Rajes Kootrapali szerint a karma newtoni pontosságú törvényszerűség, minden hatásra egy neki megfelelő ellenhatás a válasz. Ő például, ha Sheldonnal elmegy az északi sarkra, ezt követően – mintegy jutalom gyanánt – nagyfarkú milliárdosként születik újjá, aki tud repülni is. Következésképp, aki elefántokat gyilkolászik, általuk vész el, hogy oroszlánok falják fel aztán, az már csak hab a tortán, az élet kiszámíthatatlan, kajla fityisze. Ezzel a karma arra int mindenkit, nem szabad nekünk idegen területeken kurválkodni, vagy más tollával ékeskedni akár.

Például Orbán Viktornak Isten szerint tilos a szószékről kampányolni, terjeszteni a hülyeségét, és mégis megteszi. Ha Isten nevét minduntalan és egyéni haszonszerzés céljából veszi a szájára, voltaképp istentelenségét és hitetlenségét bizonyítja, amiért őt villámnak kell agyonsújtania. Várjuk a zivatarok szezonját tehát, hogy bebizonyosodjék az univerzum spirituális ereje. Ilyen azonban történni nem fog, mert csodák nincsenek, mint ahogyan boszorkányok sem, vagy talán mégis. Schmidt Mária ugyanis szintén ismeretlen vizekre készül, oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne.

Ő történész volna állítólag, de csak ilyen papír alapú historista, hogy cetlije ugyan van róla, de semmi egyéb nem utal ebbéli minőségére. Ő úgy kurválkodik a történelemmel, mint a főnöke az Istennel, különben is, mostanában inkább kiállításszervező és rendező. Jó pénzért mindenre kapható, de, hogy még a futballhoz is ért – illetve ahhoz sem -, az csak most derült ki, midőn újólag kapott pár milliárdot – jelen állapotunkban már mindegy is, mennyit -, hogy állítson elő egy mauzóleumot szerencsétlen Puskás Ferenc számára. Ő, bár létezése, legendája és halála engemet hidegen hagy, de mégis csak jobb sorsra volna érdemes.

Momentán ugyanis arra használják, hogy igazolják vele a rendszer létjogosultságát, mint ahogyan erre szolgálnak a stadionok és a várt, de soha el nem következő jelenbéli futballsikerek is. Természete ez már a diktatúrának, az alattvalóknak cirkuszt kínál, amivel egyszersmind a külvilág felé szeretné igazolni, hogy okkal létezik, és egyszersmind felsőbbrendűségét is mutatni óhajtja. Sehol a világ boldogabbik részén nem fabrikálnak héroszokat csámpás futballistákból és sánta atlétákból, állami szinten legalábbis nem. Meghagyják ezt a jogot az elvadult szurkolóknak, amilyen állatfajta viszont mindenhol akad.

Csak nálunk übermensch azonban a kereplős, sípos, dobos ember, aki himnuszt énekel minden kilométerkőnél, ami gesztustól mindenkinek állva kéne pisálnia, mert ez a hatalom szerint olyan szakralitás, mint a szent jobb, vagy a Dunán úsztatott korona. Már ebből is kitetszik, hogy zavarok vannak az erőben és az értékekben, hogy az alattvalók hitét és rajongását mesterségesen építgetik és terelgetik, amit közkeletűen manipulációnak neveznek. Cipollai játéknak csupán, amitől egy igazi hívő sugárban okádna, s hogy ez nem történik meg, mutatja, hogy országunk csak a képeskönyvekben keresztény, s annyira, mint a veréb a kockakövön.

Most mégis arra gondoljunk elsősorban, hogy mivé lesz a hatalom manipulatív kezében szerencsétlen Puskás öcsiből, akit most majd Schmidt Mária bekap, megcsócsál és Dózsa Lászlóként öklendezik vissza, mint egy cirkuszi lovat. Így veszíti el hamvasságát, így faragnak bálványt belőle, és úgy jár ő is, mint bármi, ami Orbán közelébe kerül kokárdától kereszténységig, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, rosszabb esetben pedig kiköp. Úgy leszünk vele, mint Sheldon, aki egyszer tehetetlenségében, számba véve, ki és mi maradt neki a barátai közül, így kiáltott fel a hűtőhöz lépvén, Wolowitzot is utálom.

Láthatjuk, hogyan kebelez be mindent a hatalom a saját érdekei szerint, hogyan zabálja föl, zülleszti le az országot kampányeszközzé, amitől az embernek elmegy a kedve az élettől. Mert azt veszi észre hirtelen, hogy mindenre ráül a pátoszos köd, a narancsszínű mocsok, hogy nem elég Orbánnak az ország pénze, a lelkét is akarja, hogy innen menekülni kell, ha nem akar robot lenni. Puskás is elveszik, mert szobrot faragnak belőle, bár nem tehet róla, csak egy kicsit. És ez nem gyűlölet, hogy félreértés ne essék, hanem a hatalom és annak képviselői iránt érzett megvetés, ilyen szordínós, permanens hányinger, ami azonban inkább megeszi a lelket, mint a pofánverés vágya.

Így válik élhetetlenné az ország, ezért menekül mindenki, mert felfedezi, hogy amit szeretett benne, az enyészeté lesz, mert fölzabálja a téboly. És erről az oromól visszanézve elátkozott hazánk füstölgő romjaira érti meg igazán ez ember Ray Charlest, aki a sötétségbe zárva így kiáltott fel egyszer, amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal ás várom a halált. Hát, így valahogy.

Meg a bőrkéje a Dezsőnek. Az sem nagy gond, ha csülökkel együtt megy a dolog, mert, hogy legyen húzása, ettől úszkálnak majd karikás, sárgás foltok a színén. Meg, ha füstös, az sem óriási riadalom, csupán a zamata miatt. Továbbá csirkenyak is óhatatlan a kellő szopogatás kedvéért, és még a szárnyasnak a mája. Ez olyan kellemes, olajos érzést ad a szájpadlásnak, és ha már a baromfiudvarban járunk, a szíve, meg a zúzája. Ezek külön örömök.

Mindezeket jól megmosogatjuk, a májával vigyázunk, nehogy az epe belerondítson nekünk. Föltöltjük a fazokat – nem a lábost, abban vízszintesen alkotunk, de mi most függőlegesen szeretnénk – hideg vízzel, és aláeresztjük a lassú tüzet. Ez külön művészet, hogy épp csak gyöngyözzön, alig is forrjon. Fával, szénnel, gázzal meg a villannyal úgy kell bánnunk, akárha gordonkáznánk valami szerelmes darabot.

Ez mindeddig az alapozás, a fundamentum, ami után a mesterember megpihen, és kortyol, majd megtörli izzadó homlokát, és körülnéz a fűszerszámok után. Sózza az alakulmányt, de nagyon óvatosan, szinte tétován, és ezt majd a hosszú születés alatt folyamatosan ellenőrzi kanalával. Olyan tízpercenként, miközben ismét kortyol, mert a gőzök a kontya alá csapnak, és akkor rakja bele, ami kell, mert ez így csak húslé, a leveshez semmi, de semmi köze egyáltalán.

Egy közepes vereshagyma teljes szépségében, valamint egész bors, apró maroknyi. Minimum hét-nyolc gerezd fokhagyma, hogy majd ragadjon az ember keze, de mégis inkább az íze miatt. Csöppnyi kömény, titokban, mert szentségtörés. És aztán tovább. Paradicsom kettébe vágva, zöldpaprika csumája, és egy cseresznye is – a paprikából -, egészben, hogy csak lazán legyen mérges. Egy szép, nagy krumpli, kelkáposzta levele, fejes káposzta tönkje.

Sárgarépa, hosszában szelve négyfelé, meg fehér is, ugyanígy. És a karalábé, kockákban meg a karfiol virága, de csak kevés. Mindezt a műbe tesszük, és várunk, figyelünk. Az első jelek, hogy készül már és alakul, ha barna hab jelenik meg a felszínen. Ezt lekanalazzuk, és emiatt egyfolytában óvjuk és vigyázzuk, ami születik nekünk. Ezt a habot kistányérra tesszük. Amikor már habunk sincsen, akkor, pár óra teltével egyet szusszanhatunk, hagyjuk zümmögni az egészet, és a mosatlan dolgokat odébb rakjuk, hogy majd valaki foglalkozzon vele. Mi ilyenre nem érünk rá.

Mert ki kell választani a tésztát. Ez lehet cérna, ami csak egy bizonyos zöldségesnél kapható a város másik végében, vagy az anyu reszeltje. Ez külön művészet. Ezt meggyúrni, toszogatni, nyomogatni – csak tojás és liszt -, aztán lereszelni, és száradni tenni a kamrába. Egy két nap után zacskóba porciózva várja a véget, mintha Ray Charles lenne. Ő muzsikálta nekünk, amit főzés közben hallgathatunk is: „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt. Most tele vagyok blues-zal, és várom a halált.” Ezt inkább fülhallgatóval élvezzük.

Előbb-utóbb elérkezik nekünk a szűrés ideje, ami külön ünnep, maga az aktus. (Ne vihogj!) Két tányért készítünk elő, amibe a dolgok kerülnek, a húsfélék, meg a zöldségek. A szűrőt egy másik fazokra helyezzük, és óvatosan meregetjük a levet, ami már szinte leves, de még nem egészen az. Amikor a cupákok előbukkannak a mélyből, azokat igen óvatosan rakjuk a tányérokra, míg el nem érjük az alját. Ekkor már a lakás gőzöktől terhes, a falak is isszák az illatokat, de még így sincsen vége.

Be kell főzni a tésztát. Erre megint külön edényünk kell legyen, amiben vizet forralunk. Amikor már bugyog és lobog, akkor belevetjük a cérnát a zöldségestől, vagy a reszeltet anyutól. Egyet lobban, és máris lekapjuk, egy másik edénybe leszűrjük, és merünk rá a léből, ami ilyenkor már sárga, zsíros, és isteni. Megterítünk. Az asztalra kerül a két tányér a húsokkal, zöldségekkel, egy fazok a natúr lével, egy meg a tésztással, és még – ja! – egy kistányér a megvágott petrezselyemnek, amit csakis messzi vidékről lehet beszerezni, de kell, ha odakint méteres a hó, akkor is. Készen vagyunk hát, és megpihenünk. Igaz, hogy a mosatlan elárasztja a konyhát, a tányéroknak, amiből aztán ennénk, alig jut hely az asztalon, de megcsináltuk, és mégis itt vagyunk.