Úgy lehetett az, úgy történhetett, hogy amikor és még a kommunisták szorításában imádkoztak Istenhez, hogy szabadíts meg a gonosztól, s ez megtörtént, megköszönték a szakállas szolgálatait, és el is felejtették. Nem szép dolog a jótevőnket megtagadni, de ezek szerint a csehek, ha nem is gerinctelen, de őszinte népek. Amikor módjuk nyílt választani, az értelem mellett döntöttek, és ott is maradtak, amit a napjainkban ott zajló tüntetések is igazolnak.

Svejk után ez nem is történhetett másként ott a cseheknél. Hasek regényét humorosnak tartja a közvélekedés, mélyrétegeiben azonban a világirodalom legkeserűbb szövege, ahogyan Csehov drámái is vígjátékok, mert nem kell mindent direktben az ember képibe mondani, ha látszólag egyszerűbb is. Jó dolog a többrétegű gondolkodás, amitől a hit megszabadít, általa, Isten leheletétől a világ annyira egydimenziós lesz, mint amennyire tükörsima Németh Szilárd agyfelülete a pacalja mellett.

Svejk mindezeken túl – amit föntebb pedzegettem – vádirat a klérus ellen, de úgy, hogy a képibe röhögünk, miközben az nem tud mit kezdeni velünk, mert nagyvonalúan hülyének mondjuk magunkat. Svejk így tesz az egész nagyságos társadalommal, mert így tud élni és túlélni, és ez a recept a mai napokra is. Ha Orbánt és a tróger sleppjét pofán röhögjük, tehetetlenek, mert az esztétika szabályai szerint a nevetségesben benne van a kisszerű.

Most mégsem erről van szó, hanem egy Brnoba költözött ismerősömről, aki melegként, meleg párjával a hitetlen csehek között tudja elviselni az életet, míg ellenben a nagy, keresztényi Magyarországon meg ilyen kondíciókkal nem. Ennyi köztünk a különbség, ami nem kevés, és ebben minden még benne sincs, mert nincs annyi képernyő a világon, amire minden mocsok kiférne. Mondom már hetedik éve lankadatlan, de hiába, sajnos.

Nem hiszek a néplélekben és a kollektív tudatban, de ezt a hírt olvasva meginogtam. Ha végignézünk az eltelt cirka száz évünkön, akkor azt kell látnunk, ’45 előtt szügyig voltunk nyilasokkal, utána partizán lett a legtöbb ember, ma pedig elsőáldolzó ministráns, miközben folyamatosan feljelentgető házmester. Ha van néplélek, akkor a magyar nép lelke ez, Orbán már csak hab a tortán. S ha igaza van Spenglernek – és mért ne lenne -, miszerint bizonyos dolgok csak bizonyos helyen történhetnek meg, de ott és akkor szükségszerűen meg is történnek, akkor a NER kereszténydemokráciája nem meglepetés, hanem beteljesülés.

Ettől persze jobb nem lesz, csak világosabb, mert, ha ismerjük a gonosz természetét, akkor könnyebb lesz le is győzni azt. Svejk népe helyett írhattam volna Hrabalt, Kunderát vagy akárkit, de felőlünk nézve mi is lehetnénk Esterházy népe vagy Parti Nagyé, akárkié, ámde nem vagyunk (Én már nem tudom, mik is vagyunk). Regnáló hatalmunk pedig mindent megtesz, hogy ne is legyünk, elég csak a most elfogadott színháztörvényre gondolni, ha másra nem is.

Lenne még mire, de fölösleges, hiszen úgy tűnik, minden és mindenki tehetetlen a dúlás ellen, ami kies országunkban zavartalanul folyik. Orvosságként és a svejki attitűdöt erősítve elég befejezésül Kierkegaardra utalni, és emlékezni arra, a koppenhágai Szókratész egy dolgot kért az istenektől, hogy legyen vele mindig a nevetés. Hasonképpen mi is. Mert ne feledjük a kiinduló tételt, hiába keserű szöveg a Svejké, arra mindenképp megtanít, hogy a hatalmat elviselni és legyőzni úgy lehet, ha a képébe röhögünk.

Ez a történet annyira magyar, hogy el kell mondanom. Már hősidőknek is nevezhetném, amikor Velencei Renáta – az amúgy vér fideszes szombathelyi tévéigazgató – kiírt egy szavazást a szerkesztőségen belül, hogy aszondja, ki az év riportere az akolban. (Közbevetés: és milyen jól tudott velem, komcsival együtt dolgozni.) Oszt én lettem, az a manus, aki amúgy folyton basztatta Orbán miatt, de ő mindig kikerülte a konfrontációt, mondván: de olyan okos. Meghagytam ebbéli álmaiban, de azért tudtunk együtt ténykedni olyannyira, hogy e szavazás eredménye jutalmaképp elküldött egy hét spanyolországi túrára egy operatőrrel (Vörös András a drága), azzal a kikötéssel, hogy azért alkossunk valamit. Mi ezt meg is tettük, de ez egy tök más történet, úgyhogy nem erről regélek, hanem az útról. Spenglert vittem magammal a huszonnégy órás buszos ájulatra, a Nyugat alkonyát, és amíg a többiek belefeledkeztek az utazás kábulatába, én meg ebbe a manusba, aki kiforgatta belőlem az időt, és rájöttem, hogy mindannyian Spenglerek leszünk.

Manapság hitleristának állítják be Oswaldot, ami nagy hiba. A Nyugat alkonya első kötete 1918 április 20-án jelent meg, néhány hónappal Németország katonai összeomlása előtt. A második kötetet 1922 májusában publikálta. Az 1919-1924 közötti időszak csúcspont Spengler életében. Előadássorozatokat tartott, a konzervatív forradalom elméletének egyik jelentős teoretikusa volt, de már 1924-ben született írásaiban elhatárolódott a szélsőjobboldaltól, megszólalt benne a nácizmust elitista-etatista szintről elutasító konzervatív gondolkodó. Ő a hatalom államközpontú formáját tartotta fontosnak, de elutasította azt, hogy ezt a hatalmat egyetlen mozgalom vagy párt sajátítsa ki. Nem is kerülhette el a sorsát. 1933. december 5-én sajtóközlemény jelent meg a következő szöveggel: „A Spenglerről szóló vita továbbfolytatása nemkívánatos. A kormányzatnak az a kérése, hogy erről az emberről egyáltalán ne vegyenek tudomást”. Baeumler 1934 januárjában három rádióelőadást tartott a következő címmel: „Oswald Spengler vége a nemzetiszocializmus kezdete”. Ezek a legtágabb nyilvánossághoz szóló előadások jelentették a Spengler ellen folytatott kampány csúcspontját. Spengler marginalizálódott, ezután vészjósló csend vette körül. Gregor Strassert 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler parancsára likvidálták. Közvetlenül ezután Spengler is megsemmisítette azokat az őt terhelő dokumentumokat, melyeket a nemzetiszocializmus Adolf Hitler által képviselt szárnya veszélyesnek minősíthetett.

Ez jutott eszembe, amikor a mai Magyarországról gondolkodtam épp. Orbán a Nyugat alkonyáról ábrándozik, és onnan kapja a pofonokat is, hála Istennek. (Ha már innen, saját kútfőből nem igazán megy.) A New York Times nevezetű bulvárlap óvja a világot az Orbán Viktor nevezetű csapástól, azt mondva, hogy veszélyes a manus. Demokráciára, sajtószabadságra, amúgy egész Európára. Ezt már a CÖF Obamához intézett levele után tette, szarva a menetelőkre, meg ál-rinyálásukra. Az orgánum teszi a dolgát, ami itthon egyre nehezebb, és azt a tételt bizonyítja minden egyes mostanság felröppenő hír, hogy spenglerek leszünk, ha ez így megy tovább, de azért ki kéne tartani, mivelhogy Hitleráj néz ki nekünk. A Blikk újságírója megtudta, hogy a kurvanagyszínész Oszter Sándor hóttmákon vezetett, megírta. A rendőrség seperc alatt nekilátott vegzálni az újságírót, hogy kitől jött az infó, telefonját elvették, egyebek. A részletekről tessenek ne közszolgálati médiumból tájékozódni. A NOL közölt egy parádés fotót, amelyen egy munkást két másik tart a bokájánál fogva dolgozási céllal a már kétszer átadott, de még el nem készült Várkert Bazárnál. A történet most épp arra hegyeződik, hogy a fotós a hibás. Az Ökotárs Alapítványt lerohanták a rendőrök, vezetőjét elvitték norvég-ügyek miatt. Tájékozódni szintén „más” forrásokból érdemes.

De azért néha buknak, ha lassú a dolog, mégis érdemes kivárni. Európa azért még létezik ott rajtunk kívül. Elutasította az Emberi Jogok Európai Bírósága a magyar kormány fellebbezését a magyar egyházügyi törvényt elmarasztaló április 8-i ítélete ellen. A strasbourgi testület honlapján hozta nyilvánosságra, hogy törvényerőre emelkedett az elsőfokú ítélet. Korábban kilenc kisegyház fordult a bírósághoz panasszal, hogy sérült a gyülekezési és egyesülési szabadságuk azáltal, hogy az új egyházjogi törvény megfosztotta őket egyházi státuszuktól. Az elsőfokú ítélet azt is kimondta, hogy az egyházaknak kártérítés jár, de ennek mértékéről a kormánynak és a panaszosoknak kell megegyezniük az ítélet véglegessé válása után. A strasbourgi bíróság áprilisi ítélete szerint a magyar állam nem tudta megfelelően bizonyítani, hogy ne lett volna kevésbé drasztikus megoldás arra, hogy a bizniszegyházakat kirostálja. Emellett a bírák szerint nem összeegyeztethető az állammal szemben támasztott vallási semlegesség követelményével, hogy a vallási közösségeknek a parlamenttől kell kérniük, hogy újra egyházi státust kaphassanak, és objektív indok nélkül más megítélés alá esnek az anyagi juttatások tekintetében, mint a bejegyzett egyházak.

Nos tehát. Úgy tűnik, hogy a vén Európában mégis bízhatunk, csak sajna ki kell várni. Olyfelé megyünk, mint 1938-ban a Müncheni Egyezménnyel, amikor Európa szenilisei éljenezték a megnyert békét, és egy év múlva ámulva nézték, amint háborúba ájul a világ. Ez csak virágos hasonlat volt, de kábé itt tartunk kicsiben.