Mert dől. Az is ontológiai kérdés egyébként, hogy ezeknek a nőknek, akik úgy válnak egyre inkább műanyaggá, ahogyan az uruk egyre magasabbra kapaszkodik az uborkafán – Rogánnénak már ilyen felfújhatós baba fílingje van – mért nem az jut az eszébe, hogy ápolónőként lesznek az emberiség hasznára, elmennek dadának vagy postásnak. Nem, valahogyan az összes a talmi szépségnél köt ki, de mit lehessen tenni, mindenki attól boldog, amitől csak akar. És nem is erről akarok mesélni igazán, hanem arról a jelenségről, amikor a hvg plakátjait leszedték a közterekről, és másnap Rogánné virított a helyükön.

Ez kettős irányt mutat. Egyrészt az elhülyülését, másrészt a rezsim aljasságát és pofátlanságát, ami abban is manifesztálódik, hogy ezzel a lendülettel a Rogánné-Sarka duó szépségversenynek nevezett szellemi környezetszennyezését közvetíti a Duna és a Duna World, hogy az egész világ hadd láthassa. Sőt, ezért a közvetítésért hatvanhatmillió bruttót is fizet az MTVA a páratlan párosnak, és ezt azért már elég rossz néven veszem. Most csodálkozunk, ha nem elég az évi százmilliárd közpénz arra a szarhalomra, amit amúgy közmédiának neveznek? Nem csodálkozunk egyáltalán, csak húzunk még egy strigulát a bűnök hosszú listájára.

Ezek a bűnök számosak. Már maga a szépségverseny aktusa is emberiség elleni háborús rémtett, ennek közvetítése halmazati aljasság, hogy fizetnek érte, megbocsáthatatlan, hogy Rogánnénak, az pedig vérlázító, És az ura, az őrségi parasztgyerek nem érti, egyszerűen föl nem foghatja, mi ezzel a baj. Már közpénzzel támogatta az állam Rogánné sportrendezvényeit is, erre pedig az volt a propaganda-miniszter megjegyzése, hogy a Fidesz számára fontos a testedzés. Sőt: „Míg a feleségem a gyerekeinket nevelte, az volt a problémájuk, hogy a gyerekeket neveli és nem csinál semmit, most meg, hogy vállalkozik és sikeres e téren, ez a probléma.”

Tényleg nem érti, de hogyan is értené. Mint ahogyan az sem esik le nekik, Mészáros sikereivel mi a baj. Persze az ártatlanságban feredőzés csak a Horváth Béláné boltosok számára szól, meg a férjüknek, meg a kölkeiknek, akik amúgy le vannak szarva. Bár maga Rogán már annyira alámerült az aljasságba és a pénzek tengerébe, hogy lehet, tényleg azt hiszi, ez a hatvanhat milla, amit a sikeres asszonka az adófizetők pénzéből bezsebel, nem is tétel. Ő ugyanis a minisztériumában jövőre már százötven milliárd fölött rendelkezik, ehhez képest hatvanhatmillió tényleg aprópénz.

Rogán minisztériuma százötven milliárdot költhet propagandára tehát, ennyit szán Orbán az emberek hülyítésére. Ennyibe kerül, hogy szó nélkül tudomásul vegyék Rogánné hatvanhatmillióját, meg az összes többit, hogy hogyan fosztják ki őket, cserébe bámulhatják a tévében a szépségek szilikontól feszes csöcseit és valagát. Panaszolkodhatnánk Jónás módján az Úrnak, hogy nagy itt a baj, eláradt a gonoszság, de az Úr csak röhögne mirajtunk, mert megvették őt is kilóra. És még hogyan röhögne, ha látná a vár erkélyén együtt vonaglani Orbánt, a Csótányt és Szili Katinkát, a szabadságharcosokat. Szépségek és szörnyetegek, íme mára a NER kínálata. Tessenek köpni nyugodtan.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont szomorúságunkra vajmi kevés vigaszt jelent.

Egy kábeltévés társulat úgy döntött, hogy megvédi hetvenezer előfizetőjének lelki üdvét, amelyet úgy tart kivitelezhetőnek, hogy a manapság objektíven tájékoztató, éppen ezért tarthatatlan Hír TV-t kiveszi a kínálatból, s helyette Vajna produkciókra, valamint pornóra csábítja közönségét. Ezt megteheti – sajnos -, az viszont már nem komilfó, hogy mindeközben három milliárd vissza nem térítendő állami nem/köz/nem/pénzt kap. Vagy mi a francot.

A júdásforint hálózat-fejlesztésre járt. Nagy öröm ez, mostantól sokkal jobb minőségben élvezhető majd Vajnáné naccsád, és Hajduné javasasszony műsora. Ezek ketten az új népnemzeti csatornák vezető arcai. Az már csak hab a tortán, hogy ennek folyományaként az análszexet is élesebben lehet szemlélni, hogy adjunk a keresztényi értékeknek is.

Ilyen hatalom is ritkán van a XXI. században – illetve igen, messzebb kicsit, hová egyetlenünk szíve vágyik -, amelyik nem kíméli a pénzt, hogy állampolgáraiból bégető barmokat neveljen. Minekünk ez is sikerült, persze a munka alapú társadalomhoz ez szükséges, amint ez a nyüves PISA-teszt is mutatta. Ha nem olajtól iszamos kézzel jársz-kelsz a nagyvilágban, annyit is érsz.

Nem viccelek. Szűkebb környezetemben az az igazi férfi, aki egy éjszakai műszak alatt nyolc tonnát megmozgat, mindenki más rohadék ingyenélő, akibe kár az étel. Így haladunk az egyszerűség felé, kormányzati hátszéllel. Ők azt hiszik, hogy tízezer forinton meg lehet venni a nyugdíjast. Tartok tőle, hogy igen, zsák krumpliért is lehetett.

Ez az akció, hogy a Hír TV-t hetvenezer embernek kivonják a forgalomból, osztva, szorozva koponyánként ötvenezer nem adófizetői forintot kóstált. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy ennyi egy jó toszás ára, ha csöcsökre osztjuk el, akkor huszonöt ruppó. Gruppenre nem számolom ki, mert a KDNP kitér a hitéből, vagy magához nyúl, amit a világért sem óhajtanék.

Mindezek után egy dolog érdekel még 2018 tavaszáig. Mennyi nem közpénz-forintba fog még kerülni, hogy a népeket a hülyeség mocsarában tartsa a hatalom. A multik által megtermelt GDP hány százaléka megy majd erre: sajtótájékoztatásra, tanulmányra, tévé és hetilap vásárlásra, etc.

Rogán propaganda-miniszter egy gyenge pillanatában kibökte, hogy neki az a dolga, hogy a főnökét hatalomban tartsa, s erre csak az ő cége nyolcvan milliárdot költött két röpke év alatt. Ha az összes pénzt – amit arra fordítottak, hogy a hülyeség bátorságában tartsák a proletárokat – összeszámolnánk, azt az egyszerű csodát kéne ünnepelnünk, hogy még nem döglöttünk éhen. Kétmillióan már majdnem, de őket nem ismeri a statisztika.

És ő lehengerlően sikeres üzletasszony is egyben, tisztára Rogán Ceci, aki barterbe’ tud helikofferezni, meg spórolásként a BÁV-ban vesz hétszázezres táskát a Toncsinak, hogy legyen mibe rakosgatni reggelente a parizeres zsömlét. Vagy a hamubasültet. Toncsi azt hitte, hogy a Ceci tényleg a BÁV-ban vette azt a tízóraihordót, mert az asszony mindig tréfálkozik vele, ezért mondta ő is, hogy fillérekbe’ van ez a borjúbőr, hozzávágták a zaciba’ szinte, csak épp azok nem foglalkoznak táskával. Ejj, ejj, huncut ez a Toncsi. Vagy hülye, nézőpont, netán filozófiai gusztus kérdése az egész.

A Cecinek egyébiránt kizárólag a takarítással akadnak gondjai – mert minden másra ott van a MasterCard -, alig is végez a porszívózással az egyik szobában, és már azt hiszi, hogy kész a leltár, amikor a semmiből odaterem neki egy másik. Azt is puccba teszi, és hipp-hopp, már megint van egy. Ceci megtörli izzadó homlokát, és lemondóan legyint, hogy ennek már sose lesz vége, mert aztán nyaraló is fölbukkan a ködből váratlanul, amit meg összejárnak a munkások a malteres bakancsaikkal, jajj. De csak megmossa a haját, és már indul is újabb táskáért a zaciba, mert jön a Jézus.

A Palácsik Timi az nem takarít, a Timi gyermekre vágyik, mert a fánkozó befuccsolt, meg, hogy legyen, ki örökölje a kaszinókat, mert a rulett minden előtt. Andy azt mondja neki, jól van aranyom, ezt még megprogyucerkedem, csak hadd vegyem ki a szivaromat a fülemből, de irgalom anyja, Timinek a szaporodáshoz le köll vennie habos testéről a kétmilliós báránybőr cuccot. Mégsincs nagy baj, a Habony mondja neki, ne aggódj virágszálam, az aktus alatt megőrzöm aztat a Gucciba’, minden rendben lesz. Úgy is történik, a Terminátor telefonon gratulál a kalandhoz, és ezt suttogja a Timi fülibe: hasta la vista, baby.

Lőrinc barát azon nyüszög, hogy mindjárt itt a Mikulás, meg Télapó is már eljő – ki tudja melyik a zűrzavarban – , pláne a megváltó is megszületik hamarost, és ő, mint ezer éve jó keresztyén, mivel örvendeztesse meg a Vikit. Pörküttje van már neki, kalbásza zsák-, kisüstije hektószám, a disznót is levágta, szotyolával meg teli a füle. A stadion már snassz, tavaly is az vót, de imhol egy Népszabi, pár apró megyei lap, egy kis Echo tévé, néhány szálloda. Ezeket piros, zörgő zacskóba csomagolja, előkúszik a lámpásból, lebeg, halkan csilingel, és megkérdi: mit parancsolsz édes gazdám?

De Viki nem hallja ezt sem, mert a gallérja alól törölgeti a szaftot, szuszog és élteti a forradalmat. És ugyanebben a pillanatban özvegy H-né, a nyolcvankilenc éves terrorista egy darab sajtot dug a pongyolája foltozott zsebébe, de csak azért, hogy az egérfogóba vigye csalinak, megrágni úgysem tudná a fogatlan ínyével, és, ha csali, az akkor már rezsi, mert a lakás állagának megóvásához köll. De rosszul véli özvegy H-né, tisztára Sarka Kata már, mert azt hiszi, hogy a sajt ingyenbe’ van, és azt is gondolja, hogy hülyének lenni állampolgári jog, mért ne élhetne vele. Aztán ez lesz a baj.

Mert nem tudja, hogy ő annyit is ér, ezért a TEK lecsap rá, gyorsított eljárásban közmunkára ítélik, a kerítéshez szállítják, ahol ennek keretében migráncsokat kell gyaknia a járókeretével egy héten át. Így, amikor mindezért megkapja a kitüntetését, és a parlamentben Viki a pörköltszaftos mancsaival lapogatja a púpját, abban a rohadt percben kopogtat nála a közalkalmazott, hogy átadja az utalványát, az Erzsébetet. Lemarad hát erről is. A terrorista ezek után fáradtan hazatér, leül a székbe, nézi a kihűlt sparheltet, megrohanják az egerek, mert a zsebén még érződik a sajt lábszaga. S ahogyan a kis cincogik bajusza csiklandozza az övét, mert sehol egy rohadt macska, rövidlátó, hályogos szemeivel még sejti azt, hogy a konyhán átröpül egy üvegszamovár. Így hal éhen, szoborszerűen és méltósággal.

Pityinger úr munkásságát nem ismerem különösképpen, sőt, mondhatjuk azt, hogy fingom sincs róla, egyetlen slágerét hallottam csupán, amelyben arról danászik, hogy „megyünk lopni”. Ezen kívül akkor került a látókörömbe, amikor műanyag Orbán-fejjel labdázott a téren, mert nem tetszett neki a forradalom kimenetele.

Az természetes, hogy garázdasággal vádolták meg, hiszen azok az aktivisták is ebbe a bűnbe estek, akik egy híd tetejét választották pihenőhelyül egyszer. Garázdának lenni nagyon könnyű minálunk, akad viszont egy ontológiai dilemma: Pityinger úr ügyében mennyiben befolyásolta a garázdaság tényállását, hogy az a műanyagdarab miniszterelnökünk ábrázatjára hajazott.

Ha csak ez volt a bűn, akkor a tekintetes bíróság a bálványimádás hibájába esett, mert nem tudható, a hungarocell-cafat mennyire önazonos magával az ábrázolttal. Illetve, az büntetendő-e, ha mondjuk, épp Gyurcsányt formázza az ideiglenes labda, akit viszont le is lehet köpni, mint azt Fábry úr celebrálta még nagyobb nyilvánosság előtt épp a televízióban, mindenfajta következmények nélkül.

Obersovszky elvtárs is akkor hengergőzött meg a szarban, amikor „álamelnök” urat noszogatta, hogy perel, ugye perel!? Mindez azért bukott föl a múlt mélységes kútjaiból bennem, mert a tekintetes bíróság is kollaboránssá vált, hiszen ő meg Orbántól érdeklődött, hogy miniszterelnök úr, perel, ugye perel!? Mert becsületsértést is a Pityinger nyakába akasztottak volna nagyon szívesen.

E célból átiratban keresték meg Orbánt, nem óhajt-e magánindítványt tenni. Nem óhajtott, szart válaszolni úgymond a bíróság levelére, mert tán föl sem bontotta. Mégis érdekes dolog ez az egész, ami nagyon messzire vezet. Örökös miniszterelnök urat Pityinger futballozása nem érdekli, kiesik széles, messzire tekintő látóköréből, Piytinger mehet tehát Isten hírével, amerre lát. Ellenben a média annál inkább izgatja Orbán istenkirályt, mint az kiderült az utóbbi hónapok felturbózott történéseiből.

Például máma abban a felemelő állapotban leledzünk, hogy országos lefedettségű rádió csak olyan van, amelyből kizárlag az egy igaz ige szólhat, mert az összes állami kézben nyugszik. És itt csúszik be a képbe a Class FM. Énnekem különösebben nem fáj a nem léte, csak állatorvosi lóként vizsgálgatom beszántásának históriáját.

Ebből fakadóan Sebestyén úr kálváriája sem hat meg különösebben, nem vagyok egy fan, aki vicsorog a hiánya fölött. Aztán mégis siratom a Class FM-et, ám csupán amiatt, mert azt példázza, ha miniszterelnök úr nekilát érdeklődni valami iránt, akkor azzal bármi megeshet. Sebestyén úr azt mondta: „Pontosan ismerjük a politikai viszonyokat. Attól kezdve, hogy Simicska Lajos összeveszett Orbán Viktorral, lehetett tudni, mire számíthatunk.”

Erre, ami lett. Mint ahogyan a végkifejlet felé halad az a história is, amelyet Vajna úr indított el közpénzből a televíziózás terén kurválkodva, mert ez is fölöttébb foglalkoztatja miniszterelnök urat. Máma ott járunk az iszapban, hogy NatGeo helyett Isaura TV-t nézhetünk, amelynek szellemi horizontja Palácsik úrhölgy magasságáig terjed, aki Vajna úr b. neje, mint az tudvalévő.

A fánkban és csöcsökben utazó Tímea asszony a műsorvezetés mellett a szépségről tett közzé egy esszét a napokban, Kant mesterrel kelve versenyre egyenest. „A belső szépség az a dinamó, ami a világ legszebb embereit hajtja…Ha valaki jó, azt jelenti, hogy egész életében tanul, egész életében küzd. Ha pedig valaki küzd, és tesz valamit a jó érdekében, az már önmagában szép, és az illető is szép lesz.”

A jó Immanuel ezek után földughatja magának a „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”, amúgy is sok vitát kiváltó axiómáját, mert itt van nekünk az új bölcselő útmutatónk immár. Valami hasonló emelkedettséget elvárhatunk még Sarka asszonytól is, aki hajduférj-béli veszteségeit szintén műsorvezetéssel igyekszik kompenzálni.

Isten a tudója, nem bántom én a két amazont, csupán azt kívántam demonstrálni, mi történik, ha miniszterelnök úr temérdek gondja mellett – midőn kivont karddal áll az ormokon – kis időt szakít más, kevésbé fontos területekre is. Ez. És még az is, hogy amikor nézgelődtem ezen írás kapcsán a neten, a guglin találtam egy cikket, ami érdekes lett volna. Szerzőként az állt ott, hogy nol.hu. Aztán ezt mondta a gép: Not Found. Mert miniszterelnök úr érdeklődött.

És mielőtt még azt a nyolcvan milliárdot is titkosítaná a rezsim, amely summából gazdaságosan üzemel a házi média, nézzünk szét a kisgyermek TV2 tájékán, amely alakulat oly sebességgel szüli az új-, és még újabb csatornákat, mint akárha redves céda volna a köz összes farkának kitéve.

Tizenegynél tart a szivaros, azt hiszem. Meg az állami, az is, hasonló szinten fungál, de hát, ki bír ennyit nézni? Én például manapság háromnál vagyok lecövekelve, úgymint natgeo, comedy, meg a discovery. Ezek épp elég tartalmat szolgáltatnak a nagyvilágról, annak múltjáról, jelenéről meg a jövőjéről is.

Alkalomadtán, ha a Barca látható valamely sportoson, akkor kilengek. Meg, még ha NBA van, akkor is. De ezek a mániáim nekem nem esnek egybe újfajta alaptörvényekkel, mert nem vagyok kompatibilis az új horizonttal. Ezt már régóta sejtem, viszont a Kata miatt lett világos.

Tudjuk már régóta, hogy az egész Kárpát-medence hülyékkel van telerakva. Őnekik az igényeiket ki kell elégíteni, hogy nyugton maradjanak két böfögés között. Az eddig csupán a sztáranyuka mókás szerepében bizonyító magyaranya biztosan jó lesz egy magazinra, fél órában. Ennyi kijár a szivaros neje öribarijának.

Házi kielégítés pincsiknek. Itt vagyunk éppen dicsőségünkre, hogy valamely félrekefélés miatti bánatunkban adnak egy műsort nekünk. Nem épp semmi, a folyománya azonban messzebb mutató. Az eleddig fészbúkceleb nőszemély osztja majd az igét a honfitársaknak, ami történés egy nagyon szép fejlemény.

Egyebet mást persze nem is remélhetünk most már. A lapokat kiosztották, és le vagyunk sajnálva. Mindez pedig két okból szomorú ránk nézve. Hogy ennyire tartanak minket, meg, hogy voltaképp igazuk is van. Idáig jutottunk.