Nem foglalkoztam én akkor ezzel, rég megszoktam, hogy ezek ilyenek, leállni velük vitatkozni fölösleges. Tulajdonképpen Gulyás volt a hülye, hogy megtette, meg különben is, cafatokra szedték mások ezt a kettőst, akik annak idején, még a nem gecítlenített Hír TV-ben, meg az Echo-ban kedvükre majszolgathatták egymás és kitartójuk alfelét, senki egy rohadt kérdéssel meg nem zavarta a jóízű lefetyelést.

Gulyás bűne az volt, hogy szembesítette az „Öreget” – így becézi magát Stefka, e néven blogol – pártállami ténykedésével, ami kellemetlen bír lenni, ha az ember képibe mondják a kínos igazat. Pedig ez már tavaly augusztusban megtörtént, amikor Bayer kitüntetésekor lapigazgató úr ekképp nyilatkozott: „Márpedig én nem adom vissza a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, amit 2011-ben kaptam az 1956-os forradalomról és szabadságharcról készült könyveimért. Büszke vagyok, jól érzem magamat Bayer Zsolt kollégám, Bencsik András, Hargitay András és Szigethy Gábor társaságában.”

Ez a duma kiakasztotta akkor Lakatos Andrást, akinek Facebook-os bejegyzését a Vastagbőr tette közzé, amiből szintén citálok: „Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért.
Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól.”

És továbbá: „Tudom, tanúsíthatom, mert ott voltam. Mert ha jól emlékszem, a kitüntetéseid és a pénzjutalmaid is az elvtársaidtól kaptad. Ha te nem emlékszel, nézd meg, mi van az okleveleidre írva! Stefka István elvtársnak. És azokat sem küldted vissza az óta sem, akár csak ennek a rendszernek, amiket mostanában kaptál. Gondolom, azt se küldted vissza, amit például l982-ben, a Sajtónap alkalmából vettél át, a „Belügyminisztérium érdekében kifejtett áldozatos munkádért”. És ebben az évben éppen te köszönted meg a belügyminiszternek a nagy tisztességet, amivel elismerték a munkád, a munkátokat.”

I tak dalse, i tak dalse, hogy stílszerűek maradjunk, de mondom, nem foglalkoztam volna ezzel az egésszel, ha Stefka úr a képembe nem mászik megint. Ezúttal a Facebook-on, amely szöveget oly fontosnak tartott, hogy hirdetésben tette közzé mindenki épülésére, és így szól:

„Soros bácsi és hasonmásai előre gondolkodtak. Belülről létrehozták a felhatalmazás nélküli ötödik hadoszlopot, a civilszervezeteket. Legitimációjuk nincs. Senki nem választotta őket, mégis ellenőrizni, irányítani akarja a törvényesen megválasztott parlamentet, kormányt. Ezek rágják belülről szét a rendet, a felépítményt, mindazt, ami magyar több ezer éve. Ez lehetne majd a nagy mű. Igen ám, de ők nem szeretnek építkezni. Ugyanők, a balliberális, anarchista elődök nyomán, az utódok akadályozták meg a Honfoglalás 1100 éves évfordulóján, hogy Magyarország rendezhesse meg az 1996-os Expót. Folytatásként most szeretnék megakadályozni az olimpia megrendezését. Hát ez nem pusztítás, a pusztítás támogatása?”

Ez már átütötte az ingereim küszöbét, és nem is elsősorban a tartalma miatt, hiszen az eltelt évek során az ember megszokhatta, bár azért erre sem árt figyelmezni – civilek, hadoszlop, Soros, rombolás, a rend szétrágása -, és mindezek már nem a szerencsétlen Gulyásra irányulnak, hanem mindenkire, aki nem tart velük a hülyeségükben. Nem is érdekes igazán, csak arra figyeltem föl, hogy ez az érdemdús ember hosszú és áldozatos újságírói pályája nyomán még nem jutott el az alany-állítmány egyeztetéséhez, ami miatt Patonáné tanárnő nagyon mérges lett volna az 5b-ben, de náluk elmegy.

A másik meg a magyarság több ezer éves dolga, amit a szerző felvázol nekünk, mint védendő értéket, amit szintén csak szétrág a sorosbérenc csürhe. Számolgatok itt az ujjaimon, de sehogy sem akar kijönni az a rengeteg idő, hacsak nem Stefka úr is be nem állt a sodorba, miszerint a Szíriuszról érkeztünk, amit a seggünkön lévő piros pötty is bizonyít. Még ez is lehet, ha valaki az Echo TV-nél is fungált. Mert mi tagadás, a szerző által kiemelt szösszenet igencsak fölkeltette az érdeklődésemet, és fölkerestem a forrását, amely Stefka úr blogja e néven: „Az öreg, Stefka István, aki mindenre emlékszik”. A citált rész pedig a „Jönnek, s csak jönnek…” névre hallgató dolgozat, amely nagyon tanulságos olvasmány.

A blog fülén egyébként az érdemdús szerző így kurrikulumizálja a vitéjét:

„Stefka István 1972-től a Magyar Rádió riportereként és szerkesztőjeként dolgozott, az Antall-kormány idején a Hét és a Híradó főszerkesztő-helyettese, majd megbízott főszerkesztője volt. 1997-től a Napi Magyarország, 2000-től a Magyar Nemzet főmunkatársaként, 2007-től az Echo televízió híradójának főszerkesztőjeként, nem sokkal később pedig már a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett egészen 2014-ig. Számos díja között 2010-ben vehette át a polgári újságírás legrangosabb kitüntetését, a Pethő Sándor leszármazottai által alapított Szellemi Honvédelem díjat. Számos riport- és interjúkötet szerzője, köztük a Kairosz Kiadónál a fél évszázados évfordulóra megjelent Mivé lett 1956? és a Rendszerváltók – Mi történik itt? című könyveké. A Magyar Hírlapban rendszeresen jelentkezett vezércikkeivel is, emellett Stefka a Békemenet egyik főszervezője, ötletgazdája. 2015. februárjától Stefka István a PestiSrácok.hu oknyomozó- és közéleti portál lapigazgatója, s e blog szerzője, házigazdája.”

Nincs több kérdés, legalábbis részemről. Mindebből annyi vonható le csupán, hogy Stefka úr az a betűvel foglalkozó organizmus, akit sehonnan nem rúgnak ki, nem adják el a segge alól a lapot, meg sem szüntetik azt, így mindig megmarad számára az a felület, ahol olyan igéket hirdethet, amiből jól meg lehet élni, és alkalomadtán néhány kitüntetés is csurran és cseppen. Nagyobb baj azonban, hogy ő és hasonszőrű pen-pusher társai a mérvadók széles rétegek körében. Belőlük állítódnak elő azok, akik fölrúgják az aláírásgyűjtő standokat, rendőrt hívnak a járdát jámborul festegetőkre, savval védik a pártszékházat, és kopasz erővel a választási irodát, netán menekülőket rugodáznak. És ők a kezet csókoló, szavazó, rajongó gyülekezet is.

És amint – én hülye – végigolvastam a „Jönnek, csak jönnek…” című gyöngyszemet, és alatta is a rajongó kommenteket, akkor a remény sugarát egy régebbi hozzászólásban leltem meg, amikor egy nyilván ilyen szétrágó hadoszlop ekképp jellemezte a Stefka-félékért állva pisálókat:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

A remény hal meg utoljára.

Viszont nem kellene meggyalázni ilyen nevekkel 1944. június 6-át, a „D-Day”-t, amiről még Rommel tábornagy is azt mondta a segédtisztjének: „Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz. Németország sorsa akkor dől el, a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”

Ilyen párhuzamokat alkotnak ezek a mi harcos fiataljaink a görög-latin kultúrájukkal és mélységes történelmi ismereteikkel, amely csupán Wittner Marika néniig nyúlik vissza, ha kommunistákról van szó, rajta kívül pedig a távolban még föl-földereng a fehér lovon poroszkáló ellentengernagy elmosódó sziluettje.

A napokban egymásra talált a szeretetben Németh Szilárd alelnök úr, rezsidémon, valamint birkózópápa, és a PestiSrácok.hu névre hallgató ministránsok gyülekezete – akik a gyűlöletkampányból tízmilliót szakítottak egyébként a közösből -, és hát persze, hogy együtt szolgálták az urat.

De még hogy! Kiadós interjú alkotódott a görög-latin pápával a szörnyű világról, ha nem lesz meg az a kibaszott népszavazás úgy, ahogyan azt OV álmai mutatják, és a magyar nép – a Soros vezérletével – cserben hagyja az ő megmentőjét és jótevőjét, kinek szíve érettünk dobog. Ennek szellemében deliráltak közös erővel.

Az alábbiakban szűk keresztmetszetét adjuk NSZ magvas gondolatainak, amelyeket élénk kérdezője segedelmével előállított. Indításként álljon itt nemzetünkért dobogó szívük közös gyökere, ím: „Vasárnap arról döntünk, hogy megmaradhatunk-e európainak, magyarnak, vagy felajánljuk mindenünket a beáramló tömegeknek”

Én a télikabátomra gondoltam, az egyikre, mert abból kettő is van. De térjünk vissza a veteményesbe, mert érdemes. Kiderült, hogy az eukraták – ez is! – arra köteleznék az itt élőket, hogy a családtámogatások és szociális juttatások rovására biztosítsák a bevándorlóknak ugyanazt a mértékű – a hazai átlagfizetéssel vetekedő – támogatást, amit náluk kapnak.

– Hogy is lehetne elviselni ezt az őrültséget? – tette fel a kérdést NSZ, és magunk is ezen az állásponton vagyunk. A határáig jutottunk annak a türelemnek, amellyel már több mint egy éve viseljük őket, a szavaikat, valamint a gyönyörűséges nagy kékségeiket, de a „T” nap után ennek is vége lesz Isten segedelmével.

De haladjunk tovább a sziporkákban! „Mióta megépítettük a kerítést, mindössze hétszázan tudtak átjönni.” – Mondja NSZ, én pedig akkor fölteszem a kérdést a hangszóróért: mi a faszra tetszik verni a nyálát akkor? De van rá magyarázat, ezt bővebben citálnám.

„Eltartatni szeretnék magukat, azaz keményebben fogalmazva élősködni. Ezt Nyugaton is jól látják, s most azt eszelték ki, hogy akár itt Csepelen, Vecsésen, vagy Nyíregyházán is ugyanazt az ellátást teszik kötelezővé, amit az illegális bevándorlók Nyugaton megkapnak. Csakhogy a magyar adófizetők nem akarnak a saját átlagkeresetüknél magasabb, akár több százezer forintos havi ellátást fizetni a migránsoknak. Mohamed itt Csepelen a Kossuth utca 62-ben fog ránk köszönni, hogy jó reggelt szomszéd! Már ha szokása köszönni, és ha hagyjuk, hogy így legyen!”

Édes Jézus, légy velünk, mi egyetlen örömünk. Kicsit föntebb még átlagfizetésről esett szó, ha tetszenek emlékezni rá, de ki a franc nyilatkozó tudja már azt, amit öt perccel azelőtt hadovált, a lényeg, hogy folyjon a szó. Mi másnak tulajdoníthatnánk az alábbi kijelentést: „A miniszterelnöknek az első ciklusban volt egy kedvenc dakota közmondása: ha észreveszed, hogy megdöglött alattad a ló, szállj le róla! Nem kellene ezt lefordítani németre, franciára, olaszra?”

De, igen, lehetne, hogy ne csak gyalázatosnak tartsanak minket – és ez alatt én természetszerűleg a megvadult fiatalokat értem -, hanem teljesen idiótának is. Németbe’, Olaszba’ meg Franciába’ ugyanis nem megvezetendő kisdednek nézik a polgárt, és nem hülye közmondásokkal szórakoztatják.

De arról is szó esett, hogy miért ne használjunk kotont.

„A jólétben leszoktatták az embereket a gyermekvállalásról, amit egyfajta nyűgként, kellemetlenségként állítottak be. A nyugatiak most ennek a levét isszák. Európa az úgynevezett baloldal hathatós közreműködésével megtagadta a múltját, az antik-keresztény gyökereit, és kialakított egy gyakorlatot, amiben a hiányzó munkaerőt fokozatosan egyre több bevándorlóval pótolta, miközben az őslakosokat leszoktatták a munkáról. Így eljutottunk a totális káoszig.”

Hát, káosz az valóban van, mint kitetszik.

Így valahogy, ilyen horizonton folyt a diskurzus, amelyet zárásként kiegészítünk Lázár Jánossal, aki meg utcabált tartott Kiszomboron, és nem maradt el kollégájától, jelezve a közös aklot, valamint az egyazászlót, megatábort.

„Akár százezrek is érkezhetnek Magyarországra, ennyi ember pedig már tízéves időtávon megváltoztathatja a demográfiai viszonyokat. Száznegyvennyolc ezren itt regisztráltak Európában először, ez alapján pedig egyes országok felhatalmazva érzik magukat, hogy ide küldjék vissza ezeket az embereket, Magyarország pedig sehova nem tudja továbbküldeni őket. A betelepítéssel szemben nincs már más eszköz a kormány kezében, csak az, ha elmondhatja, az emberek egységesen elutasították azt.”

Szar ügy. Mindezeken felül megjegyzem, máma kedd van. Tessenek kiszámolni az ujjacskáikon, hányat kell még aludni, hogy a téboly lecsillapodjon. Bár, ha belegondolok, nem vagyok abban biztos, hogy valaha is véget ér.

Én viszont szokásomhoz híven tartom magam Füst Milánhoz, aki ilyet is irkált: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”