A maszk az új gumicsizma, a vírus az új migráncs, Magyar György az új Soros. Semmi sem változik, csak Orbán csúszik egyre lejjebb a hatalom-alkoholizmusban, olykor elvonási tünetei vannak, ilyenkor ordít a téren. Putyin, Erdogan se kutya, sőt, ha lehet, még nagyobb sátánok, mint a miénk, de ilyenre azért nem vetemednek, hogy egy Facebook fénykép miatt kivitessék magukat a reptérre csomagokat nézni. Egy diktátor is lehet elegáns, ez a miénk nem az, megőrizte parasztgyerek-jellegét, ilyképp térdünket csapkodva kellene kiröhögnünk, ha nem a mi bőrünkre menne ki a játék, de arra megy. Politika lett a járványból, és ezek a jellemtelen férgek tapicskolnak benne.

Eléggé unalmas volt hallgatni, hogy hónapokon, éveken keresztül az ellenzék, és mindenki, akinek nem tetszett a pofája, bevándorláspárti volt. Most mindenki víruspárti, aki rajtuk kívül áll, és ennek a fele sem tréfa. Mert, míg Jolán néni ugyan rettegett, hogy turbánosok megtosszák és elveszik a keresztény kultúráját, és ezt a félelmet a kedves vezető és aljas csapata szeretettel táplálgatta is, most új alapokra helyezték a játszmát. A közvetlen halálfélelemre játszanak rá, az elemi ösztönökre, miszerint rajtuk kívül az egész tágas világ Jolán néni életére tör, miközben éppen ők szarják keresztbe a legelemibb előírásokat is, mondjuk épp a parlamentben.

Vagy mindenütt másutt. Ez az ő bajuk, viszont tudatlanságra és félelemre alapozni a hatalmat olyan középkorias, de a gondolkodásuk minden téren úgyis feudális, tehát nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ezt a királyság jeleget erősíti egyébként mostanság Orbán médiatevékenysége is. Hajlamos volt eddig is a megváltó szerepében tündökölni, most lubickol a gyönyörökben, míg meg nem feszítik. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor személyesen aggatja az átvett maszkokat jól kiválogatott, letesztelt, tünetmentes nyugdíjasok orcájára, ha már az óvodák bezártak, és nem lehet pöttyös labdát osztogatni, ami biztos terep volt ezidáig.

Ez csak a cirkusz része, a színjátéké, mert alig leplezetlenül a válságos helyzetet arra óhajtja használni a galerimaffia, hogy bebetonozza a hatalmát végleg és visszavonhatatlanul. A kilencven napos felhatalmazás nem elég, korlátlan idejű kellene, s amiért ez nincs meg, az ellenzék víruspárti. Most azt kell eldönteni, hogy ez aljas vagy alávaló, esetleg ocsmány ténykedés és létmód, tessenek eldönteni. Nekem volnának más jelzőim is, de akkor meg azt mondanák rám, hogy mocskos a szájam. Az. S nem restségből vagy önös szándék miatt, hanem kényszerítő erők okán, hogy az ember tehetetlenségében nekilát ordítani, s ezt nem lehet virágnyelven.

Úgy tudnám jellemezni a helyzetet, mint mikor A rettenthetetlen című filmben Mel Gibson William Wallace-ként, midőn épp koncolták őt föl a király pribékjei, beleordította a halálába, hogy szabaccság. Így vagyunk épp most. Hogy a mi királyunk épp egy sugárhajtású gép rakterében fosztorgat nejlonokba rejtett maszkokat, az csak azt mutatja, a kor változott, a módszer nem, a tudatlanság erő, a szabadság szolgaság a klasszikust idézvén. Karanténban fölerősödnek az ember érzékei, szinte hallja, ahogy a gyönyöröktől Orbán szuszog, s amikor ettől sugárban kezd okádni, még nem tudja, hogy a kórt kapta-e el, vagy csak a kedves vezető váltja ki a bajt. Ez utóbbi, egyelőre.

Ezek a váciak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat, nem a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, mert a társadalom gondoskodik bajba jutott tagjairól, ha arra méltónak tartja őket, nem kerül sokba és nem tart sokáig. Akinek magyarok rombolják le a nappaliját a megsütött gránátjukkal, kapnak fedelet, akinek az egész országát bombázza szarrá Putyin, Erdogan és mindenféle csatlósaik, azok minden erkölcsi aggály nélkül pusztulhatnak a tengerbe, éhezhetnek a kerítés mögött, mert az irgalom ezek szerint nem egyetemes kategória, hanem csak a kiválasztottaknak jár.

Ennél még egy tigris is erkölcsösebb, az oroszlánkölyköt szoptató kutyába pedig több együttérzés szorult, mint az üldözött keresztényekbe. Ez abból is megmutatkozik, hogy kies városomban a belváros rohadtul keresztény képviselőjét zavarták a hajléktalanok, ezért leszereltette a padokat, hogy ne legyen hol ücsörögniük. Nos, ettől még ott vannak, csak most álldogálva hajléktalanok, és épp a templom előtt ácsorognak, ahová a decens keresztények járnak, akiket a padokon zavartak. Most azonban ők azzal vannak elfoglalva, hogy eltüntessék a szenteltvizet, mert attól is el lehet pusztulni.

Keresztényeink féltik a nyüves életüket, lefóliázzák a gyóntatószék rácsát, nem fognak kezet istentisztelet után, Krisztus testét sem dugiszálja a szájukba a plébános, és közös pohárból iszogatva sem dicsérik az urat. Mert kiderült, hogy a tízparancsolat szart sem ér, és Kásler is hiába adott milliókat az evolúció tagadására, amikor a vírus az orra előtt mutálódik, bizonyítva, hogy kinek van igaza. Einsteinnek vagy a kétezer évvel ezelőtt deliráló kecskepásztoroknak, amire teológia épül, hogy képtelen logikai csavarokkal igazolják a lázas vízióikat, s ha már nincs érv, akkor azt mondják: csak.

Ez a hit: a csak. Annyit is ér, mert például olyan mohamedán irániak, akiknek amúgy a vallása tiltja az alkohol fogyasztását, abbéli – ezek szerint magasabb rendű – hitükben, hogy az alkohol hatásos a koronavírus ellen, halálra itták magukat. S ha ez nem lenne tragikus, ironikusnak volna nevezhető, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Már csak az a kérdés, hogy ez a mi életünkben (halálunkban) bekövetkezik, vagy még várni kell rá egy kicsit. Nem lesz egyszerű, mert mindig azok visítanak a legjobban az elmúlás ellen, akikre állítólag a mennyország vár.

Ha nincs tétje, mindenkinek nagy a pofája, de, ha körülötte kezd el lóbálni a kaszás, előtör az organizmusokból a vinnyogó nyüszítés, hogy vegyen el akármit is az úristen, csak ne az ő nyüves életét. Erre a legjobb példa, hogy szintén a városomban a nyájas olvasók szidták a sajtótermékeket, hogy csak kattintásvadász módon riogatnak ezzel a vírussal. Amikor viszont kiderült, már erre is lehet fertőzött, elkezdték a sajtótermékeket hívogatni, hogy ők érintkezhettek-e vele, amikor leomlott az érinthetetlenség burka, már odalett a nagy arc, csak a befosott óvodás maradt.

Mindenki így jár, aki hazudik magának és a világnak. Emlékezzünk arra a képre, amikor a tetves, bolhás, szakállas Szaddámot húzták elő a rókalukból, így tűnik majd el az erkély biztonsága is, így omlanak le a díszletek. Épp most mutatkozik meg a hit illékonysága, a civilizáció tehetetlensége, az, hogy az élet milyen sérülékeny, és semmi köze magasabb rendű dolgokhoz. Bizonyos baktériumok túlélik a világűr iszonyatát, a csótányok már millió évek óta itt vannak, míg az ember jobb esetben is csak pár tízezer éve. Azóta készül a halhatatlanságra, és ebbe fog végül belepusztulni.

Az a fogalom-komplexus, amelyet Orbán Viktor alakja jelent, ha némán, ha kimondatlanul is, de ott hat a karcsún feszülő új hidakat, az új palotákat, új gyáróriásokat, az új városokat, stadionokat, az új embertípust, új emberi érzéseket és gondolatokat megéneklő minden magyar versben. Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a keresztény építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, az új, keresztény-realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve.

Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben „szó van”, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás. Jelen dolgozat nem ebben a szélesebb értelemben vizsgálja Orbán elvtárs alakját, mint költői témát. Hanem szűkebb, szorosabb értelemben. Azt a költészetet veszi szemügyre, amelyben Orbán Viktor alakja közvetlenül is feltűnik, amely népünk és Pártunk vezérét nemcsak alkotásain, eredményein és hatásán keresztül, hanem direkt módon, alkotó, harcoló személyében ábrázolja. Azok a költemények, amelyek Orbán Viktor alakját vetítik elébünk, mindenek előtt azt a mélységes bizalmat és szeretetet sugározzák, amellyel népünk övezi nagy tanítómesterét.

Költőink szívesen és megindultan emlékeznek azokra a napokra, mikor – a kommunista elnyomás alatt – Orbán elvtársnak még csak a neve, a híre járt varázslatos vigaszként szájról-szájra, bizalmat öntve a csüggedőkbe. Megéneklik költőink azt a varázslatos személyi hatást, amely alól senki sem tudja kivonni magát, akinek módja nyílik az Orbán elvtárssal való közvetlen érintkezésre. Demokratizmus és humanitás nagy építő élményei ezek a találkozások. Például „A mérnök szólt”:

„Hivatott s mint a társát, úgy fogadott és beszélgettünk ketten.
Őrá gondolok. Kemény kézfogását, már három stadionba beleépítettem.”

Feltűnik költészetünkben annak a pillanatnak a képe is, mikor a felszabaduló nép költőfia először pillantja meg a vezérnek annyira áhított nevét:

„És akkor egy esőverte plakáton
az Ő nevét láttam meg – ma is látom –
hogy megjött Budapestre – Felcsútról,
egy világot értettem én meg ebből,
egy országot, mely csupa seb és rom volt,
csupa öröm és csupa fájdalom volt,
egy népet, amely most talált honára,
s lábadozva figyelt az Ő szavára.”

A népi bizalom és szeretet egyensúlyban érzi magát azzal a szeretettel és bizalommal, amely Orbán Viktorból árad az ország népe felé. Az a személyes portré, amely költészetünkben Orbán elvtársról kialakul, s amely pontosan fedi a népünk képzeletében élő vezéri arcot, csakúgy árasztja a meleg érzéseket. Ebben a mosolyos derűben a világszemléleti, a politikai optimizmus ragyogása érzik, nyilván ezzel magyarázható mély hatása is.

De a mosoly nem az egyetlen vonás, amelyet Orbán elvtárs emberi egyéniségéből megörökített költészetünk. Felvillan a vezér alakja az országos gondok között, egyik népszerű fényképe formájában, a tanító, a mester eszményi alakjában. Néha a jellegzetes derű a jellegzetes komolysággal együtt, tehát lényegi teljességében csillan fel a művészi ábrázolatban.

A nép érzésvilága a tömegek felé áradó szeretetet, gondoskodást, a tömegek sorsáért érzett felelősséget önkéntelenül összekapcsolja az „apa” fogalmával. Gondoljunk – a műköltői hangulatú, késői keletkezésű „Árpád apánk” mellett – a gyökeresen népi „Kossuth apánk”-ra. Költőink képzelete itt is népi karaktert mutat: Orbánhoz való viszonyát legtöbb költőnk az apa és a gyermek kapcsolatával véli leghitelesebben kifejezhetni, érzékeltethetni. Némelyikük arra az időre, amikor még nem érezhette magán Orbán őrző szemét, úgy gondol vissza, mint az apátlan árvaság éveire.

Az apa-képzettel szorosan összefügg az Orbán Viktor alakjából sarjadt költészet gyermek-motívuma. Most nem arra gondolunk, hogy a nép, a költő Orbánnal, az apával gyermekként áll szemben. Hanem arra, hogy népünk és költészetünk Orbán elvtárs emberi vonásai között különös gyöngédséggel és megindulással fedezi fel tanítómesterünknek a gyermekek iránt érzett őszinte szeretetét. Az a meleg gondoskodás, az a dédelgető figyelem, amelyet Orbán Viktor az apróságok iránt tanúsít, sok költői tükörképben csillan vissza. Orbán derűs szeretete a boldog gyermekkor záloga, amely megmutatkozik az alábbi kis óvodás versikében is:

„Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!
Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Pusztuljon a libsikomcsi egy szálig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!”

Dolgozó népünk – és részben ez is Orbán páratlan emberi közvetlenségével magyarázható – úgy érzi, hogy Orbán elvtárs a nép minden egyes fiával személyes ismeretségben van. Ennek az ismeretség-érzésnek nem feltétele a tényleges ismeretség, még csak az sem, hogy aki ezt érzi, valaha is látta légyen Orbánt. A mosolygó fényképek mély humanitása, a szájról-szájra szálló hírek és emlékezések, Orbán pregnáns, magvas mondatai, szólásai, a népért való harca és alkotásai olyan közel viszik őt népünk minden fiához, hogy mindenkiben élni kezd a „személyes ismeretség” illúziója.

Orbán jelentőségének nagy méreteit éreztetik költőink, mikor népünk vezérét a magyar történelem nagy folytonosságába állítják be, a magyar szabadságharcok vezetőinek sorába, mikor a Párthoz való viszonylatát jelzik, amikor Orbánt Putyinhoz való kapcsolatában ábrázolják.

Orbán Viktor alakja a szabad évek magyar költészetében, noha távolról sem teljesen, de sokoldalúan és híven tükröződik. A forradalmi romantikával izzó keresztény-realizmusnak nem egy sikerült darabját találjuk ebben a költészetben. Azok a versek, amelyek Orbán Viktor alakját valóban ihletett erővel állítják tömegeink elé, a nép nevelésének nagy feladatát végzik: segítenek az alakuló új embernek a nagy mintához, Orbán elvtárshoz való igazodásban. Költőink eleven és őszinte Orbán-élménye szerencsésen hat az esztétikai megformálás síkjában is. Líránk, amely különben elég sűrűn mutat sematikus vonásokat, az Orbán-versekben többnyire a lélegző, életszerű ábrázolás útját járja.

(Ui: Láttam a felhívásukat, mint polgári értékeket valló egyetemista, és ez alkotásra ihletett. Ilyet naponta hármat tudok, esetleg négyet. Üdvözlet, várom a hatvanezremet.)

Úgy vagyunk ezzel, mint amikor Leonard azon tűnődött, honnan datálja a Pennnyvel zakatoló szerelmét, mert annyiszor szakítottak, és oly sokszor kezdték újra, hogy fix időpontot megadni egyáltalán nem lehetett.

Ilyképp Orbán et. megzakkanásának kezdete is bizonytalan. Már Nagy Imre újratemetésén különös, tébolyult fények tündököltek a szemében, aztán voltak más mérföldkövek is, de a totális leépülés dátuma teljesen biztos az annalesek számára, és ez a 2017-es, nagy, húsvéti interjú, amellyel az összelopott médiája telefosta az egész országot.

Hogy ebben miket delirált össze sorosilag és migráncsilag e leépült szellemi állapot következtében, nos, az voltaképp teljesen érdektelen, két momentumra – nem a nagybetűsre – viszont nem árt odafigyelni, s ezek közül az egyik, hogy: „Idén a politika felkavarta a nagypéntek csendességét, és ricsajjal töltötte meg a nagyhetet.”

Újsütetű és régi vágású diktátorok el nem hanyagolható tulajdonsága, hogy fingjuk sincs a valóságról, és arról, mi kavaroghat „szeretett” népük lelkében, ami tartalmak csak a végső tetemre híváskor szoktak fájdalmasan kiderülni. Ezt a veszélyt hordozza magában a burokban élés.

Orbán et., amióta Gyurcsánypatás megkóstoltatta vele az anyaföldet felmosórongy formájában, kizökkent az időből, és ellenvéleménnyel nem igazán találkozik immár uszkve egy évtizede. Ráadásul csicskái és a saját médiapincsijei mutatják meg neki a világot, ami óhatatlanul torzulást eredményez.

Az egész héten szinte permanensen zajló tüntetésekről az derült ki a házi készítésű hírekből, hogy vagy nem jött össze a kritikus tömeg (by: Origo), vagy egyáltalán nem történt semmi sem, lásd Mészáros et. megyei lapjai. Így válik a közel százezres tüntetésből ricsaj.

Prime zakkant miniszterünk lelkének másik fájdalma, hogy a ricsajozók „borzalmas dolgokat skandálnak”. Nem tudja tehát, mi az a borzalom, hiszen a „hazaáruló”, „putyinbérenc” meg ilyenek, kamaszlányok emlékkönyvébe valók ahhoz képest mondjuk, hogy „lámpavasra vele”, de ha így megy tovább, még ez is bekerülhet a szótárba.

Viszont ebben nem vagyok teljesen biztos, hiszen a mostani elégedetlenek nem a szovjet érában szocializálódtak, mint Bayer ötös számú tagkönyv, sőt, miniszterelnök úr/elvtrás maga is, hanem Európában, és az fáj nekik, hogy onnan akarják őket eltávolítani.

Ezt Orbán et. tulajdonképpen nem értheti, hiszen elmesélte már nekünk azt is, hogy az előző rendszerrel nem az volt a baja, hogy olyan volt, amilyen, hanem, hogy nem megfelelő emberek, tehát nem ő maga dirigált benne. S mit ád Isten, mire újjáépítette saját használatra, akkor meg szar kerül a propellerbe, mert a semmiből előkerül sok-sok megvilágosodott fiatal, akik kiröhögik őt, meg a helytartóit is.

Illetve legutóbb már programot is adtak a választási rendszer átalakításának meghirdetésével, ami szép idea, csak nem kivitelezhető. Volt szerencsém ugyanis olvashatni e tárgyban egy bérkommentelő gúnyolódását, miszerint ehhez először kétharmaddal kellene nyerni, majd akkor sikerül.

Hiába szerettem volna megfojtani csak úgy virtuálisan, mégis be kellett látnom, hogy ennek a baromnak igaza van. Azért is legfőképp, mert miközben Budapesten reng a föld, itt, minálunk, az ország peremén langymeleg vizeken vitorláznak a népek.

Ilyen bódult és leszadált állapotban lesznek egy év múlva is bizonyosan szerte a vidéken a panelprolik és a keményen dolgozó kisemberek, következésképp a NER megbuktatása a fülkékből nem igazán várható. Éppen ezért nem látható a forgatókönyv, mert olyan Ceausescu-félét bár szívesen néznék, mégsem óhajtom igazán.

Így bármily hazaáruló gondolat is, abban bízhat az ember, hogy az EU megvonja kies hazánktól a pénzügyi támogatást, mert legyen ettől bármilyen szar is a polgártársaknak, jelenleg ez látszik egyedül életképes forgatókönyvnek a diktátor bukásához. Aztán majd minden kiderül.

Semjén különben meg kitörölheti pállott seggét a papírjával, Dzsahangiri egy senki, egy nímand, ugyanis az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-ben elfogadott alkotmánya, amely a mi alapizénkhez hasonlatos, azt rögzíti, hogy azon a messzi tájon a legfőbb hatalom Istené, aki nem Jézus és az ő papája, meg a Szentlélek. Sokkal inkább Allah, akinek nevével a szájukon hajtanak kamionokkal a mi Istenünk bárányai közé, ami miatt – állítólag – építkezik egyetlenünk gőzerővel a határokon, és tart fenn másfél éve harci készültséget nem csak a kerítések melletti latyakban, hanem az egész lebutított médiájában is.

Az erdélyi lovas egyébként nem Németh Szilárd görög-latin kultúráját megvédeni indult abba az országba, ahol minden hatalom a Legfőbb Vallási Vezető kezében van, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka, de ellenőrzést gyakorol a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom fölött is. Ilyképp ez az a berendezkedés, amely ideális lenne a felcsúti libapásztor számára, de Semjén mégsem azért ügetett olyan messzire, hogy ezt a mintaszerű középkori társadalmi berendezkedést tanulmányozza és importálja még egyelőre talán. A rezsissel meg majd a kocsma előtt lerendezik a dolgokat, mint Orbán rajongott férfi ideálja.

Amikor a mi Zsoltink annak örvendett felhőtlenül, hogy megállapodást kötött arról, Magyarország hitelezi az iráni atomprogramot nyolcvanöt millió euró (azaz huszonhat milliárd forint) értékben, és még, hogy száz iráni diák magyar egyetemekre jöhet tanulni, valamint, hogy Irán és Magyarország közösen kis atomreaktorokat épít, amelyeket Afrikában és Ázsiában adnának el, nos, éppen akkor Haszan Róháni elnök Putyinnal telefonozott, én pedig hangosan felröhögtem, holott éreztem, hogy sírni volna jó.

Ők ketten együtt ítélték el az amerikai agressziót, a Homsz tartománybeli szíriai légitámaszpontra mért amerikai légicsapásokat, és a nemzetközi jog megsértését emlegették. Putyin pincsijének valaga vége, Semjén tehát ekkor abszolvált személyes látogatást a modern kori Sátán birodalmában, mint ahogyan ez a pincsi szintén kremli noszogatásra zülleszti az Uniót, hogy onnan már el is akarják távolítani, és akkor elindulhatunk vagy a sztyeppékre, vagy a sivatagba, tevekaravánok ingó ütemében.

Viszont így rohadt nehéz lesz Trumppal, akinek érkezését úgy ünnepelték, mintha a megváltó szállott volna alá a légből.

Az év eleji euforikus hangulat azonban immáron elfeledődött, egyetlenünk újra fordult egyet a tengelye körül, és megint mást mond, mint amit csinál, mert ez a veszekedett természete neki, vagy egészen közönségesen elment a maradék esze is. A magam részéről ezt az utóbbi diagnózist írnám a zárójelentésbe, mert már nem is kaméleon, hanem stílszerűen dervis, annak is a kerengő változata, aki imával és tánccal kerül közelebb Allahhoz, mivel misztikus kapcsolatban áll vele.

A vége ennek az egész delíriumnak a halveti dervisek ideális állapota lesz, akik szűk zárkában élnek (esetünkben zárt osztály vagy éppen cella, gusztus szerint), alig is esznek, a Koránt olvassák, és legfőképpen Allah hét nevének (eszmá-i szebá) ismételgetését gyakorolják kitartó buzgalommal.

Ilyen szellemi magasságokra még alkalmas a mi kedves vezetőnk, másra nem nagyon, amit a muszlimokkal éppen megkötött szerződése is mutat, amiből kitetszik, a világ nem úgy működik, mint ahogyan ő azt elképzeli. Mert atomprogramra kölcsönt adni Iránnak nem sok jót jelent az álmoskönyvek szerint, de ezt majd Putyinnal megbótolják, lesz is Paks2-ért felelős bárca nélküli miniszter a kormányában. Ennél sokkal érdekesebb a száz iráni egyetemista, akik majd megérkeznek, betelepítik őket mintegy az országba, megkerülve a kerítést, és aki ezt érti, annak a megfejtésért hangszórót adok.

De még ennél is meseszerűbb, hogy a szerződés szerint mi majd a kedves irániakkal szakmányban gyártunk a sufniban apró kis atomreaktorokat, és azokat afrikai bolhapiacokon áruljuk a gyékényről. Két kérdés azonban óhatatlanul fölbukik az emberben ilyenkor. Hogyha ennyire megy ez nekünk, akkor mi a jó francnak ide a Roszatom, a másik meg, hogy miért hazudik a bagázs már megint.

És ekkor rájöttem, hogy a NER, és ezen belül Orbán et. leglényegét a múlt század harmincas éveiben Szovjetoroszországban fogalmazta meg egy elkeseredett alattvaló, a megfejtés pedig így hangzik: Áll a tribünön, és hazudik. Mi tudjuk, hogy hazudik. Ő is tudja, hogy mi tudjuk, hogy hazudik, de folytatja. És örül, hogy megtapsolják.

Ezt Kobáról, közkeletűbb nevén Sztálin elvtársról állapította meg a hajdani megvilágosodott, de mintha a Kossuth teret tanulmányozta volna minálunk marha nagy nemzeti ünnepek, úgymint Március 15. oder október 23. kapcsán, amely lehangoló napokra tényleg buszokkal hozzák a klakőröket, míg a sípoló tömeget távol tartják az ordibáló vezértől. Hogy legalább neki jó legyen, ha már másnak nem lehet az. Ezen az állapoton pedig sürgősen változtatni szükséges, s mivelhogy az elkurvult ellenzéktől semmi jóra nem számíthatunk, csakis a fiatalság szárazon tartott puskaporában lehet a maradék reményünk, ahogyan az elmúlt napok történései is mutatják.

A gázszerelő pénzét vagy a ládafiában őrzi, vagy földet vesz belőle, esetleg külhoni futballcsapatot. Másba nem nagyon invesztál, mert annak ellenére, hogy szorgalmas tevékenységét a jóisten és orbánviktor ilyen bőségesen jutalmazza, nem szaladt el vele a ló.

Hol van ő attól a dekadens nyugattól, ahol jódógában az ismeretlen pénzes ember teljesen értelmetlen dolgokra veri el a konyhapénzt. Például perverz Hitler szoborra, aminek nincs sokkal több haszna, mint egy futballcsapatnak, de mégis jelzi, honnan ered a világ romlása.

Maurizio Cattelan olasz ember viaszból és gyantából készített egy szobrot Hitlerről, aki épp imára kulcsolt kézzel térdepel. Ezt az alkotást valami távoli Mészáros tizenhét millió dollárért vette meg a Christie’s New York-i aukcióján, ami lovetta majdnem ötmilliárd forint.

Mint már említettük, ez a mi Mészárosunknak négyhavi keresete, ergo ő is licitálhatott volna a térdeplő bajuszosra, ilyen léhaságokra azonban nem veri el a nehezen megkeresett betevőt, nem szivárványos buzi ő, hogy szórja a pénzt. Az aukció a győzelem napján zajlott, ami ad egy kis pikantériát a dolognak, mint ahogyan a magyar törvényhozásban történtek is.

Ezen a napon, amikor szerte a világban – de Putyinföldén igen hangsúlyosan – ünneplik a térdeplő szobor fölötti győzelmet, annyira dolgozott a magyar országgyűlés, hogy csak úgy sistergett a levegő, meg a lovagló ostor. A vízen túl meg elkelt a szobor.

A menekülők szolgáltatták a muníciót az aktuális circulus vitiosushoz több megközelítésben is. A két magyar fasiszta párt – úgymint fidesz és jobbik – egymást basztatta a dohos falak között, magunk pedig megengedőn röhögtünk. A fiatalabb barna ingesek körmendeztek, az idősebb fiatalok vonyítottak, a kdnp meg vetette a keresztet, vagy vadászott éppen. Mind a három tagja.

Egymás fejéhez vagdosták, hogy mindketten hasznot húznak abból, ami meg sem történt, ez ment, és ennek a végtelenített változatai. És amíg zajlott a cirkusz a népek számára, szépen csendben bekúszott az igazi haszonleső, a népszavazás. Szerencsétlen egy megszemélyesítés ez, de a mesében minden lehet. Kérdezd csak meg a gyermeked.

Hogy szavamat el ne feledjem, megszületett a kvóta-népzavazás (amely miatt minden cirkusz van ma ebben az országban) költségvetése. Annyiba fog kerülni, mint a térdeplő szobor, kábé ötmilliárdba. Most el lehet gondolkozni, melyik éri meg jobban.

Én a viaszfigurára szavazok, értelme, jogosultsága sokkal több van, mint a mi Viktorunk agybajának. Másrészt a vízen túli krőzus magának hülye, ellenben ezek itt mind: nekünk. Pláne a mi pénzünkből, ezt el ne feledjük. Meg a nulla egész kilenctizedet. Ezt se. Rakjuk egymás mellé, oly jól mutat: 0.9 – 5.000.000.000. És minden a migráncsok miatt, ugye.

Örömmel látjuk tehát, hogy hülyék nem csak nálunk leledzenek, hanem keletebbre is. Nem lehet véletlen, hogy vigyázó szemeinket arrafelé vetjük, egyetlenünk épp a mongol lovasíjászatot készül tanulmányozni, majd pedig újra meglátogatja az ő istápolóját vagy a Kremlben, vagy egy dácsán. Ő pedig sarokba térdepelteti, és számon kéri, hogy mi a rosseb van azzal a Paks II.-vel. A nagy lenyúlás cikis egy üggyé kezd válni, de Isten segedelmével megoldjuk majd ezt is.

Visszatérve azonban a pátriárkára: nem most ment el az esze. Már régóta a bögyében vannak a homokosok, és nem tudni, hogy vajon a Vörös tér környékén miatta iktatták-e törvénybe, hogy ha azonos neműek csókot adnak egymásnak a nyílt utcán, akkor viszik is őket a gulagra, esetleg a pátriárka nyalja Putyin valagát a baksis miatt, a végeredmény ugyanaz. Minálunk is ez folyik, mint az tudvalévő.

Megyünk vissza a pitypangos középkorba, s ami a legfelemelőbb a tolatásban, hogy ez az irány épp az ISIS nívója felé mutat. Mindezzel viszont nem törődik senki sem, mert a mi totemünk keresztet formáz, és nem félholdat. A szögletes imádni valót pedig valami megmagyarázhatatlan okból tartják magasabb rendűnek a kerekdednél azok, akik az előbbi jegyében üldözik Belzebubot. Ő viszont néha koton formáját ölti minálunk.

De a jelek szerint a körülöttünk zúgó világ végképp kezdi elveszíteni a józan eszét. Lassan mindenki a másik bugyogójában matat, vagy a lingamot fogdossa a boxerben, legyen az házelnök, pátriárka, együgyű plébános vagy IÁ mészáros. Mindezt az észvesztést, amely manapság kezd eszkalálódni igazán, már régebben is előszeretettel neveztem tohuvabohunak, máma azonban magasabb szintre lépünk.

Spengler óta tudjuk, hogy a matematika mily fontos a kristályos gondolkodáshoz, ezért evezzünk tudományosabb vidékek felé. Soha nem látható előre, mi lesz abból, ha embertársunk tangájába vagy vonalkódos alsójába téved kalandozó kezünk. A káoszelmélet szerint ez egy nemlineáris dinamikai rendszer, viselkedése tehát nem jelezhető hosszú időre előre.

Michael Crichton igen érzékletesen mutatja be ezt nekünk a pillangójával, minálunk pedig ez így mutat: megverdesi szárnyát mondjuk Moszkvában, aztán emiatt Budapesten kurva nagy vihar kerekedik. Ezt a Jurassic parkban is tapasztalhatjuk, midőn az áramszünet totális őrületté alakítja az egész rohadt Isla Nublar életét.

A káoszelmélet nagy eredménye tehát annak kimutatása, hogy egyszerű, néhány állapotjelzővel leírható determinisztikus rendszerek is mutathatnak összetett, megjósolhatatlan viselkedést. Mindezt nem ártana a mindenkori despotáknak is figyelembe venni, így ha én Habony volnék mondjuk, erre mindenképpen rámutatnék akkor, amikor taxisok verdesnek a szárnyaikkal épp. Viszont megnyugtatásul: a melegek tehetnek mindenről.

A vers lenne a megfelelő forma, mivel azonban nem vagyok egy elSimon, mégiscsak tagolt mondatokban köll megnyilvánulom. Viszont dolgozok a tökéletességen, ezért keresetlen szavakkal mondom el, hogy ez a mi külügyesünk egészen egyedi teremtmény. Ahogyan a futsalpályáról átizzadt mezben beesett a klubba, azonmód hugyozta tele a zongorát (by Váncsa), nem véletlen, hogy leginkább már csupán teveszaros vidékeken fogadják, amely helyekre világot látni érkezik, más különösebb oka nem lehet az utazgatásra, viszont jól elvan a melegben.

Heigl osztályfőnök úr is elmesélte nekünk anno, hogy a gimnázium kopott padja nem arra való, hogy abban az Isten barma meghúzódjon a kinti hideg elől. Ezek a mi elitjeink viszont nem jártak a Nagy Lajosba, és úgy is maradtak. A mostani zűrös napoknak van rezedás és kéretlen olvasata is, és viszont. A Kövér, az Ákos, meg a többi, aki mostanság kifejtette azt a gyönyört, amely a lelkében leledzik, csak állapotban vannak. Ők ilyenek. Bunkók, nem tehetnek róla, ennyire futja. Hiába adott nekik a teremtő kétmillió elvarázsolt hívő által magas hivatalt, kiegészítések nem jártak a fölkent állapottal. Tutulni ellenük lehet, csak nem érdemes. Galambok ők a sakktáblán, akik fölborogatják a bábukat, odaszarnak, és pöckösen sétálnak föl s alá, hogy győztek.

De egy lófaszt mama, hogy Fletó örökbecsűjét idézzük. Kiválasztotta őket a prímás, aki nem egyéb – ahogyan azt már versbe is foglaltam egyszer – mint pitiáner kombinátor. A sameszoktól mért is várnánk sokkal többet, mint őtőle. Élénk örömmel szemlélem azt is, ahogyan egyetlenünk ivadéka, meg az ő makulátlan ura Miamiban áll épp a saját lábán, miközben a Habony a taknyát szívogatja Ibizán. Az lesz majd a szép történet, amikor a Récsöl beteljesítve női atributumát unokával ajándékozza meg először is a volt egy ember nagybajúszost, másodsorban a saját stadionépítő nemzőatyját. Hogy azt a porontyot nem az Asztrik fogja megkeresztelni, az már hétszentség. Az apát mondott egynéhány keresetlen szót arról, miként látja azt a világot, amelyet a fent nevezettek ácsolgatnak éppen nekünk. Ím, ezeket a teljesség igénye nélkül:

„Ferenc pápa – ezt ne feledjük – nem a posztkommunista világból jött, hanem Latin-Amerikából, ahol a nyomornak emberi arca van; büdös, éhes, sír és az utcán hal meg. Aki ezzel találkozik, az vagy elmenekül előle, vagy azt mondja, hogy tennie kell valamit…A keresztény Európa, keresztény Magyarország utópia, ábránd. Akik az ellenkezőjét hangoztatják, őszintén feltehetnék a kérdést: tényleg a kereszténységünket védelmezzük? Nem inkább a jólétünket, a kényelmünket és a biztonságunkat féltjük?… Ráadásul mi, magyarok, mintha leragadtunk volna az Egri csillagok török- és iszlámszemléleténél. Pedig nem a XVI. század Oszmán Birodalmával állunk szemben…”

Így vélekedett az apát, akinek rohadt nagy mázlija van. Ha most Iványi lelkész lenne – aki volt olyan szerencsétlen, hogy keresztvíz alá tartotta a vezér egyik kölkét a sok közül – máma az okosok által kitagadott pária volna ő is. Ez azért zsenánt lenne, ezért Várszegi úr egyelőre boldog lehet, hogy nem hívják rá a Putyin Szuhojait lerendezni azt az apátságot, ahol ilyen eretnek gondolatok szöknek szárba. És most, hogy így, ebben a prózaversben végigtekintettem az eltelt pár nap történéseit, elégedetten dőlök hátra, pöcsételgetem a távírász kisasszony pucér ülepét, akárha Hubicka forgalmista úr volnék, s az is vagyok. Végül is, vívom a harcot az ellenséggel, miközben szigorúan ellenőriznek.

Abban az – a maihoz képest még mindig békeszerű, de már akkor is fölforgatott ezüsthajós – időkben az a hely még a Gonosz Birodalmaként jelent meg a mára egyre inkább megboruló, és száznyolcvan fokos fordulatot tevő tudatban. És ahogyan a Moszkva téren sem a Red Hot Chili Peppers nyomul ma már, mert sokkal közelebb a lánctalpasok vonulgatásának ideje ott, ugyanígy a világ is összedőlne, ha a mi Kossuthról nevet kapó dohos levegőjű terünkön vonaglana meztelen fölsőtesttel Anthony, erről szó se essék, irgalom atyja ne hagyj el! Így múlik el a világ dicsősége, pontosabban és alaposabban így hülyülnek meg végérvényesen egyes szerencsétlenek.

Illetőleg csak a miénk, a keletebbi mókus mindig is ganaj volt, már a KGB-s időkben is. Ez a saját urunk, amikor még angyalbőrben jelentett, akkor is azt hitte magáról, hogy ma született bégetős, meg ma is. Vagy csak úgy tesz. 1999-ben ezt mondta a Nagy Ő: „Nehéz elképzelni, de az ország 1999-ben a korábban felvett hitelek kamataira 769 milliárd forintot kényszerül költeni. Minden hetedik megkeresett forintunkat erre az adósságra fizetjük. Óriási összegről beszélünk. Ennyi pénzből egyetlen év alatt befejezhetnénk autópályáink építését, kétszeresére emelhetnénk a közalkalmazottak bérét, vagy egy csapásra megduplázhatnánk mindenki nyugdíját.” Az legyen mellékszál, hogy akkor sem az igazság jött ki a száján, de már mindegy.

No most, máma ebből nem sok autópályát építenénk, meg még pláne: egy vonással ennek az ötödét bukta párezer ember a brókerségen, hogy szót se ejtsünk némi háromezer milliárdról. Hogy abból mi mindent lehetett volna csinálni, aztán a lóvé meg seholsesincs, i tak dalse lehetne folytatni – hogy stílszerűek legyünk -, és mégsem ez a veleje a dolgoknak. Egyébiránt annyi pénzt, amiből tizenhat éve még nyugdíjakat akart duplázni, eleddig egyedül a mostanra nemzeti geciológussá átváltozott egyszer volt cimborája zsebelt be közbeszerzéseken. Most meg a veje van soron, és igazából ez volna a lényeg. Maffiaországgá váltunk röpke idők alatt annak minden gyönyörével. Ezt tette velünk az idő, meg maga Orbán Viktor. Ez van most, ez látható: Live at Square Kossuth Budapest. A magam részéről maradnék azonban a Red Hot-nál, érdekesebbek ők, mint ez a bohóc, ugyanakkor várom, hogy elkezdjen dolgozni a homokóra, aminek keressük az alját.

Egyébként mindenről az óvodások tehetnek. Már el is feledtük mi, telepiek a tovatűnő fagyos napokban, milyen az, amikor úgy igazán élik az életüket. Csöndesség volt mindez ideig, de elég volt nekik néhány kósza napsugár, meg az, hogy a varjak eltakarodjanak halált hozó károgásukkal a telep közeléből is, máris kipörögtek a napvilágra. Műanyag dömperjeikkel, motorjaikkal, azok flasztertépő hangjával, no meg elmaradhatatlan éktelen visításukkal legott bearanyozták az egész délelőttöt. Azét a napét, amely szárba szökkentette azt a forradalmat, amelyet nem a Pilvaxban, jóval inkább a sarki fűszeresnél beszerzett mindenféle, az utcán öblögetett istentelen nedűk alapoztak meg. Ilyen sportot sokan űznek errefelé, és mégsem válik mindenkiből lázadó.

Aztán, hogy egy nehéz nap éjszakája melyik honfitársunk lelkének mely rétegét szabadítja elő, ez a problematika még tudományos elemzésre vár. Ez a dalnok, aki a mostani tavaszköszöntő népi játékot előadta, Orbánnal és Putyinnal foglalatoskodott a tartalmi részben, a műfaj azonban meghatározhatatlan volt. Végül is, és összességében a szerenád jellemző jegyeit hordozta magán a pörformansz némi módosulással. A művész nem szíve hölgyéhez óhajtott bebocsáttatást nyerni, hanem a kormányzó urat hajtotta el a jó édesanyjába mandolin kíséret nélkül, mondandójába itt-ott belekeveredett a nagy orosz medve is. Mindez mutatta, hogy az autodidakta nagyon jól eligazodik a világ folyásában, naprakész – mondhatni – a történésekben, ami böcsülendő dolog. De mégis volt valami abszurd bája az egésznek.

Ugyanis, mint a Flinstonoknál, olyan hangulat uralkodott a jólszituált panelek között. Akárha Frédi testesült volna meg a virágba borult jóemberben, aki láthatóan együtt kelt az óvodásokkal, és nem dömper-tologatásban utazott. Hősünk ezen az éjen nem Vilmához óhajtott bebocsáttatást nyerni, csupán l’art pour l’art öntötte a flaszterra lelkének mélyfekete tartalmát, az ablakok azonban hasonképp borultak fénybe, mint boldogabb kőkorszaki barátaink mozijában a záró jelenetben. Itt azonban más kifutást kaptak a történések. Orbán takarodj, ezt a szlogent lopta el a hazaáruló civilektől, ám amikor lelke sötétebbik oldala vette át a hatalmat a közlendőn, akkor egészen cifra, a magyar nyelv gazdagságát a legnagyobb mélységekig bemutató szókészlet buggyant elő belőle egyenesen simicskai magasságokban.

Közkeletűen volt geci mindenki, aki a forradalmár nemes személyiségén kívül állt, maga az egész végtelen univerzum. Mindez jelezte, hogy hősünk még képzetlen az ellenség módszeres kiirtásának dolgában, mit sem tanult a mostanság oly igen élénken regnáló dzsihádista elsőáldozóktól, sem pedig Vlagyimir Iljics Uljanovtól. A permanens forradalom ideájáról mit sem tudott, ő önmagáért és önmagában állt harcban a világgal, ebből is látszott, hogy szemináriumra még járnia kéne a lelkemnek. Egy szerencséje volt, a prófétát nem vette bele szidalmaiba, ki tudja, mi történhetett volna akkor? Így csak annyi, hogy egy, a közmunkában megfáradt sorsosunk unta meg az egészet, és belevisított az éjszakába, akárha délelőtt az óvodások. Hagydmáabbaaaaaaaaa…, és ettől még frédisebb lett az egész, viszont eredményre vezetett. A mókamester éktelen öklendezéssel kezdett okádni, kijött belőle az összes kannás bor, meg az egész lelke. Megdermedt tócsáit kerülgetjük most a szép új napon.