A mi nagyjaink is megteszik, ámde nem köpik le a képüket, ahhoz túlságosan belemerevedtek a jóba már időtlen idők óta. Vagy tán olvasni lehetne Faludyt is, aki Recskről szóló bohózatában oly igen érzékletesen mutatja be a nyomort, amikor is azt taglalja, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes. Ennél jobban ezt nem lehet ábrázolni.

Harrach ministránsról most nem ejtenék szót, megtettem már napokkal ezelőtt, úgyhogy felejtős a dolog. Ezúttal a mi miniszterelnökünket énekelném meg, aki nem tud túllépni az elcseszett politikusi gondolkodásán, de hát mért is tudna. Erre állt be az agya már csecsemő kora óta, amikor klottgatyában a dolomitosban zabálta a zsíros deszkát.

Szereti a milliárdokat, és erről nem tehet. Most is azokkal dobálózott, mondván, hogy nem az állam – nem a mi pénzünkből – hanem a drágalátos pártja mennyit költ kisdedek étkeztetésére. Két stadionnyit, de ebbe most ne menjünk bele. Meg abba se, hogy az újabb napok hordalékai szerint ezekért a tengernyi pénzekért moslékot adnak a kiskölkek elé, akik a legjobb esetben nem eszik meg a csicsókát krumplival vegyítve.

Arról kéne szóljon a mese, hogy mi van a gyermekek drágalátos szüleivel. Lehet dobálózni a milliárdokkal, amelyekből állítólag ingyen früstököl a kölök. Ha még így is volna – ami nincs – a drágalátos apukája meg anyukája az éhen dögölhet? Mert erről van itt szó. Tessenek megtekinteni tisztelt honatyák és honanyák az ételosztásokat. A sorok hosszából lemérhető kies hazánk állapotja. Hogy hol is vagyunk. Meg, hogy ki éhezik. Balog emberminiszter az nem, ez ziher.