Politikusként is igazolhatatlan a léte. A legközelebb úgy kerülünk hozzá a Brehmben, ha NER-bábként határozzuk meg, egy ócska marionettként, akinek a zsinegjei a tudjuk ki kezében vannak. Hogy most Szent Ferenc leple alatt, rá hivatkozva próbálta meg igazolni teljességgel fölösleges létezését, az NER-Magyarország abszurditásának és végtelen romlott ostobaságának bizonyítéka azzal a toldással, hogy Semjén igazából föl sem fogja, meg sem érti, hogy nevetséges az, amit tesz. És ez alól az sem menti fel, hogy már nincs, aki nevessen rajta.

Semjén állatokra lődöz, ilyen újkori vadász, amely emberfajta a vérszomját ideológiákba gyömöszöli, pedig föloldozást a gyilkosságra csak az adhatna, ha éhes lenne. A természeti népek, ha – hogy éhen ne vesszenek – megöltek egy állatot, köszönetet mondtak neki, hogy az életét adta az életükért. Úgymond sportból gyilkolni, s közben teremtésvédelemre hivatkozni, az aljasság minősített esete. Még Penny is az Agymenőkből azt mondja, hogy náluk, Nebraskában két okból lőnek élőlényre: „hogy leszálljon a pasinkról, vagy, hogy megegyük”.

Az úgynevezett sportvadászat aljas dolog, ahogyan Semjén űzi, minősítetten az. Mégis, ez az egész delírium Deutsch Tamás beléptető kapuival kezdődött, és a vége meg ott van, hogy ez a Deutsch Tamás ma már a CONT bizottság negyedik alelnöke, amely szakbizottság a költségvetés ellenőrzéseként a korrupciót is vizslatja. Azt mondták erre, kecskére bíztak káposztát, de ez sokkal több annál. Leginkább annak az ékes bizonyítéka, hogyan szakad el a valóságtól az úgynevezett politika, s hogy Semjén Szent Ferencre hivatkozhat a véres kezével, csak újabb bizonyság erre. Hab a tortán.

Politikusnak – nagyon kevés idealistától eltekintve – azért áll az ember, hogy indokolatlanul és könnyen éljen jól, vagy hatalommániás. A kettő olykor összefügg. Bármely emelkedettség és pátosz, nemzetre, munkásosztályra, családokra hivatkozás ennek elleplezésére szolgál. Amikor mindezt megtetézik azzal, hogy a lopást annak az érdekének állítják be, akit meglopnak, az már olyan, mint amikor Semjén gyilkolásról elmélkedik Szent Ferencre mutogatva. S hogy Isten nincs, azzal is bizonyságot nyer, hogy mindeközben nem szakad le az ég.

Van azonban a hatalomgyakorlásnak egy perverz oldala is, amikor a társadalmat nemcsak pofán köpik, hanem még ki is röhögik. 2010-ben Orbán ellopott háromezer milliárd nyugdíjforintot az emberektől, s közben Selmeczi Gabriellát kinevezte nyugdíjvédelmi megbízottnak. Már az is vérlázító volt, hogy az előtte a Lockheed-botrányba és kiflilopásba keveredett, a kiflicsücsökről elhíresült fideszista egyáltalán a politikában maradhatott, hogy viszont még a lopott pénz védelmét is rá bízta – legalábbis nevében – a bimbózó diktátor, az a vég kezdete volt.

Orbán – nem először, de leginkább, legfájóbban – akkor köpött a társadalom arcába, és ezzel a kinevezéssel még meg is alázta az embereket. Ők pedig megadóan tűrték. Nem itt kezdődött, hanem Deutsch kapuival, de ezen a ponton vált gyakorlattá, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, s még csak nagyon meg sem kell magyarázni. Pofán öntik valami mázzal, a népek pedig ihletetten lefetyelik a szart, s a legtöbbjük még boldog is. Kilenc év alatt szótlan alattvalóvá vált a magyar, s ma eszébe sem jut belegondolni, mit jelent, ha Semjén Szent Ferenc szobrot avat.

Nem látja meg benne az abszurdot, ami azt mutatja, hogy elveszítette a valósággal való minden kapcsolatát. Mentségére legyen mondva, a megélhetési európai politikusok sem különbek, ezért választják meg Deutschot korrupciót felügyelő alelnöknek. Mindezzel csak arra óhajtottam utalni, hogy a kör bezárult, és magunkra maradtunk nyomorúságunkban. És ez mutatja, hogy ami most történik velünk, már nagyon régen elkezdődött, mi több, lelkes asszisztálásunk mellett, és nem is érdemlünk jobbat. Mi hagytuk, hogy így legyen, dögöljünk hát bele méltósággal vagy röhejesen.

„Én még olyan nyomorult szegény családot, ahol a gyerek hazajön délután iskolából, és másnap reggelig nem kap semmit enni, én olyat nem láttam, mert ha kell, akkor lopnak.” – Ezt mondta a sámándob 2015. november 13-án, a libsibolsi aljadékok meg most verik rá a nyálukat a búkon. Már majdnem sípolnak is.

Pedig ez ellenforradalmi izgatás csupán, hiszen mindenki tudhatja, aki rendszeres olvasója az óriásplakátoknak, hogy Hegedűs Zsuzsa jobban teljesít, következésképp az éhezés, mint a magyar nép különös ismertetőjegye, az elröppent tizenkét munkás hónap alatt, huss, eliramlott az országból.

„Olyan, hogy a legszegényebb családban, ahol nincs alkohol- vagy drogprobléma, hogy ott a gyerek ne kapjon este legalább két szelet zsíros kenyeret vagy tejbegrízt, (…) olyan nincs.” Ezt is mondotta a sámándob, ami állításnak különös folyományai vannak.

Ha tudjuk azt, miszerint a Kárpátok alatt négyszázezer alkoholista úszkál a kannásborban, ebből csak az következhet az éhezésügyi főmufti szerint, hogy ennyi embernek nem jut tejberizsa a feneketlen gyomrába, következésképp éhezés, az mégiscsak van itt minálunk.

Igazat mondott a sámándob? Nem mondott igazat egyáltalán, de ez nem zavarja a jómunkásembert. A hazugság ugyanis, mint kormányzati létforma oly közkeletű, hogy hiányozna is már, nélküle értelmét veszítené minden szürke, tevékeny hétköznap, azaz, éltető elemünk ez minekünk a rónaságon.

Ha ezen az apróságon nagyvonalúan tovasiklunk, mint Svejk a gőzmozdony misztikus számain, akkor csak egy kifogásolni való akad Hegedűs asszony étkezési elképzeléseiben, jelesül, hogy nem egy született dietetikus. Valamint, még gyúrnia kell, hogy megkaphassa az ő Michelin csillagját.

A zsíros deszka, mint a magyar nép mannája, szép idea, ámde elég egyhangúnak tűnik az étlap. Isten segedelmével majd finomítanak rajta, ám amíg ez bekövetkezik, nem árt megvizsgálni, mit érdemes lopni a nemzeti üzletlánctól, hogy magunk oldjuk meg, amit még a KDNP sem tud, hiába képes a főnöke kenyérszaporításra.

Szalámit, azt nem komilfó elemelni, ahogyan azt Bakács Settenkedő szerencsétlen sorsa is mutatja, ellenben kiflicsücsköt igen. Amióta Selmeczi asszony esett bűnbe, azóta minden anyagi javak megvédője ő a hierarchiában, ám, mintha mostanság kevesebbet lehetne hallani felőle. Vagy elfogytak a megvédendő javak, vagy a torkán akadt a csücsök. Egyéb lehetőség nincsen.

Bár, mondjuk, az Uniónak bajos volna elmagyarázni, hogy milyen volt szőkesége megvédi a német adófizetők pénzét is, megteszi ezt maga a Sátán, mint azt mindenféle folyamatban lévő vizsgálódások mutatják. Az éjjeli edény majd később fog kiborulni, de messzire repített a játékos képzelet.

Visszatérve Hegedűs asszonyra tehát, megállapítható, voltaképp maga alatt hasogatja a fát. Ha ugyanis éhezés nincsen itt minálunk, akkor az ő kincseket érő főtanácsai válnak okafogyottá. Izgulni persze fölösleges energia-pazarlás volna, mert egyáltalán nincsen veszélyben a szolgálati gépjármű és a havi egy miller. Sőt, ha sokat molesztáljuk a naccsasszonyt, akkor meghosszabbodik, mint a kisvasút, valamint a propaganda miniszter orcája.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nagy gonoszan még annyit idetoszok, hogy Arany Janinál – kurva régen tehát – a megfáradt apa hazatérvén egy-egy szárnyat meg combot nyújtott a kicsinyeknek. Nem gondolt ő semmiféle koleszterinre, mi viszont, boldog utódok, igen.

Ilyképp a mai felelőtlen szülő egyetlen gondja-nyűge hogy végtelen jódógában tegyen-e hagymát arra a kurva zsíros deszkára, vagy sem. Végezetül csak egy jóindulatú intelem kezdő anyák-apák számára: ne kényeztesd a kölködet, mert el találja kapatni magát. A végén még paprikát is követel, vagy kakaót. Meg kisvasutat, ha gyötri a láz.

Ám mégsem annyira „jómunkásember” ő, a nyáron kis ideig hegedülgetett tücsök módján, ezért a csillivilli átadás csúszik. Szeptember végére kellett volna elkészülnie a nagy műnek, hogy aztán az alkotó megpihenhessen, de nem sikerül, csak november elejére. Két ok miatt, állítólag.

Egyrészt a mi drágáink nem szeretnék borzolni a kedélyeket a nemzet – illetve a Párt – életét alapjaiban meghatározó népszavazási nagymise előtt, másrészt meg a beszariak annak a lehetőségét is szeretnék kizárni, hogy esetleg valamelyik ellenzéki erő a székház elé szervezzen kormányellenes demonstrációt.

Mint tudjuk, a pétervári Katonai Forradalmi Tanács utasítására 1917. november 7-én az Auróra matrózai elfoglalták a városközpontot a Vasziljevszkij-szigettel összekötő Miklós hidat. Este negyed tízkor a matrózból lett bolsevik hajóparancsnok–komisszár, Alekszandr Belisev parancsára a hajóorrban lévő lövegből leadott lövés pedig jelt adott a Téli Palota ostromára.

Ez a szerencsétlen jószág már múzeum, ez okból kevés az esély, hogy fölússzon a Lendvay utca habjain, a közvélekedés szerint viszont bolsevikjeink nekünk is vannak, akik egy tutajt még összedobhatnak, hogy azon vonuljanak a megszentelt épülethöz, és hozzábasszanak egy klaviatúrát, mint két éve. És akkor a rendszer összerogyik.

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán.”

Ez itten Füst Milán bácsi bölcsessége, és bár azt meglehetős módon kétlem, hogy egyetlenünk, meg pláne Habony ötletgyáros tájékozódott volna felőle, mégis csak ebben a lélekállapotban leledzenek, ha tudnak róla, ha nem. Minden despota be van szarva magunk közt szólván, ahogyan mutatja ezt bádogkoronás királyunk március idusán, ketrecek közt megtartott pörformansza is.

Ezt a Lendvay utcát könnyű megszállni a mai matrózoknak, még 2013 márciusában fiatal tengerészek egy csoportja foglalta el, mint az emlékezetes. A forradalmi erőktől pedig a katedrálist csak a savas bácsi, kopasz és kigyúrt bölcsészek egy csoportja, valamint Selemeczi elvtársnő süteményei mentették meg.

Mindebből kitetszik, hogy ez egy elátkozott, szellemjárta épület, amellyel csak a baj van folyamatosan. S mivelhogy olyan Isten még nem született, aki garantálni tudná, hogy akármikor – bármikor – tüntetés ne keletkezzen előtte, meg kéne szabadulni tőle, mint annak idején a másiktól. 1993-ban, ugye, amikor is a Fidesz kiesett a tisztességesnek mondható pártok köréből. Azóta pedig ordas ribanc lett, mindnyájunk legnagyobb örömére.

A női olvasókra nem igazán gondolnak, sehol egy meredező lingam, amely megdobogatná a nőnemű egyedek szívét meg a fehér máját ilyenkor népszavazás előtt, de ez legyen a kunigundások, meg Habony baja.

Migráncsozni – mint azt minden jóravaló ember tudja – muszáj. Életbevágó szükséglet, anélkül elfogy a levegő, nem süt a Nap, és Orbán Viktor félrenyeli a szotyolát. Ezért lehet az, hogy a portál nővérében – ahonnan minden gyönyörök fakadnak, az emegy híradójában, ha véletlenül arra visz a távirányító, hogy rohadna meg – permanensen ez megy. A bevándorló-terrorista-üzenjükbrüsszel hármas szentsége.

Tévéztem én is valaha, van tapasztalatom arról, milyen kurva nehéz olykor kitölteni azt a rohadt adásidőt, és pláne így lehet ez, ha szünet nélkül ugyanazt köll mondani. Ebbe belerokkan a műsorcsináló, amely tragédia a közszolgálatinál már nagyon régen megtörtént.

A témát hatalmasan körül kell járni ilyenkor. Így jött el annak az ideje, hogy bemutassák, miként juttatják koldusbotra a gazdákat ezek a mocsadékok, akik valahogyan nem szeretik az éhezés nemes művészetét, mert nem egy Kafka novellából léptek elő, hanem mondjuk Aleppóból érkeztek, amely manapság maga a Paradicsom.

Idézem a portált, hogy mit talált ő nagy kutakodásában: „Hatalmas károkat okoznak a migránsok Horgoson, a magyar határ közelében lévő gyümölcsösökben – panaszkodnak a gazdák. Leszedik az őszibarackot, az almát, és megrongálják a fákat. A félérett kukoricát is elviszik megsütni, a krumplit is felszedik. Sőt: samponnal mosakszanak a halastóban. A károsult termelők tehetetlenek, a Horgos-környéki gazdák elkeseredettek. Úgy érzik, termésük a migránsok szabad prédája lett.”

Szívbemarkoló sztori, olyan is szerepel benne, hogy az egyik gazda, aki ötven tonna barackot szokott eladni, már a családjának sem tud hazavinni egy kosárkával, borzalom.

A „magyar határ közelében” – adja meg a földrajzi koordinátákat az emegy kishúga, amely kijelölésből a túlművelt magyar népszavazó polgár arra a következtetésre jut, hogy mindez a kerítésen belül történt, holott lófaszt mama.

Nézzük ezt a wiki-idézetet csöppet azért: „Horgos (szerbül Хоргош / Horgoš) falu Szerbiában, a Vajdaságban, az Észak-bácskai körzetben, közigazgatási szempontból Magyarkanizsa községhez tartozik.” Ergo, ha nincsen nekünk saját bejáratú bajkeverő migráncsunk, akkor átugrunk a sztoriért a szomszédba azt sugallva, hogy mindez a Várkert Bazár alatt történik, sokat szenvedő hazánk szívében.

Ördögi, goebbelsi tempó ez, ami viszont egyáltalán nem újság már. Őszintén szólva, afelől is kétségeink vannak, hogy a migráncsok lopják-e azt a nyamvadt barackot. Ötven tonnát fölzabálni pár nap alatt ugyanis cirkuszi teljesítmény volna, viszont ez olyan szép, kerek valamint hatalmas szám és mennyiség, olyan szívbemarkoló adat, és elborzasztó is egyben, amely legott népszavazni taszogatja az embert.

De nem tehetünk róla, ha nem hiszünk a mesének, ugyanis bírósági határozat van arról, hogy az emegy híreket hamisít. Tavaly decemberről citáljuk ezt: „A bírói indoklás szerint a köztévé Cohn-Bendit-riportja manipulatív elemeket tartalmazott, amely kapcsán lehetett az a kritikai véleménye az újságírónak, hogy a hír, illetve riport hamisítás. A Kúria szerint a hírhamisító szó nem tényállítás, hanem erőteljes vélemény, amely dr. Baka András bíró szerint nem csak Papp Dániel személyére, hanem az MTVA teljes hírszerkesztői mechanizmusára utal.”

Számos más esetben is bebizonyosodott a hazugság, csak ezt már mindenki elfelejti a történések igen bőséges forgatagában. Viszont legyünk megengedők és nagylelkűek, tegyük fel, hogy a menekülők lelegelik az egész Horgost, és fölzabálják a házak tetejét is. Ekkor az a meglátásunk, hogy a drágalátos gazdák köszönjék meg ezt az ő Viktorjuknak.

Áprilisi történet az Indexről: „A helyzet teljes embertelensége akkor tárult fel előttem, amikor később felhívtam egy tranzitzónák környékén dolgozó segélyszervezet munkatársát. Már mi sem dolgozhatunk a területen. Vizet és élelmet vittünk a senkiföldjén rekedt embereknek, de a határőrök nem engedtek be minket. Egy ideig a kerítésen keresztül dobáltunk be ételt, meg vizet, de aztán onnan is elkergettek minket. – tárta fel a legálisan érkező menekültek ellátására kitalált magyar rendszer működését a szociális munkás.”

Az éhes ember enni szeretne. Alapvető vágy ez, amiről még maga Selmeczi Gabriella is tudna mesélni az ő kiflicsücskével, nem kevésbé Bakács Tibor a szalámijával, hogy a kakaóscsigát lopó fiatalemberről, aki emiatt hónapokig volt előzetesben, már szó se essék. Ez csak három kiragadott példa a jéghegy csúcsáról, utalva arra, hogy a szittya magyar is lop, ha korog a gyomra. És még csak nem is milliárdokat, amely cselekedet meg szót sem érdemel semmilyen közszolgálati harsonában.

Mert mi kurvára keresztényiek vagyunk, mint az közkeletű, és a templomok ajtaján is arra buzdítjuk a híveket, tartózkodjanak attól, hogy néhány tallért adjanak a rászorulónak, mert esetleg elkárhoznak tőle. Olaszországban viszont néhány hónapja nem büntethető az az éhező, aki ételt lop. Tegye fel a kezét, aki érti ezt a rohadt világot.