Más aspektusból még az is lehet, tudatosan tartja távol a gondokat az atyáktól és anyáktól Kövér pedellus, hogy a nehéz időkben csak a szépre gondoljanak, így vélekedik, mert a menekülésnek ez is egy útja. Hogy ugyan rohad le a lábunk, de mindeközben arról ábrándozunk, milyen szép is volt, amikor megnyertük a száz méteres síkfutást. Vagy az ovisok habitusa, hogyha én nem látok, engem se látnak, ha nem beszélek a vírusról, akkor engemet nem érhet baj.

Ilyen a tabuk kialakulásának lélektana is, amiből következhetnék, hogy megyünk vissza a természeti népek világlátása felé, és még az is lehet. Ez azonban némi gondolatiságot tételezne, ami viszont kies – és pusztuló – hazánkban folyik, az sokkal inkább a hanyatló Róma végóráira emlékeztet, Néró vagy Caligula tombolására, ami ugyanaz, mint Móricz Úri murijának vége. Mikor is, mint emlékezhetünk, a lobogó tűz fényénél, a zenekar munkálkodása közben (Ég a kunyhó, ropog a nád) Szakhmáry Zoltán szíven lőtte magát.

A magyar emberek – mint hírlik – elmentek haláltáncolni a Balatonra. A járvány miatt a nyaraló-tulajdonosok megrohamozták a partokat, odalent nyári a hangulat állítólag, csurig vannak a cukrászdák, éttermek, játszóterek. A helyi polgármesterek térden állva könyörögnek a sok hülyének, ne hozzák rájuk a romlást, de ezeknek beszélhetnek. Úgy vélik, a veszedelmet a messzi Budapesten hagyták, a vízparton már nem érheti őket baj. Ez azt mutatja, hogy a nyaralókat sem ész alapján osztja el a teremtő.

Úgy általában a hülyeség és ostobaság elősegíti a járvány nyújtózkodását, és ez ellen soha nincsen orvosság. Tegnap a boltban egy öntudatos hetvenes nőnemű vásárló kifejtette, addig nem lesz rend, amíg mindenféle idegenek jönnek be az országba. Az eladó szelíden mondta neki a maszkja alól, hogy neki se nagyon kellene flangálnia, mire cinkosan kacsintott, hogy úgy szökött ki most is. Az ilyen majd a vírus okozta halálos ágyán a migráncsokat szidja, és képtelen lesz belátni, saját magának okozta a bajt.

Ilyen honfitársból egyébként annyi van, mint égen a csillag. Az ilyenek szavaznak Orbánra, csókolgatják a kezét, rúgnak bele a koldusba és vetetik le a padot, hogy a hajléktalannak ne legyen hová ülnie. Nekik vetítik az örömöket. A diadalok kora jött el a televízióban is, azé az időé, amikor hivatalosan lehet túllépni a valóságon, és dicsőséget álmodni. Az M4, mint sportcsatorna ugyanis kijelentette, mivel friss sportesemény nincsen, ezért a közelmúlt magyar diadalait tűzi műsorra, ömlenek a magyar győzelmek.

Ez is a történelem átírásának egy módja, a Dózsa László 1942- kiterjesztése, vagy az oktatás ama eszméje, hogy a vesztes csatákról nem kell annyit beszélni a gyerekeknek. Egy elhúzódó járvány végén, aki életben marad, hatalmas öntudattal fog éhen veszni, énekelve, hogy ez az éjszaka sosem ér véget, miközben borul rá a mázsás, szörnyű mennybolt. Ez a habitus, ami kibontakozni látszik, hogy miközben a kaszás kezdi suhogtatni a kellékét, mi a nemzeti nagylétbe menekülünk, a biztos recept a pusztulásra.

Haláltáncot járunk a Balaton partján, teli pofával szidjuk a migráncsokat a boltban, diadalokat vetítünk, az országgyűlésben pedig alkotmánybíró megválasztásával foglalatoskodunk, míg a kedves vezető Facebookon töketlenkedik. Ez mind annak a bizonyítéka, hogy a nemzet megérett a pusztulásra. Egyetlen bökkenő van ebben az egészben, hogy a nemzet te vagy meg én, így a diadalmas magyar faj kihalása a miénket is jelenti szükség szerint. Ha mindezek ellenére túlélünk, akkor a vész után hétfőn este hatkor találkozunk a Kehelyben.

Minderről azon az oldalon, amely tudósított a gyalázatról, anyázós vita bontakozott ki, hogy cigányzenekar volt-e, vagy sem, mintha ennek bolhafingnyi jelentősége is lett volna, holott nem. Ha cigányzenekar volt, ha szaloncincogás, ha népi jajongás, tök mindegy, akkor is maga a gyalázat, és messze mutató szimbólum. Annak a jele és megtestesülése, hogy a falakon kívül minden és mindenki le van szarva.

Félreértés ne essék, azok is, akik abban a pillanatban éppen nem a téren anyáztak, hanem távoli tanyán hajkurászták a disznót, vagy épp a panelban sóhajtoztak az éjszakai műszak után. Azt mutatta ez az elcseszett gesztus, hogy ezek négy évre bekvártélyozták magukat a vörös bársonyok közé valamiféle búrába, ahol joguk van jól érezni magukat. Így vélik a jelek szerint, és ezt már láthattuk korábban is, midőn miniszterügynök úr, az odakint tüntetők csokiját zabálta két pofára idebent.

Akárki is találta ki ezt a színjátékot, volt benne valami perverz romlottság, ami viszont egyáltalán nem meglepő, és illik is az összképbe. Ebből a százvalahány emberből az elkövetkező négy évben ugyanis kialakul a kommunista újgazdagok egy sajátos rétege, amelynek az a jellemzője, hogy gátak nélkül gyalogol keresztül mindenen.

Amelyik marionett már többedjére részese a fellengzős játéknak, helyzeti előnnyel bír, mert ismeri a szabályokat. Mindezen például az sem változtat sokat, hogy Hadházy látványosan nem vett részt a nyitó előadáson, mondván, bűnözőkkel közösen nem esküszik. Viszont melléjük ül a padba négy évre. Ne nézzük már gyereknek egymást, jobb lesz az úgy.

Azért az a zenekar egyáltalán nem hagy engemet nyugodni, s valami miatt abban a pillanatban, ahogyan hírét vettem, elkezdett bennem zakatolni szerencsétlen Juhász Gyula „Tápai lagzi”-ja. Ösztönös volt, s bár érthetetlen, mégis alapos okkal rendelkező. Ez késztet tehát arra, hogy közzé tegyem a tegnap délelőtti lelkem éjfekete tartalmát:

„…Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,/ Beléjekondul a repedt harang,/ Kutyák vonítanak a holdra fel,/ A túlsó parton varjúraj felel./ Brummog a bőgő, asszony lett a lány,/ Az élet itt nem móka s nem talány,/ A bort megisszák, asszonyt megverik/ És izzadnak reggeltől estelig./ De télen, télen a világ megáll/ És végtelen nagy esték csöndje vár,/ Az ember medve, alszik és morog./ Benn emberek és künn komondorok./ Brummog a bőgő, elhervad a hold,/ Fenékig issza a vőfély a bort,/ Már szürkül lassan a ködös határ,!/ És a határban a Halál kaszál…”

Ilyeneket delirált száz éve a rojtos idegzetű poéta, viszont máma se mondhatná szebben. Ugyanakkor volt ebben a parlamenti zenélésben más vonulat is, az Úri Murié. Ebben, mint az ismeretes, Szakhmáry Zoltán, miközben bazseválnak neki a cigányok, fölgyújtja a tanyáját és bájosan szíven lövi magát.

Ilyen jótéteményeket ezektől a dzsentriktől nem várhatunk, ezek ugyanis hedonista keresztények, és a kapuzárás előtt két pofára habzsolják az életet, megszegve a tízparancsolat számos pontját. Viszont akkor elpusztulnak valami halálos betegségben, legalábbis az új emberminiszter-professzor szerint, és hiába röhejes ez így, nincs kedve vigyorogni az embernek.

Ezek kultúra és nagyvonalúság nélkül, a rosszul szabott öltönyeikben zárkóznak be a parlamentjükbe, folytatva azt az elkülönülést és rejtőzködést, amit Kósa elvtárs még a gyalázatos választások előtt kezdett el, mert félt a néniktől meg a bácsiktól. Hogy ez most közvetlenül a színjáték után folytatódik, és már az első napon kordon mögött érzik biztonságban csak magukat, azt mutatja, a helyzet mégsem teljesen reménytelen.

Viszont, hogy ezt zeneszóra teszik, a hosszú végnapok kezdetét mutatja. Hogy miközben süllyed a Titanic, gondjuk van azért a murira. Itt, kívül csupán egy lakájos mentőcsónakra van szükség, mert ezek ott a lágy zeneszóra hiába hiszik, hogy övék a nagyvilág, a francokat. Elég csak felidézni valamelyik vidám filozófus mondatát – most nincs érkezésem utána nézni pontosan -, miszerint: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

Na, ezt nem tudják ezek odabent, így az idő nekünk dolgozik lassan bár, de biztosan.

Ennyit csicseregtek a madarak keményen elfojtva a röhögésüket, amitől egy pillanatra megtorpant az ember, aki a Nirvánát kereste, de aztán tovább is indult a végtelen felé feloldozó vonatot várni. Rájött, hogy nincsen miben hinnie, ha ezek már most ilyen elégedettek, frissen borotváltak és illatosak. Sőt, reménykedve tekintenek a jövőbe, amiről most elmondok pár keresetlen szót.

Fölösleges úgy tenni, mintha történt volna bármilyen tabula rasa is, azt hazudni maguknak, hogy itt valami új játszma kezdődik, holott egyáltalán nem. Csak a régi folytatódik, s ha lehet, még mocskosabban. Ebben pedig a friss húsok még a cipőfűzőjüket is csak Kövér pedellus jóváhagyásával köthetik meg, orrot fújniuk pedig egyáltalán nem szabad.

Ezt mutatja annak a fiatalembernek az esete is – fölösleges megkeresnem a nevét -, akit már most sem engedtek be a képviselői irodaházba, holott ropogós mandátuma van, mert még korábban kitiltotta őt örökre a bajuszos az illetlen viselkedése miatt. Beküldhetnek egy csokor szegfűt a székükre, az is akkora haszonnal jár a végeredményt tekintve, mintha a saját seggük kopna.

Nem vagyok én nihilista bajkeverő, csak szeretem tisztán látni a dolgokat. Ha Rogán elvtárs a tüntetést politikai bolhacirkusznak nevezte, akkor rosszindulatúan tévedett, erre viszont, amire az MSZP-Párbeszéd készül, bízvást alkalmazhatjuk a hasonlatot, ahol a mi drágalátos „ellenzéki” képviselőink az ugrándozó jószágok, a hoppmester meg a tuggyukki.

Én megértem – mert feltételezem, hogy tisztességesek a friss húsok –, ha azzal áltatják magukat, hogy ott bármilyen szerepük is lesz, a választópolgárokat azonban kár ilyenekkel hülyíteni. Meg hogy őket képviselik majd ott, hát, aranyaim, nem. Azon falakon belül egy és csakis egy érdek képviselődik, és ez a Fideszé, illetve megengedve, amit még ő akar. Pássz.

Hogy együtt dolgoznak a parlamentben, ez olyan bájos idea. Interpellálják netán a minisztereket, akik oda sem fáradnak? Nemzetbiztonsági bizottságost játszanak Németh Sz. bojkottjával, vagy hogy? Táblákkal pörformanszoznak hogy a pedellus szarrá büntesse őket? Ez engemet őszintén és módfelett érdekelne, miként képzelik el azt a rohadt nagy munkát a parlamentben. De tényleg.

Ilyen infantilis hozzáállással, ami sugárzik ebből a frakciószövetséges hozzáállásból, teljesen fölösleges nekiállni ennek a négy évnek. Mint ahogyan a mandátumokat sem kellett volna fölvenni, amíg a csalási ügyletek nem tisztázódnak. Vagy soha-egyáltalán. Ez karakán megközelítés lett volna, nem az ilyen álmodozások rózsaszínű fellegekről.

Mert ez, hogy megkapják a Kövértől a telefonjaikat meg a laptopjaikat, és mosolyogva mennek „dolgozni” a választóikért, éppen azoknak a pofán köpése. Azért voltak az utcán, és lesznek majd szombaton is, hogy takarodjon el a rezsim, a drága képviselőink meg épp most válnak a részévé, legitimálják mintegy a tervezett, semmire nem vezető munkájukkal.

Legyünk már nagyfiúk, vagy nőjünk már fel. Az nem fog menni, hogy most odatesszük a valagunk négy évnyi rugdosásra, aztán 2022 (milyen szörnyű ezt leírni) januárjában megint ránk tör a plakát-forradalmárság. Itt és most, már ebben a pillanatban Orbán mielőbbi megbuktatása az egyetlen lehetséges cél. Aki másképp áll hozzá, ebben a pillanatban írom le. Az MSZP-Párbeszéddel például meg is kezdtem.

Látszik, látszik, hogy megvadultak itt a fiatalok, és az évekkel ezelőtt útjára indított hazaáruló-lánc körbeért immár. Ott csattogtatják a protkóikat a teremben a népek, és úgy ordítanak, hogy a szájukon keresztül a seggük lukáig látni le egyenesen, és bömbölik a divatos sláger refrénjét: hazaáruló.

Monyoljunk ezen csöppet azért, hogy kellő ismerettel tudjunk pökni, pedig szotyolát nem is igazán ettünk. A fidesznácik szerint, aki rajtuk kívül áll, az hazaáruló. Mind a hétmillió homeless. A barnainges jobbikkhorda szerint a fiataltalan illiberális demokratátlanok a perduellisek, a két nácikok szerint az összes ellenzék az.

Az összes ellenzék – kivéve Fodor Gábor – szerint ez a két mókus őrs a bűnös, ergo, mindenki a ganajban hengergőzik. Hazaáruló a rendőr-postás-vasutas, Róza néni, Pityu bácsi, a műkörmös meg a szarban turkáló fekete ruhás ápoló. Az egész tetves ország, mind a tízmillió megalázott egyed a perduellio sötét bűnében leledzik, miközben ropognak az eresztékek, és hullik le a vakolat.

A barbár Rómában perduellis – hazaáruló – volt az, aki a haza alkotmánya ellen izgatott, vagy, aki a hazája ellen külső ellenséggel lépett összeköttetésbe, és ők akkor és ott természetszerűleg megmurdeltették a delikvenst. A halálra ítéltnek betakarták a fejét, azután megvesszőzték, s úgy húzták föl az akasztófára (arbor infelix). A fölakasztáson kívül alkalmazták a lefejezést (securi percutere) s a tarpeiusi szikláról való letaszítást is.

Máma a 2012. évi C. törvény a hazaárulásról a 258. §-ban a következőket rendeli: Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást súlyos hátrányt okozva, vagy állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, háború idején vagy külföldi fegyveres erőnek behívásával vagy igénybevételével követik el. Aki hazaárulásra irányuló előkészületet követ el, egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Lehet választani. A magam részéről a Magyarország névre hallgató diliház legfőbb, pocakos ápoltjának arbor infelixet és securi percuterét javasolok, tarpeiusi kiegészítéssel. Az összes többivel azt csináltok, amit csak akartok, egy megjegyzéssel: börtönt építeni nem szükséges, az ország úgyis kerítésekről ölelt, s benne ugrándozik – rács közt a majom – minden hungaricus halandó az idők végzetéig, vagy, míg föl nem kel a Nap. Legyetek üdvözölve hát a Pokolban.

Be kell ismerni, meg muszáj adni magunkat végtére, mert ennek soha nem lesz vége. A sakktáblán ott pöffeszkedik a galamb, és alig van rá orvosság. Már vasárnap este azt lehetett tapasztalni, hogy a Magyarországon élő emberszerű organizmusok evolúciója villámgyors iramot vett, ugyanis két, jól elkülöníthető alfaj alakult ki a Kárpátok alatt, és ezek közül az egyik a „nem” irányába vette fejlődésének útját. Ennek végső stádiuma még ismeretlen jelenlegi tudásunk szerint.

A másik genetikailag módosult képződmény pedig köreinkben a megzakkantak bőséges osztályát gazdagítja. Erre utal Sipeki Zsolt, dánszentmiklósi – fideszes – polgármester friss fölfedezése, amellyel a tudományos közösséget megörvendeztette, s ami ez: „Nagy valószínűséggel az igenek száma elhanyagolható lesz, mivel az elmeháborodottak száma elhanyagolható a településen.” Velős, húzós premissza.

Aztán meg csalódott persze, mert nem megfelelő létszámban járultak a fülkébe a friss, újonnan sárgára föstött faj egyedei, akik Phd. polgármester úr szerint: „Felelőtlen, a közösség dolgaival nem törődő, önző jellemek, akik jelen állapotukban a statisztikai adat szerepét töltik be.” Ez a két új ága alakult ki tehát a homo magyaricusnak a szavazós farsang után.

A statisticus, meg a nemicus. Megjegyzendő azonban, hogy külsőleg – egyelőre még – különbséget tenni köztük nem lehet. Ám várható, hogy az egyik a közeljövőben turulszárnyakat nyőleszt, a másik pedig prájdos színekben villódzó tollazatra tesz szert. Mindez a jövő nagy kérdéseinek egyike.

Ez az egész megoldatlan akta elszigetelt jelenségnek volt vélhető – szigorúan tudományos szempontból -, amíg miniszterelnök bácsi meg nem szólalt az ő nyomorúságában, bizonyságát adva újólag, hogy sajátságos génállománya a már fentebb emlegetett két új alfajétól is alapjaiban különbözik.

Ő maga a csoda, a bölcsek kövére, ha jól ráfókuszálunk. Neki az agyi neuronjai indultak el a tudományok eleddig ismeretlen tartományai felé, vagy pedig lányos volt a zavara, amikor hirtelen, váratlan, szája válaszra nyílott akaratlan. Elfelejtették rajta bekapcsolni a riasztó gombot talán, vagy az alaplap makacskodott. Ez további vizsgálatokat tesz sürgősen szükségessé.

Mindegy már, a baj megtörtént. Arra a kérdésre, hogy szerinte nem satnya-e a népszavazás végeredménye, a maga közvetlen – a keményen dolgozó kisembert mélyen megérintő stílusában – válaszolt: „Három egész háromtized millió. Az miért volna satnya? Az nagy izom.” És legott ott éreztük magunkat az edzőtermek Gerosan-szagos világában.

Friss húsok számára: ez a szer egy mentás-hányós illatú bemelegítő krém volt Kádár idejében, amely kellemesen bizsergette a felszínt, de már akkor is hallgatott a mély. Ámde kússzunk tovább! Itt, és ezek után mutatkozott meg miniszterelnök úr kenőcsöktől roncsolt tudata – amely futball-öltözők mélyiben ölthette fel a ma ismert formáját -, midőn érvényességről és érvénytelenségről elmélkedett.

„Ha érvényes lett volna, akkor magától lett volna közjogi következménye, így pedig, hogy nem érvényes, azt kell adni neki.” Ez az egész delirálás különlegesen sajátságos agyi tevékenységre utal, amely szerte a világon csakis őnála diagnosztizálható. Apróbb nyomokban keleti vidám barakkok egyes védett példányainál mutatkozik, forrását Moszkvában, valamint Astanában vélik felfedezni a kutatók.

Mindezek után hiába örvend a lelke a degeneráltaknak (Pl: nekem, hogy útmutatót adjak a kommentek irányának, miszerint barom vagyok, és anyám legyen boldog a seggemen keletkezett luk miatt), ez az egész skandalum mégsem olyan egyszerű. Mert mi csökevények elvagyunk az alomban, ámde miközben ennek a maradéknak a beárazása folyik épp, az éji felleg kiterjeszti szárnyait fölöttünk, akárha Bori notesz.

Ezt nem kell föltétlenül ismerni a nemicus alfajnak, ám mégis. Radnótinál is már, meg József Attilánál pláne ez a rohadt Európa volt minden bajok eredője (fehérek közt európait), aztán újra itt vagyunk megint. Shulcz már legyintett, mondván, hogy nem számol Magyarországgal, és az a kokós-atesista, ebből fakadón égetendő luxemburgi külügyminiszter is szólásra emelkedett újra, s megint.

Ez sem bír magával. Azt találta mondani, hogy a magyarok európaiabbak kormányuknál. Ám nem világos, hogy amikor a Soros mindezt beléje ojtotta-szuggerálta, akkor a homo magyaricus melyik új alfajára gondolt épp. Ezt is ki köll deríteni mihamarabb, hogy népességünk a faji tisztaság kritériumainak megfelelve haladhasson tovább a maga taposatlan útján lefelé.

Momentán viszont a fenti idilli állapotban ringatózunk mink a vizek tetején, akárha mangalica herehab, hogy bödőcsözzek újólag. Aztán, ha már erre az ingoványos terepre tévedtem, be kell számolnom vasárnapi élményeimről, amikor Bödőcsöt néztem Londonban, aki bekopogott az ajtón, és a lány kijött.

– Mit csinálsz ma este? – Kérdezte a Tibor őtőle. – És a leány válaszolt neki, hogy Kispál koncertre igyekezik. El is vándoroltak reá, és a szemét Lovasi ott vonyított nekik Londonban. Tisztára ott volt Magyarország, következésképp a sárgaság a szívemben, hogy ezek otthon vannak, én meg nem. Ez az egész nyáron történt, még a futball-eb-közös-maszturbáció előtt, és hogy az éjszaka soha nem ért véget akkor. Jelenleg meg pláne.

Valóban nem, mint ahogyan azt a jelen környülállások is fenségesen igazolják. Ennek a mi éjszakánknak sem akaródzik véget szakadni, amíg csak élünk. Máma – illetőleg akkor már tegnap – meg parlamentereset néztem a televigyorban. Ebben pedig az mutatkozott, hogy amikor a nehéz, tölgyfa asztalt a vezér pofájára lehetett volna borítani a közismert események folyományaként, akkor ilyen húzós harci kürtök hallatszottak, hogy: hm.

Továbbá, hogy a teremburáját, aztán: lárifári miniszterelnök úr, meg teremtuccse, valamint ejha. Amikor épp pofán kölött volna baszni, rámutatva arra, hogy nem ő a törvény, hanem mi vagyunk, és most, ebben a szent pillanatban rúg föl minden írott és íratlan szabályt ez az alak, ami a parlamentarizmusról szólna. Ám asztalok nem borultak, székek sem röpködtek a légben. Ment minden a maga bejáratott, lealázott módján. Mert nem tetszettek forradalmat csinálni.

Egyszóval, mindez nem esett meg országunk házában, és éppen ezért úgy vélekedek most már, hogy tessenek elmenni a büdösbe kedves ellenzéki névre hallgató polgártársak. Kiderült újólag és megint, hogy a játszma nem rólunk szól. Csakis a ki-, és megválasztottak nyamvadt életéről díszcsomagban. Éppen ezért úgy határoztam, végleg leveszem róluk – az összes csókáról és fészkeikről – a kezemet, bár alig is volt rajtuk. Tehát róluk is, hogy maradjunk pontosak magunknak a fakuló csillagfényben.

Továbbá, hogy: „Akinek nem tetszik, amit mondok, olvassa el az EP baloldali elnöke, Martin Schultz vonatkozó nyilatkozatát. Javasolom a balos településvezetőknek, legyenek résen.” – Ilyeneket beszélt, természetesen megtartva azt a diabolikusan gyermeki tulajdonságát, hogy a valóságot meglehetősen alternatív módon kezeli. Fogalmazzunk ily megengedően, mert virágos a kedvünk.

A móka és kacagás még márciusban vette kezdetét, amikor is ez a Schultz adott egy interjút a Sternnek, amelyben azt fejtegette, hogy vannak szolidáris és nem szolidáris EU-tagállamok, valamint, hogy nem csak abszurd, de egyenesen aljas, hogy a magyar miniszterelnök népszavazást írna ki alig több mint ezer migráns befogadásáról.

Innentől nézzük élesben:

„- Nem lenne értelmesebb inkább nem erőltetni, hogy a menekültek egy idegenellenes társadalomba kerüljenek, mint például a magyar vagy Szász-Anhalt tartomány?

– Szász-Anhalt tartományban is sok olyan város van, amely szívesen fogadja a menekülteket. Egyébként csakúgy, mint Magyarországon. Nemrégiben Szegeden jártam, ami egy derék baloldali város. Oda lehet küldeni bármelyik menekültet.”

Ez a „nyilatkozat”, amelyre miniszterelnökünk utalt, s amely nem egyéb, mint elismerése annak, hogy egy olyan eszement helyen, mint kies hazánk is, vannak azért oázisok, ahol nem feltétlenül rugdossák agyon, meg éheztetik a menekülőket. Elismerő bólintás, hogy – például – Szeged lakói emberek tudtak maradni az embertelenségben. Nem több, és nem kevesebb.

Viszont, mint a csökkent értelmi képességű egyedek általában, a fideszkatonák sem értik a képes beszédet. Olyan palávert csaptak már akkor, hogy slaggal kellett lecsillapítani őket.

A szegedi polgármesteri kabinet elmagyarázta a mélymagyaroknak, hogy szó sincs háttér-megállapodásról. Martin Schultz Szeged említésekor feltehetőleg arra utalt, hogy a város polgárai példaértékű humanitárius segítséget adtak a menekülteknek. Ellátták őket ivóvízzel és ennivalóval ahhoz, hogy a városon való áthaladásuk konfliktusok nélkül történjen. Továbbá, hogy a szegediek emberséges és európai magatartása nemzetközi elismerést vívott ki.

Aztán májusban újra előkerült ez az egész Hollik István – aki derék és nagyszerű ember – képzeletében, de már összeesküvés-elmélet alakját öltve.

„Újabb veszélyes tervet is letett a baloldal az asztalra. Minden trükköt kitalálnak, csak hogy az embereket megkerülve végre tudják hajtani a kényszerbetelepítést. Az új terv alapján a kormányokat megkerülve, egyenesen a betelepítésre nyitott önkormányzatokkal állapodna meg az Európai Bizottság. Magyarországon ilyen város a Botka László szocialista polgármester vezette Szeged.”

Azt is vizionálta – és esetében feltesszük, komolyan is gondolta, mert ennyire telik tőle -, hogy Brüsszel pénzt ajánlana az ilyen önkormányzatoknak, sőt, a javaslat értelmében a migránsok bele is szólhatnának abba, hogy az unión belül melyik országba, illetve melyik városba helyezzék el őket.

Éppen, hogy csak a Kaaba szentélyt nem építette újra – uniós támogatásból a felét ellopva – a Dóm téren, ahol aztán Erdogan hajlonghatna. Már csak új nevet kéne találni a városnak, mert eddig is olyan sok volt neki. Attól függően, hogy hányféle népek lakták, hívták már az alábbi módokon: németül Szegedin vagy Segedin, szerbül Сегедин, horvátul Segedin, szlovákul Segedín, románul Seghedin. Ókori forrásokban görögül Partiszkon, latinul meg Partiscum. Arab változat még nincsen.

Nos, mindezen történésekre és házi elméletekre alapozva mondta tegnap Orbán, amit mondott. Sőt, barátilag meg is intette a komcsi vezetésű városok – úgymint Budapest néhány kerülete, Salgótarján, Oroszlány, Gyöngyös, Ajka, Sajószentpéter és Celldömölk – polgármestereit, hogy miért nem kérik ki maguknak ennek a Schultznak az aljas szándékait.

Olyan szép kerek ez az egész. Mint az közismert, miniszterelnökünk állandóan üzenget, akárhol is szólal meg a nagyvilágban. Ez a passziója neki. Most épp nem a fentebb részletezett városok, kerületek polgármestereihez beszélt, hanem a faék tudatú választópolgárokhoz, őket terelgette, hogy iramodjanak népszavazni, és lehetőleg nemmel, különben legott egy mecset közepén térnek magukhoz.

Mindebből kitetszik, hogy a kampány már kezd a célegyenesbe fordulni, ezért remegő kíváncsisággal várjuk, hogy születik-e még újabb hagymáz, vagy ez már tényleg a legalja. Más kérdésünk momentán nincsen.

Okádni mástól is lehet, érzékeny gyomrunkat pedig nem óhajtanánk fölöslegesen nyaggatni, szükségünk van rá a farhát szopogatása közben. Voltak az előadásban azonban csúcspontok, ormok és bércek, olyan egyedülálló momentumok, amelyek önmagukban állva is elhozták a katarzist.

Pár mondatban lefösteni egy egész univerzumot embert próbáló kihívás, és mégis sikerült. Ez is sikerült nekik, és most kivételes módon nem csak a narancsfejűeket óhajtanám elhajtani a jó édesanyjukba, hanem az ellentettjeiket is. Együtt delirálják itt nekünk a mocskot, miközben rohad szét az ország, és a kötelező unokákkal megmenteni óhajtott magyarság.

Illusztrálom, mivel szórakoztatják ezek egymást a bíborba-bársonyba öltöztetett falak között. Kérdést kapott az ország ura, hogyan is van ez az új közbeszerzési törvény, amellyel a retyerutya csapolhatja a német adófizetők pénzét egyházi áldással. Erre nagyon sok mindent lehet válaszolni, olyat azonban, amelyet hallhattunk, csak azorbán bír.

Ez történt minálunk.

A keresztapa visszakérdezett, hogy az MSZP-s kormányzás idején miért nem voltak ennyire szigorú közbeszerzési szabályok, valamint miért kaphatott Gyurcsány Ferenc feleségének cége annyi uniós megbízást? Ebbe pedig mindketten belenyugodtak. Abból is látszik, hogy a Nap másképpen süt már majdnem hat éve, hogy az Isten nyila nem csapott oda közéjük. Mért tette volna, ez az ő anyukájának országa, mint az tudvalévő.

Azt is szerették volna megtudni a fő hoppmestertől ennek kapcsán, hogyan van a történet az ő gázszerelőjével, akiből mesebeli királyfi lett villámgyorsan, amire szintén adekvát válasz született, amelyet azért már illik betűhíven citálni. Imhol: „Azt kívánom önnek, próbálja ki egyszer, milyen az, ha egy stadion áll a háza mellett, olyan, mintha egy autópályán lenne.”

Az a csoda történt meg, hogy a párhuzamos valóságok talpai összeértek, ahogyan a nemzet nótája mondja. És ez a válasz is rendben volt. Viszont fut egy degenerált sorozat a Comedy Central nevű népnevelő televíziós csatornán meglehetősen hülye címmel: „Anyám borogass”, ezt bírták adni neki a fordítók, lelkük rajta, de nem ez a lényeg.

Ebben az elgyötört anya – aki három unokát adott már Kövérnek – kijelenti, hogy egy szülő csak annyira lehet boldog, amennyire a legboldogtalanabb gyereke élvezi az életet. Tegnap, miközben ezek a fenti módon szórakoztatták egymást, ezt is megleltem a hírek között.

Tari Ferenc egy Szeged melletti tanyán él. A gondnokság alatt álló férfi havi huszonötezer forint segélyt kap, a szemétdíjat nem fizeti, mivel nincs is szemete. (Nincsen neki moslékja a disznóhoz.) De ez a NAV-ot nem hatotta meg, levette a számlájáról az összes pénzét. Ez úgy fordulhatott elő, hogy a szemétszállítás kötelező szolgáltatás, nem kell megrendelni vagy külön szerződni rá, viszont fizetni mindenképp muszáj. A díj adó módjára hajtható be, ezért fordult a Szegedi Környezetgazdálkodási Nkft. – fölöttébb humánus módon – a NAV-hoz, aki le is ürítette a férfi bankszámláját.

Most ő épp készül éhen dögölni. Ha egyetlenünk jó anya lenne, akkor hozzá mérné a boldogság fokát, ehelyett a stadionjára panaszkodik, hogy hangos. Javasolnánk a füldugó használatát, ez a fedett sportlétesítményben tomboló mindhárom ember moraját csakúgy elfödné, mint a kisvasút kerekeinek csikorgását. Sőt, még azt is, hogy – mint kiderült – Vajna kapott Szijjártó bankjától pár redves milliárd közkeletű forintot, hogy megvehesse karácsonyra az ő Timijének a tévékettőt.

Álmunkban most épp csöngetünk kicsit.

A panaszosok állítása szerint a büntetés kiszabása sértette a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jogukat, amelyet az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke mond ki. Hivatkoztak arra is, hogy a magyar jog nem ismer semmilyen jogorvoslati lehetőséget ilyen esetekben, holott az említett európai emberi jogi egyezmény 13. cikke szól a hatékony jogorvoslat szükségességéről. A panaszosok emellett azt is állították, hogy az eljárás egyben megsértette az európai egyezmény 14. cikkében megfogalmazott diszkriminációmentesség követelményét.

Ítéletében a strasbourgi fórum – amelyhez az Emberi Jogok Európai Egyezményének megsértésére hivatkozva akkor lehet fordulni, amikor a panaszos a hazájában már kimerítette az összes jogorvoslati lehetőséget – mind a „Karácsony és társai”, mind pedig a „Szél és társai” által a magyar állam ellen indított ügyben megállapította: valóban sérelmet szenvedett a panaszosok szabad véleménynyilvánítási joga, valamint a jogorvoslat lehetőségéhez fűződő joga. A négy PM-es képviselőnek 170, 600, valamint 240-240 eurónak megfelelő, a három LMP-s képviselőnek pedig 510, illetve 430-430 eurónak megfelelő, forintban kifizetendő vagyoni kártérítést ítéltek meg. Ez lényegében a kiszabott, illetve bevételezett bírságok összegének felel meg. Ezen felül a bíróság minden egyes panaszosnak 3 ezer euró nem vagyoni kártérítést ítélt meg. Az üggyel kapcsolatban felmerült költségek megtérítésére a „Karácsony és társai” ügy négy érintettjének összesen 6 ezer eurót, a „Szél és társai” ügy három érintettjének pedig összesen 4500 eurót ítélt meg az Emberi Jogok Európai Bírósága.

Lehet megint fejet vakarni, és folytatni a háborút Európa ellen, amit egyébként Orbán újra belengetett az Országgyűlés nyitó ülésén, és a jelek szerint van mitől félnie. Strasbourg ugyanis már vizsgálja a nyerőgépek azonnali betiltásának ügyét, a tankönyvpiac átalakítását célzó intézkedéseket, a trafikmutyit, és előbb-utóbb a takarékszövetkezetek átalakítása is napirendre kerül. Most nincs kedvem szorozgatni, hogy Kövér hülyesége hány millióba fog fájni, de ez a tétel smafu lesz ahhoz képest, amelyet a mindenféle mutyik bedőlése okoz majd. Na, akkor fog a kollégistákra szakadni a plafon.

Csakhát, a saját jövőnkről való efféle gondoskodás eredménye alsó hangon is kilenc hónap múlva jelentkezik, akkor érik be a termés úgymond. De itt van nekünk a mai nap is, égető gondként az, hogy most kéne a nagyobbacskáknak iskolai ez-megaz. Aki annyit is ér a kasztokat meghatározó szlogen szerint – akárha India, ami ugye Kelet -, most van bajban, mit neki rózsaszín jövőbeli ígéret, hogy krőzus lesz ő nagypapa korában, ha körülzsongják az utódai mindenféle füzeteket, magába fordult, előre fizetett, aztán majdmegkapja tankönyveket követelve, a valóság olykor mellbevágó. Mégis, most is szeretne élni picinyt, ha erre engedélyt kap. Ennek beláthatatlan távlatait nyitja meg ez a banki ajánlat, amelytől a még oly józanul gondolkozó családfő tudata is megbicsaklik, mert fölsejlik előtte a nyárvégi kánaán üzenete és lehetősége. Ha nem vigyáz, bekapja a horgot, hogy aztán alámerüljön.

Abban a bizonyos ótvaros javaslatban, amelyet ősszel tárgyalni is fog a leszedált országgyűlés, azonban ennél több is van. Úgy látszik, az igen nagyhatalmú Népesedési Kerekasztal – amelynek agyament javaslatai nyílegyenesen vezetnek el a parlamenti vitához, vajon mért – nem érte be ennyivel. Azt is delirálta, hogy a nyugdíj meghatározásába számítson bele, mennyire tanult a jövő nemzedéke, amely a honpolgár fészkét elhagyja. Innentől minden – nem a gyerekei, hanem a saját jövőjét szem előtt tartó – polgártárs páros lábbal rugdossa kölkét az egyre inkább bezáruló felsőoktatás felé, ha jót akar magának.

Ördögi kör ez, hitelből vesszük meg ivadékunknak a palatáblát elsőben, és hitelből fizetjük neki a tandíjat, ha annak jön el az ideje. A befektetés megtérülésére azonban semmi garanciát nem kínál a tébolyt az országra szabadító civil – de nem kém, nem idegen hatalmakat kiszolgáló – egyesület. Erre nincs gondja, csak arra, hogy az abszurdot – amely minden józan megfontolásnak masszívan ellenáll – reánk szabadítsa csőstől. Mert lázáros víziói nem csak a Fidesz-nek, de a vele csatolmányos, amúgy nem létező KDNP-nek is olyannyira tetszenek, hogy ebben a megközelítésben maga a kefélés is támogatandó cselekedetté vált. Hiszen csak nemzésről van szó, ugyebár. (Merengve táncolok itt gúzsba kötve, akár maga az ország.)

Ha elszabtuk, hát elszabtuk. Mégis javaslattal élnék a szerelembe újólag belemerülő honfitársaim épülésére és okulására. Tessenek azt a hitelt devizában fölvenni, akkor biztosított a kettős haszon. A kölök megkapja a Barbie-s tolltartót most, az állam pedig megment minden egyes honpolgárt későbben, így önt is kedves buckalakó a végleges éhkopptól, aztán özönvíz, vagy a mennyek. Mert mint tudvalévő, nem hagynak az út szélén senkit sem, a gyurmára költött frankhalmok is csak olyan nyomot hagynak a köz tudatában, ekképp gondoskodásában is, mintha szaros panelbe fektettük volna a jövőnket. A tolltartót leverjük a rohadt bankon, ahogyan ez már efelé szokásos. Nincs itt baj, minden ki van találva úgymond, más föladat nincs immár, mint szerelmeskedni vég nélkül. Úri a muri, csak a boroskancsók hiányzanak a totális boldogsághoz, de majd az is meglesz a jóisten segedelmével.

Már mióta, ide, s tova négy éve keringetik nekünk a kamu nyelvjel (nyelvvel) tolmácst. Kitenyésztett ezek hada, tényleg, úgy szaporodtak, akárha sáskák volnának, ki ide vitt szót, ki oda, röpködtek a mondatok megállíthatatlanul. Sokan vannak, nagyon, és csak úgy ömlik a gané ki belőlük, és az sem zavarja kelmüket, ha a fos belefolyik a galléron át. Mondják a tutit. Pl: itt tartunk házelnökileg. „Kövér László szerint a szétdarabolt ellenzék miatt jelenleg nincs igazán „ellenfele a pályán” a Fidesz vezette kormánynak, de nem árt az óvatosság. A házelnök erről a Fidesz százhalombattai szervezetének meghívására, a Pest megyei városban tartott politikai fórumon beszélt szerda este, írja az MTI. A 2014-es országgyűlési választás lehetséges kimenetelét latolgatva a politikus úgy fogalmazott, hogy a Jobbik nem „partiképes”, a csekély támogatottságú LMP-ről nem igazán tudni, mit képvisel, a három baloldali párt pedig egymással, illetve pozíciókért küzd.
Karaktergyilkosságoktól hemzsegő, aljas, lejárató kampányra kell készülni mondta Kövér, és meglepő módon hozzátette, hogy a jelenlegi kormány szeretné a már megkezdett munkát folytatni már csak azért is, mert rengeteg erőfeszítésbe telt 2010 óta az országot visszahozni annak a szakadéknak a széléről, ahová a Gyurcsány-Bajnai kormányok juttatták.

wekerketelep.hu