Tegnap ugyanis elibém került két fotó. Az egyiken Szijjártó elvtárs, a másikon a gazdája gyömöszköli a könyökét más bűntársakhoz, ami lehet a járvány elleni védekezés eszelős és értelmetlen módja, merthogy közben meg csupasz pofával lihegnek egymás képibe, vagy, mint mondtam már, valami titkos jel, az együvé tartozás sajátos szimbóluma. Salvini mondta szintén tegnap, hogy hamarosan Orbánnal ők ketten irányítják a vén Európát. Így, ha majd ez a két eszelős találkozik, és ezek is könyököst adnak egymásnak, akkor minden titok föloldódik. De addig marad nekünk a szemiotika. Mert momentán úgy vagyunk, mint amikor Sheldon nem értette Leonard kilincsre akasztott nyakkendőjének jelentését, mígnem a szoba mélyiből föl nem hangzottak a hölgyvendég sóhajtásai, s mondhatta: aha.

Hogy a könyökömmel böködöm a másikat, közben meg a képbe lihegek, járványügyileg semmit sem ér, a két képem tehát Szijjártóról és a gazdájáról, amelyeken ilyesmit csinálnak, a színjáték részeként értelmezhető. Előadás a szűkös tudatú alattvalóknak a hősök köznapjairól, akik népükért élnek, érette, s általa. Ámde nem véletlenül emlegettem a szemiotikát, mivelhogy benne elmerülve tudhatjuk, mindennek jelentése van, jelképekkel van tele a világ, olyiknak hajdan köznapi haszna is volt, de az lekopva róla formulává vált. Kezet azért fogtak a hőskorokban, hogy mutassák, nincsen benne fegyver, a szándékok ha nem is nemesek, de békések, legalábbis átmenetileg. Mint ahogyan a lányok is azért jártak és járnak ma is a fiúk jobb oldalán, mert a balon kard figyegett valaha.

Ha azonban valaki a könyökét nyújtja üdvözlésként, akkor a tenyerében még lehet bugylibicska, méregfiola vagy akár tojás-kézigránát is, szándékai tehát ismeretlenek, hogy úgy ne mondjuk, alattomosak. Mégis úgy mondjuk, mert ismerjük ezeket töviről hegyire. Ez az üdvözlési formula tehát a könyökös, kevésbé emelkedett körökben azonban ismerik a gyomros fogalmát is, aminek bevitele után a delikvens kiokádja a belét. Átvitt értelemben azonban azt takarja, ha valakivel sunyin, vagy akár szemtől szemben kicseszünk, ellehetetlenítjük őt, pokollá tesszük az életét, és így tovább. Mint ahogyan a Fidesz teszi ezt azzal a társadalommal, amelyet leigáz, holott nem erre kapott megbízást, és mégis. Hallatlan.

Tekintsünk azonban bizakodva a világba. Látjuk, ahogy nem csak ezeken a képeken, de másokon is megmutatkozik, nagyjaik vannak annyira hülyék, hogy minden járványügyi előírásnak fittyet hányva élik a nyomorult életüket. Röpködnek, röpülőket fogadnak és taperolnak, szaladgálnak ide-oda páváskodni és jó képet mutatni magukról, mígnem egyszer csak arra csudálkoznak rá nagyon, hogy elviszi őket a kórság, hiába a könyökös. Nincs azonban ilyen szerencsénk. Addig is tehát, míg magunk föl nem fordulunk, hozzuk ki a legtöbbet szorult helyzetünkből. Lám, én is mire nem jutottam két kép fölött elmélkedve, sőt, ha még bevontam volna az eszkimók és maorik orrdörzsölését is, teljesen megnyílt volna a végtelen. Így azonban csak ezen a két hülyén röhögök.

A maszk az új gumicsizma, a vírus az új migráncs, Magyar György az új Soros. Semmi sem változik, csak Orbán csúszik egyre lejjebb a hatalom-alkoholizmusban, olykor elvonási tünetei vannak, ilyenkor ordít a téren. Putyin, Erdogan se kutya, sőt, ha lehet, még nagyobb sátánok, mint a miénk, de ilyenre azért nem vetemednek, hogy egy Facebook fénykép miatt kivitessék magukat a reptérre csomagokat nézni. Egy diktátor is lehet elegáns, ez a miénk nem az, megőrizte parasztgyerek-jellegét, ilyképp térdünket csapkodva kellene kiröhögnünk, ha nem a mi bőrünkre menne ki a játék, de arra megy. Politika lett a járványból, és ezek a jellemtelen férgek tapicskolnak benne.

Eléggé unalmas volt hallgatni, hogy hónapokon, éveken keresztül az ellenzék, és mindenki, akinek nem tetszett a pofája, bevándorláspárti volt. Most mindenki víruspárti, aki rajtuk kívül áll, és ennek a fele sem tréfa. Mert, míg Jolán néni ugyan rettegett, hogy turbánosok megtosszák és elveszik a keresztény kultúráját, és ezt a félelmet a kedves vezető és aljas csapata szeretettel táplálgatta is, most új alapokra helyezték a játszmát. A közvetlen halálfélelemre játszanak rá, az elemi ösztönökre, miszerint rajtuk kívül az egész tágas világ Jolán néni életére tör, miközben éppen ők szarják keresztbe a legelemibb előírásokat is, mondjuk épp a parlamentben.

Vagy mindenütt másutt. Ez az ő bajuk, viszont tudatlanságra és félelemre alapozni a hatalmat olyan középkorias, de a gondolkodásuk minden téren úgyis feudális, tehát nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ezt a királyság jeleget erősíti egyébként mostanság Orbán médiatevékenysége is. Hajlamos volt eddig is a megváltó szerepében tündökölni, most lubickol a gyönyörökben, míg meg nem feszítik. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor személyesen aggatja az átvett maszkokat jól kiválogatott, letesztelt, tünetmentes nyugdíjasok orcájára, ha már az óvodák bezártak, és nem lehet pöttyös labdát osztogatni, ami biztos terep volt ezidáig.

Ez csak a cirkusz része, a színjátéké, mert alig leplezetlenül a válságos helyzetet arra óhajtja használni a galerimaffia, hogy bebetonozza a hatalmát végleg és visszavonhatatlanul. A kilencven napos felhatalmazás nem elég, korlátlan idejű kellene, s amiért ez nincs meg, az ellenzék víruspárti. Most azt kell eldönteni, hogy ez aljas vagy alávaló, esetleg ocsmány ténykedés és létmód, tessenek eldönteni. Nekem volnának más jelzőim is, de akkor meg azt mondanák rám, hogy mocskos a szájam. Az. S nem restségből vagy önös szándék miatt, hanem kényszerítő erők okán, hogy az ember tehetetlenségében nekilát ordítani, s ezt nem lehet virágnyelven.

Úgy tudnám jellemezni a helyzetet, mint mikor A rettenthetetlen című filmben Mel Gibson William Wallace-ként, midőn épp koncolták őt föl a király pribékjei, beleordította a halálába, hogy szabaccság. Így vagyunk épp most. Hogy a mi királyunk épp egy sugárhajtású gép rakterében fosztorgat nejlonokba rejtett maszkokat, az csak azt mutatja, a kor változott, a módszer nem, a tudatlanság erő, a szabadság szolgaság a klasszikust idézvén. Karanténban fölerősödnek az ember érzékei, szinte hallja, ahogy a gyönyöröktől Orbán szuszog, s amikor ettől sugárban kezd okádni, még nem tudja, hogy a kórt kapta-e el, vagy csak a kedves vezető váltja ki a bajt. Ez utóbbi, egyelőre.

Hetvenöt évvel ezelőtt is már rég fejjel lefelé lógatták a diktátorukat, míg mi azon a napon, amikor Auschwitz fölszabadult, enkezünkkel vertük agyon Szerb Antalt. Éppen akkor, s ha ez nem lenne ógörög tragédiákba illőn tragikus, akkor ironikusnak is nevezhetnénk, de nem tesszük. Mert Győrben azok választották meg a papagájos embert, akik virágot visznek annak az embernek a sírjára, szobrot állítanak neki, akinek a rendszere agyonverte Szerb Antalt, ami olyan, mintha egy csecsemőt csapnának a falhoz.

Mi, akik a Spenóton nevelkedtünk irodalomtörténetileg, ámulva olvastuk, akárha szépirodalmat a szikrázó szellemességű irodalomtudományi és irodalomtörténeti könyveit. Nekem majdnem bibliám is lett a világirodalmi dolgozat, mert akkora hatalmas tudást olyan könnyedén előadni, ahogyan ő azt teszi, szépirodalmi cselekedet, de hát, az is volt. Nem is tudták elviselni ezt a szikrázást korának Demeter Szilárdjai, égették volna, betiltották volna, de egyszerűbb volt szívlapáttal elintézni. Ez január 27-e, a taknyos nap.

A kedves vezető, a bajuszos beosztottja más-más helyekre, de ugyanazért mennek ma, hogy a civilizált világnak bizonygassák hamis főhajtásukkal, hogy ők is közéjük tartoznak, pedig dehogy. Az egész Kossuth tér, Gyöngyöspata, a romák – az új zsidók – annak még eleven bizonyítékai, hogy nem valók oda, s tán akkor lehetne bemutatni ezt elevenen, ha, mint annak idején egy láger felszabadításakor Eisenhower is tette, hogy kötelező erővel terelte oda a németeket megmutatva nekik, mit csináltak.

Csak nem tudtak róla. Akik a papagájos emberre szavaztak, azokat is el lehetne buszoztatni egy szabolcsi szegénysorra, hogy lássák, mit is csinálnak. De mindez ma már fölösleges lenne, mert az ember nem tanul és mindent elfelejt. Vannak ilyen napok, mint ez a taknyos január 27. is, amikor hazugságban tobzódva sápítozik a nép, hogy jajj, illetve ejha, aztán visszatér Schobert Norbit éltetni vagy ekézni gusztus szerint, mit amit lényegesnek tart az életben, illetve kölyökkutyák sorsa fölött keseregni.

Pedig Isten már rég elhagyta őket, mint az auschwitzi zsidókat is, és, akik valami csoda folytán visszatértek a pokolból, megrendültek hitükben. Vagy, ha meg akarták őrizni azt, komoly gondolati csavarokat kellett elvégezniük a mindenható kiismerhetetlen szándékairól, mert nem volt bátorságuk bevallani, hogy már régen meghalt. A művészetek levonták a következtetést, ahogy Adorno mondta, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”, mint ahogyan Szerb Antal agyonverése után virágot tenni Horthy lábai elé is az.

„Micsoda vidék, micsoda ócska vidék”, énekelte vagy sírta annak idején Cseh Tamás, akivel a mindenható megtette azt a szívességet, hogy ezt ne kelljen megélnie, ha ez nekünk fáj is. Az senkit nem érdekel, Adynak is fájt a maga korában a szerb komitácsi szíve, ő sem volt magyar, Szerb Antal is idegen volt, és én is az vagyok. Nincs ezen mit szépíteni, nem vagyok én száj ezeknek a füleknek való, akárha Zarathustra, de Nietzsche is megőrült, mert már eltemette Istent ő is. Jó napot, jó szurkolást, hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Kádár rendőrsége éberen vigyázta ezt a műalkotást, hogy valami méltatlanság ne érje, bár elég baja volt így is, mert ahol galambok vannak, ott a szobrok biztonságban nincsenek. Mert ez már a konszolidáció ideje volt, a szobrot senki le sem szarta magunk közt szólván (a galambokon kívül), a rendőrök is, akiket a védelmére rendeltek, reggelig sakkoztak velünk, mert jobb volt ott a melegben, mint kint a hidegben a szoborral. Szólt a vókitóki egyfolytában, és két játszma közt a rend éber őrei jelentették, hogy nincsen semmi baj.

Pedig, ha tudták volna, milyen veszélyes alakkal kvaterkáznak, háromszor is meggondolták volna, hogy sakkozzanak vele. Az én fűtőm ugyanis büntetett előéletű volt, de nem ám szimpla lopás vagy gyilkosság miatt vették el régebben a szabadságát, hanem politikából kifolyólag. Ő ugyanis egy részeg éjszakán a Március 15. tér melletti Pelikán parkban lévő szovjet hősi temető obeliszkjének csúcsáról leverte a veres csillagot. Ezért kapott pár évet, és akkoriban, amikor vele dolgoztam, élénken olvasta Nietzschét meg Szabó Dezsőt.

Ilyen volt az eszmei gusztusa neki abban az abszurdban, amiben ücsörögtünk. Mert gondoljuk meg, az ellenálló sakkozik a Lenint őrző rendőrökkel bűntényének szomszédságában, amely állam ellenes bűnöket veres csillag ellen követett el a parkban, aminek a neve Pelikán. Már csak Virág elvtárs hiányzott a komplett színdarabhoz, de nélküle is egészen élvezetes volt az élet, akkoriban már nem kellett Lenin apánkat tanulmányozni, ahogyan dolgozik, az elvtársak kitüntették egymást, és kész is volt az egész nyüves ünnep.

Már rég túl voltunk a hazugságokon Auróráról, ágyúlövésről és nemes szívű férfiakról, már tényleg túl voltunk minden jón és rosszon. Sakkoztunk. A múlt valóságát átírták már rég, átszínezték-festették, ma meg már nem is tudják a népek, mi is az a NOSZF. Akár lehetne ez: Nem Ottó Szólt Ferinek, vagy akármivel be lehet helyettesíteni, teljesen érdektelen a valaha imádott és rettegett ünnep. Ja, most jövök rá, lehet olyan olvasó, aki tényleg nem tudja – s önhibáján kívül – mi a rosseb is ez a NOSZF.

Nos, tehát: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hogy ezt tisztáztuk, képzeljük el azt az ideális jövőt, amikor az ehhez hasonlatos NER jelentése vész el. Már senki nem tudja, mit takart valaha a három betű, lehet akár Ne Egyél Rákot, vagy akármi, amennyit ér is valójában a NOSZF-al együtt. Ennek a NER-nek most íródik a története azzal az ideával, hogy a jövendő generációk azt tanulják, Orbán atyánk kiűzte innen az oroszokat, amiből annyi lenne igaz, mint az Auróra valahai lövése, mint forradalmi jel.

Semmi sem. A történelem már csak ilyen, gusztus szerint alakítják, mint a fánkot, hogy aztán végleg elfelejtsék, mert tegye a szívére a kezét, aki tudja, ki volt például Ehnaton. Na, ugye. Forradalmár fáraó, aki bevezette a bávatag egyiptomiak számára az egyistenhitet, amit ők nem nagyon szerettek, mert kibillentette a bejáratott lelkivilágukat a harmóniából. Mint ahogyan Orbán erőszakolná most a magyarokra Krisztust, pedig nem is akarják igazán. Innen is látszik, hogy igaza volt Spenglernek, de ez messzire vezetne, úgyhogy momentán hagyjuk is.

Egyébként a legújabb kutatások szerint ez az Ehnaton Nofertiti férje és Tutanhamon apja lehetett, és így már érdekesebb talán a manus. Vagy nem. Lám, milyen messzire is jutunk egy hajdani, ködös novemberi éjszakától, ha csak kicsit nem figyelünk oda. Egy tanulság van azért és csupán, hogy amiként a NOSZF most, akképp a NER is le lesz szarva előbb-utóbb, mert a betűszavaknak és a benne rejlő diktátoroknak ez a sorsuk. Ugye, ma Erdogan grasszál elkerítve a bűnös Budapesten, és annyira retteg a néptől, mint a Lenin szobor akkor.

Ebből vonhatnék le messzire mutató tanulságokat, de nem akarok, mert mindenki azt gondol magában, amire csak akar. Én például arra, hogy Lenin, Erdogan megszentelt napján, Orbán uralkodásának kilencedik évében épp mossak vagy takarítsak. Mindkettő ráférne a háztartásra, s ezek most és jól meggondolva sokkal fontosabb dolgok, mint akármely nyüves, narcisztikus diktátor páváskodása. Így az egyetlen helyes magatartás szarni a fejükre, mint a galambok hajdan Leninre. A világ dicsősége úgyis elmúlik, vigasztaljon minket ez a tudat. Kirielejszon.

Amióta Mészáros einstandolta a megyei lapokat, meredeken zuhan az előfizetők száma, az országos terjesztésűek, mint a Magyar Nemzet, meg a többi, alig mérhető olvasottsággal rendelkeznek. Logikus lenne tehát, hogy a magamfajta ilyenkor örömökben törjön ki, és mégsem teszem. Azok az orgánumok ugyanis, amelyeknek van még valami köze a valósághoz, nem profitálnak ebből, nem ugrott meg a nézettségük és olvasottságuk, ezeket is csak a megszokott törzsközönség fogyasztja, a társadalom jelentős része tehát kiesik a világból, köze sincs a valósághoz.

Következésképp rengeteg honfitársunknak halovány fingja nincs a körülötte történő dolgokról, így egy múlt, jelen és jövő nélküli bambaságba süllyed, a Fidesz pedig tarol. Ezért nem lehet felhőtlenül örömködni afölött, hogy a lakájmédiát a többség le sem szarja, mert ugyanez a többség a másfajtát sem fogyasztja, sorsunk így teljesedik be tehát. Viszont mindennek ellenére egyszer ennek is vége lesz. Valamikor. Nem tudni hogyan, nem sejteni hány év múlva, de vége lesz, és akkor következik be az iszony, ha meglátjuk, hová jutottunk. J. A. homokos, füves, vizes síkja maga lesz a mennyország ahhoz képest.

Mindenféle televíziók, rádiók és újságok, amelyek léte ma egy dologtól, mégpedig a kormányzati csöcstől függ, villámgyorsan mennek tönkre, zárnak be, és eresztik az utcára az írástudatlan „újságírókat”. Ők majd visítanak a médiaterror és a politikai tisztogatás miatt, holott csak az alanyt és az állítmányt nem tudják egyeztetni, műfajokról pedig fingjuk nincs. Mert Kiss Pisti 5b osztályos tanuló nívóján állanak a szerencsétlenek (ha talán), és az életet nem lehet copyzva ábrázolni. A piaci viszonyok elvégzik majd azt, amit a forradalom nem tud, de, ami ennél is tragikusabb, olvasókat is nevelni kell újra.

Iszonyatos lesz, újjá kell építeni az országot, és nemzedékek mennek majd rá. Vegyük csak a stadionokat, amelyek nyakló nélkül épülnek voltaképp fantom csapatok és fantom nézők számára. Szombathelyen már százmilliókat kell pumpálni a stadion fenntartásába, olyan helyeken pedig, mint Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, ahol Orbán kegyéből Orbán kegyenceinek van futball csapatuk és stadionjuk, a központi csöcs nélkül ezek megszűnnek, a stadionok a’la Ceasusescu lerohadnak, és fölveri őket a gaz. Nem lesz ez öröm, de így lesz, ha pukkan a lufi.

És még tovább menve, a Mészáros és Mészáros cégek, amelyek polipként hálózzák már be az országot, szintén e nélkül a csöcs nélkül, közbeszerzések híján mennek tönkre, ontják magukból a munkanélkülieket, mert a mai gazdasági álomvilág nem tartható a végtelenségig. És még továbbá, az uniós csöcs elapadása és a multik érdekének megszűnése után az egész magyar gazdaság szükségszerűen omlik össze, és a ma még ellenzéknek – már nem baloldalnak – marad a szokásos feladat, eltakarítani a romokat és újjáépíteni az országot.

Viszont az sem fog menni, mert a mostani megveszekedett kétmillió hívő van annyira elvakult, hogy azt mondja majd, ezt tudja a baloldal, tönkretenni az országot. És ők ki is mennek az utcára gyújtogatni meg fölszedni a macskaköveket, mint azt 2006 példája is mutatja. Ha majd öt, tíz, húsz, harminc év múlva mindez bekövetkezik, és él még valaki azok közül, aki ezt most olvassa, akkor gyújtson meg az emlékemre egy gyertyát. Ugyanis nem próféciát mondok, hanem a szükségszerűségeket mutatom, hogy mi lesz a vége az ellopott ezermilliárdoknak, és a szellemi, erkölcsi züllésnek. Ez. Így hát, bár örülnöm kellene, hogy nem nézik a Hír Tv-t, mégsem teszem, mert ezt látom benne. S bár ne látnám.

Most nem megyek bele az Espanyol-Barca harcba, inkább jobbra nézek, jódlizok, és azt mondom, jóvan. Egyébként mellbevágó az a középkori dolog ott jobbra, erősen ajánlom, ezzel szemben viszont kérdőjelekkel szemlélem egyetlen drágánk múltba révedő hangulatát, ami van neki. Ezt a nímandot egyébiránt szeretnék megkoronázni sokan. Például Lánczi Tamás is. Mindjárt mutatom, hogyan.

„A magyar miniszterelnök brüsszeli beszédével az oroszlán barlangjában ráncigálta meg az oroszlán bajszát. Eljött a politikai aratás ideje. Lehet olyan hangokat hallani, hogy Európa új vezetője Orbán Viktor” – ezt mondta Lánczi Tamás, a Fidesz-közeli Századvég Alapítvány vezető elemzője az M1-en csütörtök este, aztán a kasszához fáradott.

De most mégse erről elmélkedek, hanem, hogy miniszterelnökünk, a drága, miért akar olyannyira belegyalogolni a múltba. Az általa vágyott jelen csak száz évvel ezelőtt volt. Orbán Viktor viszont most rendezkedik be négymilliárdért, viszont baj adódott a stíllel mert Orbán akar. Illetve szeretne. Olyan ő, mint ideálja, Trump úr, aki kapásból aranyította be az ovális irodát.

Mondhatjuk rá, hogy tuskó? Minden bizonnyal. Egyetlenünkről is kijelenthetjük ezt? Naná. És azért barcelonáztam az elején, hogy most a végén megmutassam, más világok is léteznek, mint amit mutatnak nekünk. Például jobbra, ahol van múlt is, és nem úgy, mint ennek a degeneráltnak. Mindig megakarom, hogy ne bántsam őtet, aztán mégis mindig. Ez a lingambuksi soha nem tért le jobbra, semmilye sincs következésképp.

És most, hogy ezt az egészet levezettem, most jó nekem? Csöppet sem. A diktátorok mindbunkók, de nem azért, mert így születtek, hanem mert erre kötelezi őket az élet valahogyan, belenéznek a tükörbe, és lefolyik a képüket ábrázoló massza. És tocsognak benne. Nem tudok mostmár mitmondani. Ott, a barcelonai estben egyetlen esélyem volt, és én azt elhasználtam. Annyi maradt csupán, hogy mutathatom: lehetne másképp.

Hírlik, hogy előrehozott választásokon gondolkodik a kedves vezető. A miheztartás végett annyit megemlítenék, hogy a drága Adolf is úgy lett demokratikus szalonna, hogy addig szavaztatta az árjákat, mígnem az ölébe nem hullott minden, amit kisfiúként álmodott Braunau am Inn-ben, akárha Felcsút.

Jó, ez egy csöppet nehezményelős volt, mert a miénk az nem is olyan. Csak egy picikét. Jut eszembe, hogy 1938-ban egyezkedtek sokan, Münchenben, ha rémlik. Mindeközben a hülye Chamberlain meghozta nekik azt az örökös békét, amit aztán a piás Churchill rakott rendbe, vérrel, verítékkel, meg könnyekkel, persze. Ha már, és ugye.

Nem a nemzetiben vette a szivarját, bizonyára. Másodikán, októberben nem a menekülőkről teszünk voksot, ha teszünk. Arról tulajdonképp, hogy ez a barom még hány időig szívassa mivelünk a fütyülőt.

Most pedig, hogy a jelek szerint valóban kicsorog az agyam a helyéről, mivel egy darabja már a parkettre esett, nos, míg mindez totálisan bekövetkezik, még élek vele valamelyest. Márha, meg ugye.

El vagyunk veszve, azt hiszem, a plafonon csapkod, ver a szívem. Lelkem azért volna, amely brit tudósok szerint huszonegy grammot nyom. Szerintem megvan az huszonkettő is.

De hát. Azt mondja nekünk a Sheldon az Agymenőkben, amely amúgy The Big Bang Theory, hogy bár determinalizált világban élünk, mégis, minden embernek van szabad akarata. Az is, hogy mit tesz másodikán.

Sok reményem egyébként nincsen. Itt, a szomszédságomban él egy fiatalember, aki gazdasági menekült a merkelribancnál. Nos, ő hozott magával igazságot a messzi távolból.

Olyanokat tudott ő meg egyiptomi kollégájától, hogy a piramisok mellett hatmillió arabot mészároltak le az amerikaigecik. Ezt ő tudta. És ezzel a csodával megy ő másodikán népeket dönteni. Ugyanmár, királylány. Szóval, ennyi. Most ledőlök, és összekapirgálom a tudatomat, hogy holnapra is maradjon valamicske.

Olyan ez ezekben a bőséggel vigasztaló időkben, mint Bicebócának a palatábla, vagy az égbelátó. Megvan a mi Küsmödink, ha nem plakátol, akkor levelez, de a tudat maga, hogy az ő népjobbító elméje egyfolytában és szüntelen csak a mi javunkon tépelődik-dolgozik, ez maga a másképpen el nem érhető, eget rengető lélekorgazmus, akárha Lenin az olvasókönyvben.

Ezért áll kurvának a nép egy része, amelyik hedonista módon vezéri kezeket csókol, utcán menetel, kommentel, meg minden lófasz. Nem jó neki, ellenben boldog, hogy másnak meg rossz. Így áll össze kies társadalmunk illékony szerkezete, amely permanensen hatalomban tartja a barmot, mert nem talál helyette egy borjút netán, egyáltalán semmit és senkit se talál.

Most veszik meg a saját pénzeden a saját lelkedet proletár, ezt el ne feledd! Meg, hogy kuncog a krajcár, azt se semmiképp. Egy kibaszott éve nem látott senki emberfia – hacsak a drót mögött nem – egyetlen ágrólszakadt menekülőt sem széles a honban, akárhogy is nézett szerteszét. Senki nem robbantotta fel a piacot, nagyanyádat sem kúrták boldoggá a rothadó fedelű pajtában. Semmise történt.

Az van, és az hüvelyeződik épp, hogy a mivezérünk Erdogant játszik kicsibe’. Kis ország, kis hülye, nagy plakát. Minálunk nincsenek puccsista tábornokok, süket gukkerrel szemlélődő volt hadügyminiszterek vannak, és amikor a mi bárányunk szervezett 2006-ban égbőlfakadt meséket a mester javára, utána nem vitték el hátracsavart kézzel, mint a török balfaszokat, akik bedőltek a nimfának.

Minálunk Jani lett a farokból, és most épp azon buzgólkodik, hogy széttossza az agyadat, én jó népem. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, mert ott voltunk az Eb-n, így a mi tökeink jók, a barnábbaké meg rátóti csikótojás, ami maga a démon, és nyulak ugrálnak elő belőle. Most néztem épp, hogy egyetlenünk indul Tusványosra, ahol jó gazda módján általában kijelent. Mindig hülyeségeket, de ez most különösképp érdekes lesz, efelől nem nyitok vitát.

Ha nem volt jó az, hogy Debrecen után, amikor már látszottak a nagyváradi templom tornyai, tíz másodpercre megálltál a határnál, fölmutattad a drága kis szig-et, és már roboghattál is az elveszett hazába, és „idegenbe szakadt hazánkfiai” ugyanezt megtehették, csak fordítva, akkor most örvendjetek.

Lesz még ott szigorú ellenőrzés, meg rendőrök, meg katonák, meg szögesdrót, meg katonai autók. Lesz ott minden, csak szabad átjárás nem. És azt is elmondom, hogy a románoknak ez rohadtul nem tetszik. Viktorotoknak tetszik, aki veri a habot, és készíti elő a szükségállapotot. Ennyi, és nem több. Akkor most mi van?

Szerettük mink, ahogyan a nagyatóval jöt, amit meg egy mégnagyob röpcsi hozotide, karcsi hajtogatniis akart eggyet a szavétábul de nemment neki, nemvot akora szavéta. Monta is nekia zibojnéni, hogy inkáb a szályát törüjje vele, tisztára telybepapás vótneki ennisetud ez a karesz, mer a karesz hüje. A gyöngyiis hüje csak én, vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. Irniis tudok.

A fideszbácsi aszonta ako, hogy örüjjünk, mer ez a putyinbácsi azérérkezet, hogya mama mega papa ezután is tugyon füteni nekünk othol. Jóhogy itvót. Énnem szeretema hideget, örülünk mi nagyona kis hugomal a zancsáva, hogyaz orbánbácsi meghítaide, hogy ezutánis lehesen nekünk meleg azotthon. Nagyonjó, emberez a zorbánbácsi hogy igy gondol mireánk a zancsáva.

Szépek is vótakketten ők ott a paramenten, ahogy lobogottrajta aza fehér meg kék meg piroszászló, asziszem ez a putyinbácsié lehet, majda foglalkozáson csinálokijet hurkapáccábu meg papírbu, szép lessz. Máma egyedüvot az orbanbácsi, de beszét, aztat tud csak nemértem amit mondabácsi, Harcót máma, de nemtom kive. Iboj néni sokszó mutassa nekünk a tévébe ahogy mondogatja ez a bácsi.

Rángatozni szokot nekia felye meg a szájaszélit szokta nyalogatni, máma nem. De harcótt, aszonta, hogymeg nyugodtak vagymi, de semit seértetem, pedig okosvagyok a segembe felyemme. Meg kölött nézni, nem tommér, de látomén hogy köllnekünk. Jo emberahoember, akia zorbánbácsi, aki meg csinát idea zovi melé egybótot mégrégen hogy megóvjon valamitü, nemtom mitü mer tisztasötét neki a züvege és aztat irták rája hogy nemzeti dohánybót, néha amama bemegyide de nemtom micsinál, engemet kinköll nekihagyni.

Barna üvegevana bótnak, piros meg fehér megződ csikok vannakrajta, olyanok mint a putyinbácsi zászlójamellet a paramentbe. Tudom aztis hogy ez mega mi zászlonk, aligtuttam megkülümbözni a putyinbácsiétó akkó, pedig nemvagyok szinvakos. Szépünnepéj vót otta tévébe, koszorutis vit a putyinbácsi valami oszlopho, de eneknem örütek másbácsik. Nemlehet érteni ezeket a fenöteket, nemisérdekenek, azajó hogymeleglesz ezutánis. Máma nem beszétek másikbácsik, csakazorban. Nemis értettem a zegészet, de a zibojnéninek jóvót, kinyitota is a zajtot, vár a dömperemmegyek.