Előtte azonban még eljárták a haláltáncot szerte az országban. Az egyre jobban kifosztott plebejusok véréből, zsigereiből megtollasodott patríciusok is érezték, hogy már nem sokáig lesz mit és honnan kipréselni, így a rossz gondolatokat, baljós jeleket eszeveszett dáridózással, bacchanáliákkal igyekeztek elhessegetni, eltékozolgatva a szerzett, rablott, kicsalt, kipréselt javakat. Valamint, egyes elméletek szerint úgy általában mindenki meghülyült, ha nem volt már terhelt születésétől fogva, vagy, mert kollégista volt.

Az ólom az uránium milliárd éves bomlásának végterméke, s mint ilyen, kegyesen mérgező. A lómaiak nyakló nélkül használták kozmetikumok, ballisztika, szarkofágok, csővezetékek, ékszerek, tabletták, főzőedények, illetve természetesen a sapa és a defrutum (lefőzött bor) készítésekor. Nagy valószínűséggel rengetegen élvezték az ólommérgezés kegyes örömeit, amelynek egyik folyománya, hogy elmegy az ember esze, és KDNP-s lesz, mert Theodosius államvallássá tette a kereszténységet. Sőt, államtitkárságot is alapított támogatására.

Az általános degenerációra utalhat már háromszáz évvel korábban Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus, röviden és tömören Caligula Viktor ténykedése is, aki tele lehetett ólommal, és egészen egyszerűen őrült volt. Suetonius szerint lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort: istennek tartva magát Juppiterhez hasonlóan vélt cselekedni, sőt, versenyre szólította fel Juppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom.

A drága ember rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött, de legszívesebben a cirkuszi kocsisok és gladiátorok társaságában időzött szotyolázgatva. Hogy a vérontásban talált gyönyörét kielégítse, a legelőkelőbb polgárokat gladiátorként léptette fel, vagy pedig a vadállatok elé dobatta. Az emberek iránti megvetése odáig fajult, hogy lovát, az egyébként is különös módon elkényeztetett Incitatust konzultársává akarta megtenni, és átkeresztelte Semjén Zsolttá.

Azokat az óriási pénzösszegeket, amelyeket Tiberius Bokros Lajos összegyűjtött és ráhagyott, esztelen pazarlással játékokra, futballra, a haverok megjutalmazására és építkezésekre tékozolta el. Háromnegyed év múlva üresen állt minden pénztár. Caligula Viktor egyszerűen úgy segített e zavarán, hogy mások vagyonát elszedte; az illetők pedig örülhettek, ha életben maradhattak. Rablásai kiterjedtek egész Itáliára, Galliára, Brüsszelre, de legfőképp Pannoniára. Sokan megérezték pazarlásait, mert a népet többféle adó fizetésére kötelezte, miközben azzal etette őket, hogy milyen jó nekik. Aztán megölték, persze.

Ilyen volt a drágalátos Lóma, míg véget nem ért, és Szent Jeromos el nem siratta: „Nincsen olyan hosszan tartó dolog, amiben bízhatnánk, és ha akár az esztendők beláthatatlan sorát éltük is meg, mit sem használ, ha esetleg nem szereltük fel magunkat a jó cselekedetek útravalójával, mert ezek mindig a jövendőt, sőt az örökkévalóságot tartják szem előtt, és nem szorulnak semmiféle korlátok közé. Igaz a mondás: minden elmúlik, ami keletkezett, és ami fejlődik, ki is öregszik. Vagy az a másik: nincs olyan mű vagy alkotás, amit a kor tönkre ne tenne, el ne emésztene.”

Bizony, így megy ez.

Látszik, látszik, hogy megvadultak itt a fiatalok, és az évekkel ezelőtt útjára indított hazaáruló-lánc körbeért immár. Ott csattogtatják a protkóikat a teremben a népek, és úgy ordítanak, hogy a szájukon keresztül a seggük lukáig látni le egyenesen, és bömbölik a divatos sláger refrénjét: hazaáruló.

Monyoljunk ezen csöppet azért, hogy kellő ismerettel tudjunk pökni, pedig szotyolát nem is igazán ettünk. A fidesznácik szerint, aki rajtuk kívül áll, az hazaáruló. Mind a hétmillió homeless. A barnainges jobbikkhorda szerint a fiataltalan illiberális demokratátlanok a perduellisek, a két nácikok szerint az összes ellenzék az.

Az összes ellenzék – kivéve Fodor Gábor – szerint ez a két mókus őrs a bűnös, ergo, mindenki a ganajban hengergőzik. Hazaáruló a rendőr-postás-vasutas, Róza néni, Pityu bácsi, a műkörmös meg a szarban turkáló fekete ruhás ápoló. Az egész tetves ország, mind a tízmillió megalázott egyed a perduellio sötét bűnében leledzik, miközben ropognak az eresztékek, és hullik le a vakolat.

A barbár Rómában perduellis – hazaáruló – volt az, aki a haza alkotmánya ellen izgatott, vagy, aki a hazája ellen külső ellenséggel lépett összeköttetésbe, és ők akkor és ott természetszerűleg megmurdeltették a delikvenst. A halálra ítéltnek betakarták a fejét, azután megvesszőzték, s úgy húzták föl az akasztófára (arbor infelix). A fölakasztáson kívül alkalmazták a lefejezést (securi percutere) s a tarpeiusi szikláról való letaszítást is.

Máma a 2012. évi C. törvény a hazaárulásról a 258. §-ban a következőket rendeli: Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást súlyos hátrányt okozva, vagy állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, háború idején vagy külföldi fegyveres erőnek behívásával vagy igénybevételével követik el. Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Lehet választani. A magam részéről a Magyarország névre hallgató diliház legfőbb, pocakos ápoltjának arbor infelixet és securi percuterét javasolok, tarpeiusi kiegészítéssel. Az összes többivel azt csináltok, amit csak akartok, egy megjegyzéssel: börtönt építeni nem szükséges, az ország úgyis kerítésekről ölelt, s benne ugrándozik – rács közt a majom – minden hungaricus halandó az idők végzetéig, vagy, míg föl nem kel a Nap. Legyetek üdvözölve hát a Pokolban.

Akkor nem fog óvodás naivitásokat nyilatkozni bele a világba, amilyeneket pápák szoktak, miközben épp leszakad a vérveres mennybolt, most épp azt, hogy legyen béke a világban – azaz tűzszünet – az Olimpia ideje alatt. Mintha nem tudná, hogy a faj, amelyet képvisel, az egyetlen a földkerekén, amely arra szakosodott, hogy szakmányban gyilkolássza egymást. Erről szól rövidke ittléte a világban.

Megengedem, egynémely medvék és oroszlánok is halomra ölik a másik kölkét, de csak azért, hogy ők toszhassanak, azaz, ez színtiszta evolúció, mondhatni, ösztön. De közben nem veszik el a kirabolt bácsi rózsafüzérjét, mint az a napokban történt kies honunkban, az ilyen mérvű galádság csakis miránk, emberekre jellemző.

Ilyen körülmények között született meg a főtitkári üzenet. A világ minden harcoló felétől azt kérte az ENSZ-főtitkár, hogy a riói olimpia idejére tegyék le a fegyvert, és tegyék félre nézetkülönbségeiket, meg, hogy: az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szorosan együttműködik egymással a „globális harmónia és béke” megteremtése érdekében. „Az olimpián és a paralimpián emberségünk legjobb részét ünnepeljük”.

Ez nemes, ennek megfelelően meglehetős naiv dolog, viszont értelmetlenül szép. Most épp nem a kultúra, hanem a civilizáció korában vagyunk ugyanis, ezt tudhatjuk a jó Oswaldtól, következésképp szellemünkben közünk sincs az ókori görögökhöz, a barbár Rómához sokkal inkább. Hogy megértsük, olvassunk Spenglert, aki csak csöppet volt fasiszta, ám kerek egységben föstötte le nekünk fajunk jellemzőit.

Az emberiség ártatlan gyermekkorában, a Peloponnészoszi-félszigeti Olümpiában Zeusz isten tiszteletére ünnepi játékokat rendeztek a görögök, aztán gondolták, hogy ez alkalomból futkároznak is kicsinyt. Így a vallási ünnepségeket sporttal kötötték össze, és a hagyomány szerint a Megváltó előtt 776-ban megszületett az első olimpia.

Ez annyira megtetszett nekik, hogy a játékokat több mint ezer éven át minden negyedik évben megszakítás nélkül megtartották. Igazi jelentőségét az adta az egész felhajtásnak, hogy a rohangászás idejére szent fegyvernyugvást hirdettek, azaz általános béke volt, amit a görögök mindvégig tiszteletben is tartottak, mert ők görögök voltak.

Spengleri értelemben az apollóni kultúrkörhöz tartoztak. De mint a mestertől tudjuk, minden kultúra elér a túlérettség állapotába, amely maga után vonja a civilizáció kialakulását, amely gyökeresen tér el a kultúrától, mert ugyan fejlettebb, de magában hordozza a hanyatlást is.

Ilyen értelemben nevezte Rómát, a kialakult civilizációt faustinak. Mindez az olimpia sorsát tekintve annyit tesz, hogy a Megváltó után 393-ban Nagy Theodosius császár a kereszténység végleges megszilárdítása érdekében minden pogány rendezvényt betiltott, így az olümpiai játékokat is beszüntette. Ne, cseszd meg.

Visszatérve a főtitkár úrra: arra hívnánk fel a figyelmét, hogy jelenleg is a fausti állapotban leledzünk, ergo, a kultúra hanyatlik, olyannyira, hogy a felélesztett olimpiák miatt még soha, egyetlen háborút sem hagytak abba, ellenben olimpia már maradt el öldöklés miatt, mint az tudvalévő.

Sőt, 1972-óta, amikor is nyájas terroristák látogattak el Münchenbe, az úgynevezett olimpiai faluk inkább hasonlítanak koncentrációs táborhoz, mintsem kellemes üdülőhelyhöz, s csak azért, hogy ne gyilkolásszák ott halomra a sportolókat. És így lesz ez Rióban is. S amíg ott a nemes urak és hölgyek ugrálnak meg futkároznak, az IÁ majd monoton módon fejezi le az embereket, és még rengeteg cukiság fog történni szerte a földkerekségen. Ide jutottunk. Ábrándozni lehet, ámde tök fölösleges.

Viszont, valamikor az idők kezdetén, amikor volt neki szava, mondanivalója, és még mikrofonhoz is engedték, mint manapság a németszilárdot – érezzük, ugye a nívó alakulását -, szóval, amikor még beszélhetett a hideget fúvó, volt neki egyetlen érdekes mondata.

Arról ábrándozott igen meggondolatlanul, hogy a kétharmad birtokában milyen nagy felelősség szakadt a nyakukba, amely abban is megnyilvánul, hogy aki ezentúl közülük lop, annak a karját le kell vágni. Csoda, hogy kitették a brancsból? Egyáltalán nem, hogyan nézne már ki a frakció, amely csupa félkarú emberből állna? Már csak esztétikai meggondolásokból is.

Néró, a szépemlékű ’lómai császál azonban nem lacafaszázott, meghallotta valahogyan Pokorni szavát, és akit lopáson ért, annak tényleg levágatta a karját, azt a nyakába akasztotta, és a delikvensnek így kellett sétálgatni az arénában sokak nagy gyönyörűségére.

Ellenben Néró közkeletűen egy barom volt magunk közt szólván, élénken szart mindenre, ami államügy. Ő volt az, aki első számú hadvezérként nem hogy nem menetelt a csapatai élén, hanem meg is vetette a katonásdit. Ebbe aztán bele is bukott, viszont mielőtt menekülvén megöngyilkolta magát, egészen jól éldegélt.

Pöngette a lantját, színházban lépett fel, fogatokat hajtott, verseket fabrikált, miegyebek. És jót tett a keresztényekkel, mert irtotta őket nagyon. Ez ellentmondás ugyan, és mégis igaz. Leégett ugyanis ’Lóma, akárha a Reichstag egy másik ökör idején, s mivel akkoriban – csuda, hogyan, de – nem voltak kommunisták, ezért Néró a keresztényekben lelte meg az ő Van der Lübbéit.

És mit tett a jóember a keresztényekkel? Na, mit? Szurokba forgatta őket, és meggyújtotta, majd fényüknél vacsorált a Vatikán dombon. E szépemlékű helyen áll ma a Szent Péter bazilika, ahol a mai keresztesek szoktak gyülekezni. A ‘lómaiak viszont, látván, hogy a keresztények mit ki nem állnak a hitükért, elgondolkoztak nagyon.

Azt mondták magukban: valami lehet ebben az új divatban, ha ezek a jóemberek még az élő fáklya szerepét is hajlandóak eljátszani érte, és özönlöttek a szektába. Így történt, hogy Néró bácsi akaratlan a keresztények toborzójává vált, s ugyan állami támogatást nem adott, mégis megerősítette a cirkuszt, amely ma is virul. A mostaniak azonban nem fáklyák, inkább hörcsögök, de nagyon elkalandoztam.

’Lóma abban az időben maga volt a fertő. A hedonizmus melegágya, és igazat kell adnunk Spenglernek, aki szerint a görögök voltak a kultúra, ’Lóma ellenben a civilizációs szakasz, amely ennek megfelelően szükségszerűen volt bukásra ítélve, addig azonban még történt egy és más. Nérótól visszafelé haladva a császárságban szép kis alakokat találunk a trónuson.

Például Caligulát, akit elítélni nem tudunk, mert nemes egyszerűséggel volt idióta a szó legszorosabb értelmében, ellenben gyilkolászni és kefélni azt nagyon szeretett, a legendárium szerint még a jó édesanyjával is. Hogy ennyire megszállott lett, azt Tiberiusnak köszönhette, a perverz állatnak, aki pedig Caligulát toszogatta zsenge ifjúkorában.

Vagy vegyük épp Claudiust, városom alapítóját, aki szerette ugyan az államügyeket, ellenben dadogós, fogyatékos alkoholista volt. Savaria, ahol most éppen ülök, meg úgy jött létre általa, hogy gondolkozott. Épp egész Európa, Afrika északi csücske, Britannia is a meghódítás állapotában leledzett, a katonák egy része ezért teherré vált.

Valamit kell kezdeni ezzel a békével: vélekedett Claudius, és a légiósok egy részét iderakta a Gyöngyös partjára, hogy csináljanak, amit akarnak. Szombathely meg kétezer év teltével erre olyan rohadt büszke, de megint elkalandoztam.

Ugorgyunk! Pörgetve visszafelé az idők kerekét eljutunk az első, és a jelek szerint egyetlen normális ’lómai császárhoz, Augustushoz, akiben még pislákolt valami abból, amit manapság erkölcsnek nevezünk fennkölten. Vagy józanságnak, vagy hívjuk, aminek akarjuk.

Egyszer Augustus vendégségben járt egy patrícius cimborájánál, aki olyan lehetett, mint ma Mészáros. Esetleg Habony, vagy a kettő elegye. Szóval rohadtul gazdag volt, és bunkó. Abban az időben volt újdonság a kristálypohár, eszméletlen mennyiségű sesterciusba került darabja, de ez a ’lómai Mészáros ebben szolgálta föl a piát, mert mér ne.

Aztán megtörtént a baj. Az egyik rabszolga eltört egy ilyen kincset, amitől a ’lómai Mészáros igen nagy haragra gerjedt. Dühét csillapítandó egy megoldás mutatkozott, amely divatban volt. A zabálóhely mellett volt egy tavacska, ahol halakat tartottak, akiket megettek ezek a mészárosok.

Viszont ezeket a halakat meg vétkes rabszolgákkal etették, és ez nem igazán komilfó, ha igazán belegondolunk. Ez várt volna hősünkre is, aki poharat tört, Augustusnak azonban hirtelen tele lett a töke ezzel az egésszel. Leállította a ’lómai Mészáros dühét, és saját fenséges kezével, egyesével vagdosta földhöz a kincset érő kristályokat, jelezve: nem igazán tűri a rongyrázást.

Na, most: ami miatt ezt az egészet itt előadtam, az nem egyéb, mint, hogy a szöveg végén föltehessem a költői kérdést: van-e nekünk kétezer év múltán Augustusunk? Sőt, tovább megyek, volt-e valaha egyáltalán? Ezen gondolkozzatok kedves gyerekek, a következő órán ezt beszéljük meg. Ave Orban!