A Forbesnek a maga módján biztosan igaza van, hiszen indoklásában előadja, hogy „Novák rakta össze és adja arcát a kormány fő kampányeszközévé lett családtámogatási programhoz, és elképzeléseihez óriási pénzeket tud kiharcolni, akár más minisztériumok kárára is. Befolyását növeli, hogy a Fidesz külkapcsolatainak felelőseként az Európai Néppárt ügyeiben is ő tárgyal”. – Orbán Ráhel befolyásos laudációjában pedig ennyi is elég: „A turizmus- és divatszektor mögötti láthatatlan kéz”. Ez is igaz, de a rendszerünkről mindent elmond a mellékes megjegyzés, miszerint „Besorolásnál szempont volt, hogy férje, Tiborcz István üzleti befolyása is végső soron neki köszönhető”.

Ezzel pedig célhoz is értünk az urambátyámos, korrupt maffiához, ami ma Magyarország. A listán aszerint lehet szerepelni legfőképp, hogy ki kinek a mije, ki mennyire áll közel a keresztapához. Lévai Anikó is rajta van, Mészáros Lőrinc lánya is, hogy a többiről ne is beszéljünk. Alanyi jogon, saját értékek nyomán ide kerülni érdem. Ilyen kritériumok alapján, Orbán Ráhel a pelenkahajigálásával, Novák az ordas eszméi miatt a közelébe sem került volna semmiféle listának, de az atyuska holdjaként már igen. Ez végtelenül elkeserítő, mert azt mutatja, hogy nem elég Orbán Viktort eltakarítani a rendszerváltáshoz, elitcsere is kell a takarítónőig bezárólag.

És épp emiatt nem lesz ez felemelő forradalom, felszabadító fuvallat, hanem hosszú évtizedek sziszifuszi munkája szükséges hozzá, amire viszont a magyar alkalmatlan. Egy-egy nagy fellángolásra futja, aztán minden lelohad és ellaposodik. De ezen így előre búsongani teljesen fölösleges, egyelőre még ott tartunk, hogy Orbán udvartartása üli meg az életünket, ebben csillagok gyúlnak és kihunynak, Simicska lezuhan, Mészáros felragyog, most Novák a kedvezményezett, aztán lesz más. Azt nem tudjuk, a lányát is lecseréli-e a despota, volt már példa ilyenre a történelemben, lehet, lesz is még. De ez legyen a Ráhel meg a férje baja.

Ez a Forbes rangsor ez objektív, már amennyire egy ilyen rangsor az lehet, így érdekes lesz majd megnézni, egy év múlva milyen új üstökösök tűnnek fel az állócsillag mellett. Illetve azt is jó lenne látni, ha saját jogon tündökölnének ott, illetve a legjobb pedig az volna, ahogyan látszana, hogyan rohad szét az egész, mert nincs, aki összetartsa. Ez pedig azt jelentené, hogy Orbán megbukott. Ezt is megérjük majd egyszer, csak épp ez nem lesz egyszeri, felszabadító aktus, hanem inkább sziszifuszi munka, míg a gyökereit is sikerül kiirtani, de kapánk és kaszánk az van, másunk sincsen. Az a kérdés azonban, mekkorák lesznek a károk addig, és helyre lehet-e hozni őket.

Mert idáig gondolkoztam, komilfó-e előhozakodni ezzel, de mért is ne. Ha lehántjuk a kérget ezekről a befolyásosokról, akkor ott marad nekünk az autópályán szaros pelenkát hajigáló asszony, Novákból maximum a fideszes fülbevalója látszik, mint figyelemre méltó jellemző, és ők ketten a legbefolyásosabb magyar nők. Ez egyáltalán nincsen jól, de mi van jól ebben az országban egyáltalán, ezt a kérdést kellene elsőként feltenni, illetve megválaszolni, ha lehet. De ilyen kontraszelekció mellett, ami kies hazánkban tombol, hovatovább már a kérdés föltevésére sem jut muníció, nem, hogy válaszokra. Ez a lista is mutatja: teljes a lerohadás.

Kifogásként merülhetne fel – mint az rebegő őzike szemű honfitársaink közt divatban van – a női méltóság védelme, mint ahogyan Récsöl szaros pelenkája okán is rendre az hangzott el, hogy tiszteljük benne az édesanyát, mintha ő volna a szenvedő Szűz Mária. De ilyen óhajokkor a polgártársak elfeledik, hogy Récsölt és Vajnánét sem a két szép szeme miatt veti meg az ember, hanem az apjuk és az uruk okán (is), hogy ezek a szent családok testesítik meg halmazatilag azt, ami miatt a többiek meg nem akarnak ebben az országban élni.

Vajnáné nacsasszony macskája vesebeteg, és a kis szenvedőt a szerető gazdi különbejáratú röpcsivel vitte Los Angelesbe doktorhoz, mint azt biztosan tudja már a nagyérdemű a zaklatott hétvége után. No most, mondhatnánk azt is, hogy ki nem szarja le, és van ebben igazság. Valóban, vihetné akár az idomított tücskét is masszőrhöz, de kikerülni nem lehet a dolgot, nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna, szemérmesen lesütve a szemünket, mert a pofánkba tolja, az ember pedig reflektál, mert ilyen kórja van neki: reflexes. Nem refluxos, figyelem.

Ilyenkor a népek lelkének húrjain (ez maga a csoda) úgy lehetne muzsikálni, hogy ezzel a macskával, de legfőképp a gazdájával párba állítanánk a szegényeket és megalázottakat, a hajléktalanokat és a fagyoskodókat, az éhezőket és a betegeket. Ilyen esetekben azonban azt vágnák az ember képibe, hogy hatásvadász, olcsó, filmes trükkökkel akar olvasottságot generálni, így erre csak utalok, holott szívem szerint ezt tenném. Ehelyett iderakom, ami a macskás hír mellett az első volt, amit olvastam, és ez se semmi. Ez pedig, hogy költségvetési okokból megszorítások lesznek a Semmelweis Egyetemen.

Esserossz ellentétpár, sőt épp passzol, mert, ha mókás kedvemben volnék, amiben nem vagyok, akkor rámutathatnék, hogy íme, ha itt az orvosi egyetemen nem lennének megszorítások, akkor a macskát sem kellene a nagy vízen túlra gyógyulni cipelni. Viszont nem lenne igazam, mert akkor tényleg a nacsasszony seggét csodálhatnánk valamely egzotikus tengerparton más téma híján, mert ezek mennek meg az őszi fellegek. Ilyenkor volna feltehető a mibűl és hogyan kérdése is, de ezt is mindenki tudja. Az a baj, hogy mindent rogyásig tudunk, Hofi szintjén már, hogyha kifordítom, ha meg be, akkor is bunda az a bunda.

Viszont, hogy egyfolytában magamutogatás van, guccik, milliós órák, kastélyok és röpködések, ilyenek, az – azon kívül, hogy demonstrálja, látod, pupák, mennyit loptam – azt is mutatja, hogy új földesuraink mindközönségesen bunkók. És ez a NER, a tahók ellopják a pénzedet, a képedbe dörgölik, és ha azt mondod, ne má’, akkor egy válasz van: Soros. Ilyen egyszerű ez az ország és ilyen veszélyes. Ebből fakad a kultúrharc is, mert tehetséget és teljesítményt lopni nem lehet, viszont irigyek rá, ezért átharapnák a torkát is annak, akit megáldott az úr. A NER a pénzéhes tahók haláltánca, és Vajna nacsasszony macskás pörformansza voltaképp ez.

Illetve a magamutogatáson túl arra is bizonyság, hogy hősünk érzelmi toprongy. Mert a macskás ember, ha eljön az idő, fájóan elbocsátja kedvencét a teremtőhöz, eldörgöl egy könnycseppet az orcáján, és KFT-ileg azt dudorássza, hogy macska az úton, már túl van a dolgon, i tak dalse. Nem bömböli tele az óceánokat, ami fölött haligalizik, mert amúgy is emelkedik a vízszint. De az is megállapítható egyszersmind, hogy a NER által kitenyésztett uralkodóréteg mind ilyen, a szellemi sötétségen kívül lélek sem nagyon szorult beléjük, mert akkor képtelenek volnának azt tenni, amit amúgy tesznek. És a kör így zárul be macskástól és röpcsistől, önmagába tér vissza a gonoszság. Itthon vagyunk.

Még annyit: elképzelem, mi lenne, ha a beteg macskát megkérdeznék, hogy képzeli a magánrepcsit, s ő felháborodva felelné: harminc éve is így utazott, holnap is így fog. De ez már bulgakovi magasság, és nem akarnám megsérteni a jóravaló Behemótot.

Az érzelmek és indulatok ilyen túláradása mutatja, hogy kies hazánkban pattanásig feszültek az idegek, és talán nem sok kell, hogy el is pattanjanak. Ám ez nem igazán fog bekövetkezni, mert a közvélemény túlnyomó része ilyen szaros pelenkák miatt hörög ugyan, de az életbe lépett bevándorlási különadó miatt, aminek következtében már most lehúzta a rolót pár civil szervezet, meg egyáltalán nem. Pedig ez a fekáliás történet is messzebb mutat, mint hihettük volna, és ez akkor derült ki, amikor Bayer et. is beszállt a budiba.

Az ötös számú tagkönyv bőséges teret szentelt a szarnak, megállapítva, hogy a sajtó nyilvános kivégzést rendezett a védtelen anya kárára. Itt mindenki, még a Janus arcú TGM is az anyasággal, annak szentségével van elfoglalva, s jogosan, elfeledve azt, hogy ez a Ráhel már régóta nem anya és feleség a történetben, hanem az elnyomás, kivagyiság és minden elszenvedett megaláztatások szimbóluma az apja – és saját – ténykedése miatt. A megvetés tehát nem az anyának szól, hanem a gonosznak.

De ha már az anyaság miszticizálásánál tartunk, arra varrjon gombot nekem valaki, és magyarázza el, hogy amikor Dobrev Klárát ugyane minőségében sokkal aljasabbul támadták, és azzal is foglalkozott a sajtó (képem is van róla, rendelésre prezentálom), mért kussolt mindenki, mint akárha a szar a fűben. Ugyanis ilyen föliratok jelentek meg a romlott Budapest utcáin: „Bukott Gyurcsány kurvája kiszarta a fattyút” – ilyen keresztényi jóságok, viszont nem is erről akarok beszélni igazán, csak elragadott a közlés ellenállhatatlan kényszere.

Az ötös számú tagkönyv ugyanis – tőle megszokottan – új szintre emelte a szarozást, a fény felé tartotta a teli pelenkát, és megtalálta benne a tutit. Aki, illetve akik a szentté avatni óhajtott nagyasszonyt szarozás közben lefényképezték, az ő megközelítésében „nyilas-ávós házmester párocska”, amely jellemzéssel a lovagkeresztes szövegszerkesztő több legyet is óhajtott agyoncsapni egyszerre lehengerlő módon. A feljelentgetés aljasságára utalt, mintha a szaros pelenka ügye akkora súllyal bírna, mint amikor keresztény középosztálybéli cimborái zsidókat dobtak oda a magyar náciknak fölfalásra.

Sajátos egy árukapcsolás ez, de az asszociáció lehetőségei végtelenek, mint tudjuk. Másrészt viszont, s ez az érdekesebb, ezzel a kötőjeles megoldással egyszerre le is kommunistázta őket, hogy azért csereszabatos legyen a NER eszmeiségével. És még csak ez sem ingerelt volna irkálásra, ha éppen nem most ünnepelné kilencvenedik születésnapját mindannyiunk közkedvelt hóbaglya, azaz Boros Péter, a drága, aki méltatlanul hosszú életének eszenciáját abban adta meg ez ünnepi alkalommal, hogy ő akkor is horthysta volt, amikor kommunista, és ez már döfi.

Nem kevesebbet állított ezzel, mint, hogy szaralak, de ez úgyis tudható volt róla, másképpen nem készített volna vele interjút a magyaridők. Az érdekes ebben csak annyi, drága Hóbaglyunk éppen a saját szájával adja elő, hogy ő a nyilas-ávós mókus, mint ahogyan a fideszbagázs éltesebb tagjai általában. Lájtosabb formában pedig maga a fővezér, de ezzel sem mondtam semmi szenzációsat, csak azt élvezem, ahogyan önként és dalolva lődözik ezek tökön magukat. Ez gonosz dolog a részemről, de feloldozom magam Semjén helyett.

Ez pedig, ez a gyönyörökkel terhes igazságom akkor ért a csúcsra, amikor a másik csodában, a porstisrácokban bizonyos Máté T. nevezetű bárcás adta tanúbizonyságát annak, hogy nemcsak aljas, hanem ostoba is de rohadtul, amikor így sóhajtozik:„…Csuhások! Térdre, imához! Remélem, a Kereszténydemokraták tapsolnak. Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!” Ezt Vadai Ágnes DK-s valaminek sikerült elmondania. Mit lehet erre reagálni? Én nem találok ilyesmire szavakat. Azt gondolom, erre nincsenek…”

Így sóhajtozik ez a Mátékurva, mert még az iróniát sem érzékeli. Igaz, ehhöz összetettebb agyi folyamatok szükségesek, s ha az Isten ilyet nem adott, akkor nincsen mit tenni. De kiegészíti őt az olvasója komment formájában, így: „…A vezényszó akkor elhangzott, emlékszem én is. De! Helyezzük a kiszólást a korba! Az akkori komenista ateista agymosott, KISZ-képzős fiatalok milyen ismeretekkel rendelkeztek és ugyan kitől kaphattak felvilágosítást és vallási ismereteket?…” – értetlenkedik a prostik okosa.

Én pedig hátradőlök, és megvakarom a fülem tövét. Köszönjük, Emese, vagy még kárörvendőbben, mint a diadalittas ügyész, nincs több kérdésem. A rend helyreállott.

Ez tegnap majdnem kirobbantotta a forradalmat, ami arra bizonyság, soha nem lehet tudni, melyik az a szikra, amelyik megváltoztatja a történelem menetét, de ez a pelenka egyelőre nem lesz az. Annak materiális lenyomata csupán, hogy a királyi sarjnak is van anyagcseréje, s mint ilyen, a hír és a pelenkás fényképek arra voltak alkalmasak, hogy a huszadikán a földtől elemelkedett fideszcsürhét visszarántsák az édes anyaföldre.

Akik védelmébe vették a maga pőre valóságában megmutatkozó, saját lábán álló királykisasszonyt, a szenvedő anya képét delirálták bele. Ezért követeltek tiszteletet neki abba a hibába esve, hogy még mindig nem tanulták meg, az nem jár alanyi jogon. Ki kell érdemelni, a mi Ráhelünk azonban ez ügyben édeskeveset tett, sőt, eleve bűnben fogant, ha megnézzük, ki a papája neki.

Ez nagy teher, amitől úgy is meg lehetne szabadulni, mint a használt pelustól. Ha viszont nem teszi az ember, sőt, vissza is él vele, akkor maga ellen hívja ki a sorsot, és kevesebb szánalmat várhat a visszeres lábával, mint egy várandós tücsök. Mert nem látnak benne többet, mint ami: a zsarnok lányát és kinyújtott csápját, ebből a szempontból tehát teljesen érthetőek a közösségi oldal illetlen szavai. A népek eredendően kegyetlenek ugyanis.

Sokszor ez ember végig sem gondolja igazán, mért öklendezik valakitől, mintha szaros pelenka volna. Van bennünk annyi a kutyákból, hogy megérezzük a bujkáló gonoszt, és ez a Ráhel ez ilyen. Sőt, tudjuk, ha nem is tevőlegesen, de mégis köze van ahhoz, hogy Iványi Gábor meg épp azon volt, hogy a Ráhel apja által a határon éheztetett emberek ehessenek, és nekik is legyen anyagcseréjük, mint minden organizmusnak ezen a Föld nevű bolygón.

Mégsem engedték neki, és nem is kell különösebb asszociatív bázis ahhoz, hogy a Ráhel életét a szaros pelenkájával, az ellopott telefonjával és tolvaj férjével összekapcsolja azzal a mocsokkal, ami az országban történik. Ahogyan nem a Ráhel volt az, aki rendőrt hívott a miskolci buszon vizet ivó kislányra sem, és nem ő utasította arra a Kétfarkúakat Felcsúton, hogy ássak ki újra a kátyúkat, mer’ csak. És mégis az ő pelenkája az, ami miatt akkorát dobbant a népek rongyos kis szíve.

Pedig ezek, amiket itt szőrmentén megemlítettem, a hétköznapi fasizmus csillogó felszíni gyöngyszemei csupán. És a nagy forgatagban senkinek föl sem tűnt például, hogy a HVG-s Hont kolléga arról számolt be, az egyik éjjel-nappal kajáldában odáig jutott az ellene indított hajsza, hogy meg akarták verni élénk zsidózás közepette. Érette azonban nem születtek rőzse dalok, hogy mit kellene tisztelni benne, amiből olybá tűnik, akik a Ráhel jogait védik, miközben szaros pelenkákat hajingál, a valós fenyegetéssel mit sem törődnek.

Majd, ha őket, gondolhatják, de akkor már baszhatják, magunk közt szólván. Mert például az meg egyáltalán említést sem kapott a bulvártengerben, hogy bizonyos Sors László, a NAV-ot vezető államtitkár bejelentette, útjára indul a gyönyör. Szeptember 15-ig az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek adóbevallást kell készíteniük, majd fizetniük, mert ha nem, föl lesznek négyelve, meg viszi őket a fekete autó meseországba.

Egyelőre nem tudni, kiket vegzálnak, tán azokat, akiket az ifjú fideszesek és keresztények matricával megjelölnek (talán épp téged is). Ez pedig, hölgyeim és uraim, a fasizmus manifesztálódása, véres valósággá válása úgymond, és ez a szar ügy, nem pedig a pelenka. Az csupán egy tapló ember megnyilvánulása függetlenül attól, hogy férfi-e, nő-e, terhes-e vagy pedig nem. Mindez lényegtelen, a fecsegő felszín csupán, ami eltakarja azt a mérhetetlen aljasságot, ami közben történik. – Nem a pelenkába fogunk beledögleni ugyanis.

A permanensen ügyeletes rosszfiú, Juhász Péter egy fáintos videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, és még maga a szervilizmus és aljasság, valamint álhírgyártási műhely atyamestere, az Origo muftija is elismerte, hogy a trónörökös hercegnő mondja felvételen ezeket:

„Ő nagyon szeretne turizmus promotiont, nagyon szeretnének pénzt keresni a magyar államból.” – mondja a felvételen a saját lábú, erre nevetés hallatszik, majd egy rosszul kivehető hang azt mondja, „az nem baj, ha van ellentételezése”.

Nem tudni, ki a titokzatos nagy Ő, valószínűleg nem Noszály vörös rózsával a lukában, ellenben lehet valami bahreini vagy svájci jóbarát, akik vihetik a nemzet vagy az Unió pénzét – tehát a tiédet, aranyom -, ha van ellentételezés, mint hallható, ami egészen biztosan nem egy Milka szelet.

Nem véletlen, hogy itt ugyan mindenki a Récsöl ura, a nemzet veje – akik így együtt állnak a lábukon – OLAF-os dolgairól sutyorog, ezzel szemben ez a bácsi sokrengeteg dologban vizsgálódik, az egész nyüves NER-t nézi lassan, de minek?

Ugyanis minálunk egészen más az ügymenet, mint odaát. Felénk döglött akták vannak, amelyet jól példáz mondjuk Seszták tolvaj ügye is, aki ténykedése nyomán megállapíttatott, hogy a pénzt fölvette ugyan, de a projektek célja nem valósult meg, a haszonélvező a kedvezményezett vállalkozások helyett Seszták Miklós cége volt, az ügyben az EU pénzügyi céljait sértő csalás történt.

A lóvét vissza kell pöngetni, sőt, Polt is vizsgálódott, a végkimenetelt el se kéne mondani, mégis a hűség kedvéért: a költségvetési csalás gyanújával megkezdett vizsgálatot 2017 januárjában már le is fújták. Most mit mondjak, hogy Polt és az ő cége a biztos „A” hang a lopás szimfóniájában? Ez egyáltalán nem nóvum, és mégis süt a nap.

Ilyenekkel van tele a padlás, a fiúk már menekülnek, Kósát, Rogánt, Tiborczot bombabiztos helyre vitték, senkinek nem bírnak a szemébe nézni, és mégis jó esélyük van győzni, ami a totális abszurd.

Voltaképp Orbánnak egy programja van: kerítés, de még ezt sem veszik komolyan. Lassan fél éve nem lehet összehívni a Nemzetbiztonsági Bizottságot, mer’ a Szél, holott csak fészkalódós dolgok derülhetnének ki, mégis a rezsis pöcs veri a nyálát. Emiatt az ellenzék nagy tehetetlenségében már a jóisten szaros gatyáját is beperelte, legutóbb kompletten a rendőrséget, a Belügyminisztériumot is, aztán tehetetlenül néz ki a fejéből, Polt meg vigyorog.

Néha érik meglepetések a fiúkat, akkor leginkább, ha máshol lopnak, mint például Semjén Svédiában. A jó Niklas Jonssonnak például tele lett a töke azzal, hogy az ő szarvasát lődözi a keresztény hóhér, a rendőrség vizsgálódott, és továbbította is az ügyet az ottani ügyészségre, amelyet szerencsére még nem Polt vezet.

Milyen cuki lenne már, ha megállapíttatna hivatalosan egyszer, amit informálisan úgyis tudunk, de mégis lenne papír róla, hogy Semjén tolvaj. Nem változna semmi, mégis jobb lenne az ember lelkének, ha tudná, hogy más is tudja, ezek nem a saját lábukon, hanem a miénken hédereznek.

Igaz, attól például Faludy Gyuri bácsi sem felejtette el Recsket, midőn onnan szabadulva a parasztbácsi megsimogatta a hátát, és azt mondta vigasztalásul, mindent tudunk, de ettől kezdte újra embernek érezni magát.

Hogy saját magam felé fordítsam a kezemet megint, mint valami elvarázsolt glóriás, nékem meg azért hozna megnyugvást, ha billogos tolvaj lenne az egész csürhe, mert akkor napra-nap nem kellene Peresztegi tanár úr örökzöldjét – amelyet gonosz csínjeink miatt sóhajtozott – hajtogatnom, miszerint: „Ez már sok a többnél!”.

Mert gonosz kamaszként az ember csak röhögött rajta, most, vén fejjel viszont megérti, milyen őszinte felháborodás rejtezett benne.

A kézilabdaedző is kapott egy saját használatú egyetemet, az „álamelnök” meg doktorit. Igaz, ezt el kellett venni tőle, mert büdös volt, és bántotta a zemberek nazálisát. Valahol ez a lakmusz, hogy hol tartunk éppen. És ott, ahol a tanár, aki azt mondja, hogy a kölkeknek nincs megtanítva a tanítani való – mert nem lehet a rendszer miatt – kijelenti, hogy akkor ő nem osztályozza őket, minden valószínűség szerint utcára fog kerülni, mert az államtitkár ezt szorgalmazza.

Minálunk az államtitkároknak ezek szerint az a dolga, hogy munkakönyveket osztogassanak. Egyéb teendőjük nincs is, a lényegesebb dolgokat elvégzi helyettük atyjuk, aki nem a miniszter, nem a Balog, hanem maga Orbán, aki egyre furcsábban viselkedik, szinte párhuzamosan azzal, ahogyan nő a hasa. Más külsején nem élcelődünk, viszont ha permanensen hülyeségeket beszél, a gépezete meg ennek megfelelően cselekszik, csak szóvá tesszük írástudóként, hiszen ez a dolgunk: hatalmi ág vagyunk. Vagy nem.

Ordítani azért szabad. Főleg, mert a téboly érzékelhetően fokozódik. Nem csak a fellegvárban, hanem a hívek körében is. Van nekem egy hűséges olvasóm, aki mutatja, hogy kellően pofán basztam-e a rendszert. Rajta le lehet mérni. Amikor elsül a klaviatúrám, jön is a komment, olyan cizellált módon, hogy szemérmesebb olvasóim miatt nem idézném. Érzékeltetésül olyan fogalmak szerepelnek benne, mint geci, kurva, anyád, rohadt, szemét, picsa, takarodj, valamint hasonló köznyelvi betűsorok.

Nem foglalkozom vele, törlöm. Ekkor viszont fölháborodik, hogy nem hallgatom meg, és nem közlöm az enyémtől eltérő véleményt. Mindez egy ideig szórakoztató, egy idő után viszont rohadtul unalmas. Nem kavarodtam volna bele ebbe, ha nem így működne az egész ország. Az emberekre öntik a taknyot, s ha emiatt szót emelnek, mint ez történik majd holnap, akkor folyik a trágya a szájukból. Mint az szokásban van ilyen Bencsikeknél, akik meg kitüntetést kapnak. Kinek ez, kinek meg a katedra. Végül is, a rendszer hű magához. Ilyen.

És ezt is teszem, sőt, szeretem is őtet, akit az úr megáldott, hogy a saját lábára álljon, nem úgy, mint én, a szánni való, akit még így, a fél évszázadon túl is föltaszít a ló. Ellenben Kierkegaard atya meg arra intett – igaz, még nem a vallási, hanem az esztétikai stádiumában, ami volt neki -, hogy legyen velem mindig a nevetés, és én ezt a tanácsát meg is fogadom alaposan. Kacarászok tehát a világ ostobaságán, amit lehet, hogy megbánok, vagy nem. Vagy igen. Vagy mindkettő, ha tetszel érteni én nyájasom.

Récsöl szakdolgozott, de nem ám, mint az ’álamfő, a Paja bácsi, aki nem átallott másolni, mint jó szerzetes, míg a körmére nem égett az a kurva gyertya. Récsöl nem követte a módszertant, és bizonyára erre intette őtet a papája is – aki nagy tudós elme egyenesen Oxfordból, ahová Soros bácsi küldte, és most baszhatja -, szóval a drága tata, mint mélymagyar mondta volna neki: csak tiszta forrásból én édes lányom, aztán így is lett. És bár ne lenne.

Mert nézzük csak át, hogy ez a lyány, aki kimerítő alpesi tanulmányok után megtért hozzánk, hogy mint tanítómester immár oktassa népét mindarra a szépre és jóra, amit eddigi küzdelmes élete során megtanult, tehát föláldozza magát most már érettünk, azaz ide, s tova figyeljük csak meg azt, milyen elképzelhetetlen magasságokig jutott az ő elméje, imhol:

„A Sziget fesztivált az teszi különlegessé, hogy egy fővárosban kerül megrendezésre, és a fesztivál valóban egy szigeten van.”

„Kreatív megoldást alkalmaztak a hőség ellen és a kellemetlen szagok terjedése ellen is. Felismerték a mezőgazdasági eszközök fesztiválokon való alkalmazásának lehetőségét. Ilyen innováció volt például a vizet spriccelő ventillátor, amely nagy sikert aratott a fesztiválozók körében, egyébként a mezőgazdaságban csirketelepek hűtésére szolgál az eszköz.”

„A Balaton Sound fesztivál egy négynapos rendezvény, ahol a fesztiválozók huszonnégy órán keresztül folyamatosan bulizhatnak.”

Kétszer kettő az négy. Ezt az alapvetést az ő jó édesapja tette még annak idején, amikor a Lebensraumról értekezett. Azokat a folyományokat most vessük el, ne vegyük figyelembe úgymond, elménket fordítsuk csupán arra, hogyan kell a világ lényegét megragadni a maga egyszerűségében. És ha ez sikerült, be kell látnunk, hogy a királylány megörökölte ezt a látásmódot. Kétszer kettő az négy. A sziget fesztivál egy szigeten van. Ez, uraim és hölgyeim: a világbölcsesség foglalata. Viszont oktatja, baszd meg! És így jártunk vénségünkre.

A vers lenne a megfelelő forma, mivel azonban nem vagyok egy elSimon, mégiscsak tagolt mondatokban köll megnyilvánulom. Viszont dolgozok a tökéletességen, ezért keresetlen szavakkal mondom el, hogy ez a mi külügyesünk egészen egyedi teremtmény. Ahogyan a futsalpályáról átizzadt mezben beesett a klubba, azonmód hugyozta tele a zongorát (by Váncsa), nem véletlen, hogy leginkább már csupán teveszaros vidékeken fogadják, amely helyekre világot látni érkezik, más különösebb oka nem lehet az utazgatásra, viszont jól elvan a melegben.

Heigl osztályfőnök úr is elmesélte nekünk anno, hogy a gimnázium kopott padja nem arra való, hogy abban az Isten barma meghúzódjon a kinti hideg elől. Ezek a mi elitjeink viszont nem jártak a Nagy Lajosba, és úgy is maradtak. A mostani zűrös napoknak van rezedás és kéretlen olvasata is, és viszont. A Kövér, az Ákos, meg a többi, aki mostanság kifejtette azt a gyönyört, amely a lelkében leledzik, csak állapotban vannak. Ők ilyenek. Bunkók, nem tehetnek róla, ennyire futja. Hiába adott nekik a teremtő kétmillió elvarázsolt hívő által magas hivatalt, kiegészítések nem jártak a fölkent állapottal. Tutulni ellenük lehet, csak nem érdemes. Galambok ők a sakktáblán, akik fölborogatják a bábukat, odaszarnak, és pöckösen sétálnak föl s alá, hogy győztek.

De egy lófaszt mama, hogy Fletó örökbecsűjét idézzük. Kiválasztotta őket a prímás, aki nem egyéb – ahogyan azt már versbe is foglaltam egyszer – mint pitiáner kombinátor. A sameszoktól mért is várnánk sokkal többet, mint őtőle. Élénk örömmel szemlélem azt is, ahogyan egyetlenünk ivadéka, meg az ő makulátlan ura Miamiban áll épp a saját lábán, miközben a Habony a taknyát szívogatja Ibizán. Az lesz majd a szép történet, amikor a Récsöl beteljesítve női atributumát unokával ajándékozza meg először is a volt egy ember nagybajúszost, másodsorban a saját stadionépítő nemzőatyját. Hogy azt a porontyot nem az Asztrik fogja megkeresztelni, az már hétszentség. Az apát mondott egynéhány keresetlen szót arról, miként látja azt a világot, amelyet a fent nevezettek ácsolgatnak éppen nekünk. Ím, ezeket a teljesség igénye nélkül:

„Ferenc pápa – ezt ne feledjük – nem a posztkommunista világból jött, hanem Latin-Amerikából, ahol a nyomornak emberi arca van; büdös, éhes, sír és az utcán hal meg. Aki ezzel találkozik, az vagy elmenekül előle, vagy azt mondja, hogy tennie kell valamit…A keresztény Európa, keresztény Magyarország utópia, ábránd. Akik az ellenkezőjét hangoztatják, őszintén feltehetnék a kérdést: tényleg a kereszténységünket védelmezzük? Nem inkább a jólétünket, a kényelmünket és a biztonságunkat féltjük?… Ráadásul mi, magyarok, mintha leragadtunk volna az Egri csillagok török- és iszlámszemléleténél. Pedig nem a XVI. század Oszmán Birodalmával állunk szemben…”

Így vélekedett az apát, akinek rohadt nagy mázlija van. Ha most Iványi lelkész lenne – aki volt olyan szerencsétlen, hogy keresztvíz alá tartotta a vezér egyik kölkét a sok közül – máma az okosok által kitagadott pária volna ő is. Ez azért zsenánt lenne, ezért Várszegi úr egyelőre boldog lehet, hogy nem hívják rá a Putyin Szuhojait lerendezni azt az apátságot, ahol ilyen eretnek gondolatok szöknek szárba. És most, hogy így, ebben a prózaversben végigtekintettem az eltelt pár nap történéseit, elégedetten dőlök hátra, pöcsételgetem a távírász kisasszony pucér ülepét, akárha Hubicka forgalmista úr volnék, s az is vagyok. Végül is, vívom a harcot az ellenséggel, miközben szigorúan ellenőriznek.

Mindez akkor vájt belém, amikor kiderült, hogy a maga lábán imbolygó hercegkisasszony és snájdig párja hatmillió forintért vett képeket egy aukción, és a rögvalóban tapodó más sorsosaink azonmód álltak neki tutulni a kibertérben a beszerzés miatt. Pro és kontra hangzottak el a komment-érvek, a velejét azonban ez mutatja a legjobban: „Ebben az a poén, hogy a tőlünk lopott pénzből urizálnak ezek a mi lábunkon álló senkiházi paraziták!

Így látja a keményen dolgozó kisember, és hogyan is láthatná másképp. Minden bukolikussá csiszolgatott hír mögött ez van. Épp ebben az időben megy a hercehurca a csigatévé körül, hogy akkor most kié a konc. Vajnáé, aki a frissen lopott pénzből akarja a magáénak tudni, vagy Simicskáé, aki régebben újította meg a lóvét, de mára már szabadságharcos Robin Hood lett belőle a népi folklórban.

És ez baj nagyon. A négymillió szegény, és a rabszolgák országa kábultan nézi, ahogy a föntiek gátlás nélkül rakják zsebre a lovettát, és már csak ilyen pár milliókon bírnak kiakadni. Mert ez még értelmezhető, lefordítható zsömlére meg parizerre, az ezermillió az fölfoghatatlan, ennek a többszöröse meg nem is létezik, olyan nincs is talán. Ám a tudat, hogy ezek lopnak, ott van már a zsigerekben nem is két évtizede, de két évszázada legalább.

Ott van Móricz Kiss Jánosában, a GMK-s szaki kezében, a kárpótlások körül, a szőke olajakban, pártszékházakban és pályázatokban. Ez a szemüveg. Illés Zoltán, a hajdani környezetvédő, most, hogy kivette a fejét Orbán seggéből, magyarázza, hogy miért rossz az, ha szemétégetőt akar építeni az ország hulladék-válogató helyett. Egy nagy beruházásból többet lehet lopni, mint sok kicsiből. Ezt mondja, és végül is igaza van. Aki az információkat nem a szórólapokból és az M-es médiából veszi, tudja ezt.

Mint ahogyan tudja a többit is, de a turista mit tehet? Örül neki, hogy elmehet. November tizenhatodikától lehet licitálni majd a magyar anyaföldre. A migráncsos vérzivatarban alig is foglalkozik vele a nép. December huszadikán zárul a kisdedvakítás, amely végén az új hűbéresek birtokba veszik majd a lopott pénzből vásárolt szántókat, réteket, aztán lehet menni hozzájuk napszámba. S miközben a földet túrja a paraszt, szidja az apját, hogy nem állt neki lopni huszonöt éve, így arra ítélte, hogy a tehetségéből boldoguljon, ami meg nem megy ebben az országban. Az rohadtul nem megy itt. Lopni kell. Köpni kell. Köpni kell, pedig nincs is itt a szerelem.

„Férjemmel önálló családunk van, saját lábunkon állunk, saját erőnkből boldogulunk, saját életünket éljük.” Ezt írta a nő az oldalán, egy másik site meg ezt tette közzé: a Tiborcz István tulajdonában lévő Elios Innovatív Zrt. kiváló évet zárt 2014-ben, összesen 2,9 milliárd forint állami megbízást kapott, többnyire pályáztatás nélkül. Az én fiam is önálló család a feleségével meg a két gyerekével, ő is igazi mesehősként indult el szerencsét próbálni, és meg sem állt Ausztráliáig. Már több mint egy éve él Sydneyben, nem pályázik semmire, főleg nem kengurus megbízásokra, ő így áll a saját lábán. Ki így, ki meg úgy, de ez nem panasz, a valóság tudomásul vétele csupán, és még jól is járt a kölök, vasárnap is mehet boltba templom helyett.

Mégsem ez a lényeg. Illetve ez is, dehogynem, csak a rendszer abszurditását ezek már nem jelzik, ami szomorú. Ami viszont már baj is, az más jelenség, és csokizabálásban mutatkozik. A vej apósa, a lány apja miniszterelnök, ugye, az ország első szolgája a klasszikusok szerint, akit prime minister-nek neveznek szerencsésebb vidékeken. Ez a szolgálat mellett mégis valami emelkedettséget kéne mutasson, ez az ember viszont „Óra alatt ett”. Ezt az örökbecsű mondatot – mint már többször megénekeltem, de megunhatatlan – Peresztegi tanár úr véste egy ellenőrzőbe a hajdani Nagy Lajos Gimnáziumban. A gesztus ekképp rosszallást fejezett ki, és most magunk is rosszallásunkat fejezzük ki az orbáni zabálás miatt. De nem is azért, hogy nem bírt kielégíthetetlen étvágyával, hiszen tudvalévően mesebéli Kisgömböc ő, csak még nem durrant széjjel.

Hogy kinek a csokiját majszolta önfeledt gyermeki derűvel, az viszont „Sok a többnél”, hogy megint ideidézzek egy peresztegis megnyilvánulást. Ez a tanár úr elmondhatatlan felháborodását takarta boldogult úrfikoromban, így más nem képezheti jobban az indulat erejét most sem. Ez a papír annak a csokinak a csomagolására szolgált, amelyet a Dohányipari és Dohánykereskedelmi Dolgozók Szakszervezete csempészett a parlamenti ülésterembe, a miniszterelnök asztalára. A DDSZ a csokoládékra ragasztott matricákkal üzent a képviselőknek, hogy ne szavazzák meg a dohánykereskedelem átalakításáról szóló javaslatokat. Az akció kudarccal zárult, Orbán Viktor pedig megette a csokit, ezzel szentesítve ezerkétszáz munkahely megszűnését.

Ez az ezerkétszáz ember is a saját lábán áll, amit a futballista és csapata most kihúzott alóluk, ideje volna hát a piros lapnak, de még most sem ez a lényeg. A rezgő csokipapír, a sztaniol sorsa az, a magyar abszurd. Árverezik, az LMP képviselője, Ikotity István meghirdette a Vaterán, és a cinizmus ereklyéjének nevezve ezt a költői kérdést tette fel: „Hogyan lehetne másképp reagálni arra, hogy az ülésről elkéső miniszterelnök fogja a figyelmeztetésként és könyörgésként elé tett tábla csokit, feltépi a fogával, majd – egyébként a házszabállyal ellentétesen – elkezdeni enni, miközben éppen azokat teszi tönkre, akiket a csokoládé papírján láthatott?”

Ez a magyar abszurd. Miközben az elfogadott költségvetés az utolsó kapaszkodót is kihúzta a munkanélküli segély teljes fölszámolásával azok alól, akiket ez a rohadt papírdarab szimbolizál, perverz alakok licitálnak is rá. Nem kéne. Orbán még azt hiheti az akciótól, hogy olyan fontos ember, mint amilyennek tartja magát, holott régen nem az. Egyre inkább hízó, öregecske despota, akinek udvartartását már cincálgatják a feltörekvő sakálok egészen addig, míg róla is kijelentik egyszer, hogy meztelen. Mindemellett addig még sokakat fog a saját lábára állítani a köz pénzéből, mint tette ezt a nagylánnyal. De van még négy gyerek, meg számtalan udvari bolond, a fele királyság viszont oda. Izgalmas napok jönnek a birodalomban.