Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem kérik azt a cirkuszt, mégis találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, lobogtak a zászlók, és olyan szép volt minden, szerettek engem, Anikó, szerettek. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.

Viszont az ellenzék próbálkozik, és csak ő tudja, miért. Ott ücsörög a tiszteletlen házban, mert odakint esik, vagy meleg van. Értelme más nincsen a dolognak. Kövér házmester már kérdezni sem enged, igaz, a Viktor sem, hacsaknem alá a Kossuthban. És ezt a homokozót nevezik kormányzásnak meg demokráciának, ami jó móka. Nekik. Van a mi vezérünknek egy rögzülése még a felcsúti avas szagú parasztudvarról.

A férfiként kiállás, a face to face, ezt ordítozta már Goodfriendnek is, kihívta a budi tövihöz, malomalja, fokos. ’89-ben is így zavarta haza a ruszkikat, akik már rég Záhonynál jártak. Kifeszítette a mellét, és kérte a lövést. Viszont már akkor fingnyi tétje nem volt az ordítozásnak, és ez valahogyan rögzült benne, cukorkával erősítették meg az ingert, és sajátjává vált a látszattempó, az egérdübörgés.

Szóba nem áll ez az alak senkivel, csak mondja, ami a likacsos agyában kavarog. Elképesztő dolgok. Ez a habitus leszivárgott egészen Németh Szilárdig, aki amúgy nagyhangú kölök a kantáros nadrágjában, és, ha valaki meg óhajtja kérdezni, mért ilyen hülye már, akkor ilyeneket delirál: „Soros György a helyi embereivel akarja összehívatni a magyar Országgyűlést.”

Ha ő ebben hisz, akkor adjunk neki langyos tejet, és simogassuk meg a buksiját, vakargassuk meg a pociját, tán lenyugszik. A műanyag dömper is működő opció lehet, de csak a tapasztalat mutathatja meg, mire reagál pozitívan a beteg. Ha meg nem hisz ebben a tébolyban, amit elővezet, akkor hazudik. Nem tudható, tehet-e róla, vagy más a baj.

Több eset lehetséges. Az egyiket konfabulációnak nevezi a szakirodalom, és organikus háttere van a hazudozásnak. Ez homloklebenyi, agyi probléma, ami baleset vagy valamiféle rendellenesség következtében alakul ki. Az érintett nincs tudatában annak, hogy hazudik, a hazugság nem jár nyereséggel, csupán a személyes emlékek sérültek, a hiányokat pedig a beteg fantáziája segítségével pótolja.

A kóros vagy krónikus hazudozó egészen más, ő a probléma megoldására használja a hazugságot, a megtévesztés pedig napi rutinná válik nála. Tessék választani. Harmadik opció, ami jó volna nagyon, ha ez a galeri, annak összes tagja a fantáziahazugság állapotában leledzene, amely kinőhető, ha iskolaéretté válik az ember, meg a frakció.

Nekem van otthon egy saját vízilovam, a fürdőkádban lakik, és minden este én etetem. Ilyenekkel jönnek az óvodások, ami nem sokkal nagyobb téveszme, mint, hogy a Soros hívja össze a parlamenti kabarét. Ha Németh Szilárd vízilovazna, az sem volna különb baromság ennél, csupán az a kérdés, elnézzük-e neki, tudjuk-e be a latin-görög dedónak, vagy sem.

A mese és valóság közötti különbségtétel nem megy olyan jól a gyerekeknek. A füllentés nagycsoportos korban a legintenzívebb, a beiskolázás idejére azonban a gyerek képi gondolkodása fogalmi gondolkodássá alakul, s ezzel párhuzamosan világossá válik számára a hazugság fogalma. Ez az egyik jele sok más mellett, hogy a felnőtthöz hasonló módon különválik valóság és álom, fantázia és realitás, ami korábban egy nagy gomolygó zűrzavar volt a gyerek fejecskéjében.

Én vagyok a hülye, és én kérek bocsánatot, hogy rációt keresek ott, ahol ilyen luxus nincs is. Németh Szilárd tényleg egy hároméves szellemi-, és lelkivilágával rendelkezik, de a gonoszabb fajtából, aki sutyiban copfokat cibál. Hogy gomolygó zűrzavar van a fejecskéjében – elnézést az eufemizmusért – az is hétszentség, még csak fehér köpeny sem kell a diagnózishoz.

Eldöntendő dolog viszont, hogyan viszonyuljon ehhez a panelproli. Jóindulatú mosollyal, a debilek iránti elnéző jósággal viseltessen iránta, vagy hagyja ezt a rézbőrű tempót, és rúgjon egy nagyot a tottyadt valagába. Ezt az egészet jövő tavaszig el kell dönteni. Hogy a vízilovakkal leszünk-e azután a dedóban, vagy netán valahol egészen másutt, szivárványos réteken, pillangók között, ugye.

„A mostani kormányzás lényege a kultúra.” – állította ő, és még azt is kifejtette, kormányzásuk célja, hogy a kultúra lelki, szellemi tartássá álljon össze. Ezt segítik a materiális eredmények, amelyek aztán szemléletváltáshoz is vezetnek. Ez olyan szép idea, hogy elakad tőle a választópolgár szava, viszont ennek így az ég egy világon semmi értelme nincsen.

Ellenben megmutatja, miért érzi szarul magát az állampolgár a kerítés innenső oldalán, és az is kiderül Freud bácsi nyomán, hogy a kultúrába beleájult állam miért vegzálja – mondjuk – a járdát pingáló kétfarkúakat.

Azt mondja a szakállas „Rossz közérzet a kultúrában” című dolgozatában, hogy: „Mivel az egyéni szabadság nem a kultúra alapállapotának egyik attribútuma, a szabadságvágy csak akkor válik kultúraellenessé, ha az nem csupán az igazságtalanságok ellen való lázadásként realizálódik, hanem olyan körök kultúrabomlasztó tevékenységeként, akik a kultúra által meg nem szelídített személyiséggel bírnak. Ekkor a lázadás nem a kultúra mikéntje, hanem maga a kultúra ellen irányul.”

Mesél még sok minden mást is ez a jóember, ebbe azonban most ne merüljünk bele. A formállogika szerint azonban, ha a mostani kormányzás lényege a kultúra, akkor nem fér össze a szabadságvággyal, és mint kiderül rendre, teli van az ország olyan alakokkal, akiket a Balog-féle kultúra nem szelidített meg, így lázadásuk a balogi kultúra rendje ellen irányul

A hatalom pedig sok apró ítélettel fejezi ki nemtetszését, mint ahogyan megkapta a maga felfüggesztettjét Szalai Balázs és Kékesi Márk. Ők ketten úgy lázadtak a jelenlegi kultúra ellen, hogy leföstötték a kormány csudás, kék plakátjait, amelyek a menekülők ellen uszítottak, és a Fidesz-kultúra ékes megnyilvánulásai voltak.

Bűncselekményt követett el, és kirívóan közösségellenes magatartást tanúsított Gulyás Márton is, aki a kopaszok jóindulatú akciója után leszerelte az NVI épületéről a két táblát, és az ő jutalma is egy jóképű felfüggesztett lett.

Lehetne akár azt is mondani, hogy mit verem itt a nyálamat, akár ki is herélhették volna mindahányat, mégse tették, örüljenek, hogy luk van a seggükön. Ezt velem együtt két okból nem tehetik meg jó szívvel. Egyrészt, ha a rezsim így halad tovább a maga jól kitaposott útján, akkor még az az idő is eljöhet, hogy pingálásért főbelövés jár. A paranoia egészen elképesztő dolgokra képes, mint az tudvalévő.

Másrészt pedig az ember kényszereket érez, hogy kifejezze, nem igazán érzi jól magát abban a kultúrában, amelyet Balog miniszter képvisel, miközben talpai egymásra lépnek.

Mert azt is látnunk kell, hogy az ellenállás apró köreit ilyen „ki nem szarja le” ítéletekkel borzolják, elérve, hogy ne legyen komfortos az ország, hanem avas, pállott szagú ketrec csupán. És nem kizárólag a táblaszerelőknek és plakátpingálóknak, hanem mindenkinek, aki nem ájul bele az elsőáldozók módján abba a szarba, amit Balog emberminiszter elébe rak.

De ez a kormányzási kultúra gondoskodik arról is, hogy az ő hívei és kiszolgálói viszont összkomfortot kapjanak, és most nem arra kell gondolnunk, hogy nekik szabad a rablás, hanem csak gesztus-szerű dolgokra, mint hogy Kriza Ákos miskolci polgármester a mostani havazások közepette száraz lábbal közlekedhet a házától a hivataláig, miközben az egész város belefullad a hóba.

Vagy a rossz emlékű Zsiga Marcell szintén az Avas tövéből, akinek meg aszfaltos útja nőtt a friss házához kérés nélkül, hipp és hopp. De ilyen útszületésnek örvendhetett Récsöl is, hogy eljusson a lagziba, ahol meg ellopták a mobilját, szegénynek.

Ezek az útépítők, havat tolatók is kirívóan közösségellenes magatartást tanúsítanak, és mégsem kapnak apró ítéleteket. Ez Balog miniszter kultúrája a kormányzásban, amely rátelepszik a népekre, és freudi reakciókat vált ki belőlük: „Ha már a természet túlerejével és saját testünk esendőségével nem tudunk mit kezdeni, tevékenységünket a szenvedés harmadik forrásának, az embereket összekötő társadalmi berendezések megváltoztatására összpontosítjuk. Lelki nyomorunkért, ha úgy tetszik, a kultúra a felelős – hiszen pont az ellen próbálunk védekezni, amely a kultúrának a tartozéka. Ez a kultúraellenesség pedig leginkább a mély elégedetlenséggel magyarázható.”

De ezt Balog tiszteletes úgysem érti.

Elég öreg vagyok, viszont annyira még nem likacsos az agyam, hogy ne emlékeznék rá, már akkor sem beszélgetett, se nem vitatkozott, hanem, amikor nála volt a pofázás joga, belefordult a kamerába, és kinyilatkoztatott. Viszont akkor még volt annyi józan belátás a választópolgárban, hogy elhajtsa őt a jó francba.

Azóta ez a képesség kiveszett a magyar alattvalóból – mármint a gondolkodás áldása és átka -, mint ahogyan már köztársaság sincsen. Sőt, azóta Orbán senki emberfiával nem ül le egy asztalhoz, aki kérdéseket tehetne föl neki, még az Országgyűlésben sem válaszol semmire, hanem csak mondja a maga fixációit, mint szerte a nagyvilágban mindenütt.

Álmodott egy világot magának, és ott áll a kapui előtt, mint azt az egyik udvari bohóca, amikor még nem volt ufológus, hanem csak miskolci proligyerek, megdanászta. Azóta egyfolytában álmodik ez a mi jótevőnk, és ebből fakadóan – az álmok természetének megfelelően – egészen szürreális világban leledzik, és kirángatni belőle immár nem lehet.

És nem beszélget, nem vitatkozik senkivel sem. Gyurcsány azzal a tévés vitával akkora gyerekkori traumát generált benne, hogy azon egyik szakállas zsidó – sem Freud, sem Jézus – segíteni már nem képes. Lehetne ez az ő egyéni szociális problémája, viszont egy olyan országot vezet ebben az elvarázsolt állapotban, amelyben pedig mi ücsörgünk. És ez a baj.

Most éppen Vona Gábor – épp Orbán édes gyermeke, aki momentán apagyilkosságra készül – nem volt tisztában azzal, hol is él, és meggondolatlan módon nyilvános vitára invitálta őt, valamint az MSZP-s – hogy ezt hogy? – Molnár Gyulát. Vona szerint civilizált országokban egy ilyen jelentős esemény előtt a pártok vezetői ütköztetni szokták álláspontjukat.

Hogy Vona mit tart civilizált országnak a maga részéről, arról ugyan van halovány sejtésünk, ám az biztos, hogy az ő elgondolása szerinti civilizáció nem esik egybe a sajátunkkal. Meg persze ez sem, amit Orbán kreált, így hát, ki nem szarja le, hogy a vita elmaradt, mert természetesen elmaradt. Azért Vona kapott egy választ, igaz, nem a megközelíthetetlen embertől.

„A miniszterelnök nemzeti és nem pártügynek tartja a kvótanépszavazást, ezért nem vesz részt pártvitákban, hanem azt várja a felelősen gondolkodó politikai erőktől, hogy a referendumon való részvételre buzdítsák az embereket.” – közölte Havasi Bertalan, Orbán sajtófőnöke.

Viszont ezen az egészen nem árt elgondolkozni, mert mintha épp ellenkező előjelű lenne a dolog. Mármint, hogy pártviták tényleg nem tartoznak a nyilvánosságra, a nemzetiek meg azért csak-csak, ha mondjuk én magamat a nemzet részének tartom, amiben az elmúlt évek történései alapján nem vagyok egészen biztos.

A dolog úgy fest tehát, hogy a nemzet ügyeit Orbán eldönti, és kuss. Mintha Virág elvtársat hallanánk: „…Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?…Nincs homok? Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…”

Valahogyan így, de fölidézhetnénk egy másik klasszikust is, aki XIV. Lajos névre hallgatott, és ezt mondta volna lovaglóostorral a kezében: „Az állam én vagyok.” A dokumentumok szerint ilyet nem tett, de az bizonyos, hogy senkinek sem hagyott beleszólást a kormányzásba, a Fronde idején sok bajt okozó nemesség hangadóit pedig kegydíjakkal udvarába csábította, hogy politika helyett fényűző mulatságokkal foglalkozzanak. Éppen itt tartunk, elvtársak, de azért iramodjatok ikszelni!

Viszont egészen megnyugodtam, amikor az NVB arra hívta föl a figyelmet, hogy ami mocsok szombatig folyt a csapokból, az nem választási kampány volt, csupáncsak tájékoztatás. Mostantól tehát olyan ez az egész, mint egy hagyma, rétegenként bontakozik ki az alávalóság, csak ki kell várni, le köll fejteni a héjakat, mint alább kitetszik.

Ez a spot, amit a pofánkba tolnak szünet nélkül, nem tartalmaz semmi különöset a drágalátos televízió szerint: „”A ‘Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!’ szlogennek nincsen politikai áthallása. Az Európa-bajnokság alatt a francia stadionok is zengtek ettől a rigmustól, pedig nem politikai viaskodások, hanem labdarúgó-mérkőzések zajlottak a pályákon. A szlogen tehát csak azt fejezi ki, amit jelent: a magyar közmédia az országgal együtt drukkol a magyar sportolóknak Rióban is.””

Ezt válaszolták a kíváncsiskodásra, tudatva egyszersmind, hogy bekaphatjuk. Úgy vélem mindemellett, hogy a közmédia ne szurkoljon, hanem közvetítsen. Ez a dolga ugyanis. De mit látunk helyette minduntalan, kék táblákat, meg a kérdést, hogy „Tudta?” Egy nagy kékség már az egész rohadt televízió, amelyben mellékesen olimpiát is mutatnak.

Arra észveszejtően kíváncsi volnék azonban és mindemellett, hogy azok a sportolók, akiket képileg elhasználtak ehhöz a kampányfilmhez – úgymint Hosszú Katinka, Kenderesi Tamás, Cseh László, Kapás Boglárka, Szász Emese, Szilágyi Áron, Imre Géza, Sidi Péter, Sárosi Laura, Szivós Márton és Benedek Tibor – vajon tudták, hogy visszaélnek az arcmásukkal? Tudták?

Nem tudom, azt viszont igen, hogy itt az agyunkkal játszadoznak, következésképp az ellen okosabb, mint eddig hittük. Mert ezzel a flessel a tudatalatti mocsaras vidékére tévedtek, és a mélyben rejlő asszociatív képességekre építve cipollai módon próbálják a halandó fejébe fészkaltatni magát őtet, az egyetlent.

Mindehhöz Freudot forgatott Habony, vagy nem, de az ő gondolatai köszönnek vissza ebben az egészben. A szakállas ugyanis ezt irkálta „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur) névre hallgató dolgozatában: „Azt lehetne mondani, hogy egy nagy emberi közösség megalkotása akkor lehet a legsikeresebb, ha az egyén boldogságát nem kell figyelembe venni.” Nem is veszik, mert a katona ne legyen boldog, a katona legyen fegyelmezett.

Viszont a totális gyönyörök eléréséhez Jungot és az ő kollektív tudatalattiját sem ártana harcba hívni, amikor is kiderülne, hogy valójában mi mindannyian kumisztól megrészegülve és hátrafelé nyilazva védjük meg magunkat és – nem utolsó sorban – Európa latin-görög kultúráját (Copy by: Németh Szilárd professor emeritus, bár még szuszog), és ehhöz elengedhetetlen ez az egész trágyalé.

És azt is megtudtuk tegnap, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. Állítólag magasabb fokozatra állítják a kéklő őrületet, ami annyit tesz, hogy a kenyérünnep után személyesen is fölkeresik a proletárt, hogy vasököllel verjék bele az agyába, amit az éteren keresztül nem tudnak, azaz: szavazzá nemmel, mennyé a fülkébe forradalmárkodni, basszad meg!

Mindez szánalmas magunk közt szólván. Ha fölébe szállunk, onnan szemléljük ezt az egészet, és azt hazudjuk magunknak, hogy nem mi vergődünk a pöcegödörben, akár egész szórakoztató is lehet az a zárt osztály, amelyet látnunk adatik. Viszont nincs ilyen szerencsénk, és arra is emlékezünk, hogy Luc Besson filmjében addig játszadozott a nagy kékséggel a főhős, míg az magába nem szippantotta teljesen. Belefulladt egészen közönségesen, és már nem tudott semmit sem.