A néni a pongyolájában félt, mert mindenki reszket valamitől. A magyar jómunkásember már a légytől is be van szarva, a zümmögés is harci sziréna neki, erre neveli és dresszírozza őtet a birodalom. Így egyáltalán nem csoda, ha Ferihegyen egy imádkozó muszlim miatt kiürítik az épületet, vagy, hogy fénylő csillagunk talpig golyóállóban csókoltatja a kezeit a nyugdíjasokkal. Még mindig jobb, mintha lovagi páncélban közlekedne, az majd a paranoia következő lépcsőfoka lesz, amely a gumiszobába vezet. Ez nem egyedi dolog, midőn Virág elvtárs Pelikánnál volt látogatóban, és a kölkek eldurrantották azt a rohadt staniclit, csípőből lőtték szét az egész házat a fogdmegek, mert így megy ez.

A Németh Szilárd által fölfedezett, kereszténységbe ojtott görög-római kultúrában nagy hagyományai vannak a beszarásnak. Nekünk ilyen gonosz istenünk van, aki ugyanúgy a tudatlan fosásra építi a birodalmát, mint földi helytartója, az Orbán. Kierkegaard épp „Félelem és reszketés” címmel írta meg ezt a paradoxont. Az ő egyedi gondolkodásában a létezés harmadik szintje az esztétikai és etikai után a vallási stádium, amelyet megelőz a végtelen rezignáció állapota. Azt hihetnéd, hogy az épülő és szépülő keresztény-demokráciában ez igen komilfó gondolat lehet, de a rossebeket. Ilyeneket csak sorosista, részeges valamint liberális bölcsész-köcsögök olvasnak, sőt, szomorúan azt is megállapíthatjuk, a mindenféle pártkatonáknak esélyük sincs semmi jóra.

Még az esztétikai létállapothoz sem értek el, az etikai pedig megmászhatatlan orom számukra, és így isteneznek itt, ami illetlen, de legfőképp hazug dolog. Ilyesmit már úttörő korukban sem volt helyes cselekedni, hiába voltak olyan vidámak, mintamókus fennafán. Most, hogy meg mindenkiből – kivéve a romák – cserkész lett, már késő. De, mivel visszakanyarodtunk a mókusokhoz, jut eszembe, hogy a londoni proletárasszony akkor farag rá igazán, ha szibériai csíkoshoz volt szerencséje, akinek huszonnégy órára terjed a memóriája. Ebből fakadólag el fogja feledni, hogy ott nem talált semmit, és mindig visszatér majd kutakodni. Olyan őrizet kell majd ellene, mint minálunk a Cinege utcában, ahová még egy madár sem röpülhet be, annyira vigyázzák miniszterügynök úr, csatakos álmát.

Ő is fél, ezt tudjuk, pedig nem kellene. A magyar választópolgár ugyanis, akárha a csíkosmókus, kurvára feledékeny, mindig kiesik a likacsos agyából, hogy őt átbaszta a rezsim, és zászlót lengetve tapsol neki. Ennek ellenére nem árt a biztonság – gondolta Czunyiné fideszzsoldos, és törvényt módosítana, börtönnel fenyegetve a politimókusok zaklatását. Eddig sem válaszoltak semmire, most majd kérdezni sem lehet őket. Hermetikusan lesznek elzárva a népek elől, hogy a kényes orrukkal ne érezzék a szagukat. Oroszországban ez már flottul megy, a Pussy Riot tagjai például a VB döntőn szaladtak be a gyöpre, így tiltakozva tehetetlenségükben, ami szép dolog, ámde értelmetlen is. Pláne, hogy mehetnek miatta vissza majd a messzi Szibériába.

Lám, milyen messzeségekbe röpít bennünket egy mókus éhsége, amely megmutatja a fortélyos félelem uralta és igazgatta világot, s egyben bizonyság arra is, hogy a mókus és a patkány közt tényleg annyi csak a különbség, hogy az előbbinek jobb a sajtója. De ezt már tudtuk az idők kezdete óta.

Abban az – a maihoz képest még mindig békeszerű, de már akkor is fölforgatott ezüsthajós – időkben az a hely még a Gonosz Birodalmaként jelent meg a mára egyre inkább megboruló, és száznyolcvan fokos fordulatot tevő tudatban. És ahogyan a Moszkva téren sem a Red Hot Chili Peppers nyomul ma már, mert sokkal közelebb a lánctalpasok vonulgatásának ideje ott, ugyanígy a világ is összedőlne, ha a mi Kossuthról nevet kapó dohos levegőjű terünkön vonaglana meztelen fölsőtesttel Anthony, erről szó se essék, irgalom atyja ne hagyj el! Így múlik el a világ dicsősége, pontosabban és alaposabban így hülyülnek meg végérvényesen egyes szerencsétlenek.

Illetőleg csak a miénk, a keletebbi mókus mindig is ganaj volt, már a KGB-s időkben is. Ez a saját urunk, amikor még angyalbőrben jelentett, akkor is azt hitte magáról, hogy ma született bégetős, meg ma is. Vagy csak úgy tesz. 1999-ben ezt mondta a Nagy Ő: „Nehéz elképzelni, de az ország 1999-ben a korábban felvett hitelek kamataira 769 milliárd forintot kényszerül költeni. Minden hetedik megkeresett forintunkat erre az adósságra fizetjük. Óriási összegről beszélünk. Ennyi pénzből egyetlen év alatt befejezhetnénk autópályáink építését, kétszeresére emelhetnénk a közalkalmazottak bérét, vagy egy csapásra megduplázhatnánk mindenki nyugdíját.” Az legyen mellékszál, hogy akkor sem az igazság jött ki a száján, de már mindegy.

No most, máma ebből nem sok autópályát építenénk, meg még pláne: egy vonással ennek az ötödét bukta párezer ember a brókerségen, hogy szót se ejtsünk némi háromezer milliárdról. Hogy abból mi mindent lehetett volna csinálni, aztán a lóvé meg seholsesincs, i tak dalse lehetne folytatni – hogy stílszerűek legyünk -, és mégsem ez a veleje a dolgoknak. Egyébiránt annyi pénzt, amiből tizenhat éve még nyugdíjakat akart duplázni, eleddig egyedül a mostanra nemzeti geciológussá átváltozott egyszer volt cimborája zsebelt be közbeszerzéseken. Most meg a veje van soron, és igazából ez volna a lényeg. Maffiaországgá váltunk röpke idők alatt annak minden gyönyörével. Ezt tette velünk az idő, meg maga Orbán Viktor. Ez van most, ez látható: Live at Square Kossuth Budapest. A magam részéről maradnék azonban a Red Hot-nál, érdekesebbek ők, mint ez a bohóc, ugyanakkor várom, hogy elkezdjen dolgozni a homokóra, aminek keressük az alját.