Annak idején, amikor Koplárovics Béla góljával a ZTE álomcsapata egy nullára legyőzte a Mancesther Unitedet, az angolok korántsem elegáns módon arra fogták a blamát: nem szoktak hozzá ahhoz, hogy libalegelőn játsszanak. Azt az évszázad mérkőzését a Népstadionban abszolválták, csak úgy miheztartás végett.

Aztán hazatérve az „Álmok színházába” – ahogyan szintén igen szerénytelenül az Old Traffordot nevezik – a tükörsima angol gyepen gurítottak egy laza ötöst a mi fiainknak. Azt a meccset hatvanhétezren látták, és tizennégy éve volt. Még a békeidőkben, amikor a királyi televízió két csatornával rendelkezett, és nem volt neki közel kilencven milliárdos költségvetése.

Máma más idők járnak, amiről bővebb kifejtést fölösleges eszközölni, ellenben a Nemzeti Téboly Rendszerének (továbbiakban NTR) egyre új és még újabb jelei mutatkoznak. A királyi televízió négyes csatornája, amely állítólag sportra szakosodott, most épp kulturális ismeretterjesztő szerepet óhajt betölteni. Ez egyrészt nem vicc, másrészt meg nem én találtam ki.

Ezt a missziót pedig a megyei osztályú magyar láblabda bajnokság közvetítésével óhajtja elérni a szervilizmusba beleájult televízió. A küldetésről Horti Gábor azt mondta, hogy: „Ez mutatja meg igazán, milyen rétegen is nyugszik Magyarországon a labdarúgás. Biztos vagyok benne, hogy sokan fognak érdeklődni iránta. Ez az őszinte foci. És ezt megmutatjuk a világnak.”

Kérdések horgadnak föl az emberben, jelesül, hogy ki a jóistent érdekel majd ez, amikor nemrégiben nem voltam rest azon élcelődni, hogy ugyanennek a játéknak az első osztályú változatára még négyszázan sem voltak kíváncsiak. De mindez kutyafasza azon kijelentéshez képest, hogy „megmutatjuk a világnak”. Mit mutatunk meg? – kérdem tisztelettel.

Voltam én megyei osztályú láblabda eseményen, amely előadás valóban érdekesnek bizonyult, ha annak vesszük, hogy a falu apraja és nagyja megjelenvén – mind a húszan – borízű hangokon szórakoztatták egymást, és szidták a bíró kurva anyját. Mindez persze érdekes, kőkemény szociológia, ha úgy vesszük, ám nem valószínű, hogy a világot ez oly igen nagyon érdekelné.

Végül is, megvan ezeknek az eseményeknek a maga diszkrét bája, amely érdekel egy zárt közösséget: a Józsit, a Bélát meg a kocsmárost. Esetleg még az Ottót, a Tóth Ottót. Viszont ne pofázzak, arra basszák el a pénzt, amire akarják, ezzel kárt nem tesznek. Azzal viszont már igen, hogy az NTR folyományaként az M4 havonta huszonhat percben foglalkozik majd a felcsúti Puskás Akadémiával rendszeres magazinműsorban.

Na, ez viszont már zavar. Nagyon is.

Ebben a kinyilatkoztatásban azt találta mondani, hogy a Videoton továbbjutása a Bajnokok Ligája selejtezőjének második fordulójából a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia (PFLA) eddigi legnagyobb sikere is egyben. Hát persze, ő alapította a műintézményt, amelynek valahogyan értelmet köll találni, ha másképpen nem, hát így. Viszont az örökös harc ideája itt is megmutatkozik beteg lelkében, a láblabda pályára is élet-halál küzdelmet vizionál ekképp:

„A kupameccsek mutatnak rá leginkább, mennyire mellékesek a magyar focinyelvezet visszatérő kliséi: ‘igazságos’, ‘megérdemelt’. Ez a meccs másnapján mind mellékes. A történelemben az áll, NSZK-Magyarország: 3-2, a világbajnok Németország. A meccs egy csata, amit csak akkor és csak ott lehet megnyerni. És abban a pillanatban, amikor lefújják a meccset, neked kell felül lenned. Azok a nemzetek sikeresek, amelyek ezt megértik.” Kapisch polgártárs, ugye?

Az agyonpénzelt és ajnározott Vidike tegnap nem volt fölül épp, amikor a bíró hármat fújt a sípjába, véget vetve a zenének. Az egyik igen tehetséges ingyenélő filozófiát is gyártott hozzá, miszerint három naponta játsszák a meccseket, ezért fáradtak. Már júliusban. Egy héttel ezelőtt pedig még nem lendültek játékba, mert az idény elején tartottak. Ez egy ördögi kör, amiből kurva nehéz kikeveredni. Viszont a Puskás Akadémia – akárcsak az egész ország – jobban teljesít. Az elmúlt fordulóban a vezér budijának tövében fölépített stadionban kétszázötvennyolc, azaz: 258 néző hangorkánja közepette játszottak, pedig, ahogyan ez már szokásban van arrafelé, ingyen buszokkal szállítják a népeket úgynevezett futballistákat bámulni. Na, majd ha megépül a kisvasút, akkor özönlenek majd a népek, az hétszentség.

Ugyanebben az időben a Manchester United a Barcelonával játszott felkészülési meccset valahol az usákoknál. Azok a népek ugatják ezt a szent sportágat, amely – hogy a mindenható korábbi kinyilatkoztatását idézzük – elsősorban szellemi teljesítmény, mert kultúra kell hozzá. Ezek szerint mi hülyék vagyunk. Viszont ott, a nagy vízen túl százezer idióta amerikai ment ki futballt nézni, de mint azt tudjuk, az a hanyatló Nyugat, akinek példát kellene venni mirólunk. De az istennek se tudják elérni, hogy kongjanak a stadionjaik. Tehetségtelen bagázs, magunk közt szólván.

De ugorgyunk vissza, hazai vizekre. Éppen akkor, amikor a futballisten népvezér valahol Romániában szőtte omló álmait a gazdasági menekültekről, kedvenc alakulatának szintén gazdasági menekült francia edzője azon busongott, hogy csak öt légiósa lehet a csapatában. Hogy azért nehéz győznie. Ezen a ponton megkavarodik az ember. Egy másik algeci szerint a magyar emberek kilencven százaléka attól fél, hogy a bevándorlók kitúrják őtet a munkahelyéről, miután megerőszakolták ártatlan lánygyermekét és hamvas nejét.

Ebben a kontextusban minálunk a profinak nevezett futball nem munka, a Videoton nem munkahely, amelyet félteni kéne a gazdasági bevándorló idegen ajkú láblabdásoktól. Mindebből kitetszik, hogy ez egy igen összetett világ, fölfogni mi, a nép egyszerű gyermekei képtelenek vagyunk. De éppen ezért van nekünk vezérünk, hogy mutassa az utat a vérzivatarban, és fölfejtse számunkra a bonyolult szövedéket. Magyarázza is a maga egyszerű módján már hosszú évek óta, de háládatlan népség a magunk fajta, vagy egyszerűen csak degenerált. Nem értjük, mit beszél. Fáradtak vagyunk, és még nem lendültünk bele.