De azért máma tényleg Felcsút a világ közepe, ilyen avatás még a Holdon sem volt soha, zenghet a győzedelmi ének, a párttal a néppel egy az utunk. Megyünk is előre a ki nem taposott, ámde mégis nagyon ismerős úton Szent István és Gábriel Arkangyal léptei nyomán, míg visz a hit. A hitünk egy szent Orbánban, és világában, pedig más van.

Jó szokás szerint hajnalban mentem le a boltba, ide a szomszédba parizerért. Vittem a szemetemet is a szokásos zacskóban, és láttam, amint egy ember derékig belemerül a konténerbe, nyilván pirostojást keresett. Nem talált, de pofánkúrt. Tán megijedt tőlem, vagy nem tudom, de amint közeledtem felé, kiugrott a szemetesből, szinte vigyázzba kapta magát, elhúzta a konténer tetejét, és szólt: Tessék parancsolni! Nekem adta, feltárta élete létét, túlélésének esélyeit.

Mert Magyarország jobban teljesít.

Ilyen alakokhoz egyébiránt nem kell hajnalban kelni, jóval egyszerűbb simán, úgy nap közben lemenni az utcára, dögivel vannak, még csak keresni sem kell. Tizenöt éve riportot akartam írni az utcán élőkről, a lábam kiment, míg találtam egyet, ma az ajtómon csöngetnek, és továbbá semmi sem garantálja, hogy két hét múlva magam is ne lennék pirosagyú csöves. Majd meglátjuk.

De vissza az ünnephez, amely nem locsolós, bár lehetne is, a pözsgőt kéne a stadion oldalfalához csapni, akárha hajó volna, a Felcsúton kívüli és belüli valóság ugyanis nem fedi egymást. Itt van nekem, meg asszem a többségnek is a kukásember, aki haptákban pózol annak, aki nem viszi, hanem hozza a szemetet, és életet remél belőle a boldogtalan. Vagy nem. Ahogy így alakulnak a dolgok, azon veszem észre magam, hogy Tolsztoj leszek a vasúti váróban. Ingem már volt hozzá harminc éve, de akkor felébresztett a vasutas a vonaton, és lett immár méla tót a tutajon belőlem.

Avatunk hát, mint ahogyan hónapok óta avatunk. Mindent, a lóhugyos biszbaszt is, mert mindent föl köll avatni. Ám nem tudom, mi lesz a jómunkásemberekkel, akik tettek is valamit, úgymint felépítették ezt a szart, ami még nem piramis, de még lehet, ha el nem basszuk.

Émelygek.

Mondjuk ki, meglehetős hülyén viselkedett, de csodálkozni ezen nincs mit, égette ő már a magyarokat sok helyen eleget. Az volt, hogy hirtelen rázuhant a nagyvilág az utált Európa képében, miután levetette a gumicsizmát a kertje alatt épülő stadionka tövében, bebocsáttatást nyert a klubba, és még arra sem maradt igazán ereje, hogy szokásához híven belehugyozzon a zongorába, nem. Istent látó szeme elkerekedett, szája kitárult, és leste a mágiát maga előtt, azt az embert, aki amúgy a magyarok esküdt ellensége, hiszen hányszor ejtett ki már bennünket az utolsó pillanatban gólt rúgva, ó én édes Istenem. Külön szerencse, hogy nem épp egy ilyen találatért kapta ezt a díjat, mert az pikáns kaland lett volna. De Viktor akkor is megjelent volna ott, ez bizonyos, mert az élmény megfizethetetlen. De mégis, mi a jó francot keresett ott? Az index szerint ezt:

„Mi jöhet még? A 2014-es futball-vb döntőjében Orbán Viktor végzi el a kezdőrúgást a Maracanában, vagy ő lesz az UEFA elnöke? Egyáltalán nem találom hétmérföldes hülyeségeknek ezeket a felvetéseket, hiszen Orbán Viktor futballkarrierje már tényleg csak akkor juthat ennél feljebb, ha a kettő közül legalább az egyiket megcélozza. És egyik sem lenne annyira kínos, mint a tegnapi díjátadó. A FIFA – amely a legkisebb politikai akciót is szankcionálja – jelenlegi züllöttségét, elnökének totális leépülését semmi sem bizonyítja jobban, minthogy egy regnáló miniszterelnököt felengedett az egyébként totálisan pártsemleges színpadra, hogy 2013 legszebb góljának járó Puskás-díjas Zlatan Ibrahimovićnak a népszerűségében fürödjön egy kicsit. A magyar miniszterelnöknek ez a gesztus nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen a belpolitika inkább saját ellenfeleinek vitáitól hangos, így neki csak annyit kell megmutatnia, hogy nemzetközi színtéren partnernek tekintik, aki hitelesen képviseli Puskás Ferenc szellemi és materiális örökségét. Orbán Viktor ezt magabiztosan felvállalta, és senkinek eszébe sem jutott, hogy rámutasson, amit ő képvisel, az inkább Puskás Ferenc nevét és hagyatékát lenyúló falusi középcsapat, és eléggé veszélyes, ha az embereknek Puskás Ferencről egy idő után a Felcsút és nem pedig a világ egyik legjobb futballistája fog eszébe jutni. Orbán hétfői színpadi szereplése azért is érthetetlen, mert az elmúlt négy évben Puskás Ferenc özvegye, Bözsi néni is adott át díjat, és ő most is ott volt Zürichben, tehát kényszerűségről nehezen beszélhetünk, és azt sem tudjuk, ki kezdeményezte Orbán szereplését. Persze az is lehet, hogy Orbán nem aktuálpolitikai okokból, hanem amiatt lépett a színpadra, hogy magát a futballvilág egyik fontos szereplőjeként építse fel. Ez már nem is olyan hülyeség, hiszen vitathatatlan, hogy Magyarországon Csányi Sándornál csak egy ember tudna több követ megmozgatni a labdarúgás érdekében, és az Orbán Viktor. Egyszer majd ő lehet az MLSZ elnöke, aztán onnan már csak egy ugrás az UEFA. Van az a pénz.”

Mégis – bár nem illik a mély növésen élcelődni -, szerencsésebben alakulhatott volna a dolog, ha egy Messi gól kapja a díjat, vele legalább magasságban egy szinten lett volna a mi prime ministerünk. Tudásban, emberségben nem igazán, de az ott és akkor nem derült volna ki. Jó volt azonban ez a történet arra, hogy vallását, a futballt még inkább elmélyítse szívében, és újult erővel folytathassa a stadionok építését. Nagy buzgalmát az sem fogja megzavarni, hogy az ott megjelentek – Ribéry, Ronaldo, Messi, Ibrahimovic – többet érnek, mint az egész magyar futball épülő stadinostul együtt. Ez őt csöppet sem zavarja, megvolt a rivaldafény, pár szavazat jött ezzel a bohóckodással is, és a világ haladhat tovább a maga röhejesen mocskos útján. Jól van ez így a gőzös agyakban, ámen.