Nem, Béla nem ezért utazott. A leányok, akik valami ősi ösztöntől vezérelve a fogatlan templomiak sorsát akarták tudattalanul bejárni, és szerelemre vadásztak, még nem tudták, mennyi kín vár reájuk az élet fenyvesében, amíg sikerül elevickélniük a húsklopfolás nyugalmáig. Béla csupán megismerni akarta azt a masszát, amelyet odadobtak neki az új idők, és amúgy életnek neveztek. Most már, így iszamos aggyal, amelyet a fröccsök és felesek okoztak, kevéssé értette a reászakadt nagy buzgalmat, amellyel hirtelen felindulásból odahagyta jól megszokott közegét. Az egyetlen rohadt helyet, ahol biztonságban érezte magát, a falu népitatóját, a kocsmát, benne megszokott székét a sarokban, amely már feneke formáját is ismerte. És a villódzó tévét, amely jól működő kapocs volt a külvilág felé, ámde egyre vadabb dolgokat mutatott, ezért minden kezdett zavarossá válni. Ja, a karikagyűrűk, sóhajtott fel Béla, amikor gondolatainak fonalát visszafejtette addig a pontig, hogy mért is indult neki a kalandnak, amely buzgalom miatt szívta most a busz benzintől átitatott levegőjét.

Az is fölrémlett neki elbambulása közepette, hogy a plázát tette meg útjának céljául. Ez valami fenséges, egyben riasztó és izgató szó volt számára, magában hordozta mindazt az újságot, amiből vélekedése szerint az elinaló évek alatt kimaradt. A busz fémesen csikorgott amint fékezett, szusszant egyet, és megállt. Béla gémberedett lábakkal evickélt le a lépcsőkön. Világot legyűrő regényhősi pátosz nem mutatkozott rajta, az utazás monotóniája sajtszerűvé változtatta az agyát, másnapos volt aznap, ami szar ügynek mutatkozott, viszont célhoz ért. Hirtelen megcsapta az éles januári levegő, és előtte állt maga a pláza hatalmasan. Randa egy építmény volt magunk közt szólva, vörös téglákból állt az egész, ablak rajta sehol se, csak egy üveges nyílás, amely magától nyílt meg záródott mint a busz ajtaja, csak nem szuszogott. Viszont a népeket szippantotta be és okádta ki, csodálkozott is Béla, hogy a megszentelt napon itt, és nem Isten házában imádják a mammont, amiben eredendő romlást látott, az elfajulás bizonyítékát.

Ezt mutatta az épület kívülről is. Ezt meg elfelejtették bepucolni, ez volt az első kósza gondolata, közelebb érve fedezte csak fel, hogy klinkertéglával rakták ki az egészet, ami pazarlásnak tűnt. Ilyet az otthoni kocsma boltívén látott, meg néhány ismerős konyhájának hajlatában, de azokat gondosan lekenték lakkal, ez meg itt egy csöppet sem csillogott. Béla odaállt az üveg elé, amely megnyílt számára, hirtelen meleg légvonat csapta meg, és zaj. Elindult az ismeretlen barlangba, amelyben annyira otthonosan mozogtak a polgártársak, amennyire idegenül ő, de hát ezért érkezett, felfedezni mi van itt, mivé lett ez a világ. Mindjárt szemben három nagy bötű virított, ilyen sorrendben: CBA. Emberünk értetlenül rázta busa fejét, azt hitte elsődjére, hogy a kollégák részegek voltak tán, amikor pakolták a bötűket, mert hajdan még a buszpályaudvaron olyat látott ő, hogy ABC, de ez a fordított sorrend jelezte, hogy a dolgok a fejükre estek. Meg amúgy is minden zavaros volt.

Ismeretlen eredetű hangszórókból zene szólt, az emberek hatalmas fémkosarakat gurítottak csurig pakolva, a földszinten feliratok, jeans, libri, líra, store, ilyenek, félelmetes betűsorok. A sarkokban fiatal párok ették egymást, Szodoma, rémült meg Béla, és vinnyogósra fogta a dolgot. A rózsaszín rágógumis lányok élték reménytelen életüket. Kezdett rosszul lenni, az otthoni maligán elpárolgott belőle, többre már egyáltalán nem volt kíváncsi, és bemenekült egy kis csillogó kuckóba, ahol inni remélt valamit, hogy józanodjon. Ijedtében lehuppant az első magas lábú székre a pult mellett. Fröccsöt kért, és csodálkozott, hogy nem tégelyből merik ki alumínium mérővel, hanem üvegből döntik, szódás szifont se látott, műanyag palackból öntötték hozzá a buborékot. Olyan is volt, szerencséjére azonban vele szemben ismerőst látott, egy tévét, ami be volt kapcsolva. Esküvőről beszéltek benne, az egyik páva-szerű alak azt mondta, hogy már nincs menyasszonytánc, pénzt se nagyon adnak, helyette kaparós sorsjegyet, meg kitöltött lottószelvényt nyomnak a boldogtalan pár kezébe.

Béla ettől transzba esett. Olyasfajta állapotba került, mint reggel otthon, amikor azt tudta meg, hogy garanciát adnak, tizenöt évet a karikagyűrűre, ami nonszensz, ugye. Ezek a felismerések, hogy minden örök dolgok átértékelődnek és viszonylagossá válnak, fejbe csapta, amiben szerepet játszhatott a fröccs is, amely szokatlanul erősnek bizonyult, emberünk gyomra nem ilyenre volt kalibrálva, menekülőre fogta a dolgot. Föl sem tűnt neki, hogy egy vagyont gomboltak le róla, már csak rá akart gyújtani. Kétségbeesetten kutatott a zsebében cigaretta után, de nem talált. – Hol lehet itt cigit venni? Fordult kérdéssel egy pápaszemes alakhoz, aki készségesen felelt: – A nemzeti dohányboltban. – És az hol van? Rimánkodott Béla, és a válasz úgy terítette földre, mint valami forgószél. – Hát itt a környéken nincs. Dülöngött vele a világ, elátkozta a percet, amikor fiatalos hévvel útra kelt, mert belátta, fölösleges volt minden. Lassan alkonyodott, sárgásan gyulladtak fel a kandeláber fényei, és ettől minden kísértetiesnek tűnt. Korgott a gyomra, még fél órája volt a buszig, amely visszarepítheti őt ismert vizekre, a fenekét ismerő székre, ahol végre megnyugodva mesélheti el a jóságos kocsmárosnak a ráismerést: bizony, ez a világ nem a lehető világok legjobbika. És elégedetten hümmöghetnek a megismert bizonyosságon.

Az öregasszonyoknak minden mindegy volt már akkor is, de érdekes tüneményt tapasztalt hősünk velük kapcsolatban. Száguldott az idő egyre gyorsuló iramban, keze nyoma azonban nem volt megfigyelhető a nyirkos falú templomban. Bár a vének gyakorta haltak – szinte hetente temettek egyet harangkongástól övezve -, magában az Isten házában mégsem voltak kevesebben. Mindig teli voltak velük az első sorok, ahol iszonyatos hangon ordították, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Aztán fogatlan szájukat eltátva tülekedtek Isten testéért, nem nézve senkit és semmit óhajtottak minél előbb a feloldozás fehér lapocskáihoz jutni, a bádogbános nem győzte rendelni az utánpótlást. Ezek a fejkendős, sipító hangú népek rendszerint az özvegység maláta ízű kenyerét nyammogták, hajdani örök társuk, akikkel éltükben úgy pöröltek, hogy zengett tőle az utca, már évek óta várta őket a határban lévő temetőben. Jól van aptya, búcsúztatták őket a ravatalozóban megveregetve a koporsót, és viselték a házasság szentségét rendületlenül.

És mutatták is. Dupla jegygyűrű volt rajtuk, rég elporlott urukét is büszkén viselték a maguké mellett, amelyet valamikor, homályos emlékű napon húzott ujjukra egy dongószemű fiatal férfi, akinek egy életre esküdtek néha imbolygó hűséget, és aki már nincs sehol. A gyűrűjét viszont hordták a fogatlanok. Béla fejében iszonyatos iramban rohantak a gondolat-, és képfoszlányok, alig is volt ideje felfogni, hogy rájött az idő alattomos és kettős természetének nyitjára. Meg arra, hogy esetleg sandán körben is forog, ha a templomban mindig ugyanaz történik és ugyanúgy. Viszont kibukott belőle a félelmetes felismerés, amely likacsos agyában hirtelen fölötlött: Isten meghalt. Ezt olyan kérlelhetetlen bizonyossággal jelentette ki, mintha megtalálta volna a bölcsek kövét. Hörbölt egyet a homokiból, és felállt. Kimegyek bagózni, jelezte a kocsmárosnak, és súlyos, kissé imbolygó lépésekkel elindult a külvilág felé.

Az ivó tulajdonosa bambán bámult utána, és elvetélt filozófushoz méltón azt hitte, hogy a nagy öreg, Nietzsche papa reinkarnálódott neki itt a magyar ugaron. Béla bajsza tényleg hajazott a szifiliszbe beleőrült zseni bozontjára, a kocsmáros azonban talpig állt ebben a világban, így elhessegette magától ezt a képtelen gondolatot, bár látott már sok érdekes dolgot Mária itt helyben szentelt földjén. Béla az ajtó előtt rágyújtott egy töltött spanglira, és újra felidézte a reklámot, amit az előbb látott a bűvös dobozban. Ebben jegygyűrűket tukmáltak a népekre tizenöt éves garanciával. Ez okozta a földindulást lelkében, mert elképzelte, ahogyan a templomi vernyogók ujján épp az ostya utáni tülekedés közben mondja fel a szolgálatot a hűtlenség önmagába záruló aranykarikája. Ezek pedig hangosan koppanva zuhannak Isten házának kövére, jelezve, hogy semmi sem örök.

Garancia? Gyűrűre? Az életre szólóra? Hitetlenkedett a felháborodás sűrű füstkarikáit eregetve, és be kellett látnia, hogy ez a kurvaélet már teljesen menthetetlen. Földindulás lesz itt hamarost – vélekedett -, eltűnnek a megszokott napokból a duplagyűrűsök. Ez a belátás teljesen felkavarta, és azon kapta magát, hogy a világ otthagyta őt egyhelyben topogó életében, és alig is tud megérteni valamit belőle. Visszatért az ivóba, ahol újabb csapás várta, a tévében valami prájdot mutogattak, és a színesen vonagló alakok látványa végképp megrendítette lelkének eddig sziklaszilárd egyensúlyát. Már semmit sem értett: kampec dolores, mormogta. Rendelt két felest, ott, állva egy másodperc alatt gurította le mindkettőt, fizetett, és mint egy rosszul sikerült regényhős, kilépett a való világba, amellyel ezentúl meg óhajtott küzdeni. Harangoztak, a malaszt véget ért, a férfiak kocsmába indultak Béla megárvult helyére, a fogatlan duplagyűrűsök készültek a hús klopfolására, hátha arra téved egy unoka. Hősünk indulni készült, megismerni az új világot, máma eljut egy plázába, a buszt még eléri: így számolta. Most kell mennie, amíg nyitva van, és be nem záratja a keresztényi buzgóság, gondolta, és most megy.