Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.

Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.

Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.

Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).

Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.

Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.

Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.

De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.

Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.

A közszolgákat már figyelik, mért ne tennék ezt meg a köz ellenségeivel is, mint ahogy azzá váltam évek alatt. Már nem is tudom mikor volt, hogy a televízió kamerája előtt elszóltam magam, és elfeledve, hogy abban a térben amúgy hazudni szükséges, mégis meggondolatlan kijelentésre fakadtam, amikor kijelentettem azt, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Lett kalamajka és haddelhad, a Hír TV órákon belül ott volt, hogy mondjam el, hogyis volt, én meg azt mondtam, így volt. Ez aztán pörgött hetekig, pedig akkor ez az alak még kormányon sem volt. Most pedig éppen hajóz, aztán szabadidejében leveleket írogat, és örömmel veszem, hogy nekem ezekből nem jut, így biztos lehetek abban, hogy rajta vagyok a listán, olyan lábjegyzettel, hogy ennek nem érdemes küldeni, ez menthetetlenül a rendszer ellensége, kár rá a papír.

Kár volna amúgy is, mert hasonszőrű ország még egy biztosan nincs – ha csak az azeriek nem játszanak -, hogy a polgároknak magyarázom a bizonyítványomat leveleket küldözgetve, mert ilyen nincs, és mégis van.
Dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntett elkövetésének gyanúja miatt. Ezt a szép mondatot nem én találtam ki. A rendőrség volt. Ám sajna nem Viktor ügyében, pedig lehetne, ha már.
Egy minden magyar embert érintő jó hírt oszt meg legújabb, többszáz millió forintért – a normálnál drágább, elsőbbségi küldeményként – szétküldött levelében Orbán Viktor. A napokban többmillió háztartásba eljuttatott kormányfői levél a Magyarországgal szemben 2004 óta folytatott túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséről szóló közlésen kívül hemzseg a csúsztatásoktól. A miniszterelnöktől és pártjától már megszokott háborús retorikai fogás – miszerint „Magyarország egy fontos csatában győzött” –mellett nem meglepő az a kommunikációs húzás sem, hogy a túlzottdeficit-eljárást kiváltó költségvetési hiány túllépéséért az előző kormányok a felelősek, míg az eljárás megszüntetése az Orbán-kabinet sikere. Mivel – magyarázta a kormányfő – a 2010-ben kapott felhatalmazással nemcsak rendbe tették az ország pénzügyeit, de túl is teljesítik a hiánycél feltételeit. Az ehhez szükséges kellemetlen gazdaságpolitikai lépésekről már nem írt a kormányfő. Nem említette a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások „einstandolását”, vagy éppen a lassan már követhetetlen ágazati különadókat. Utóbbiak közül a bankokra kivetett tranzakciós illeték áthárításának elviselését sem köszönte meg Orbán a címzetteknek, hacsak annak nem vehető az a kijelentése, miszerint „ezt a sikert, mi, magyarok közösen értük el.” Erős csúsztatás a levél azon állítása is, miszerint „Az Unió most a tények előtt meghajolva végre elismerte a magyar emberek teljesítményét, a magyar válságkezelés eredményességét”. Orbán arról is írt, hogy „ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár.” Pedig eddig még átmenetileg sem veszített Magyarország egyetlen eurót sem az eljárással összefüggésben, csupán egy rövid ideig lebegtették Brsüsszelben egy 500 milliárd forintos összeg zárolását, de végül ebből sem lett semmi. Valóságos viszont az az ötmilliárd forintot is meghaladó összeg, amit 2010 óta az Orbán-kormány az ilyen és ehhez hasonló „nemzeti konzultációs” levelekre, propagandaakciókra elköltött. A mostani levéllel együtt már tucatnál is több akciót indítottak: Orbán leggyakrabban mind a 8 millió választónak írt, de többször szólított meg szűkebb csoportokat is: a nyugdíjasokat, a közalkalmazottakat, vagy a kistelepülések lakóit, kaptak levelet a rendőrök, a nyugdíjpénztári tagok és a határon túli magyarok is. Legutóbb júniusban a Fidesz rezsicsökkentési aláírásgyűjtési akciójában való részvételt köszönte meg a pártelnök-miniszterelnök – sok esetben olyanoknak is, akiket ez nem érintett. A kormányzati propagandaakciók adatkezelési visszáságait jól példázza, hogy évek óta halott, vagy huzamosabb ideje külföldön tartózkodó embereknek, sőt DK-s politikusnak és családjának is megköszönte Orbán, hogy aláírásával támogatta a Fidesz kampányát, ám az érintettekben az volt a közös, hogy egyikük sem írta alá az íveket.
(Népszava)

Hát elég volt. Meg elég is lesz, és ha a mi prime miniszterünknek ez a hobbija a te pénzeden olvasó, kérlek, háborodj fel és olvass mondjuk Puskint, ha már:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet./ De ha sorsom panasz-szavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad./ Hallgattam eddig, szólni féltem,/ És higgye el, hogy szégyenem/ Nem tudta volna meg sosem,/ Amíg titokban azt reméltem,/ Hogy lesz falunkban alkalom,/ S hetenként egyszer láthatom;/ Csak hogy halljam szavát, bevallom,/ Szóljak magához, s azután/ Mind egyre gondoljak csupán,/ Éjjel-nappal, míg újra hallom./ Mondják, untatja kis falunk,/ A társaságokat kerüli,/ Mi csillogtatni nem tudunk.”

Csillogtatni te sem, aki nézed a bötűket, hacsak nem a villantós horgászatra gondol az ember, amikor az áldozat látszat-valósággal kapja be a csalit.

Mindnyájan halak vagyunk, a tó pedig fogy: mocsarasodik.