Nézte az ember a tányért, a kanál hűlt helyeit, s azonmód megállt az idő, sőt, nekilátott visszafelé peregni, legalábbis az ember fejiben. Mert a tapasztalat azt mutatta neki, ha a dolgok hiánya zavarja, mert eltűnik minden, lába kerekedik szemüvegnek, és bagónak, incselkedve bújnak meg ezek az ember szeme előtt, akkor élénk képzelettel, a dolgok és tárgyak feladatain merengve rá lehet jönni, mit tett velük utoljára, mikor lehetett a keziben, így lehet fölfejteni a búvóhelyeket, ahogy a szemüveg, a bagó, most meg a kanál számolnak előrefele, hogy százig meglesznek-e majd, vagy elvesznek véglegesen.

Évekkel ezelőtt vette azon magát az ember, hogy eltervezi az élete mentét. Kiszámolja, beosztja, hogy hármat kell lépni előrefele, s útközben letörli a port, megigazítja a csálé könyvet, s végül lerogy a székre megpihenni. Ha a konyhán van, tudja, a nyugalmas ágyig mit kell végeznie, ha lehajol is akad két dolog legalább az egyenesedés előtt, mindig bevillan, hogy a következő megmozdulással mennyi mindent lehet takarékosan elintézni. Egy precíz forgatókönyv volt a feje ezért sorjázó nehézségekkel, mint beleharapni az almába, rágni és nyelni, nem fordítva. Ez az életben maradás kulcsa csakis, a szigorú életmenet.

Boltba haladva már tudta, mert kiszámolta, hogy a konyhai hűtőtől a pénztárig háromszázhatvan a lépés, míg a bagóstól ugyaneddig kétszáztizenegy. A wc-től az ágyig tizenkettő, az ágytól a székig három, ha el nem esik. Így ment az élet, szigorú rend szerint, amikor, ha valami elképzelődött, hogy négy lépésen belül elintéződik, s három volt a cél a dolgokból, de csak kettő sikerült, mert a harmadik elfeledődött, olyan égő hiányok voltak az emberben, hogy azt elviselni nem lehetett. Addig nem nyugodhatott, míg rá nem jött, hogy a konyhában még az volt a fejiben, hogy menet közben lekapcsolja a villanyt.

Hogy ül a fényekben, és azon mereng, volna itt még feladat a végleges harmóniához, de, hogy mi lehet, az homályba veszett. S amikor rájön, hogy a villany volna az, elhatározza, majd a következő pisálás útjába beleveszi ezt is megint, de közben támadnak új kihívások. Egy incselkedő porcica, ferdén álló hamutartó, lefittyedő párnaszegély, hogy végtelen tennivaló az élet, megállni benne nem lehet. Így fuldoklik a kihívásokban meg a sorjázó feladatokban, hogy végül kimerülten lerogy, hogy ennyit elvégezni nem lehet, és mért bántja őtet az Isten, de nem azzal, hogy így meg kellett öregedni, hanem, hogy a dolgok sohasem olyanok, mint a fejiben.

Így állt ott az ember a kanál sorsa fölött merengve, végig gondolva, hogy mi lehet egy kanál feladata az életben, következésképp hol bukkanhat fel a tányér helyett incselkedve. Rákukkantott a mosogatóra, benézett a hűtőbe, be a sarokba, hogy odabújt esetleg szemeit takarva mint a gyerekek, de sehol sem volt. Rézsút sütött be a nap, mint emlékezhetünk, s látszott hirtelen, hogy az elvetemült függöny rosszul veti a ráncot, hogy bosszantsa a világot, s az ember fölemelve karját, hogy rendet rakjon a függöny káoszában, ott csillant meg a kanál a nap fényiben, a keziben.

Feledve a függönyt meg a ráncot elmerengett hát, mit akart a kanállal mégis, mert, hogy akart valamit, az bizonyos, de ez nem derült ki sehogyan. Ott állt hát az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, meglelve a kanalat, majd visszatéve a helyére az asztalra, azon a tálcára majd a tányérra a kés meg a villa mellé, hogy ott legyen, ha lefetyelni kell, meregetni, kavarni, s abban a reményben, hogy ott is marad. És ami lényegesebb, ha legközelebb visszatér hozzá, tudja még, hogy mire való, lefetyelni, meregetni, kavarni. Indult hát az ágyhoz visszafelé, tíz hosszú lépés volt a feladat, és eltűnődött, mit lehet végezni, míg odaér.

Béla rájött, hogy átverték, és nem az emberek, akiktől ezt már megszokta, és nem is csodálkozott volna, ha így történik, hanem valami más, hatalmasabb dolog, amely ezt az egész cirkuszt, amit úgy életnek neveznek egyébként, igazgatja. Irányítja ide-oda, lökdösi Bélát, mint rossz, lehullt levelet, tehát megint az a kurva sors, amivel szembe került, ahogyan több mint fél évszázada mindig, és ekkor döbbent rá, hogy a tagjait, szemeit megülő végtelen súlyok nem azért vonszolják, mert mindjárt kinyílik a hóvirág, hanem mert visszavonhatatlanul elkezdett öregedni, amit eddig nem vett észre, viszont most már végképp szembe kellett néznie vele.

– Adj egy beöntést! – Készült fel a számvetésre a fröccsök urához fordulva, és rá is csodálkozott. Tudta, hogy múlik az idő, de arra nem volt fölkészülve, hogy ennyire. Ránézett az italt gyártó kézre, és felfedezte rajta az évtizedek barna foltjait, ránézett barátja arcára, és észrevette az őszülő haját, ahogy belepte a dér, pedig igazán hideg sem volt, megvizsgálta görbülő hátát, és látta benne saját magát, mint valami dévaj tükörben, amit most foncsoroztak újra, hogy fityiszt tudjon mutatni a benne elmerülőnek. És ekkor jött rá arra is, hogy az örökké húst klopfoló, a templomban óbégató duplagyűrűsök nem öregebbek nála, csak másképp mutatkozik rajtuk a sír felé való igyekvés, és bár röhögni lehet rajtuk, de már nem érdemes, mert a pattanásos képű kamaszok őt is csak akképp látják, mint a templomban ajvékoló öreglányokat.

Ezzel a rádöbbenéssel vette kezdetét Béla új élete, tudta, hogy a bakelit „B” oldala forog, és azon vannak a rosszabb dalok. És most jött rá arra is, hogy a nyavalyái, az éjszakai pisálások nem azért vannak, mert sok kávét ivott, ahogyan mindig ráfogta, és nem azért ébred úgy, mint akit fölnégyeltek, mert az ágya göcsörtös, hanem mert a tagjai készülnek szétszakadni az elhasználtságtól. Nem volt ez valami bájos fölfedezés, mégsem döbbentette meg. Most lett világos az is, hogy az a kétszáz méter, amit a házától a kocsmáig már évek óta csak vánszorogva tudott megtenni, nem azért nehéz, mert szétülte magát, ahogyan jóindulatúan hazudta mindig, és hogy holnap jobb lesz biztosan. Nem. Ez ő, ez a vánszorgó vénember. Így látta meg magát hirtelen egy idegen szemével, nem volt fájdalmas, csak kijózanító.

Ezért kellett kérnie még egy fröccsöt, hogy az új helyzetet világosabban lássa, mint amikor először ment az iskolába hátán a táskával, hogy fölfedezzen egy új világot, most is ez történt, azzal az apró módosulással, hogy az alagút végének fölfedezésére indult, és ez is mutatkozott annyira izgalmasnak, mint az egyszeregy rejtelmei és a kisdobosok hat pontja, vagy mennyi. Rájött, hogy tulajdonképpen ez megszabadulás, mert immár semmit nem akar az élettől, senkinek nem kell megfelelnie, átúszta a nagy vizet, a túlparton van, ahol meg lehet pihenni, a sok szaros-hugyos kamasz meg mindennek előtte áll, retteg tehát. Körülveszi őket az élet a számtalan örvényével, minden kínjával, amin ő már mosolyoghat, mint minden titkok tudója.

Így érkezett meg a tavasz visszavonhatatlanul az ivóba, mert Béla rádöbbent, hogy ez az a létállapot, amikor ő lehet az élet koronázatlan császára, mert számon kérni rajta nincs már mit, elvenni tőle semmit nem lehet, tulajdonképpen érinthetetlen és nem a hinduk módján, hanem valóságosan is, fölfedezte hát az igazi szabadságot, amikor lehet nevetni a világ ostobaságán, mert minden átok, amely ott kívül történik, csak másokkal eshet meg, minden gyalázat és az összes bűn. Lebegett újra a széke fölött a frissen megszerzett szabadságába belerészegülve, és nem érdekelte már a bádogbános ganajsága, sem a közmunkások kilátástalan sertepertélése, nem zavarta a műanyag dömperesek zúgása, és mindegy volt, hogy hó esik, vagy a Nap zabálja föl a világot, mert minden kívül volt immár. Csak azok a barna foltok a fröccsök ura kezén, azok zavarták nagyon.