Azt mondta Isten szolgája, hogy a beruházás hamarosan elkezdődik, és azt ember már nem állíthatja meg. Nem lesz ennek jó vége, a mai zivataros időkben még valami istennyila égeti porrá a műintézményt, mert a matrónák szerint megszentségtelenítik a templomot, sőt: „ha száz évig senkinek nem volt ilyen gondja, miért éppen most lenne” – vélekednek a nénik, és még csodálkozunk ilyen Balog minisztereken, holott nincs mit.

Vízözön előtti ösztön és tudat ez az öregasszonyos. Füst Milán óta ugyanis tudjuk, hogy az ősembereknek előbb voltak bálványaik, tehát isteneik, mint szerszámaik, azaz, előbb voltak filozófusok, mint gazdák. Ez a XXI. századi magyar, falusi gondolatkísérlet mégis furcsa azért, mert Milán bácsi azt is elmesélte nekünk, hogy: „…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt…”

Így alakulnak totemek és tabuk, amelyek áldozata volt például Székhelyi József, aki Orbánt elhajtandó a jó büdös francba, a Himnuszt szövegezte át, és ettől lett eretnek. Számos dolog van még a NER-ben, amit ember nem vehet a szájára, mert hazaáruló lesz, s amelyek olyan nívójú tiltások, mint, hogy a templomban nem lehet pisálni, még vécében sem, mert az Úr kényes orrát zavarja tán az ammónia szúrós gőze.

Nem tudom, hogyan voltak ezzel a problémával azok, akik éltek hajdan a templomi menedékjoggal. Mint az tudható, V. Bonifác pápa egyik legfontosabb döntése volt még a VII. század mocskában ennek bevezetése. A templomi menedékjog értelmében a bűnös, akármit követett el, Isten házában menedéket lelhet, és amíg ott van, a világi hatalmak nem rendelkezhetnek fölötte. Ez több évszázadon át fennmaradt, és a világi törvény legtöbbször tiszteletben is tartotta.

Bayeri aggyal Bonifác is egy liberális barom lehetett, mert a Liber Pontificalis az emberek között a legszelídebbnek nevezte. „…Az istenség pedig, ha van, nem lehet annyira hiú, mint az ember, hogy megsértődne, ha nem Allahnak nevezik őt, nem Sívának, Jehovának vagy Krisztusnak. Az a szegény ember ugyanis, ha az aranyborjú előtt borúl is le, őt akarja imádni benne, ez a lényeg. Vagyis kit? Akitől félnie kell…” Ez is Füst, és ez is a Hábi Szádi, mégsem öncélúan citálgatok itt, hanem, hogy megmutassam, az öregasszonyok mért vonakodnak hugyozni a templom vécéjében.

Láttam én már lányokat és asszonyokat egészen különös módon könnyíteni magukon. Például vén cigány nénik a poros úton mezítláb, kis terpeszben állva verettek a földig érő szoknya alatt, hogy csak úgy zubogott. Vagy egy fiatal atlétalány a Spartathlonon, a Peloponészosz közepén, az egyik frissítő állomáson a tornagatyán keresztül, hogy csorgott a combjain a nafta, akárha csermely vagy patak. Ezt aztán letörölte a szivaccsal, amelyet visszahajított a lavórba, hogy az utána érkező az arcát hűtse vele, és örüljön nagyon a mennyei nedűnek, amely megmenti őt a haláltól.

Többféle kimenetele lehet a vizelési ingernek tehát. Hülye reklámokban az inkontinenciában élvezkedő nő fehér farmerban és megfelelő betéttel pattan motorra, és száguldozik a pasijával a végtelenben. A nénik Cserépfalun sokat néznek tán tévét, és ők is kedvet kaptak, mert milyen jó is lehet zsoltáréneklés közben meglazítani a záróizmokat, miközben a templom szentsége mégsem szenved csorbát.

Mindezt az egészet egyáltalán nem az élcelődés aljas szándékával meséltem el, hanem, hogy lefössem kies hazánk szellemi állapotját, hogy a kedves vezető, ha nem is maga teremtette a sötétséget, viszont az összes érdeke az, hogy fennmaradjon. Ilyen nívó mellett elég csak migráncsot kiáltani, és az összes öregasszony tennalédiben, botját eldobva iramlik a fülkébe megvédeni a templomot, és őt magát. Ezelől pedig nincsen menedék.

Alig is ért véget a legfrissebb balkáni háború, már túl voltunk Srebrenicán és más nyalánkságokon, a hajdanvolt Jugoszlávia darabokban hevert, és mindenki a sebeit nyalogatta. Az egyetlen elfogadott pénz a deutsche Mark volt, amiért épp semmit sem lehetett kapni, hacsaknem benzint, kukoricát vagy krumplit. Ezeket az autópálya peremén árulták szerencsétlen alakok, a benzint marmonkannában, a többit szakadt zsákokban.

Röszkénél még nem volt kerítés, utána viszont mintha a Holdon járt volna az ember, autó sehol, csak az önjelölt rendőrök büntettek el nem múló buzgalommal állítólagos gyorshajtásért minden második sarkon. Vitatkozni velük nem volt érdemes, oldalukon ott lafogott a kalasnyikov, és alkalmanként beérték tíz márkával. Ilyen elnyújtott örömök után érkeztünk meg Athén felé haladtukban Gevgelijába. Ez a macedón határváros teljesen kihalt volt.

Olyannyira, hogy még útlevelet sem ellenőriztek, egy lélek sem leledzett a kibaszott nagy, kamionoknak fenntartott terminálokban sem, minden további nélkül, egy szuszra lehetett átsuhanni, ahol, a túloldalon már Görögország várt, Evzoni, a szabadság, ahol nem kellett tartani a törvényen kívüliségtől, így hát az elcsigázott utasnak maga volt a mennyország. Ezt egy frappéval köllött megünnepelni felszakadó sóhaj közepette.

Ezt a Kanosszát most fordítva járják be százezrek, akik nem azért teszik meg az egyébként gyönyörűséges utat, hogy hobbiból futkározzanak, hanem, mert csupán élni akarnak. A hajdan kihalt határvidék tömve van, s aki szerencsétlenek átlépik a maguk Rubikonját, és Gevgelijába érve azt hiszik, hogy elérkeztek a szabadság földjére, keservesen csalódnak majd, amint fönnakadnak a civilizálatlanság drótkerítésén itt minálunk.

Az idő visszafelé forog. Míg negyed százada önjelölt martalócok szaladgáltak géppisztolyokkal a hónuk alatt a kialakult káoszban, most itt minálunk törvényerőre emelt marconák teszik ugyanezt, akiket óvodások éltetnek a gerjesztett rendetlenségben. S míg mi akkor átlépve a görög határt elégedetten nyugtázhattuk, hogy már csak hatszáz kilométer Athén, ahol pihe ágyak várnak, a fordítva haladó sokaságnak fogalma sincs, még mennyi lehet hátra, és arról sem, hol lesz egyszer majd egy nyugodalmas hely. Az ő Spartathlonjuk nagyon régen kezdődött, nem látszik véget érni, babérkoszorú meg sehol sem vár rájuk, ha szerencsésen teljesítették a távot.