Aki arra teszi fel az életét, hogy főállású politikus lesz, csípőből jellemtelen senkiházi, aki csak a hatalom önmagáért valóságáért cselekszi ugyanezt, minden gonoszságra alkalmas. Aki a politikából gazdagszik meg, bűnöző, aki emiatt egy országot tesz tönkre, háborús bűnös, aki hülye, az is marad, aki aljas, az fideszes. És most, hogy fölvázoltam a nem fiatalokat, nem demokratákat és egyre kevésbé embereket, gondoljunk bele abba, hová jutottunk, illetve mivé lett ez a banda, amelyik harminc évvel ezelőtt arra tette fel az életét, hogy a tanárainak helyébe ül, és bolsevikabb lesz a nagypapájánál.

Tegnap a déli órákban elfogadtak egy politikai nyilatkozatot, ami saját magukat teszi meg minden dolgok eredőjének és végcéljának, olybá tűnik, hogy a történelem velük kezdődött, és tegnap a fotózkodással ért véget. 2012 előtt posztkommunizmus volt, mondja a csürhe, ilyképp az igazi rendszerváltást az ő kormányzásuk hozta el csakis, és ebből a gondolatból nyílegyenesen fakad a következtetésük, aki ebben – az ő kormányzásukban – nem vett vagy vesz részt, nem a nemzet része, hiszen nem részese az általuk elhozott megváltásnak.

Tegnap az történt meg, hogy végérvényesen birtokba vették az ország házát, elűzve onnan mindenki mást, és ki is jelentve egyben, hogy rajtuk kívül más nem is való oda. Ellenzék nélkül is működik a parlament, hangzott el régebben, és országgyűlés nélkül is van kormányzás, derült ki mára. Ilyképp és tulajdonképpen igazi újdonság nem is történt tegnap, hacsak annyi nem, hogy már nem csak fű alatt és szordínósan írják át a történelmet, kiradírozva onnan mindenkit maguk mellől, hanem ünnepélyes politikai nyilatkozatokkal is. Sikerülni is fog nekik 1984 módján.

Hiszen gondoljuk bele abba, egy ma huszonöt éves, két gyerekes magyar ember, aki épp CSOK-ért áll sorba, voltaképp mást már nem is ismer. Orbán adta neki a munkát, a kedvezményes kölcsönt, ő védte meg a migránsoktól, mint ahogyan most a vírustól, ő szónokol a fesztiválokon, ő van a tévében, rádióban, újságokban, havat lapátol és vizet terel, maszkokat vesz át és alkalmasint levezeti a szülést. A rajta kívül álló világ halvány képekkel jelenik meg olyan alakok formájában, akik mindeme jótéteményeket akadályozzák, és rátörnek a nemzetre szünet nélkül, miattuk halnak a nyugdíjasotthon lakói.

Mindezt eddig is tudtuk, mert ebben élünk. Tegnap azonban a történelem számára is írásba foglaltatott, hogy a Fidesszel kezdődött el minden, és minden bele is tér vissza, ők az egyetlen, öröktől való és soha véget nem is érő entitás és esszencia, az örök egyház élén az istennel. Ilyen történt tegnap, ami úgy paccsant a parlament falai közt, mint a friss tehéntrágya, szétfröccsent a falak között és gőzölög ott azóta is. De még ezt is el lehetett volna játszani jobban, de ezeknek ez sem ment. Valami pátosszal indultak, a végére meg úgy vigyorogtak ott bávatagon, mint egy csapat férfi csoportos erőszaktevés után.

Viszont nem árt summázni, mi is történt tegnap azzal a politikai nyilatkozattal. Ünnepélyesen kinyilváníttatott, hogy az egyedüli rendszerváltó erő a Fidesz, Antall József is kommunista volt, Orbán Viktor a nemzetalapító, a történelem velük kezdődött és velük ér véget. A megváltás megtörtént, a Föld kifordult a sarkaiból, meg ilyenek. A sarki kocsmában az ilyen habitusra kiköpnek, és még arra sem méltatják, hogy pofán verjék az efféle degeneráltakat. Ezek meg fényképezkednek önmagukban, önmagukról önmaguknak. Politikai maszturbációt végeztek, ezért érhetett fülig a szájuk. Ez történt tegnap, meg a világvége.

Valamint a teljesen elcseszett kezdeti néggyel, ezt el ne feledjük, és mindjárt itt is áll előttünk rendszerváltásunk utáni bozontos történelmünk, ami voltaképp már maga az élet. Viszont momentán csak egy bűnösünk van, akit szemétdombra kellene száműzni, mert övé az emútnyóóc, s hogy ne legyen neki mégannyi, azért.

Mert azt már nem igazán lehetne kibírni ép ésszel.

Mindig ez jár az én fejemben, tegnap meg hogyne járt volna, midőn Ő, a tyúkszarban született az iparkamarásoknál tartott évnyitót így tavasszal. Azt gondoltam én, mint proletár, hogy na, akkor itt csak mond már valamit, hogy mi lesz itt, mer’ mégsem nyugdíjasokat ámítani érkezett, mint az szokása rendszerint.

A kamarások is csüggtek az ő szavain, hogy akkor iparilag hogyan fog felvirágozni a lángoktól öleltünk, és hát, sehogyan sem, ha őtőle függ. Semmit sem mondott még ezeknek sem, de mit is várhattak volna a szerencsétlenek, akiknek a vezetőjével sandán arra szövetkezett, hogy lebutítja az egész redves országot, és a program múúkodik is.

Ezeket sem tartotta túl sokra. Annyit tudhattak meg tőle, hogy a magyar gazdaság az Unió pénze nélkül is hasítana, mint valami redvás szputnyik, ami szintén ölég unortodox idea. Viszont az már egészen ocsmány nóvum volt, hogy az egész nyomorult euromilliárdok amiket kapunk, s amiket aztán gondos terv szerint ugye kegyeskednek ellopni, hogy az is csak nekünk rossz. Hogy amiképpen kapjuk zsákszámra a lóvét, akképp szíja a vérünket Brüsszel, és rajtunk gazdagszik.

Ilyenkor csapja földhöz a legény a pörge kalapját a bálban, és jelenti ki, hogy ő innen haza nem megy, mert kurva jól érzi magát, és aztán meg is éri a buzgalom és a fáradság, de nagyon.

Így voltak ezzel a kamarások is, tátott szájjal várták a csodát, az igét már ezek után, de lófaszt sem kaptak. Annyit csupán, hogy a kormány éppen most nem tud vállalásokat tenni, majd fog, ha három feltétel teljesül. Mintha aranyhalak lenne az egész tetves ország a tyúkszarban született óhajait lesve, amelyek erős náci beütéstől terhesek.

A gazdaságban akkor vállal valamit is a kormány – hallhatták ezek a kamarások -, ha, és most jól figyelj: „Egyetlen migránst sem lehet beengedni. Ki kell fizettetni a kerítés árát. Ki kell tiltani mindenkit, aki a bevándorlás szervezésével foglalkozik.”

Mindebből az fakad, hogy soha nem vállal semmit, hiszen csípőből már két feltétel is bukott. A migránsokat ő maga engedte be, a kerítés árát pedig soha a büdös életben nem fogja megkapni. A harmadik meg, hogy elzavar az országból mindenkit, akinek nem tetszik a pofája, na, ez azért már súlyos.

Eddig is tudtuk, azt azonban még nem, hogy a gazdasági vállalásoknak is ők a gátjai, mondjuk így ekkép én magam is, vagy te, drága olvasó, mert kajla a füled, vagy, mert az anyád a malomtulajdonos kulák szeretője.

Volt ugye ez a szentduósága a tyúkszarban születettnek, hogy miket mond, meg mit csinál, hogy mit érdemes nézni. Aztán kiderült, hogy hülyeségeket beszél és aljasságokat cselekszik, és, ahogyan látszik, éppen ezt fejleszti tökélyre, és ezt folytatja. Ennyi az elképzelése az országról, amelynek a trónusára vágyik, s ebbéli törekvésében egyre többen állnak az útjában, őket tehát likvidálni kell.

Ez a program az elkövetkezendő évekre.

Tehát, drágáim, ez lesz itt, felperzselt föld vagy tohuvabohu gusztus szerint, vagy épp vér, veríték és könnyek Winston nyomán, s nem a majdani győzelem, hanem az elbukás miatt. Egyre inkább az látszik, ha kap még négy évet ez a degenerált zsarnok, akkor vége lesz az országnak teljesen, s benne nekünk is, ezt el ne feledjük.

Van még egy utolsó esély nyolcadikán, azt azért valahogy nem kéne elkúrni. Jobb nem jut az eszembe éppen, bár ez a legnehezebb, tudom én. Éppen ezért hiszem azt, hogy még az ördöggel is cimborálni köll ellene, és ezt komoly megfontolásra javaslom az okosoknak. Ezt tessenek csócsálgatni, csak most már ne túl sokáig, ha lehetne, ennyi a vágya a halandónak, aki én vagyok. Na meg, te.

„A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel, megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, amikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harminc éves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne a legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd.”

Rá kellett döbbennem, ez a citátum minekünk, hatvanasoknak nem a halálról, sokkal inkább az életről szól. Születésünk óta, és még most is, amikor az ötvenet tapossuk, a jövőben élünk, holott már rohadt régen nagyok lettünk. De szerencsétlenségünkre nem értjük meg a katyvaszt, és a hiba nem bennünk van.

Harminc éves voltam épp, amikor beköszöntött a rendszer változása. Az iskolában, ahol tanítottam, értekezletet hívtak össze, és a párttitkár, malac szemében nyüszítő félelemmel adta elő, hogy ha akarjuk, ha nem, eljő a plurális demokrácia kora. De jó, gondoltam visszaemlékezve a tudományos szocializmus stúdiumokra – ahol, mint ördögtől valót föstötték le ezt a szcénát -, akkor eljött az én időm. Nekiláttam tehát patákat és szarvakat növeszteni.

Ám abban a pillanatban megfagyott az idő. Plurális is, demokrata is volt, de a kitárt ablakokon nem valami friss, hanem épp valami dohos levegő áramlott be visszamerengve eltűnt világokra. Antall úr elbaszott mindent, a dolgok pedig úgy maradtak. És ahelyett, hogy megéltük volna a szabadságot, neki kellett látni újra várakozni, hogy majd csak jobb lesz, de soha nem lett az.

Kaptunk kárpótlást, kaptunk korona úsztatást, szétcseszett ipart és mezőgazdaságot, új Trianont és nemzeti gyásznapot. Kaptunk hülye pártokat meg pártvezéreket, Csurkákat és Torgyánokat, bohócokat az értelem helyett, új apákat és új fiúkat, újra zsidókat és megint cigányokat. Visszatértünk oda, ahonnan indultunk, és ráadásnak kaptunk végül Orbánt, amivel bevégeztetett.

Így telt el negyed század, lassan megöregszünk, gyermekeink pedig fölnőttek. Csipás szemeinkkel látjuk, amint kivándorolnak, azért, mert józanabbak, mint a mi hajnalunk, és már semmit sem hisznek. Mi, akik erőnk teljében értük meg a szabadság lehetőségét, reménykedve, hogy már saját időnkben eljön, most kell rádöbbenjünk, hogy nem lesz abból semmi sem. Kibasztak velünk, elbaltázták az életünket, amikor örökös várakozásba taszítottak. Ha van bűn, akkor ez az. Huszonöt év után rezsicsökkentésnél meg a kerítésnél tartunk, és őszül is, akárha a hajunk. Ez történt velünk. Nem épp semmi, vagy éppen az.

Ezt a hajdanvolt érzetet óhajtom élesztgetni ma már, amikor deresedek, és így jár az ember. Ahogyan belekóstoltam a dobozba, hirtelen megszületett az én madeleinem, és vitt végtelen utak felé a gyerekkorba. Nagyanyám volt az, aki egyszerűen oldotta meg a reászakadt gyerekpáros táplálását, reggelente kitartóan és tántoríthatatlanul kakaót főzött, és kiflit adott hozzá igazi vajjal. Mindez a hetvenes években történt még, gyerekkorom szédült nyarain, amely állapotot ím kétségbe esve keresem, amint velem szemben egy gép ül villódzó tekintettel, és éppen ez, ezek a fények mutatják, hogy ez nem a gyerekkor tűnt világa, hanem valami teljesen más.

Megfordultam ekkor, hogy lássam a múltat mögöttem, és rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül szétkúrták az életemet, és végül is, nem ez a mostani bagázs az első számú bűnös, hanem az eltelt huszonöt év, meg az előtte volt mindennapok. Mi vagyunk azok, akiknek örök átmenet az élete születésük óta, akik nemrégiben haladtunk túl az ötvenen. Hazánk föltétlen imádatát óhajtanák tőlünk némely eszementek, csak azt felejtik el megmondani, mért. Ez egy földdarab, amely kibaszott velem. Első tantestületi értekezletemen nekem az iskola párttitkára mint valami megváltó, de félnivaló szellemről mesélt a plurális demokráciáról, ami jön, és nem lehet sejteni, mit tartogat, és ezt hozta:

A rendszerváltás eufóriájában szétzuhanó országot, amelyet azóta sem lehet összevakarni olyannyira, hogy ma már itt tántorog valami végletes fölfordulás előtt. Nincsen menedék, eközben pedig lepergett az életem, és nincs időm semennyi. Már ordítani sem tudok, hogy nincs alku. Azóta, hogy minden elkezdődött, egészen egyszerűen és véglegesen eltelt minden, mint ahogyan anyámnak csöppnyi örömök nélkül, vagy az ő anyjának. Generációk mennek a sírba ezzel a tudattal ezen az elátkozott földön, ahol nem vagyunk otthon. Ehhez képest minden bróker-katyvasz babazsúr csupán. Itt tartunk most, nem épp sehol vagy éppen ott, de elviszi majd a szél ezt is. Száz év múlva – vagy később – viszont föl kell mérni a veszteségeket, számot adni elbaltázott sorsokról. Utódaink, ha lesznek, néznek majd, és semmit sem értenek a mi végtelen nyomorúságunkból. Köszönjük mindezt, amit adtatok nékünk, nagyon.

Most már elég, és keserédes röhej. Tán még nem ment el a józan eszem, pedig mindent megtesznek érte.

„Emlékezz majd arra, ami most van! Lépj be a
fülkébe… Gondosan húzd be magad mögött a
függönyt… A borítékban egy cédulát
találsz… alaposan húzd át a másik nevet…
Ragaszd le a borítékot… és dobd be az urnába!…
Emlékezz majd arra, ami most van!”
(Müller Péter Sziámi)

Emlékeim teás süteményeiből tűnik fel az a pillanat, amikor a rendszer változása előtt még együtt ültem a szőke bozontossal valahol itt Szombathelyen. Emlékeim módos pillanatait őrzöm, amint kajánul odakacsint a hatalomnak. Emlékeim szerint jó idők voltak. Úgy ’89 táján, akörül, amikor még vezérünk sem volt annyira tüchtig, mert olyan magamfajta embernek tűnt, akkortájt térdre csuhásozott, akkortájt vitt narancsot bele a parlamentbe társaival, akkortájt szép és egy volt a világ. Nehezen dolgozható fel egyébként, hogy mi a jófranc történt itt. A politika? Hogy benyomult a jobbról üresen hagyott térbe, ilyenekkel magyarázzák a mi Viktorunk sokadszori pálfordulását. Hát mért ne. Szíve joga, köll neki a hatalom, és észreveszi a lukat a falon, amin befelé lehet menni. Benyomul, és minden a kezében van, ez az egész rohadt ország emberestül, cégestül, etc. mindenestül. Minden az övé.
Itt van azonban egy méretes cezúra. Emberünk megváltozik, már nem ráz kezet, közel sem jön, távolodik, egyenruhásokkal véteti körbe magát, emberünk világmegvált, és fél. Oda került, a hatalomnak arra a peremére, amelyből nincsen visszaút. Csak előre lehet menni, minden áron. Nem akarnék én itten párhuzamot vonni, de ilyes jellegeket lehetett felfedezni Hitler bácsiban, amikor a bukás közepette irányítgatta a nem létező seregeit. Persze a hasonlat botladozó, nem mérem én a mi Viktorunkat a nácihoz. Oppardon, nem. Köze sincs hozzá, csak hasonlatos, úgy áttűnik a képen. Csak egy bajom van. Amikor ifjúságom bohóságában azt hittem ennek a kóklernek is bedőlve, hogy valami változik, akkor hittem a maszlagnak, és – láss csodát – ugyanabban a szarban vagyok, mint negyed évszázaddal ezelőtt. De nem velem kúrtak ki, hanem a gyerekemmel és az unokámmal, és a további nemzedékekkel. Nagyon kicsesztek velük, és változtatni ezen bajos, nehéz, ám egyelőre még nem reménytelen. Vissza kéne hozni nyolcvankilencet valahogyan, ha másképp nem, bűvös altatókkal, például Európa Kiadóval picinyt amely a maga módján szerelmes, és úgy van vele mint magam a Viktorral:

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Bárhogy is volt kezdjük újra!

Egy hely, örökzöld álmaimban.
Egy hely, a titkos életemben.
A nővéred öreg, a húgod meg gyerek,
hát ezért van, hogy hozzád megyek!

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!
Baby baby felmegyek hozzád,
ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország!

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!”

Kéne, mert vége a játéknak, visszavonhatatlanul.