Mindez az első percekben nem volt teljesen világos, csak annyi, hogy tavasz sem volt, és máris át kell kapcsolni afrikai üzemmódra, s így, hogy ennyire felgyorsultak az események, Bélának el kellett gondolkodnia az időről, amely a térrel együtt ott görbült meg a Szentháromság szobor mellett, s ha belenézett a tölcsérbe, ellátott egészen a miocén korig, ellenkező irányban viszont csak valami bizonytalan fényesség derengett, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a jövő teljesen bizonytalan, viszont ott kattog a lába alatt.

Beleesett már néhányszor ebbe a csapdába, de most semmi kedve nem volt hozzá, mégsem volt mit tenni. Be kellett látnia, hogy van ugyan szabad akarata, de ez véges, és csak addig terjed, hogy megissza-e a fröccsét vagy sem, kitekeri-e a böszme polgártársak nyakát vagy sem. Különben pedig ki van szolgáltatva az őt alkotó anyag kényének kedvének, amely olyan molekulákat hozott létre önkényesen, amelyek kezdenek elfáradni.

Kiderült, hogy nincs is messze az idő, amikor atomjaira hullanak, ami azt jelenti majd, hogy Bélából is szén lesz meg vas, a benne lévő víz elpárolog a légbe, egyszóval, az életté összesűrűsödött anyag visszaáll eredeti állapotába, ahogyan a csillagokból érkezett, magyarán, Béla rájött, hogy meg fog halni. Érdekes tapasztalat volt, mert eddig eszébe sem jutott, hogy ennek a komédiának ilyen vége is lehet, aztán most jött rá, hogy csak ez az egy biztos, ez a röhejes lezárás, amitől másképpen kellett volna látnia a világot, de nem tette meg ezt a szívességet neki.

Nemrégiben halt meg egy régi cimborája, és, amikor valamikor reggel, tehát az idők kezdetén a kocsma felé haladt, és a lábai érdekesen citeráztak, hogy alig is vitték, akkor minden egyes lépéshez az adott erőt neki, hogy hát az ott fekszik kiterítve, míg ő mégiscsak itt botorkál az Isten szent ege alatt. Tehát, ha abba gondolt bele, hogy mért sajog minden egyes porcikája, már egyáltalán nem lázadt, mert arra jött rá, hogy mennyivel jobb itt szenvedni, mint a nyári hőség elől valamely proszektúra hűvös tepsijébe rejtőzni.

Amikor erre rájött most, a fröccse mellett ülve, azt várta volna, hogy meghatódik, mert itt lehet a valóságos kocsmában, de nem fedezett fel magában ilyen gyerekes érzéseket. És azért, mert mindegy volt, hogy a folyó melyik partján ücsörög, az innenső azért volt jobb, mert olyan apró örömök voltak benne, amit az örök élet képtelen volt nyújtani. Mert belegondolt, hogy az Úr trónusa előtt bambán vigyorogva nem kell fröccsöt innia, zsíros deszkát ennie, böfögni és pisálni, és lássuk be, ezek nélkül az idő folyása mit sem ér, tehát sokkal jobb a végén valami ismeretlen sötétbe hullani, mint a Paradicsom véget nem érő kínjaival szembe nézni.

Az az ötlete támadt, hogy ezzel a fenséges tudással felvértezve elszórakozik kicsit a bádogbánossal, azzal a bizonytalan masszával, amely gomolygásokat ez a szaralak hitnek vél, de eszébe jutott számtalan konfliktusa a plébánia tücskével, és az is, hogy az élet legfőbb iránymutató gondolata ez: légy nagyvonalú! Így hát úgy döntött, békén hagyja ezt a szerencsétlent, mint ahogyan a többit is, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket, a fogatlanokat és a melegítőben sóhajtozó fiatalasszonyokat.

Sőt, még a fröccsök urát sem avatja be a titokba, abba a felismerésbe, hogy bár ez itt egy nagy átverés, mégis csak érdemes arra, hogy fenségesen elviselje az ember egy ideig. Ahogy idáig jutott, a cseresznye máris megérett, a rigók tobzódtak az örömökben, és Béla sem akart lemaradni a pogány ünnepről. Olyat tett, mint soha eddig. Valami akármi zenét gyúrt elő a dobozból, és rogyadozó térdekkel ingani kezdett, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura azonban csak hülye csoszogásnak látott, ezért meg is kérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Élek. – Felelte Béla azzal a bizonyossággal, mintha tényleg igaz volna.

Most, hogy így elmeséltem O. V. élete történetét, mosolyogjak azon, hogy lószerszámot sem ér a megálmodott Nagy Fal? Ilyet én nem teszek jólneveltségem okán. Meg azért sem, mert ugyanis némely kultúrák, legfőképp a mi prime ministerünk által oly nagyra tartott dakota indiánok mélységesen tisztelik a szellemileg visszamaradottakat. Mi több, még a kereszten lovaglók is arra tanítanak, hogy a lelki szegényeké a mennyek országa.

Sokan fognak a Paradicsomba jutni, ez már jól kivehető. Visszatérve azonban a történésekre: visong az M-média, hogy óénédesistenem, már megint átvágták a kerítést, s emiatt Armageddont vizionálnak, csakhogynem a jó öreg Bruce Willishöz fohászkodnak segedelemért. Látni lehetett, hogy ez lesz? Hát persze. Viszont a drótsövényre égető szüksége volt vezérünknek némely szavazatok megszerzése céljából.

Ennyi az egész. Mint az kitetszik, jól felépített akció volt ez, kezdve a sima uszítással, aztán a plakátokkal, Szerbia biztonságos országnak nyilvánításával. Mindezek megalapozták a végső megoldást, hogy ilyen kaján célzásokat tegyek. Mert mi másra utalhatott az egyik alhülye azon kinyilatkoztatása, miszerint háborúban állunk, mert támadnak minket. Mármint ezek a szerencsétlenek. Így lett kerek a világ.

Indulhatott izomból a nagy építkezés, akárha a piramisoknál, ide is kivezényelték a rabszolgákat, akik manapság közmunkás névre hallgatnak. Ám még ez se megy rendesen. Arról volt szó, hogy novemberre készülne el a műalkotás. De a nagy szavak tudójának ott a szabadegyetemen srófolni kölött a delíren, és lett új határidő: augusztus. Így vált belőle három guriga izé, amely csodán csak az nem jut át, aki nagyon nem akar. De mint kitetszik, ők igazán vágyják ezt.

Ha most kaján volnék, javasolnám a Kőmíves Kelemen lapozgatását. Ebben benne van a megoldás a bajokra, mégpedig, hogy mit köll tenni, ha valamit fölépítünk estére, aztán reggelre elbaszódik úgymond. Lenne elgondolásom, hogy kinek a gyönge hamvát keverjék a drótokba. Ellenben másról van szó. Mindez az egész arra szolgál, hogy fokozni lehessen az agybajt. Határvadász századok már lesznek, még tankok is iramodnának védeni a hont. Hogy nem mennek, egy oka van: Hendének nincsen olyanja.