Sok mindent lehetne még sorolni a parlament és a kocsma evolúciós, etimológiai, szakrális, spirituális és ontológiai különbségeiről, amiből mindig az ivó jönne ki jobban, de ebben a helyzetben nem ez a lényeg, hanem a kormánypárti képviselők. Akik felőlem annyit isznak, amennyit akarnak, de azért menjenek az édes anyukájukba. Egy nappal ezelőtt tapssal fojtották belé a szót Szabó Tímeába, most pedig a sarokba okádtak a tisztelt házban, vagy valami ilyesmi. Mert nem tudható, mit takar Bencsik képviselő fogalmazása, miszerint a „Ház” méltóságát sértően viselkedtek. Más kérdés, hogy magam már nem sok méltóságot látok a „Ház”-ban.

És megint csak kósza meglátás, hogy Kövér házmester szigora sehol sem volt. Igaz, nem ő elnökölt, de a szelleme csak ott lebegett, mégis, a kormánypárti képviselők csinálhatták a fesztivált zavartalanul, mert övék volt a világ. Még erre sem kapná fel a fejét az ember, bunkók mindenhol vannak, még a kocsmában is akadnak, ez ellen tenni nincs mit. Ámde ezek a kormánypárti képviselők akkor dajdajoztak, amikor épp azon ment a diskurzus, hogy húszezer kulturális területen dolgozó honfitársunk életét miképp tegyék tönkre, és ez azért érdemel valami figyelmet talán. Vagy pedig fideszi szempontból ez sem, de akkor tényleg elmennek az anyjuk csúnyájába.

Az ember nem idealista, tátott szájú óvodás, tudja, hogy mennek mifelénk a dolgok, így azt is tudja, hogy a húszezer kultúra területén dolgozó honfitársának már akkor megpecsételődött a sorsa, amikor először szóba került, hogy jogfosztottak lesznek. Innentől már csak az volt a kérdés, illetve az ma is, hogy mikor. A többi csak móka és kacagás, főleg a kormánypártiaknak, hogy az ember már arra kíváncsi szíve szerint csak, hogy vajon azt is részeg vigyorral a szájukon szavaznák meg, hogy mondjuk ötvenezer traktoristát főbe kell lőni, vagy, ami delikátabb, hogy saját magukat. Ez abszurd elképzelés, de Godot is megjön majd egyszer.

Amit most látunk egyébként, azt leginkább haláltáncnak nevezhetnénk, ahogyan ez a motívum a középkorban a pestisjárványok után volt aktuális, és most is az van épp. Félreértés ne essék, nem erre a Covid19-re (vagy mi neve van) gondolok, ami a világban arat, hanem a tényleges pestisre, aminek Fidesz a neve. Ez úgy beborítja kies hazánkat, hogy megfulladunk tőle, mert, hogy visszatérjünk Szabó Tímeához, nem elég, hogy tapssal fojtották belé a szót, másnap Orbán egyik kedvenc lapja olyan ordenáré hangon írt róla, aminek az előzménye, a minta, amiből merített, a Völkischer Beobachter lehetett csakis.

Mint ahogyan a kormánypárti képviselők szellemisége is onnan eredeztethető, akik beleszarva választóba, világba, részegen szavazzák meg azt, amire a gazda utasítja őket. Ez az éthosz olyan hiányára figyelmeztet, akkora erkölcsi nihilre, ami önmagában veszélyes, és még csak azzal sem védhetjük őket keresztényi módon, hogy megbocsátunk nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Nagyon is, tehát nincs bocsánat, se felmentés, se magyarázat. A lelkiismeretükre sem lehet apellálni, hogy számoljanak el annak és azzal, mert nincs nekik. Itt ért véget a történetük, csak azt kell kivárni, amíg számon lehet kérni őket.

Ezért, és ezzel a fenti buzgalommal közleményt írtak az MTI-nek a képviselői rendbontásról. Kitetszik ebből, hogy ugyanolyan szerepzavarban vannak, mint az országban még oly sok minden és mindenki. Amikor például Volner a saját bejáratú nácijaival akar rendet rakni a Kossuth téren, vagy, amikor a rendőrség a tüntetőkkel kamerába szavaltat, mielőtt elengedi őket.

A hatáskörök ilyen túllépése, amikor önjelölt barmok azt csinálnak, amit csak akarnak, az anarchia kezdetét jelenti. Viszont most nézzük meg, hogy a Századvég miként vélekedik arról, hogy az ellenzéki képviselőknek végre tele lett a töke azzal, voltaképp semmi szavuk nincs, mintha ott sem lennének, nélkülük is frappánsan gyártódnának a törvények, és most föllázadtak. – Hirtelen és váratlan.

A legjobb családban is megesik az ilyen, hát még abban a kuplerájban, ami a magyar országgyűlés. A Századvég a történéseket – zsebében a kitöltött, aláírt csekkel, ezt el ne feledjük – úgy jellemezte, hogy soha nem látott erőszakos események zajlottak a tisztelt falak között, és azt is, képviselői minimum, hogy a törvényhozási körülményeket nem züllesztik kocsmahangulatúvá és kaotikussá.

Ebből is látszik, hogy a Századvég nem jár kocsmába, az ilyen műintézményekről kényszerképzetei vannak, állításait tehát a kocsma nevében visszautasítom, több okból is. Miközben a Századvég arról ábrándozik, tisztelni kellene a kupleráj elnökét, azaz az ilyen Kövér-féléket, egy kocsmában ilyesmi óhaj fel sem merülhetne, mert, ahogyan Kövér et. viselkedik, már rég kibaszták volna, mint macskát szarni.

És továbbá azt mondja a Századvég, hogy az ellenzék a saját szavazóit sértette meg, mert semmibe vette a „magyar demokrácia egyik alappillérét, a parlamentarizmust”, ó én, édes Istenem. Magyarország még nem nyugat, mint ahogyan Helsinki viszont már az, amivel arra utalok, hogy parlamentáris demokráciákban nem szokás megfosztani az ellenzéket az élet jogától, és díszletté degradálni.

És most, hogy a marionettek életre keltek, megy a csudálkozás, meg ilyenek, de ezt már oda-vissza tudja mindenki, ezért inkább a kocsmáról mesélek. Hogy mért jobb az a parlamentnél, és mért hiba úgy beállítani, mintha negatív töltete lenne, holott, ha őszintén belegondolunk, nem az. És nem is arra gondolok igazán, hogy egynéhány képviselők amúgy is szeretik a hűsit a szavazgatás szüneteiben, hanem, hogy a kocsma vs. parlament, illetve az egész nyüves ország összevetésből a csehó kerül ki győztesen mindenképp.

Mert gondoljunk csak bele. Az lehet, hogy a kocsmában ki van írva, hogy a hitel alma, az azonban nem, hogy ne itasd a rászorulót, mint ahogyan templomaink ezen polgártársaink etetését tiltják. Az eléggé lepusztult kocsmában jól elvan a hajléktalan, senki nem bántja, itt mindenki szabadon elmondhatja a véleményét és nem büntetik meg érte, maximum kap egy pofont.

A kocsmában senki nem akarja elfoglalni a csapos helyét, mint most az ellenzék Kövérét, itt nem szavaznak a másik helyett, hogy nem olasz, hanem zöld fröccsöt óhajt a szomjazó. Sőt, a kocsmában – nem, mint most a parlamentben – nem fütyölnek az ember képibe és nem ordítják le a fejét megafonnal, az elesett embert pedig barátilag hazatámogatják.

Írhatnék még sok mindent a kocsma dicséretére, de máma nem ez a föladat, hanem, hogy bemutassam, az ilyen századvégek, a bennük dolgozó mókusok, és pláne az őket kitartó maffia mennyire nem ismeri azt az életet, amelyet aztán dirigálni akar. Közük nincs hozzá, halovány fingjuk nincs róla, ezért érik őket meglepetések minduntalan, mint pénteken is értekeztem róla, hogy jé, ez meg visszaüt.

Hát, így valahogy.

Olyan dolgokat, amelyek ellentétesek a nép (nem fideszi értelemben) érdekével, így – bár nem tudom, abban mi szerepel szó szerint -, de megszegte az esküjét az összes. Ez volt az a pont, amikor nyíltan – sunyiban úgy általában mindig – szembefordult a választójával a fideszcsürhe, és a párt, illetve annak vezetője érdekét helyezte előtérbe, ezzel pedig átlépte a maga Rubikonját, és minden visszautat lehetetlenné tett.

Innentől, ha kicsiben is, Marx bácsi forradalmi tétele lépett életbe az ország elcseszett házában, amely szerint a tömegek már nem akarnak a régi módon élni, a hatalmon lévők pedig nem tudnak többé a régi módon uralkodni. Így tört ki a balhé tegnap, ami aztán az utcára is kiszivárgott.

Az ellenzékiek vagy szervezetten, vagy spontán módon, olyan elpattant egy húr szindrómára, és minden mindegy alapon a végsőkig tették a dolgukat, de a sok lúd disznót győz matematikai elve alapján, valamint ismét csalással fűszerezve (furcsa mód működő szavazógépek, ugye), a gyalázat beteljesült.

Két haszonnal járt azonban mégis a balhé. Amikor az ellenzékiek végső kétségbeesésükben minden épp, a kezük ügyébe eső lehetőséget megragadva küzdöttek – mert azt tették, ez nem pátosz -, és a fideszcsürhe kemény magja pofán röhögte őket, akkor azokat röhögte ki, akik ezeket odaküldték, a választóikat tehát. Így vált világossá, hogy azok – az a pár millió – ebben a történetben nem játszik, mintha nem is léteznének. Bár ez bevett fideszcsürhe mentalitás.

Másrészt világossá vált az is, hogy ezeket a hóhérokat ki lehet mozdítani a húgymeleg komfortzónájukból, amely abból áll, hogy a butaság megingathatatlan bátorságával, mint egy óvodai csoport, vagy egy galeri züllöttségével, illetve ezek sajátos elegyeként az érinthetetlenség hamis illúziójával – akár valami öntelt futballista – lakják be a világot, kiválasztottnak képzelve magukat.

Ezen a képzeten keletkeztek repedések tegnap, mert elnézve az arcokat, az előtérben harsányan röhögők háta megett, a kevésbé elvetemültek arcán valami gondolkodás-szerű és féle révület olykor felvillant, mert eszükbe jutott talán, mihez adják a nevüket és az arcukat.

Egészen profánul: mivel bűnözők érdekeit szolgáló törvényeket hoznak, bűnözőket menekítenek, bűnöket tussolnak el, az első számú vádpont a bűnpártolás. A második pedig, mivel ezekben semmiféle ideológiai és intellektuális meggyőződés nincs, így, amit képviselőként elkövetnek, a törvénysértések sora, az szimpla megélhetési bűnözés. Halmazati dolgok ezek.

Ezért, amikor az ellenzékiek kétségbeesett kísérleteit kiröhögték a biztonság illúziójában ringatózva, abba a hibába estek, mint Gogol hősei A revizor-ban, midőn olvasták a levelet, és a polgármesternek kellett felhívni a figyelmet: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”, mert megérkezett közben az igazi revizor, és elébe kellett járulni. Így lesz majd a bírósági tárgyalásokon, de akkor már késő lesz, és odáig el is kell jutni.

Hadiállapot van ugyanis, és a jelenleg még hatalmon lévők eközben mindent meg is tesznek, hogy ott maradjanak a csúcsokon. Nem véletlen tehát, hogy Kocsis Máté szerint „a mindenkori parlamentben megengedhetetlen ez a tróger, bunkó, agresszív, közönséges viselkedés”, sőt, szerinte „az ellenzék agresszív viselkedése nevetségességbe torkollott, bohócot csináltak magukból”.

Ezt fűszerezve Kövér házmester már ott helyben beígért olyan szankciókat, amelyek a képviselők magánéletére is hatással lesznek. Ha nem börtönbe száműzi őket, akkor a sármos bajuszával elszereti majd a feleségeiket, vagy mi, én nem tudom. Mégis, inkább keménykedni fognak, hiszen ez a BKV-s Kocsis későbben belengette, megvizsgálják, milyen bűncselekmény történt, illetve az is elhangzott, hogy puccskísérlet történt, és ez viszont már nem tréfadolog.

Mégis, úgy tűnik, egy ihletett pillanat született, amikor az ellenzék képes volt arra, hogy kibillentse a fideszcsürhét a fennsőbbséges érinthetetlenség szerepéből, egy kis időre elillant a fenenagy cinikus önbizalmuk, és ez az ébredező újdonság kiszivárgott az utcára is, ahol a küzdelem nem volt túl hosszú és nem is nagyon véres.

Viszont kiviláglott, mégsem teljesen reménytelen minden. Az inga kilengett, amikor az ellenzék elment a falig, az elkövetkező napok feladata pedig az, hogy folyamatos nyomás alatt tartsa a fideszcsürhét, különben kihűl a melegedő pite. Már most sem tudnak mást, mint okádni, lásd a BKV-s kijelentéseit, vagy a holding tudósítását, amelyben a lázadást „Párszáz anarchista rátámadt a rendőrökre” címmel adták el.

Soknak tűnt, ami történt, de nem az. Annyi csupán, hogy az általános letargia gátjai átszakadtak, viszont a népmesei igazságos befejezés még nagyon messze van. Ezt pedig én magam nem Szabó Gyula búgó hangjában és indázó rajzvirágokban lelem meg, hanem, valami különös késztetés folytán a Sztálingrád című film azon jelenete lebeg előttem, amikor az aljas náci tiszt könyörög a nyüves életéért. Ezt tessék szimbólumként érteni. Véletlenül sem kell gyilkolászni, tökön rúgni viszont ér.

„…A szent inkvizíció, mielőtt elégette volna áldozatait, ünnepélyes istentiszteleteket és szentmiséket celebrált…

– Ilyen grog után, Švejk, passzió lesz a misézés – vélte a tábori lelkész -; gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás.

– Jesszus Mária, Švejk – kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk. Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A díványba, amit eladtunk.

– Hát ez nagy pech, feldkurát úr – mondta Švejk -, igaz, hogy ismerem azt az ócskabútor-kereskedőt, de tegnap találkoztam a feleségével. A férjét lecsukták valami lopott szekrény miatt, és a mi díványunk egy tanítónál van Vršovicében. Ezzel a tábori oltárral jól megjártuk. Legjobb lesz, ha kiisszuk a grogot, és megyünk megkeresni, mert azt hiszem, hogy tábori oltár nélkül nem lehet tábori misét celebrálni.

– Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…

…Mikor ugyanis már kint voltak a gyakorlótéren, a deszka hátterű és asztallal felszerelt pódium előtt, amelyen a tábori oltárt fel kellett állítani, a tábori lelkésznek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a ministránsról.

Egy ezredbeli baka szokott ministrálni neki, de ez nemrég inkább áthelyeztette magát a telefonosokhoz, és kiment a frontra.

– Annyi baj legyen, feldkurát úr – mondta Švejk -, én is megbirkózók azzal.

– Tud maga ministrálni?

– Még sohase próbáltam – felelte Švejk -, de azért mindent meg lehet próbálni. Most háború van, és a háborúban az emberek sok mindent csinálnak, amiről addig nem is álmodtak. Mikor azt tetszik mondani, hogy „dominus vobiscum”, én majd rávágom valahogy azt a nyavalyás „et cum spiritu tuo”-t. Aztán úgy gondolom, hogy nem lesz nagyon nehéz a feldkurát urat kerülgetni, mint a macska szokta a forró kását. Meg a kezét mosni és bort tölteni a kancsóból…

– Jól van – mondta a tábori lelkész -, de énnekem ne adjon semmiféle vizet. Inkább töltsön mindjárt abba a másik kancsóba is bort. Aztán majd mindig figyelmeztetem, hogy jobbra menjen-e vagy babra. Ha szép csendesen egyet füttyentek, az azt jelenti, hogy jobbra, ha kettőt, hogy balra. A misekönyvvel se kell hogy sokat cipekedjen. Különben is tiszta röhej az egész. Nincs lámpaláza?

– Én semmitől se félek, feldkurát úr kérem, még a ministrálástól se.

A tábori lelkésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy tiszta röhej az egész…

– Feldkurát úr, jelentem alássan, a ministráns ugyanolyan felekezetű kell hogy legyen, mint a pap, akinek ministrál?

– Hát persze – felelte a tábori lelkész -, különben nem lenne érvényes a mise.

– Akkor bizony nagy tévedés történt, feldkurát úr kérem – mondta Švejk -, mert én felekezetnélküli vagyok. Hiába, mindig ilyen pechem van.

A tábori lelkész ránézett Švejkre, hallgatott egy darabig, aztán megveregette Švejk vállát, és így szólt. – Megihatja azt a misebort, ami az üvegben maradt, és érezze magát úgy, hogy visszatért az egyház kebelébe…”

Ennyi még a mi drága Svejkünktől kiegészítésként az induló hírhez. Örvendjünk.

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

És nem fogok most irkálni arról sem: ha akad még orgánum, aki bejut a barlangjukba, akkor azzal meg nem állnak szóba. Megtettem ezt két napja a „Doorstep – ami nem egy új tánc” névre hallgató dolgozatban. A bajok ennél alaposabbak, és messzebbre mutatnak. Mostan Kövér László lelkéről lenne szó, ha van neki olyanja. De valami kell legyen benne, ha sötét is, másképpen a teste nem működhetne, bajsza sem serkenhetne. Viszont megfejtendő egy dolog ez, hogy mi fog neki elkárhozni, ha jön a perc.

Nincsen egyéb: Kövér László menekül. Löki el magától, és egyben elátkozott pártjától is a tükröt, amibe bele kellene néznie. Végül is, ez nagyon egyszerű megoldás, ellenben gyáva dolog, és biztosan nem hoz üdvözülést. Mit is gondoltunk, gondolhattunk volna, amikor törvényszerűen és tudvalévően minden diktátor gyáva, beszari alak. Minden zsarnok először belül fut, mint a didergő király, és vannak fölfejtések.

Itt van nekünk ez a billegő kommunista Sartre-unk. A lét és semmiben akárha Kövérről és haverjairól írna, amikor így szól: „Szégyenkező módon veszek észre valamit, s ez a valami az adott esetben én vagyok; ahogy a nyelv is kifejezi: szégyenlem magam. (…) Csakhogy a szégyen mindig per definitionem másik előtti szégyen. (…) a szégyen: elismerés. Elismerem, hogy olyan vagyok, amilyennek a másik lát engem. (…) mások előtt tárgyként jelenek meg. Szükségem van tehát másokra, hogy megragadhassam önnön létem némely struktúráját.”

A legegyszerűbb, ha nem engedem, hogy mások lássanak – vélekedhet ösztönösen a Kövér emberszerű -, így a magam számára sem derül ki, mi is vagyok, milyen mocsadék egy alak. Ezt gondolhatja házelnök úr, ám nem is tud róla. Fölháborodni a tiltásokon lehet, viszont ezek csak kis részben szólnak annak, hogy a plebs netán megtudja, amit meg kéne tudnia. A ’zembereket a mélyrétegek nem igazán érdeklik, és ahogy környezetemen körbetekintek, föl sem fognák igazán. Ha most lefösteném, mi ragadja meg embertársaim képzeletét naponta, akkor nagyon el kéne keserednem. És ezt is teszem. Goebbels tudott valamit, Orbán és Habony is tud valamit: a jelszavak és csatakiáltások a fontosak.

A sör a fontos, a fröccs a fontos, a hülye viccek, az altesti szórakozás meg a bicikli. Kövér úgy tesz, mintha azért tiltogatna ki tudósítókat a munkahelyéről, mert ennek a rétegnek mondhatnák el az igazat. Pedig ennek semmi jelentősége nincsen. Tudat alatt a saját nyamvadt lelkét félti a macbethi kínoktól, a pokoltól, amely már a földön eljöhet. Ha már Sartre: a ’Zárt tárgyalásban, illetve annak kapcsán derül ki, hogy az Inferno nem a kénköves bűz és az üstök patákkal, „a pokol az a másik ember”. Ettől menekül, és így lesz végtelenül magányos Kövér, amikor a leplek lehullanak róla.

Ellenben vigaggyunk! Ez a védekezés, ez a kitiltási játék már a vég kezdete, a gyengeség, tehetetlenség önkéntelen beismerése, egyben menekülés. Kövér toporzékol a porban, az értők pedig megengedőn mosolyognak rajta. Az úri muri közeledik a befejezéshez, nem sok kell ahhoz, hogy házelnök úrból Szakhmáry Zoltán váljon, a zsuphoz tartsa a lángot, és szívének fordítsa a puskát, ha csak szimbolikusan is. Ez is elég és szükségszerű lesz, amikor a delírium végleg kiteljesedik. Haladunk.

Hanem, hogy megindult a birnami erdő, amely köztudomásúlag a Macbeth névre hallgató isten báránya vesztét jelzi, de Shakespeare-t nem ajánlunk kötelező olvasmányként a kollégistáknak, elég nekik Wass Albert. Félnek már ezek, reszketnek, mint William vasárnap délelőtti matinéjában a hős, aki csak magának élt, és ennek legújabb folyományaként ellenségnek tartott újságírókat üldöznek keresztül-kasul a Parlamentben, mint az olvasható manapság szerte a szertelen neten.

Ím ígyen, mint írja a vs.hu íródeákja:

„Eleinte véletlennek tűnt, hogy a kormánypárti frakció sajtósai éppen akkor és azzal a lifttel indulnak az országházi menzára, mint én, és éppen velem egy időben fejezik be az ebédjüket. Az üléstermi folyosón sétálva már gyanús volt, hogy általában máskor a frakcióirodán megtalálható pártsajtósok közül legalább egy mindig két-három méterre, éppen hallótávolságban volt. Bizonyossá akkor vált a helyzet, amikor a mosdóba mentem, hogy nyugodtan lebonyolíthassak egy telefont, anélkül, hogy állna mellettem valaki. Fél percen belül ott is megjelent és láthatóan alibi sminkigazgatásba kezdett a felügyelettel megbízott frakcióasszisztens. Ezután szándékosan tesztelni kezdtem a megfigyelés komolyságát: amikor betértem az egyébként már kiürült sajtóterembe, szinte rögtön bejött a megfigyelő is. A negyven négyzetméteres, üres székekkel teli szobában ráadásul egy méterre foglalt helyet tőlem, hogy lehetőleg ne csak a telefonokat hallja, de rálásson a laptopomra is.”

Hát nem délibábos Hortobágy ez az egész? Nem igazán, és még jóízűen vigyorognánk is, ha ahhoz volna érkezésünk, de nincsen. Hiszen kitetszik, hogy kormányzó erőnk elérkezett a hatalom ama delíriumos állapotába, amelyben a békaemberektől retteg, hogy ürgebőrbe kötik az ő cselekedeteit. És tényleg. Mindemellett, ha már szarni sem lehet tőlük nyugodtan, hadd javasoljak valamit polgártársak. Miután végeztünk a nagydolgunkkal, hagyjuk ott nekik. Turkáljanak abban is könyékig, hátha találnak valami infót. Végül is, mindez nagyon ékesen fog állni az egész bagázsnak, láthatólag erre predesztinálja őket jól megérdemelt sorsuk. Kinek mi jár.

Tárgyalni sem hajlandó a parlamenti többség az élelmiszerek áfájának csökkentéséről. A kormánypárti képviselők némák maradtak a rövid vitában, nem indokoltak, csak egységesen leszavazták a valaha még általuk is támogatott ötletet. A vége az lett, hogy nem vette tárgysorozatba az országgyűlés hétfőn délután a törvényjavaslatot, amely jelentősen csökkentette volna az alapvető élelmiszerek általános forgalmi adóját. A szavazáson összesen százhét kormánypárti képviselő nyomta meg a nem gombot, míg negyvenöt ellenzéki voksolt igennel, így a parlament nem is tárgyal majd az áfa-csökkentésről.

Az ellenzék az áfatörvény módosítását javasolta, azt szeretné, hogy a jelenlegi huszonhét százalékról csökkenjen öt százalékra az alapvető élelmiszerek (tej, kenyér, sertés-, csirke- és pulykahús, tojás, édesvízi halak, illetve a Magyarországon is termő zöldség- és gyümölcsfélék) áfája. Az indoklás szerint ez a szociális szempontok mellett segítene visszaszorítani az áfa-csalásokat, és segítené a hazai termelőket is. A költségvetési bizottság szeptember közepén utasította el a javaslat tárgysorozatba vételét, vagyis úgy döntött, hogy tárgyalni sem kíván róla. Az MSZP frakció a plenáris ülés elé vitte az ügyet, ilyenkor egy rövid vitára is lehetőség van, mielőtt szavaznának a tárgysorozatba vételről. A hétfői vitában valamennyi ellenzéki párt támogatta az ötletet, a kormánypárti képviselők viszont egy szót sem szóltak.

Az élelmiszerek áfájának csökkentése régóta napirenden van, ellenzékben a Fidesz és a KDNP is követelte. 2009 februárjában, a Gyurcsány-kormány utolsó heteiben például Semjén Zsolt, a KDNP frakcióvezetője, mai miniszterelnök-helyettes követelte, hogy „az alapvető létfenntartáshoz szükséges” árucikkek áfáját csökkentsék öt százalékra. Azt a kérdést szegezte a kormányfőnek, hogy helyes-e, ha „a kaviár, a helikopter, az uszoda, a jacht azonos áfakulcs alá esik, mint a tej, a kenyér, a szalonna és az étkezési zsír?”

A 2010-es kormányváltás után is előjött időről időre a az áfa-csökkentés kérdése, de előterjesztés soha nem lett belőle, a kormány pedig mindig kitért az ezt firtató kérdések elől. A nem hivatalos magyarázat szerint a költségvetésből hiányozna a kieső bevétel, illetve az áfa-csökkentés nem lenne valódi segítség, mert a kereskedők lenyelnék az árkülönbözetet. Itt vagyunk, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, négy év vár ránk, meg a mélyhűtő. Rezsiparizer.

Sneider Tamás (Eger, 1972. június 11.) nemzeti radikális politikus, 2009 óta a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke, 2010 óta a párt országgyűlési képviselője. 2010-2014 között az Országgyűlés Ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottságának elnöke. 2014-től a Jobbik Országgyűlési Képviselőcsoportjának frakcióvezető helyettese, az Országgyűlés alelnöke. Származása Nagyszülei földművesek, szülei munkások voltak. Nagyapja végigharcolta a második világháborút az orosz fronton, végül a tordai csatában sebesült meg. Egerben született. 1991-ben érettségizett az egri Mezőgazdasági Szakközépiskolában kertész (szőlő- és gyümölcstermesztő) szakon. 2009-től az Esterházy Károly Főiskolán tanult történelem szakon.

2000-ben a Magyar Igazság és Élet Pártjának tagja, majd az egri szervezet elnöke lett. 2002-2006 között Egerben a párt önkormányzati képviselője és a Szociális és Egészségügyi Bizottság tagja. 2002-2007 között a párt Heves megyei alelnöke. 2005-ben a Magyar Önvédelmi Mozgalom alapító tagja volt. 2006-os országgyűlési választáson a MIÉP-Jobbik összefogás képviselőjelöltjeként a füzesabonyi körzetben indult, ahol a harmadik helyen végzett. 2006 őszén az Összefogás egy JOBB Egerért Egyesület városi listájáról került be újból az egri önkormányzatba és az Idegenforgalmi Bizottság tagja lett.

2007-ben lépett be a Jobbik Magyarországért Mozgalomba. 2007-ben a párt egri elnökévé, 2009-ben Heves megyei elnökévé választották. A 2009-es európai parlamenti választáson a Jobbik-lista 16. helyén szerepelt. 2009 őszén a párt országos alelnökévé választották. A 2010-es országgyűlési választáson a Jobbik országos listájának 9. helyéről szerzett mandátumot a magyar Országgyűlésbe. Az Az Ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottság elnöke és a Nyugdíj- és idősügyi albizottság tagja lett. 2010-14 között 148 parlamenti felszólalása volt, 93 önálló és 271 nem önálló indítványt nyújtott be.

A 2014-es országgyűlési választáson a Jobbik országos listájának 5. helyéről szerzett országgyűlési mandátumot. A megalakuló Jobbik képviselőcsoport frakcióvezető helyettesnek választotta. A parlamenti képviselők 150 igen, 35 nem 5 tartózkodás mellett megválasztották az Országgyűlés alelnökének, ami meg készül kiütni a biztosítékot Európában, hiába, ott még nincs kétharmad, ott nem megy el, ami itt dübörög. Pedig csak pár napja írtam, és milyen igaz:

Ez a folyamat önérlelő, a vezér és az általa megbolondítottak összekacsintása. Egy ilyen csoport zárt alakzat – mint ahogyan lassan az egész ország katonás rendbe sorakozik –, kialakul a közös hamis tudat, és ebbe kívülről képtelenség beleszólni. A mostani választások eredménye és az előtte történtek azt mutatják, hogy a magyar társadalom elérte ezt a tragikus kollektív tudatállapotot. Az a legszomorúbb, hogy ilyen helyzetben az épen maradott agyak gazdái nem tehetnek semmit, hiszen oly mértékű agysorvadás veszi őket körül, amely lehetetlenné tesz minden józan szót. Arra kell várni, arra lehet számítani, hogy a megalázottak és megnyomorítottak valamikor öntudatra ébrednek, mert tetszik vagy sem, végül is ők döntenek el mindent.

A pártelnök ezres nagyságrendűre tette a velük folytatott beszélgetésekbe bekapcsolódók számát. Mint mondta, Kanadától Stockholmon át Bécsig mindenhonnan kaptak kérdéseket, amelyekre egymást váltva válaszoltak. Az eredeti téma – a közoktatás átalakítása – mellett számos egyéb kérdés, így például a földügyek, a dohányboltok, a fiatalok külföldre vándorlása, illetve az egészségügy is szóba került.

Nem lennénk azonban Magyarországon, ha ezt a kis pörformanszt is ne akarta volna ellehetetleníteni a regnáló hatalom egy kis svindlivel. Gyurcsány Ferenc akciójuk végeztével elmondta, hogy a parlament vezetése kifejezetten korrekt együttműködést mutatott eleinte, „aztán valami megváltozott”, mert nyolc órakor lekapcsolták a villanyt, így sötétben kellett folytatniuk az akciót. Most persze azon folyik a vita, hogy ki kapcsoltatta le az ülésteremben a villanyt, holott a „tisztelt” házban mindenütt nappali világosság volt.

A magunk részéről ezt lényegtelen kérdésnek tartjuk, sőt, azt is mondhatjuk, hogy Gy.F. és kis csapata még örülhet is, hogy nem penderítették ki őket a fagyos éjszakába a teremőrök, mert ha a „köteles” házelnök esetleg úgy gondolja, ezt is elrendelhette volna, mert mindent megtehet, mint az tudvalévő, sőt, ez egyenesen a rendszer lényegéből fakad. Itt mindent szabad, lásd Baja, meg a sok egyéb és nagyobb disznóság, és éppen ezért kell – ha még így is – minden módon kimutatni, hogy ennek a bagázsnak bizony, mennie kell. Ezért jók a gyurcsányi akciók, mert minderre a szájtépésen kívül is felhívják a figyelmet, és végül eléri azt, hogy hajdani haverjai, akik őt szép csöndben kinyírták, egyre többet foglalkozzanak vele, és egyre komolyabban vegyék, mert úgy tűnik, nélküle nem váltható le a rezsim. Ez jövő tavasszal ki fog derülni, éppen ezért mondom: folytassa Fletó!