Ez eléggé gyomorforgató, bicskanyitogató és hányásízű nekem, hogy táncolni kell a bácsi örömére és tiszteletére, persze még mindig jobb, mint jeges aszfaltra térdelni, mint Csepregen. Viszont van annak valami visszataszító bája, amikor a hatalom gyermekeket bámul, simogatja a fejüket, virágot kap tőlük és az ölébe ülteti őket. Ezek ilyen fokmérők az illiberalizmusban és keresztény-demokráciában, hogy hol tartanak az elátkozott úton éppen, melyik kilométerkövénél a gyalázatnak.

Ha én szülő lennék egyébként, akkor letépném az óvónéni fejét, hogy a saját kölke farkával veregesse azt a kurva csalánt, bár lehet, nem volt választása, és nem kiálthatott pedofilt. A tánc azonban azt is mutathatja, hogy helyeselte ezt az egészet, mint a tavaszon is a kollégája, akit a kedves vezető lepett meg látogatásával. Neki egyébként – mármint egyetlenünknek – gyorskölcsönt kellett fölvennie, hogy kifizethesse az ezért kapott büntetést, és ma is nyögi a részleteket.

Patyi András azonban, aki térden csúszva kért bocsánatot Orbántól, mert törvényesen járt el vele szemben, azóta fölfelé bukott más érdemek miatt. Innen nézvést egyértelmű, kiknek és mért jó egy-egy ilyen pörformansz, a gyerekek meg le vannak szarva, ők a bokréta a hatalom kalapján csupán. Rájuk mutogatva a legkülönfélébb aljasságokat lehet elkövetni, lopni, ölni és rabolni, valamint a jövőre hivatkozva elcseszni a gyerekkorukat is, és tán épp ezen ábrándozott a miniszterelvtárs. Vagy pediglen nem.

Mert még mindig nem tudjuk, mi a redves kutyatökéért ment oda Kásler miniszterelvtárs. Ugyanis, miután táncoltak neki, ő pedig üveges szemekkel ábrándozott, sajtótájékoztatót is tartott, amelyen tudatta a kicsikkel a tutit, miszerint „az óvoda a magyar oktatási rendszer egyik legjobban kifejlődött, legfontosabb eleme”. Ennek sincs túl sok értelme, csak annyi, hogy a gyerekek ne tudjanak aludni ebéd után, valamint, hogy kiderüljön, ez sem tud magyarul.

Ellenben ezen a ponton elkövette ő is a törvénysértést. Ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy nem szabad köznevelési intézményekben semmiféle politikai rendezvényt tartani, amikor ott vannak a gyerekek. Az óvoda, mint nevelési intézmény állapotjáról való sajtótájékoztatós ábrándozás az én olvasatomban politika, ekképp ebben a formájában büntetendő. De ismerve a NER és az általa hozott törvények egészen egyedi viszonyát, ez eszembe sem jutott. Csak egy elsuhanó foszlány volt, kósza ábránd csupán.

Helyébe pedig ez nyomakodott: Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17) – Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Helyben vagyunk. Más fordításban kisdedekről beszél a könyv, így itt nem más történt, mint Káslerhoz engedték a kisdedeket, hogy ő elvarázsolja őket. Mert körülnézett az óvodában, mint „kifejlődött elemben”, hogy hol lehetne monyákolva rontani rajta, és ezen a ponton találta meg. Az orvosok kezet mosnak és tízparancsolatot hajkurásznak, a gyerekek táncikálnak babos szoknyácskában, ahelyett, hogy a homokozóban hemperegnének. Így lesz kerek a NER-világ.

Én már sokféle és nagyon változatos átkot szórtam a csürhére, hogy ki is fogyok belőlük. Be is mutattam mindenféle aljasságukat, de ezen a ponton, amikor kiskölkeket arra kényszerítenek, hogy lökött bácsik előtt illegessék magukat, J. A-t veszem elő, hogy illően sirathassuk magunkat és elcseszett hazánkat: „…És vígasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó…”

Valahogyan ilyen állapotba kerültem máma, és még esik is.

Tavassza vóta zoviba a minielnökbácsi még, labdát hozot meg kiskapukat, azza a bácsiva, akive régen vótunk migráncsnézőbe, csakmost televót a zovi napszemüveges bácsikka, alig fértekel, annyivót. A minielnök bácsi fölemet, puha vóta a kezeneki, meg kolbászos szagais vót, leis fényképeztek minket. Anyu az nemörűt ennek, de asztán megin visszajött, deakkor nem hozott labdátmá, csak úgy vigyorgott fétemismá tőle. De ement.

A szünet alatt apityu apukája kiföstöttea zovit, örűtis a kisböske neki, hogy mijenjó szaga vana falnak. A kiböske ojan mintvót. átlátnia fülein megmindig esirjamagát. A zibojnéni aszonta, hogymá nagyok vagyunkés ezé ebbea zévbemer jövőre mármegyünk a ziskolába, szóva ebbea zévbe mánemmindig kell aludni ebédután, hanem majdmesél nekünk sokat.

Monta is a zibojnéni, miket, csupa szencségeket, szentisván, szentmargit, ijeneketmeg katonásat sokat, aszonta, jólessz nagyon. Kiis próbátuk, aszonta a zibojnéni, hogymingyá gusztushusz, kérdeszte, tuggyuke miaz, de senkise tutta, emeséte, hogy szentistván mega zállam, meghogy keresztényesség, mega zisten. Montam nekihogy énesztudom, mer a zapu is szokta emlegetni a zistent amikó nézia meccset.

Kesztem emondanihogy miket monda a zapu, de a zibojnéni mérgeslett, hogy fogjambea szájamat mer beállitta a sarokba, a pityu meg röhögöt, a kisbözske megmegin elsirta magát, pedig nemis vele kiabát a zibojnéni. Befogtama szájamat, mermonta a zibojnéni hogy ünnepűni fogunk, és asztmajd gyakorojjuk sokat.

Kérdeszte, hogytuggyuke mi azahaza, meg szerettyüke. A pityu monta, hogyő igen, és aszonta, hogy a haza aza szobájaneki a macijáva, mer ha aszongya a zanyukájahogy mennek haza, akkó mindig odamennek a macihoz. A zibojnéni aszonta, hogy a pityuaz hüje, és a sarokba álittota, nemtom mér, dea pityunakmindeggy, csak vihogot a sarokba mostis.

Aszontaaz ibojnéni, hogy ittvana bácsi, akive ementünk migráncsnézőbe, az beszélmajd a hazáró, meghogy hogykell szeretni aszt, hát, nemtudom, mitakar mondania a pityu macijáró, de mindeggy. Nekiát ezis beszéni a szentekrő meg a zállamról. Aszt tudom, mi az, a mútkóis leestem a biciglirő és betörött a zállam, csak úgy vérzettis, anyu sikongatott, hogy szüzanyám.

Eza bácsiis a zállamról mesétmeg, szentistvánró mega szűzanyáró. Mindent értettem, a haza az, amikor leesünka biciklirő és azanyu sikongat, esetleg a pityu macija. Dehogy eszt mérünnepejjük gusztushuszadikán, aszt nemtudom, megis kérdesztem, de az ibojnéni eszörnyett és kérteaz elnézést a neveletlenségér. A bácsi is szítta afogát és kérdezte, hogyhívják a zanyut, montam, anyu.

Lilaletta bácsifeje, a zibojnéni is fehér, a pityu röhögöt, a kisböskemeg esírta magát, deaz mindig sir, énmeg unatkosztam. A dadus kacsintotta zajtóból, meg mutatta a hüvejkujját, eszt nemtudom mitjelent, de bátorlettem tölle, és döntöttemhogy megyekmer váradömperem. Fütyűteka madarakiss nagyon. Megsütött anap. Montam, vára dömperemmegyek, és mentemhaza.

Egyrészt mi mással, ugye, mint fodballabdával, véletlenül sem egy nyüves könyvvel, de még kifestő sem jut az eszébe, ha ismer ilyet. Másrészt ez meg valami perverzió a lelkében, vagy mi a rosseb, hogy nem bír leszállni a kisdedekről. Vagy csak odaszúrt az NVB elnök Patyinak, hogy most büntessél meg baszki, ha tudsz. Van ennyire pitiáner, mint az tudvalévő.

A diktátorok, azok ilyen monyolósak nagy általánosságban, szeretik a sérelmeiket őrizgetni, aztán törleszteni, hogy szálanként tépik ki a hajat a delikvens koponyájából, ilyenek. Ám ez az egész már olyan régen volt a választópolgár szürkén zakatoló életében, hogy el is felejtette, ezért elmondom megint ezt az óvodásat.

Az úgy volt, hogy Orbán Viktor Mihály április elején vagy március végén beállított kéretlen és váratlan egy dadi óvodába, ott fotózkodott a kölkekkel, míg azok visongtak. Ilyet nem lehet, főleg nem kampányban, ezért a házibohóca, ez a Patyi megbüntette őtet háromszáznegyvenötezer forintra, szügyig belegyalogolva miniszterügynök úr kócos kis lelkébe.

Nem is bírt kellőképpen elnézést kérni aztán: „Nagyon sajnálom, Miniszterelnök úr!” – így, miközben földig hajolt, de a gyalázat megtörtént, megfelezte a félretett pénzecskéjét a Mihálynak ez a Patyi, viszont, mint kitetszik, megérte a beruházás, még labdára is futja. De azt is megnézném, milyen pénzből. Bár tök mindegy, ez a miniszterügynök életében nem dolgozott, csak a közöset költi.

Így hát, drágám, te fizetted a büntetését meg a labdákat is, de hát, ez a szokás illiberáliában, a keresztényes demokráciában meg pláne. De elmélkedjünk azért ezekről a kisdedekről még egy, kicsit. Az ő szüleik nem tudták, hogy fotózkodik velük ez a jampi, azt meg, hogy szanaszét is kürtöli a világban, pláne nem. És ez baj.

Az óvónők elütötték azzal, hogy ez a Mihály a szemközti egyházi épületbe ment, a gyerekek pedig a kerítésen keresztül nézték a nagy fekete autókat, és integettek nekik. Orbánt ekkor, s ezért (aha) invitálták be az óvodába, ahol örömmel látták és szerintük a szülőknek sem volt ellene utólag kifogásuk. Vagy ha igen, akkor kisnyúl.

Sajátos szimbiózis van itt szülők, gyerekek, óvónők és miniszterügynök et. életében. Az óvónő van a legnagyobb szarban, hiszen a főnökét a párt, őt a főnöke meg a szülő is sakkban tartja, és ő szegény cidrizik, mi a jobb, ha kirúgják a munkahelyéről, vagy egy szülő rúgja tökön. Az állásféltés szokott győzni érthető okokból, viszont csak arra akartam rámutatni, hogy Orbán Viktor Mihály szavazatszedő buzgalma hogyan cseszi szét az emberek életét.

Meg ezek a labdák is. Egyáltalán nem biztos, hogy minden szülő örül, ha a gyerekét politikusok zaklatják az óvodában, mert nem azért hordja oda a kölkét. Az is duma, hogy az első látogatáskor a kölkek visongtak a nagy, fekete autóknak, muszáj volt hát beinvitálni az egész ügyosztályt. Ha egy cirkusz halad arra, az elefántnak meg a bohócnak jobban visítottak volna a kisdedek, mégsem nyertek volna meghívást arra a nyüves udvarra.

S erről ennyi elég is. Viszont kitetszik, miniszterügynök úr milyen otthonos most a világban megint. Ezt én már elcsitult lélekkel nézegetem, ahogyan végleg belakja az országot, és szenvtelenül veszem tudomásul, ahogyan a számára kialakított politikai piacot letarolja. Úgy lesz vége ennek is, mint a begyelegi kilátónak, amely most épült, és máris zár életveszély miatt.

Ilyen árnyékvilágot építenek ezek. Miniszterügynök úr is sütkérezik a fényben, labdákat oszt, avat, aztán hirtelen életveszélyes lesz a világ, azt sem tudni, mitől. Az óvónő azt mondja, csessze meg, nem jön be az udvaromba. A választópolgár meg, hogy de unom én ennek a pofáját. Telített lesz az oldat a kémia nyelvén, Lenin előadásában meg az alul lévők nem akarnak a régi módon élni. Mert ilyen ez az élet, minden elmúlik egyszer.

Megcsalt szeretők tudják ezt csak igazán.

Az előbbit Lakitelken abszolválták, ahol a kis szarosok a polgármesteri hivatalt látogatták meg – szokni a csinovnyik létet -, s benne a házasságkötő termet. Itt az anyakönyvvezető gondolt egy nagyot, és megkérdezte, ki szeretne házasságot kötni. Mármint a szerencsétlen gyerekek közül.

Hát persze, hogy volt jelentkező – én is, én is, természete ez már a magyar gyermeknek -, és az óvó nénik nem azt mondták a degenerált anyakönyvvezetőnek, hogy duguljon el a hülye ötleteivel, hanem kiválasztották Villőt és Tibort, és a vágóhídra terelték.

Innentől a baon.hu lelkesült beszámolójára hagyatkozunk, íme: „A házasodó Villő és Tibor arra a zenére vonult be, amire a felnőttek szoktak, majd leültek a székeikre, és a tanúk is elfoglalták a helyüket. Az anyakönyvvezető elmondta a beszédet, és arra kérte az ovisokat, húzzák egymás kezére a gyűrűt. Ezután jött a puszi, majd aláírták a nevüket, vagyis az óvodai jelüket. Villő és Tibor végül közösen gyertyát gyújtottak, majd egy üvegbe kétféle színű homokot öntöttek. Aztán a koccintásról sem feledkeztek el, az önkormányzat minden ovist édességgel és üdítővel ajándékozott meg.”

Én nem tudom, ki hogyan van ezzel, engemet, amint az utolsó bötűt is elolvastam, elfogott valami meghatározhatatlan émelygés. „Az óvodai nevelés országos alapprogramja” meghatározza az óvodai nevelés feladatait, amelynek középpontjában az óvodáskorú gyermek testi és lelki szükségleteinek kielégítése áll, szem előtt tartva az egészséges életmód alakítását, az érzelmi nevelés és a szocializáció biztosítását, valamint az anyanyelvi és értelmi fejlesztés és nevelés megvalósítását.

Lehet, hogy én vagyok degenerált, de ebből nem olvasok ki semmiféle esketést, sem migráncs-nézést, ami meg 2015 októberében történt Zákányon, és már lerágott csont. Visszatérve erre a nászra, tudom én, hogy jó keresztényeket meg jó magyarokat köll előállítani a magyar oktatási rendszernek, és a megfelelő alattvaló tudatában a házasság szentsége a centrumban gomolyog, ezt azért mégse kéne, bármilyen aranyosak is a lurkók, miközben elveszik tőlük a gyerekkorukat.

Voltaképp pár fadarabot, kavicsokat meg néhány dobozt kéne a gyerek kezébe adni, ami kellékekből olyan csudavilágok kerekedhetnek, amiről az anyakönyvvezetőnek halovány fingja sincs. Dinoszauruszok, boszorkák és még esküvő is, sőt, egyenesen polgármesteri hivatal, mert ez a gyerekvilág rendje, és nem az, hogy gerendát nyelt országgyűlési képviselők cipelik nekik a pöttyös labdát kampánycéllal, mint ahogyan ez is szokásban van minálunk.

Pár napja azon csodálkozott a népség, hogy szilveszterkor Sellyén egy óvodással ölettek meg egy visítozó malacot. Ebben az ügyben állatkínzás címén tettek feljelentést a széplelkek, a gyerekkel viszont senki sem törődött, hogy milyen rémálmai vannak azóta. És azzal sem foglalkozik senki sem, hogyan roncsolja a migráncsnézés, a politikusi látogatás, meg a debil esküvő az óvodások lelkét. Tudom én, hogy fegyelmezett, csökött tudatú választópolgárt kell előállítani, és ennek az ilyen akciók a letéteményesei, viszont a libsi lelkem mégis csak ordít, hogy ezt azért mégse kéne.

Bármennyire is mondja Rétvári örömhozó, hogy minálunk milyen klafa az óvodai nevelés, mert ezt meg tegnap boldogulta bele a világba, mégsincs egészen úgy. Tudjuk, hogy semmi sincs egészen úgy, a népekből kölökkorban egyenmasszát gyártani viszont nem komilfó. Holtomiglan, holtodiglan maradnak degeneráltak ugyanis.

Lehethogy azé gondojja eszt az ibojnéni, mer a mútkor apityu homokot tömöt a kisböske szájába, hogy fogjabe, vagymer mámegin éhes vót. Nem tom. A kisböske mindégéhes, a fenese tudja, otthol mi van vele, hogy nemkap enni. Vagy miis. Homok azvanitt, hamáréhes. A zibojnéni meg telefonát, nemlátta.

Leszették a karácsonyfát a fojosón. Ojan üres most. A kisböske anyukája bejöt a zoviba, hogy mér tömött homokot apityu a kisböskébe. Asztán valahogy megeggyeztek, nem lettbaj.

A bajaz, hogy messze vanméga husvét. Nemjön megin képviselőbácsi, nem hoz labdátnekünk, amit mikulásko hozott azki durrant. Apityu durantota el, amikor a kisböskének a szájába tömtea homokot, akkó valahogy, demindegy is. Meg migráncsokse vannakmá. Azokatse lehet nézni.

A tennap hóis esett. Amikó kisböske meglátta, ugy visítot, mint amalac atévébe, amikó azorbánbácsi kóbászt csinát belölle. Apityu hóemberet akart csináni, de nemvót eléga hó. A zibojnéni figyett rája, hogy netömjön homokot a kisböskébe. Mindenki gyerekek szaladgáltak, hogymi ajó nekik, nem tom. Meg kell találni adömperemet.

Asztán megyek.

Külömbenis, télleg járhatakitt mármer, akisböskén újkabát vót. A szonta, hogykapta. Eementek azanyukájáva valami hejreahol sokan vótak, lehetet ruhákat válogatniaz, anyukája eztetami rajtavót szereztemeg. Apityu aztkérdezte tőlehogy, a harakbácsi vóte ot, vagya másikaki a pötyöslabdát hoztanekünk amikuláskor, de a szonta, hogynem.

A szonta a kisböske, hogy vitekonnan haza olajt, cukrotmeg sokminden, ésaz anyukája örütt, hogyazé lesznekikis karácsonyuk, tudfőzni valami, ha nemtud azoviba jöni a kisböske. Apityu aszontahogy még szerencseez, mer nem ályulelnekik, minta mútkoritt azoviba, amikor átlátszot afüle minda bice bocának, a küsmödi unokályának amesébe.

Apityu kérdeztea kisböskét, hogy kaptake kökénytis, de a kisböske nemértete, a szonta, hogy szalonnáscukrot adot egynéni neki. Apityu vihogot, meg csuffolta, hogymég kolbászostortát isadtake, neki, és akisböske rínikezdet. Azibojnéni meghalota ésnagyon mérgeslet, a szonta, hogy apityut eeviszi azördög, deazcsak vihogot, hogyaza mikulássa jár, deazmeg márelment.

Nemértem énesztaz egészet, amikulássa manókjárnak, nem tudeza pityusemmit. Mevigasztatam a kisböskét, pontsimogatam ahajátneki, amikó azibojnéni visittani kezdet azudvaron, hogy édesjézusom. Aszittük, a fályáthoszta el, dekiderütt, hogynemis, csaka kisházat vertékszét valakik az éccaka, csupa ripityavót azegész.

Apityu a szontahogy biztos a migráncsok vótak. Mámegin beszélösze minden. Amikó a migráncsnézőbe vótunk, a kerittés mögötvótak, megrendőrök vigyásztak rájuk. Azoknem lehetek, amikó azibojnéni lenyugodott, a szonta, hogyide vezeta liberlistauralom, esztmondta adadusnak. Énesztnem tudommi, ezekszerint aliberlisták amigráncsok, megvagyok zavarodva.

Ebédelött énekettanútunk, hogy menybölazangyal. Kisböske kérdezethogy akkó meginmegyünk egy fideszbácsihozvajon énekeni e, mint a mútkor, hogyőe a menybölazangyal. Megvót zavarodva, énis. Jóvót azebéd, de alunni kelettasztán, de apityu mostse hagyot. A zibojnéni rohangászot közbe kibe, sutyorgota a dadussa.

Korábban engedet főkeni, ésasztán kimentünka fojosóra, aholottvót a jézuskafálya. Téllegitt vótakaz angyalok ezekszerint, éneketük a fánakhogy menyböl azangyal. Alatta vótak alakok ijenlepedőkbe, szamár, birkák, meg három migráncs, akik valami kisbabát szeretteknagyon. Ezek a kirájok, monta apityu, a kisböskemeg sóhajtot, hogy szalonnás cukor. Csorgot anyálaneki, denem vót újkabát afa alatt. Ibojnéni örüttnagyon, meg a többiekiss. Untamaz egészt, talán mingyá jönazanyu, addig eeleszek azé, gondótam, demindegy. Vára dömperemmegyek.

Sutyorgot atakaró alatt, aszontahogy emlékszöl tavalya középsőbe mijenjóvót, bejöt amikulás, csupa pirosvót mindeneneki, nagyvót a szakállais, meg aputtonya televót cukorrameg csokiva, megojan télszagavót neki. Emlékesztem, demost nem tudtammilesz, mer nagyon sütötta nap.

Forgolódot apityu, megén se tuttam alunni, úgyizgútam. Asztán egyszercsak kopoktak. A kisböske, akia mútkó elájutt areggeli elött, akkorát visitott, hogy azibojnéni teljessen megijett, deöszeszette magát. Ahaját igazgatta, csilogotneki a szemenagyon.

Nemtudom, mérvisitott a kisböske, bisztos örűt, hogykap csokit, mera a harakbácsi nem küdött neki, hijába mondta aszt, hogy megvédiőtet. Aziboj néni kinyitota azajtót, és bejöt háromember, deegyiksevót mikulás, pirosakse vótak, mégcsak sapkase vótrajtuk.

A szonta azibojnéni, hogya lekkövérebb aza becsózsolti bácsi, aki képviselminket a paaramentbe, afideszbe képviselőbácsi. Nemértettem azegészet, már aszittemhogy énekeni köllnekiis, mint a mútkor annaka másiknak, de nemköllött. Atöbbiekis fölébrettek, ésnészték mivan.

Két pötyöslabdát hozott a becsóbácsi, megvalami kekszet asziszem. Valamitbeszét, asztán ementek. Hangossan köllött megköszönni alabdákat, mindenki csaknézet, hogyhát akkó ki isvót amikulás, de senkise tutta. Csak azibojnéninek vótjó, nagyon láccot aszemén, ojanvót neki, minatmikó migráncsnézőbe vitte minket.

Apityu nembirt magáva, aszonta, ijen pötyöslabdát a nyúlszokot hozni, mostmit mondjona azpukájának, ha emeséli, hogya képviselőbácsi vóta télapó, azapukája meginordittani fog. Nemvele orditt ijenko, csakúgy magába, káromkodikis, meg mindigvalami viktort emleget, aszonta apityu.

Énnem tudokijeneket. Azibojnéni odaatta alabdákat, meg tapsóthogy gyerekek mindgyá uzsonna. Akekszeket rakosgatta örüttnagyon, énnem. Apityu mégmindig sutyorgot valamit, hogy a zapukája, denem figyetemrá. Montamneki, haggyonmer, vára dömperemmegyek.

Egy fa alatt leledzett a koszlott alkalmatosság. A friss lomb jó búvó-, és élőhelye volt a beton élővilágának, mókus is akadt, hajnalban kalapáló fakopácsok, meg rigó. Annyi, mint a szemét. Ezek szartak össze mindent a pad körül olyannyira, hogy Rózsika néni egyik nap fölmosta az utcát.

Most épp az óvodásoktól szenvedett igen látványosan, aki népek nem néztek se Istent, se embert, és olyan zajjal hajtották műanyag dömperjeiket meg motorjaikat, mintha az apokalipszis lovasai volnának. A házak, amelyek mindent körülöleltek, oda-vissza verték az iszonyatos hangokat.

Valljuk be férfiasan, Rózsika néninek minden baja akadt a megszentelt világgal. Kialvatlan volt, ezért mostani nyöszörgése elsősorban nem a liberóból frissen kikelt népségnek szólt, hanem az éjszaka zajainak. Az elmúlt napnyugta után, amikor már az összes atlétatrikós közmunkás elcsöndesedett, kamaszok cseszték szét a megszokást.

Ez a korosztály az, aki úgy véli két sör után, hogy az összes hasmenéses rigó neki fütyöl, és ennek tudatában éli az életét. A saját megzavarhatatlan ritmusában. Az elmúlt éjjel is volt pörformansz a B/3 előtt, erről okádások szivárványos tócsái tanúskodtak, de Rózsika néninek nem volt ereje máma, hogy megint fölmossa az utcát, helyette a dömperesekre haragudott. Jobb híján.

És jött a pofon. Bicikli keltette szél kerekedett hirtelen, anyuka tekert. Hátul, az ülésen pöffeszkedett egy pufók pofa. Szinte még a szája sarkán volt az ozsonna. De nem is ez volt az érdekes a földöntúli jelenésben. Zászlaja volt ennek a liberósnak a járgányba tűzve, amely csattogott a szélben, és az állott rajta: Sára. A kölök büszkén ült, amint elzúgtak Rózsika néni előtt. Van remény, összegeztem a negyedikről. A távolból felzúgott egy műanyag dömper hangja.