Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

„A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Hoppál Pétert tehát fellógatták egy fára, ezt nem lehet másképp mondani. Ez az állítás egészen sajátos képzeteket kelt az emberben. Elvihetnénk a történést Villon irányába is: „Egy jó öles kötéllel nyakamon,/ Immáron seggem súlyát latolom”, viszont nem vagyunk mi rögtönítélő bíróság. Különben is, rossz az, aki rosszra gondol, mint azt a sorosdisznó kapcsán Pócs János fideszbolsi volt szíves elmagyarázni a nagyérdeműnek.

Csakhát, a tempó. Hogy mi visz rá embereket arra, hogy karácsonyi gömböket fabrikáltassanak magukból, és azt pláne óvodás kiscsávókkal rakassák föl a fára. Ezt olyan ótvar bunkóságnak lehetne nevezni, mint ahogyan ilyen kelletlen szavakkal illeti az ember azon fideszkdnp organizmusokat is, akik az ingyentojás dobozára, meg a kampánykrumpli zacskójára applikáltatják a nevüket, mintha ők lennének az életet adó megváltó. És ez folyik ebben az országban Orbán nagyobb dicsőségére.

Ezért és így hurcolásszák az aprónépet migráncsbámulásra. Ezért és így jelennek meg rosszul szabott öltönyös alakok óvodákban pöttyös labdákkal a kezükben, pedig nem is Dévényi Tibi bácsik. Továbbá ezért rakják tele harsonaszóra az egész országot alapkövekkel, és avatnak fel minden másnap húszméternyi járdát ökumenikus áldással. Belesulykolni a népek fejébe, hogy ők adnak, sőt, hogy ebben a szétcseszett országban csak ők adhatnak, nélkülük kihal a magyar és kihunynak a csillagok.

Ez annyira általános módi már, hogy fel sem tűnik. De azért az ilyen karácsonyfa-díszes az szíven zúzza az embert, illetve hát, leamortizálja az aprónép lelkét. Kimegy a térre, és készül elsivítani Pohárnok Jenő örökzöldjét, hogy „..Eljött a nap, mit várva-vártunk,/ Az égen csillagfény ragyog,/ Jézuska fáját ím’ elhozták/ A halkan szálló angyalok..”, aztán a képibe tolják ezt a Hoppált, mint megváltót. Elemi erejű élmény. Ha volt betlehem a fa alatt, még a kisded is sápítozva leshetett ki a jászolból.

Mert, ha már olyan kurvára keresztények vagyunk, akkor azt kéne tiszteletben tartani, amit szünet nélkül pofázunk. Ha nem is így van, de az első nikaiai zsinat döntése óta – 325, amikor mi, a pöttyös seggünkkel még a sztyeppéken fetrengtünk kumisz-mámorban a lószarban – erre az időre teszik Jézus születését, következésképp nem Hoppál Péter világra jövetele miatt van a dzsembori. Ha ő lóghat a fán, akkor lehetne akár Szaturnália vagy Mithrász ünnepe is, csak attól Semjén et. hasonulna meg a seggéből fújó böjti szelek közepette.

Lehet ezt így is csinálni, ahogyan az új földesurak teszik. Szerencsétlenségükre azonban nem rendelkeznek egy napkeleti bölcs tudásával. A legenda szerint, amikor egy távoli maharadzsa vagy mi a rosseb szomorkodott valami miatt, akkor az egyik nagy tudásútól kapott egy gyűrűt, amibe az volt vésve: „Ez is elmúlik egyszer”. Így aeterno modo – az örökkévalóság módján – kell szemlélni a világot, hogy el lehessen viselni. Hoppálok ilyeneket nem tudnak. Ők a karácsonyi gömbben lelik meg a boldogságot, s miközben azt hiszik, vitték is valamire a nyüves életükben, mert már ott lafognak a fán, egy reciprok fülkeforradalom úgy elsöpri őket, mintha soha nem is lettek volna. Mert végtelen az Isten, következésképp a panelproli hatalma.

„Debrecen legyen az ország második fővárosa. Az elcsatolt területek fővárosa, és annak a vidéknek a fővárosa, amelyet Magyarországnak, a Kárpát-medence keleti területeinek nevezünk.” – ezt mondta a fényes tekintetű, amivel csak gondolkodásra ihlet, és ebből mindig csak a baj van.

Ez a Kárpát-medence ez marha nagy, ha a sufniból nézi az ember, olyan országok osztoznak rajta, amilyenekről az írástudatlan Fidesz-hívő lehet, nem is hallott. Ezek, ugye: Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Románia, Szerbia és Ukrajna.

Háromszázharmincezer négyzetkilométer, hódmezővásárhelyi léptékkel egy beláthatatlan kontinens, ebből is fakadhat, hogy ebben a rengetegben a kancelláriaminiszter eltéved kissé, midőn a földgömböt forgatja mosdatlan ujjaival, és álmodozik.

Azt mondja ez az ábrándos lélek, hogy Magyarország a Kárpát-medence keleti területe, amely megállapítás szerint most én itt, Szombathelyen nem Hunniában ülök, ugyanakkor meg a Partium meg benne van a pakliban, azaz, indulhat a hatalmi harc Nagyváraddal megint.

A lázári gondolatkísérleten merészen tovább haladva, az itteni részek fővárosa Szombathely legyen, mert ő úgyis a Nyugat Királynője ha szakadozott is a ruhája, aztán kis idő múlva nyögheti Bécsnek büszke vára a helyi panelprolit. A déli vidékekre meg Pécs primátusát lehet javasolni, mert mér ne.

Ilyen fölállás mellett, ha kormányzó úr beköltözik a várba, mi maradhat neki? Csak a fakockáktól sújtott Budapest, amelyről köztudott, hogy nem igazán szívelheti őt, mert a kedves vezető a vályogfalú falvakban van igazán honn, ott az ő világa. Így máris kész a gebasz.

Most pedig, hogy az ujjaimat kihúztam a csillogó éjjeli edényből, belehelyezkedek mintegy a lázári agyba, vagy a helyére, a hiányába, és a mélységes homályban az találom, hogy nagy a baj. Igaz, hogy a térképen kicsit eltévedve, de az Antalli ideát fejleszti ő tovább.

Az ország első számú szétkúrója lélekben képzelte magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének, ez a mostani meg már a gyakorlatban is. Ez az álmodozás jól jöhet a Trianonba ájult szavazótábornak, kárvallottjai azonban lehetnek a jelenlegi határokon kívül és belül is szép számmal.

Ez is egy jelzés a kettős állampolgároknak, hogy kire érdemes szavazni, és ők addig-addig szavazgatnak, erdélykednek, mígnem az az ország, amelynek amúgy az állampolgárai, ezt a játszadozást meg nem unja. Minekünk, libsibolsiknak sem az igazi, homelessek már vagyunk, de, hogy a határon túlról szögeljék a koporsónkat az mégse komilfó.

Mert hát, erre megy ki az egész, jó fasiszta módján megfejelve némi kakastollas nacionalizmussal. Igaz, hogy kicsit hibás, kicsit elmeroggyant, de a miénk. Viszont addig nagyfiúskodnak ezek, míg a szomszédok meg az Unió be nem mutatja a középső ujját, mint már emelgeti is.

Haveri ország a szögesdrót közvetlen túlfelén már úgysincs, csak lengyel véreink osztoznak a tébolyban, meg úgy másfél millió talpas a fülkékből. És mégis folytatják, míg el nem fehérül a száj is. Lélekben építik a Hángérien Empájert, a földgömb meg huss, elszáll a magasba, a’la Chaplin.

Hogy ennek a kettőnek nincsen köze egymáshoz? Dehogynem. Az origójuk meg a mi drágalátos parlamentünkben leledzik. Meg a Kövér úr bajusza alatt. „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk.”

Nincsen egy éve, hogy a drágalátos pártjának kongresszusán ezeket mondta. Meg a nemzeti dalszerző: „A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, én így érzem. A dolguk az, hogy a női princípiumot beteljesítsék, nem? Valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni.”

Ő a mi Ákosunk, akinek a szombathelyi fellépését – Szent Márton év szellemében – szakrális eseménynek minősítették, és most nem viccelek, ellenben röhögni ér. Valamint azon is, hogy Harrach bácsi már megint vasárnapozik. Épp tegnap látott neki újólag a család szellemében.

Most itt halkan elelmélkedek arról, hogy ezeknek mi a rosseb a család, mint a társadalmuk összetartó kovásza. Tényleg. Vasárnap húst klopfolunk, zümmög a mosógép, ordít a porszívó, apa meg találkozik a barátokkal a kocsmában a mise előtt. A gyermekek pedig nézik a televíziót, vagy áldozást, vagy a Tomot, meg a Jerryt.

Más opció nincsen. Estére térve meg, mert a heti beosztás ezt kívánja, apa anya combja közé nyúl, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Így kéne áthömbölögnünk az életen, hogy komilfók legyünk a Párt szemében. Ekkor, és csakis ekkor élvezkedhetünk a langymelegben, a nemzeti dohányboltban, oder a kormányablak mögött, kiskosztümben.

Tessék választani! Kitartó munkával sikerült elérni azt az idillt, amikor Lenin az asztal mögött ül, és ír. Dolgozik. Ezt mutatták nekünk a tankönyveink eszmélésünk idején, és most Orbán is tankönyvi darab lett. Kérdés akad-e még elvtársak? Ugyehogy nem.

Ebből az lett, hogy a népszerű közösségi portálon december elsejére elkezdett összeállni egy Fodor Ibolya hazaárulózása elleni demonstráció Pécs főterére. Ami viszont úgy tűnik, felszította a kedélyeket a Fidesz szimpatizánsai körében. Ha a posztnak valóban hinni lehet, akkor a „Békemenet felkeresi majd a pécsi középiskolákat, valamint a PTE kampuszait és felvilágosító oktatást tartanak a diákoknak, egyben felszólítják „az intézmények vezetőségét, hogy a HaHa és KIHA képviselői kerüljenek kizárásra az oktatási intézményekből”. Este aztán Pécs főterére vonulnának, mint írták: hogy „megakadályozzuk a baloldali szervezetek puccs kísérletét és kiálljunk a kormány képviselőinek a becsületéért”. A csúcs azonban mégsem ez, hanem a kezdeményezés, hogy a kormány alkalmazza a „baloldali provokátorokkal szemben” a katasztrófavédelmi törvény polgári védelmi kötelezettségről szóló pontját, „megakadályozandó a baloldali tömörülések diákokat megcélzó uszító tevékenységét és tömegbázisuk kiszélesítését”. Azaz, vagy arról van szó, hogy a fiatalokat gyorsan berendelik polgári védelmi szolgálatra, hogy a provokátorok ne tudják elbutítani őket, vagy az utóbbiak kapnak behívót, hogy ne tudjanak agitálni.

Bár a mondatokat CÖF aláírással zárták, a komment feladója egy bizonyos Stadler Mária. Stadler Mária egyébként az a fideszes aktivista, aki 2008-ban egy rejtett videó tanúsága szerint azt mondta Budaházy Györgynek: „Ha maguk radikálisok lennének, akkor vennének stukkert és lelőnék ezt a rohadék Gyurcsányt”. Stadler később elnézést kért a szavaiért, közleményben meaculpázott arról, hogy soha nem kívánta a volt miniszterelnök halálát. Mindez már történelem, és ebben a kontextusban kevéssé releváns. Az már sokkal inkább, hová jutott pár év alatt egynéhány Fidesz-hívő agya. A demencia eluralkodott, mindez párosult a vak hittel, amiről Szent Ágoston mondta meg a tutit: hiszem, mer képtelenség. Így a Fidesz nevű egyház küldetése a végéhez közelít, a tébolyt jobban fokozni már nem nagyon lehet. A narancs hívek dzsihádot hirdettek, és úgy vonaglanak, tutulnak, mint arab testvéreik a burnusz mögött. Macsetéjük egyelőre nincs, de még lehet. Él az igazság, nem az a nehéz, hogy utcára vigyük az embereket, az inkább, hogy vissza is hozzuk őket onnan. Ezt vagy nem tudják, vagy nem akarják megtenni a kollégisták, a helyzet fokozódik.