A pálinka fontos népélelmezési cikk, gyógyszer és altató, fájdalomcsillapító és búfelejtő. Ha rohad az ember foga s emiatt lüktet, leöblítjük, s kész a kúra. Ha ordít a friss szaporulatú magyar csecsemő, cumiját belémártjuk az isteni nedűbe, szájába gyömjük, s már alszik is, fél litertől a világ összes fáradtságát kipihenjük, ezen kívül a pálinka eleven alkotó erő, mint ismeretes. Tudjuk a népi igazságot ugyanis, miszerint a fröccstől hülye gondolatai támadnak az embernek, a pálinkától pedig meg is csinálja azokat. Például macsétével kiirtja a családját, fölgyújtja a pajtát vagy szíven lövi magát a vadászpuskájával, ilyenek.

A pálinka migráncsriasztó készség is, igaz muszlimok ilyennek a szagától is menekülnek, kombinálva disznóöléssel és szaros gumicsizmával a kerítésnél toporgó százezreket egy életre elriasztja, hogy már busókra sem lesz szükség ott. Mindeme áldásokat hordozza magában ez az ital. Hogy fölrobban tőle az ember mája, szétrohad a hasnyálmirigye és lekonyul a füle, az nem baj, egy ima segít a bajon, ha meg nem, csak a nyugdíjrendszerrel tesz jót az elhunyt, egy gonddal kevesebb, őt nem kell pátyolgatni az út szélén, tépelődni azon, otthagyjuk-e vagy magunkkal vigyük a csatába.

A pálinkafőzés összehozza a családot, közösségi program. Ha imádkozunk, hogy a készség föl ne robbanjon, maga a mise, a réztől kék első főzet egyenesen Krisztus vére vagy egy ufonautáé, az attól függ, mennyit kóstolgattuk kiskanálból, miután meggyújtottuk azt ellenőrizve, mennyire szaggatja a kerítést, lukasztja-e a gyomrot, oldja-e a fémet, és más cukiságok. Mindezeket belátva könyvelhetjük el, hogy a kedves vezető érti az idők és a nép szavát, s hogyan lehetne ez másként, hiszen ő maga is vagyontalan jódógos, jómunkás kisember, a nép egyszerű fia.

Más megközelítésben a pálinka erősen addiktív és pszichogén kábítószer, s ha valaki ennyire szívén viseli a sorsát, odafigyel arra, hogy az alattvalók bőséggel fogyaszthassák, akkor nehezen érthető és értelmezhető az a vallásos buzgalom, amellyel a mariskát üldözi, egy tő vadkender miatt tömlöcbe veti az embert. De ezzel ott lennénk a sehová sem vezető vita közepében, hogy melyik méreg a jobb, ám ebbe nem mennék bele. Felőlem mindenki attól tép be, amitől csak akar, és vagy mindegyiket üldözzük vagy egyiket sem, de ez már ontológiai gond.

Sokkal inkább arra lennék kíváncsi ebben a kontextusban, hogyha a kedves vezető ennyire tisztán látja és nyilvántartja a pálinka vedelésére vonatkozó lakossági igényeket, akkor bizonyára van tudomása másfajta óhajokról is, amelyek a magyarokban felbuzognak. Nem sorolom, mert nem jutok a végére (lakhatás, tanulhatás, egészséghez való jog, európai fizetség meg a többi), de elég volna egyre figyelni, amely mind közül a leghangosabb, a többség listájának első helyén szerepel, s mint ilyen, nemzeti programnak és kívánságnak is nevezhető, jelesül, hogy ő maga takarodna a francba.

Ebben elég széles körű konszenzus mutatkozik, egyre erősödik rá az igény, sokkal jobban, mint a házi pálinkára, ezt azonban nem tudja vagy nem akarja meghallani. Az a cuki kurvaság azonban, hogy mint tudjuk, a pálinkától egészen elképesztő dolgokra tudja ragadtatni magát az ember, az agya elkezd kiszámíthatatlanul működni, így soha nem tudható, a gumicsizmás zombitömeg mikor indul meg a vár és az erkély ellen. Persze sosem fog, csak ez is benne van a lehetséges kimenetelekben, mert Sheldontól tudjuk, hogy az ember determinisztikus lény, de mégis van szabad akarata. Ám ez már teológia, ha már keresztények vagyunk.

Éjfélre járt az idő, és a vej az egyik kocsmából igyekezett a másikba. A megállással akadtak problémák, amelyek bőséges nyálú káromkodások után torkollottak a sofőr és utasa közti látványos szakításba.

Nem szép dolog az ilyen, amikor Récsöl alig vitte haza a gőgicsélő kisdedet, és az apa ahelyett, hogy élete párja mellett lett volna, és segítette volna b. nejét a gyermekgondozás e korai és zűrös stádiumában, lumpolni indult.

Csodálkozunk ezen? Egyáltalán nem lepődünk meg, ezt már akkor tudni lehetett, amikor Tiborcz úr apósával a tornácon demizsonból töltögette a kisüstit. Ilyet csak igaz magyar ember tesz, aki élénk barátságot ápol vak komondorokkal, s ennek szellemében viszonyul az asszonyi állathoz.

Mindez csak jóindulatú intés, laza közbevetés, mert történetünk épp arról szól, hogyan bukott ki a kapa a friss milliomos szájából, amikor előtört belőle az egyszerűség. Mindez mutatja, hogy a pénz bunkóságon nem segít.

Ilyen alakokból annyi van a holdudvarban, mint hercegkisasszony a Burgban, amint azt Svejk oly igen érzékletesen föstötte le annak idején. Viszont a jelenség egyáltalán nem újkeletű, a visszasírt Horthy-világban a dzsentrinek nevezett rétegnek volt hasonló habitusa, azzal a különbséggel, hogy azoknak nem volt lóvéjuk, ellenben a mai tiborczoknak dögivel van.

Az édes jó keresztapjuk segedelmével természetesen, aki ilyen kapát öklendező alakokkal keríti körbe magát, hogy Jani lehessen a szemétdombon. Ez az ő baja. És jó, hát a miénk is, akik csak nézünk szemre is meg fejre is, hogy hová halad ez az ország zuhanásában.

Viszont a jelenség egyáltalán nem nóvum. 1980-ban újságot hordtam szorgalmasan, és a szombathelyi Dongó kocsmában – amely az ideiglenes oroszok törzshelye is volt – összefutottam a megyei lap főszerkesztőjével, amikor megpihenni betértem az újságpénz-szedés fáradalmai közepette.

Hótt mák volt a főszerkesztő úr, alig is állt a lábán, és valami különös okból nem tetszett neki a szemem fénye. Ő is föltette, ordította a fülembe ugyanezt, hogy tudom-e ki ő, meg biztatott, hogy nagyon sokat tud ártani nekem.

Mondjuk csökött komcsi volt, akárha Orbán, ennek ellenére, mert a szívem meleg és vidám, miután összecsuklott a csehóban, hazaszállítottam b. nejének további használatra. Nekik nem volt kisdedjük, főszerkesztő úr tehát minden gátlás nélkül szophatott.

Példánkból azonban kitetszik, hogy az uborkafán ücsörgő alakok gyakorta nincsenek tisztában önmagukkal, és minden alkalmat megragadnak, hogy másoktól kérdezgessék, kik is ők valójában.

Útmutatásul javaslattal élek, amely kiküszöböli ezt a lelket égető problémát, egyszersmind elvezet a megvilágosodás ösvényére is. Olvassanak – már akik nem tudják, kik is ők igazából – Srí Ramana Maharsit, aki ilyesmiket írogat „Ki vagyok én?” című dolgozatában:

„A Vicsáraszangraham (Ön-kutatás) mellett a Nán Jár? (Ki vagyok én?) képezi az első útmutatásokat. Ezek világosan bemutatják a központi tanítást, mely szerint a megszabaduláshoz vezető közvetlen ösvény az ön-kutatás. A Nán Jár? érthetően leírja, hogyan kell megfelelő módon végezni az ön-kutatást. Az elme gondolatokból áll. Az „én”-gondolat az első, amely az elmében felmerül. Ha folyamatosan feltesszük a „Ki vagyok én?” kérdést, a többi gondolat elpusztul, és végül maga az „én”-gondolat is eltűnik, egyedül a legfőbb, nem-kettős Önvalót hagyva hátra. Az igaz Önvaló téves azonosítása az ego-önvaló jelenségeivel – mint például a test és az elme – ekkor véget ér, és megtörténik a megvilágosodás, a sáksátkára.”

Teljesen világos eszme, magunk sem értjük, hogy a tiborczok mért nem tanulmányozzák lelkük teljes odafigyelésével. Na, mért?

Az ’egésség. Mindenről ez jut eszébe, két marokkal őrzi a nulla egész kilenctizedesek testi fejlődését, akik hamarosan elhajítják járókereteiket, és hófehér atlétában futballoznak a gyomként szaporodó stadionokban, oly annyira, hogy talpaik is egymáshoz érnek. Igaz, hogy eközben megjön az étvágyuk, és fölzabálják az ifjak jelenét és jövőjét, de sebaj.

A központi bizottság mégis életben hagyja őket, mert mérhetetlenül nagy a lelke neki. Mint az a napokban a hozzáértők okos gyülekezetében kiderült, csakis ezért, a népek ’egésségéért épülnek a fedett sportlétesítmények, és aki ebben hibát talál, az sorosbérenc kockásinges rohadék. Vannak egypáran, ezt kérem jegyzőkönyvbe foglalni.

Most meg ez is. A Unijó, amely a baloldal biztatására ront a magyarra rá, már megint belegyalogolt a mi nemzeti italunkba, a szent házi pálinkába, mondván, idézem: „A magyar adójogszabályok kedvezőbb helyzetbe hozzák a házi gyümölcspárlatokat és a növényi alapú gyomorkeserűt, ezért újabb jogi eljárást indított az Európai Bizottság.”

Irgalmas Jézus, ne hagyj el minket keserűségünkben és üldöztetésünkben! Már megint báncsák a magyarot, aki védi őket a töröktől százezer éve. Nem érdemlik meg magunk közt szólván. Már az idők kezdete óta itt vagyunk a közepükön, és mégsem ismerik a bozontos lelkünket nekünk. Nem azért van ez az adó, hogy jusson még stadionokra – amely a plebs jólétének egyetlen letéteményese -, meg kisvasútra.

Azért van ez az adó – amely nem párhuzamos az urizáló dekadens Unijó magyarellenességével -, mert az ’egésség az mindennél fontosabb elöljáróink számára. Ezt is mondták: „A kormány elkötelezett a magyar emberek egészségének megőrzése, az egészséges táplálkozás elősegítése iránt, és ezért bővítette ki az adóköteles termékek körét az alkoholos italokkal, főképp a kommersz szeszes italokkal.”

Könnyű, mint az egyszeregy, mondd utánam! A nulla egész kilenctizedesek – meg az urizáló négymillió, aki hedonisztikusan zabálja a farhátat két pofára -, szóval ezek mind együtt tornaünnepélyeket rendeznek a fedett sportlétesítményekben, eközben pedig nem energiaitalokat, egyebeket vesznek magukhoz, csakis a páleszt.

Ennek a kettőnek az elegye szükségtelenné teszi az orvosok, ápolók jelenlétét tökéletes társadalmunkban, kicsattan mindenki, mehetnek a Londonjukba a francba. Kerek lesz a világ, ellenben elmesélem, milyen is a házipálesz hazai főzése. Ezt még szegény apám űzte a konyhában, mint ellenálló a kommunista időkben, mert akkor még nem lehetett, és tele volt fináncokkal az ország, akik folyamatosan a levegőt szimatolták cefreszagot keresve, kezükben ostor.

Tehát apám, a forradalmár mindenféle rézüstökkel, csövekkel fölszerelkezve bugyborékoltatta a szent masszát, a végén pedig világoskék folyadék jelent meg a felfogó edényben, tele alkohollal. Ezt az bizonyította, hogy meg lehetett gyújtani, tehát jó volt. Finomítani kellett ugyan kicsinyt, mert mégsem kockáztathatta az ember, hogy egy slukk után nekiálljon foszforeszkálni.

A második lepárlás után a színe eltűnt, ellenben az íze megmaradt. Mintha valami MÉH telepet szopogatott volna az ember. Ezen az apró gikszeren az ABC-ben – nem TESCO-ban és nem CBA-ban – kapható aromákkal lehetett segíteni, és kész volt a csoda, a fütyülős barack, a cseresznye, mindenféle ízkavalkád, amit csak kívánt az embere gyereke.

Apró bajnak mutatkozott, hogy kóstolgatás után mindenből kettő lett egyszerre. Kettő apu, kettő konyha, kettő ordító anyu, holott nem is volt részeg az ember. És nem volt a konyha mellett egy rohadt stadion, ahol lebegve szaladgálni lehetett volna, mert a kommunisták basztak a népek ’egésségére, jólétére, és bele is buktak. Ellenben ezek a mostaniak a gondunkat viselik minekünk, ha akarjuk, ha nem. Leginkább nem, aztán mégis. Nem van ez így jól.

Már megint fújt az a hülye szél, a világnak ebben a szegletében mindig fújt, ami dolog télen tudott igen kellemetlen lenni. Még a híd alatt sem lehetett elbújni előle, ahol a szerelmesek töltötték az éjszakákat rendszerint, de egyáltalán nem a suszterbogarakat utánozva, sokkal inkább, mint a malacok az ólban, melegítve egymást, összebújva. Ez a mostani azonban már majdnem nyári fúvás-lengedezés volt.

Ebből fakadón mindenféle koszt cipelt magával, az őszről itt maradt fáradt leveleket, műanyag flakonokat, használt papírzsebkendőt és kotont is tisztesség ne essék szólván. Meg az elmaradhatatlan újságpapírokat, amelyek kettős célt szolgáltak: lehetett velük védekezni az éjszaka hűvöse ellen, és meg lehetett tudni azt is – igaz némi fáziskéséssel -, hogy mi történik a világnak azon a részén, amely a parkon túl terül el.

Momentán ez utóbbi feladatát látta el a hömbölgő papírhalom, amely görgetegből a nő légstoppal vett le egy adagot. A szakadt nejlonszatyor mélyéről valami nagyon oda nem illőt, egy szemüveget halászott elő. Egyszer, amikor igen-nagyon krőzusok voltak, és a Coopban grasszáltak a párjával, a pénztár előtt egy állványon lelt rá, mindenféle látó eszközök voltak ott egy ezresért. Fölpróbált egyet, és amikor fölfedezte apró sikollyal, hogy lát, a férfi jóváhagyólag bólintott.

Nagy kincs volt ez azóta. Föltette magára hát az okulárét, és élvezkedett, olvasott. Ezt látta a gyűrött lapon: „Tállai András, NAV-ot vezető államtitkár bejelentette, hogy újabb nagy könnyítések jönnek a pálinkafőzőknek, mert a pálinka nemzeti kincsünk és nemzeti italunk. A magyar nemzet jövője is a pálinkáról fog szólni. Épp ezért új jövedéki törvényen dolgozik a Nemzetgazdasági Minisztérium, amely segíteni fogja a pálinkakészítőket”.

Laposan pislogott oldalra, mert párja zörgött a saját szatyrával, matatott benne hosszan, és az aljáról előhalászott egy félig telt üveget. Alaposan meghúzta, hogy kimossa magából az éjszakát, csuklott és csettintett. A nőből pedig, akárha hamvas siheder, arcát meghazudtoló, csilingelő nevetés fakadt föl. A férfi buta arccal nézett rá. – Mit röhögsz? – Kérdezte. – Most ittad meg a magyar nemzet jövőjét, drágám. – Válaszolta, és még jobban vihogott. – Mi van? – Kérdezte a férfi, mert semmit nem értett, mégis örült, hogy párja boldog, mosolygott hát ő is. Mondom, nagyon szerették egymást.

De az se járja, hogy a Magna Cum Laude hiába foglalta imába a hungaricumot: „Álmaim kéklő egén, / Gyümölcsfáim tetején, / Pálinka, szerelmem, légy az enyém! / Nyújtsd hát a karod felém, / Nélküled meghalok én, / Pálinka, szerelmem,légy az enyém! / Ha egyszer elindulunk lefelé, / Mert előttünk a lejtő. / Folyékony királynő, kérlek, / Te légy a búfelejtő! / Tölts hát a poharamba még egy kortyot angyalom, / Ma éjjel mindenemet elmulatooom!”

Ezt az opuszt egyébként javasolnánk a frissen elszenvedett veszteség miatt nemzeti himnusznak a Kölcsey-féle helyett, mert annak már lejáróban van a szavatossága. Milyen szép is lenne, ha a kétségkívül felemelő, de mégis letargikus, a kezeket a szívtájékon nyugtató elemelkedés helyett erre ropná a nemzeti futballválogatott a csűrdöngölőst, mindjárt jönnének az eredmények. Olyan kuriózummá válnánk, mint a mostani kosárlabda VB-n az Új-zélandiak, akik minden meccs előtt bemutatták a parketten a hakát, ezt az ősi, tradicionális harci táncot. A mi fiaink esetleg öltözhetnének sámánnak a hatás kedvéért.

Mindezt azért tartanám előre vivőnek, mert ami egyedül betölthette volna e szerepet, a Nemzeti Összetartozás Dala a maga barackfájával mostanra méltatlanul elfelejtődött. Pedig az a kincs tényleg pálinkába ájult tudatról árulkodott, de mára kiveszett a kötelező irodalomból, magam sem tudom mért: „Álmodtam egy barackfáról / Ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben / A puha fűben egy harmatos réten / Kezeink összeérnek / Talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég..” A mellőzés valóban nehezen értelmezhető, holott a talpaink egymásra lépnek szókapcsolat hűen fösti föl szinte fizikailag érezhetően a pálinkás állapotot, amitől most megfoszt minket Brüsszel. Már ettől is. Mindegy, van nekünk helyette Tormay Cécile, ugye.

Nagyon ver minket mostanában a jóisten. Agyafúrtan teszi, olybá tűnik, mintha nem is ő, hanem valamely rontó szellem volna a felelős a reánk szakadt megpróbáltatásokért, mert a szerető atya csak nem ilyen galád, vélnénk. És dehogynem. Bizonyosan megunta, hogy az ő neve alatt folyik a genya a bokrétás országban, sok mindent elnézett volna, de az már a tavasszal lehúzta megbocsátó pilláit, hogy a szolgaelnökhelyettes édes kis teremtményeit, apró madarakat óhajtana puffogtatni. Reánk küldte hát az özönvizet, ami alattomos dolog. Én magam még elvagyok a saját Ararátomon itt a negyediken, de ha olykor lemerészkedek a világba, a másodikon már halakba botlok, a boltba meg csak Nautilussal indulhatok, annyira büntet minket a mindenható.

Meg a stadionok sorsa is elmélkedésre buzdít engemet. Túlságosan rövid életűnek látszanak, a Ferencvárosé ma vizsgázik élesben, még nem tudható a végeredmény, de biztosan nem tesz benne kárt az a kétezer ember, a víz hatalmáról azonban még sejtéseink sincsenek. Ez a kósza anyag tette szinte teljesen használhatatlanná a felcsúti szentélyt, amelyet még be sem laktak igazán az indiánok, de mindegy volt nekik, tutajon sem futballoztak különbül, mintha labdát rúgtak volna a fövenyen. Ez a játék a jelek szerint máshol van otthon. Viszont a stadionok sorsa, na az is nógatóan elgondolkodtató. Donyeckben a mindenféle etnikai alapú – ki orosz, ki meg nem – háborgások miatt, ec’pec szétlőtték a pályát. Hát ennyit ért. Nem kéne tán magunknak totemoszlopot állítani, de ezt biztosan jobban tudják az okosok.

De már jószívvel inni se enged a mindenható. Felrobbant egy házilag készített pálinkafőző Csöglén, három ember súlyos égési sérülést szenvedett. Az Orbán-kormány, illetve az országgyűlés döntése alapján 2010. szeptember 27-től lehetővé vált „minden 18. életévét betöltött természetes személy számára, hogy lakóhelyén, vagy gyümölcsöse helyén saját tulajdonú berendezésével pálinkát, azaz párlatot állítson elő saját termelésű, vagy akár vásárolt gyümölcséből.”. A törvényi rendelkezés szerint párlatkészítést kizárólag saját tulajdonú berendezéssel lehet végezni. Mi lehetővé tesszük az észelvesztés – amúgy igencsak szükséges – lehetőségét, aztán röpül a szilvamag, mint az atombomba.

Az már e csapások után említést sem érdemel, hogy a világ ebolásként tekint reánk, köszönhetően a vezénylő tábornoknak. Furcsa egy dolog ez. Mivel tudvalévően a bölcsek köve nálunk hempereg, a baj csak rajtunk kívül lehet, és így is van. Schopenhauer így kezdte értekezését: „Die Welt alls Wille, und Vorstellung…”, amivel azt bizonygatta, hogy csak az a létező, ami a koponyáján belül van. Így van ezzel a mi Basink is, csak egy a baj, én úgy érzem, hogy rajta kívül leledzek, és az általa előidézett bajok ebbéli minőségemben sújtanak, de nagyon. És mindegy is, hogy ezt ő okozza, vagy a teremtő, mindenképp elegem van belőle. Unom az elejét, meg a végét.

Viszont nem volt ez arrafelé különleges esemény. Idén márciusban a temető ravatalozójában tartották a nőnapi bulit, ezen biztosítva volt a sejtelmes világítás is. Semmi sem dobja fel jobban a hangulatot, mint a huzatban lidércesen lobogó kandeláberek fénye, de ezzel vigyázni kell. Égett már le hajkorona ilyen készségtől filmforgatáson, óvatosan kell tehát hanyatt lökni az asszonynépet a ravatalon, mert az ember töke is megpörkölődhet. Igaz, azt meg el lehet számolni munkahelyi balesetként. A lényeg viszont mégsem ez. A rocky horror bulikon ugyanis a temetőben főtt pálinkából is kínáltak, amit egy korábbi főnök főzetett az egyik sírásóval, ez nyitja meg az eddig be nem látott távlatokat. A magyar genomja már csak olyan, hogy ha kinyitják előtte a kiskaput, akkor belöki rajta a tehenét, egyszerűen nem bírjuk elviselni a határokat.

Az ólajtót persze ki más, mint a basi tárta ki, amikor lányos zavarában, amely abból fakadt, hogy programja fingnyi sem volt, behányta a köztudatba, ami épp eszébe jutott. Azt bírta kitalálni, hogy pálinkát főzzön a népe büntetlenül a maga kedvére és szellemi épülésére. Ebből törvény is született még 2010 nyarán, amely bizonyára a sürgető szükség miatt néhány elemében hiányos. Nem zárja ki a temetőket a hungarikumos párlatok előállításának lehetséges helyszínei közül. Embereink tehát ott Pesterzsébeten nem tettek semmi törvénybe ütközőt, a pálinkafőzést a kollektív szerződés sem tiltja, mert olyan már nincs.

Így nyílik meg a beláthatatlan horizont. Miközben a vezér a Ferencváros stadionját avatja, amely fölött az ő Gripenjei húznak zöld fehér csíkokat óránként tízmillió forintos költséget verve a feneketlen büdzsére, és a honvédő Hende mosolyog a milliárdos gépekre, amelyek összessége a magyar légierő maga, az alattvalók egy másik valóságban hörbölik a temetőben főtt legális pálinkájukat a sírok tövében. Tán még dalra is fakadnak jódógukban, és konstatálják az új rendet. Inni mindenhol lehet, de legjobb a holtak társaságában, és ezután imbolygó biciklire tornázni a mindennapokban megfáradt segget, mert már ezt is újra szabad, hogy jól érezze magát az alattvaló. Ebből tudhatja, hogy gondolnak rá odafönn.