztelő „TAO” nevet nyerte el a keresztségben. Rögzítsük sebesen, hogy ez nem az a micimackós fajta, amely a sokkal dallamosabb „Pinyinben dáo” névvel is illethető, és amely arra tanít, hogy a természettel való összeolvadás az ember végső célja kell, hogy legyen. A tao, azaz a mindent átható végső és kiindulási ok, a világtörvény megismerése pedig önmagunk megismerésével egyenértékű. Tudjuk, hogy a taóval eggyé válni, a mindenséget ezáltal megismerni, elfogadni, az ember létezésének egyetlen értelme.

További bevezetés a demagógia jegyében:

Háromszáz milliárd forint egyszeri befektetéssel a magyar egészségügy szőröstül és bürkéstől rendbe tehető. (Ezt vedd figyelembe nyájasom, míg az alant lévőket vizslatod!)

Ámde mifelénk a sorsból fakadón nem Lao-ce a nagy tanító, hanem valaki sokkal emelkedettebb lélek, aki – és barátai az egész Százholdas Magorban – azonban kész eggyé válni a TAO-val.

És mégsem hülyültem meg.

Toldás:

Még 2010-ben, ugyan nem szeplőtelenül, de mégis ifjonti hévvel, az ugar feltörésének és az új világ építésének hajnalán, egyszóval a NER bimbódzásának idején egy-két magyar összehajolt élükön egyetlenünkkel, aki szólott, hogy te, Lajos – aki akkor még nem úszott testnedvekben – kéne egy kis zsé. És lett TAO, a lenyúlás zseniálisan ördögi módszertana.

Akkoriban még a nyugdíjakra sem nagyon gondoltak, kerek volt, egy volt a világ. Viszont orcát kellett adni a szülöttnek, hogy el lehessen adni a parasztnak, és lett is képe neki. Oly igen alapos, hogy az utolsó szöget is szabályozták benne. Példának okáért írásba foglalták, hogy egy kézilabda egyesület ezerötért vehet belőle zoknit, háromezernyócér’ sapkát. Ámult mindenki a mesterművön nagyon.

Aztán atyailag odahatottak – ha nem is épp lófejjel a paplan alatt -, hogy a baráti cégek adakozzanak. Olyan élénken rázták a csöngőt nemzeti templomukban a padsorok között, hogy az idei elrugaszkodás évében a lóvé, amelyet tarhálni sikerült, eléri a háromszáz milliárdot. Ez nagyon sok sapka. Látjuk is, amint ott csúcsosodik mindahány azok fején, akik szotyiznak lehangoló láblabda eseményeken.

Kérdés akad nertársak? Nem igazán. Gondolj magad olvasó, gondolj, ahogyan Micimackó mester is hangsúlyozza gyakorta.

Oldás:

A TAO a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen, és nem szabad ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon.

Ezt jól vésd az eszedbe, ha stadionra és zsebpénzre vágyol proletár!

Végecsapó, megazámen.

Okádni mástól is lehet, érzékeny gyomrunkat pedig nem óhajtanánk fölöslegesen nyaggatni, szükségünk van rá a farhát szopogatása közben. Voltak az előadásban azonban csúcspontok, ormok és bércek, olyan egyedülálló momentumok, amelyek önmagukban állva is elhozták a katarzist.

Pár mondatban lefösteni egy egész univerzumot embert próbáló kihívás, és mégis sikerült. Ez is sikerült nekik, és most kivételes módon nem csak a narancsfejűeket óhajtanám elhajtani a jó édesanyjukba, hanem az ellentettjeiket is. Együtt delirálják itt nekünk a mocskot, miközben rohad szét az ország, és a kötelező unokákkal megmenteni óhajtott magyarság.

Illusztrálom, mivel szórakoztatják ezek egymást a bíborba-bársonyba öltöztetett falak között. Kérdést kapott az ország ura, hogyan is van ez az új közbeszerzési törvény, amellyel a retyerutya csapolhatja a német adófizetők pénzét egyházi áldással. Erre nagyon sok mindent lehet válaszolni, olyat azonban, amelyet hallhattunk, csak azorbán bír.

Ez történt minálunk.

A keresztapa visszakérdezett, hogy az MSZP-s kormányzás idején miért nem voltak ennyire szigorú közbeszerzési szabályok, valamint miért kaphatott Gyurcsány Ferenc feleségének cége annyi uniós megbízást? Ebbe pedig mindketten belenyugodtak. Abból is látszik, hogy a Nap másképpen süt már majdnem hat éve, hogy az Isten nyila nem csapott oda közéjük. Mért tette volna, ez az ő anyukájának országa, mint az tudvalévő.

Azt is szerették volna megtudni a fő hoppmestertől ennek kapcsán, hogyan van a történet az ő gázszerelőjével, akiből mesebeli királyfi lett villámgyorsan, amire szintén adekvát válasz született, amelyet azért már illik betűhíven citálni. Imhol: „Azt kívánom önnek, próbálja ki egyszer, milyen az, ha egy stadion áll a háza mellett, olyan, mintha egy autópályán lenne.”

Az a csoda történt meg, hogy a párhuzamos valóságok talpai összeértek, ahogyan a nemzet nótája mondja. És ez a válasz is rendben volt. Viszont fut egy degenerált sorozat a Comedy Central nevű népnevelő televíziós csatornán meglehetősen hülye címmel: „Anyám borogass”, ezt bírták adni neki a fordítók, lelkük rajta, de nem ez a lényeg.

Ebben az elgyötört anya – aki három unokát adott már Kövérnek – kijelenti, hogy egy szülő csak annyira lehet boldog, amennyire a legboldogtalanabb gyereke élvezi az életet. Tegnap, miközben ezek a fenti módon szórakoztatták egymást, ezt is megleltem a hírek között.

Tari Ferenc egy Szeged melletti tanyán él. A gondnokság alatt álló férfi havi huszonötezer forint segélyt kap, a szemétdíjat nem fizeti, mivel nincs is szemete. (Nincsen neki moslékja a disznóhoz.) De ez a NAV-ot nem hatotta meg, levette a számlájáról az összes pénzét. Ez úgy fordulhatott elő, hogy a szemétszállítás kötelező szolgáltatás, nem kell megrendelni vagy külön szerződni rá, viszont fizetni mindenképp muszáj. A díj adó módjára hajtható be, ezért fordult a Szegedi Környezetgazdálkodási Nkft. – fölöttébb humánus módon – a NAV-hoz, aki le is ürítette a férfi bankszámláját.

Most ő épp készül éhen dögölni. Ha egyetlenünk jó anya lenne, akkor hozzá mérné a boldogság fokát, ehelyett a stadionjára panaszkodik, hogy hangos. Javasolnánk a füldugó használatát, ez a fedett sportlétesítményben tomboló mindhárom ember moraját csakúgy elfödné, mint a kisvasút kerekeinek csikorgását. Sőt, még azt is, hogy – mint kiderült – Vajna kapott Szijjártó bankjától pár redves milliárd közkeletű forintot, hogy megvehesse karácsonyra az ő Timijének a tévékettőt.

Álmunkban most épp csöngetünk kicsit.

Mi van? – Vált bőbeszédűbbé, s egyúttal igen érdeklődővé Béla véreres szemeit a pultosra szegezve. – Kaptam két jegyet a románmagyarra, az évszázad meccse lesz állítólag, nagy buli. – Igyekezett eloszlatni a ködöket hősünk fejéből a fröccsök ura, ami valljuk be, nehézkesen ment. Béla üresen bámult rá. A fröccsök ura, aki maga sem volt a szavak embere, megunta a dolgot, belátta, hogy ez az ember már csak a tévéből ért meg akármit is. Pöccentett egyet a távirányítón, és fejével a készülék felé bökött.

A varázsdobozban igen komoly úriemberek ültek okosnak tűnő ábrázattal, és esélyeket latolgattak. Szóba került, hogy a középcsatár tegnap nagyot fingott, így minden bizonnyal gólt szerez, a középhátvéd meg lelki válságban van, így potenciális veszélyt jelent a nemzet büszkeségeire. Nem kéne beállítani, de ez a hülye megteszi. Nem így mondták, de erre gondoltak, amikor bírálták a kapitányt, akit alig is ismertek, de elég volt annyi: nem magyar. Idegen, már majdnem bevándorló.

Ez ment már hetek óta, és a fröccsök ura mindent tudott, mert vendégek nélküli óráiban ő is csak a dobozt bámulta. Sőt, néha még a kocsmában álló netes gépre is ráment, és látta, hogy a nemzet sportlapjának honlapja visszaszámláló órát üzemeltet a nagy eseményig, amin könyörtelenül pörögtek a másodpercek, ezen kívül meg minden napra jutott nem is egy írás a nagy eseményről. Cukkolták a népeket, és ezt a kocsmáros látta is. Ez keltette föl az érdeklődését.

Igazából ő vette a jegyeket, de ezt el nem árulta volna, és kettőt azért, mert neki sem volt senkije, és a maga módján szerette ezt a szerencsétlent, aki most épp itt ült előtte. Tudta, hogy elmegy vele, csak kézen kell fogni. – Na, megyünk? – Kérdezte ismét. Béla ingatta a fejét, még mindig nem volt teljesen világos, hová és miért akarják őt elcipelni, de indult volna, hiszen az emlékezetes plázás kirándulás óta ki sem húzta a lábát a faluból.

Akkor menjünk, baszdmeg. – Ekképp sommázta döntését, amely megvilágosodás után már csak a nagy nap eljövetelét kellett várni, amikor buszra szállhatnak meghódítani a nagy, kerek világot. Béla izgult kicsinyt, hiszen amint fölfogta, meccsre, következésképp emberek közé kellett mennie, és jól ismerhetjük hősünket, ez nem az ő műfaja. A kíváncsiság azonban hatalmasabb volt a félelemnél, bár ha így visszanézzük a történéseket, a mesélő inkább azt javasolta volna, ne keljen útra, és mégis megtette.

Robogott a busz velük, szembe jöttek a kukoricák meg a napraforgók, csakhogynem megszédült tőle hősünk, meg persze a reggeli beöntésektől, de ez most épp mellékszál. Unalmasak voltak a percek, amikor hirtelen, váratlan másfajta elegy közeledett szemből, és egyszer csak kitűnt, hogy ezek bizony emberek. – A rosseb. – Kapta föl fejét Béla, aztán kérdőn nézett a fröccsök urára, de a mindig tájékozott eminensnek sem volt fogalma arról, mi történik itt, és így egyáltalában mi történik az országban. Bambán bámultak.

Fura egy helyzet volt, azt hitték, szüreti felvonulás, de ahhoz sokan voltak, meg gyerekek is velük. Nem állt össze a kép, de mindent feledtek, amikor begördültek a nagyvárosba, ahol olyan élet zajlott, hogy mindketten beleszédültek, ahogyan a metró mozgólépcsőjébe is. Itt Béla majdnem orra bukott, de megúszta, viszont innentől tényleg álomvilágban élt. Különös hangja volt ennek a vonatnak a föld alatt, és különös lények lakták. Zászlóba burkolózva ordítoztak.

A stadion az valami csoda volt. Vettek szotyit, amit majd pökködni lehet úriasan, nagy nehezen elvergődtek a helyükig, és ámultak két órán át. Csak azt nem értették, hogy a himnuszok alatt miért fütyöltek egyszer, és miért fordítottak hátat a másik alkalommal. Meg hogy miért ütötték egymást az emberek, de úgy, hogy a rendőröknek kellet szétszedni őket. Álomszerű volt az egész a nagy hangzavarral, és mindebbe úgy belefeledkeztek, hogy azon kapták magukat, véget ért a meccs, és ideje menni, ha el akarják érni az utolsó buszt. Itt kezdődött a pokol maga.

Gyanútlanul, meg persze szótlanul indultak el, amikor ordítozást, lángokat, füstöt láttak, s bár nem akartak arra menni, hirtelen belekeveredtek egy őrjöngő masszába. Magukból kikelt emberforma tünemények a Baross teret üvöltötték, hogy ott nyakaznának, rendőrök érkeztek teljes felszerelésben pajzsokkal, hőseink az életüket féltették. Mindenféle geci migránsokról, szar rendőrökről üvöltöztek a jótét lelkek, és nem lehetett tudni, mi bajuk, mi van. – Inferno. – Ezt ordította a fröccsök ura, de Béla alig hallotta, meg föl sem fogta volna, ezt valljuk be férfiasan. Aztán egy pukkanás hallatszott, és ettől Béla megadta magát. Tüzes ménkű égette a szemét, csípte a torkát, nem kapott levegőt, és a földre rogyott. – A kurva életbe. – Ezt ordította bele a kies éjszakába, miközben taknya, nyála összefolyt, nem tudta, hol van, és azt sem, hogyan került oda.