Sambotel volt a város neve. Azért cserélték le a jól bevált Steinamangert, mert a próféta azt mondta a horvátokról egy láblabda siker kapcsán, hogy ők is mi vagyunk. Egyből előkerült az új név tehát, de ez voltaképp lényegtelen is ilyen élet-halál küzdelemben, amikor egy lepukkant lakótelep új Gauleiteréről kell dönteni a polgártársaknak és b. nejeiknek. Harminchat fokos lázban égett a környék, a Párt és a Városháza meg negyvenkettősben, és ilyen hőfokon, mint tudjuk, a fehérjék kicsapódnak.

Illetve beszélek sületlenséget, már régen kicsapódtak, minek következtében az agyműködés behatárolódik, olykor le is áll. Átveszi a helyét a köd, amelynek mélyiről mozgalmi dalok, ütemes taps és hajrá magyarok kiáltozás hallatszik, mert a polgármester jól viselkedett, és hozott neki a Jézuska egy stadiont. Ezen kívül a polgármestert csak az újraélesztés érdekelte, az egész nyüves várost újraélesztette már, sőt, a polgártársak spontán élesztgették egymást a sarkokon, ami mókát most a gyülekezési törvény gátolt kicsit.

Titokban gyömöszölték hát életre egymást a kocsmák jótékony homályában, és így örültek az életnek Sambotelben. Suttogva tárgyalták meg, mit, hogyan adott át a polgármester. Általában csapokat és ivókutakat óvodákban ének és harmonikaszóval, nyolc képviselő, két alpolgármester társaságában, és ilyenkor a gyerekek feledtek műanyag dömpert, homokozót, mindent, és táncolva örültek az új csapnak. A felemelő képekkel pedig tele volt a baráti sajtó, a helyi tévé egyfolytában ezt ismételte reggel, délben meg este.

A lepukkant lakótelep polgárai pedig – régebben panelprolik – megvilágosodtak, legalábbis a baráti sajtó szerint, és valahogyan mindent a még meg sem választott, ámde kormánypárti képviselőtől – illetve jelölttől – kértek, neki könyörögtek. Parkolókat, akartak, kutyafaszát és biztonsági térfigyelő kamerákat. Ezeket pedig, hogy, hogysem, a város meg is vásárolta, és aszonta, ha a kormánypárti győz, legott, határozattal föl is szerelik azokat. Így működött ez a Sambotel, feledve a lerohadt utakat és a romos híd miatti közlekedési káoszt.

Különös módon súlyozták a dolgokat ebben a Sambotelben. Egyes utcákat egyenesen térkövekkel raktak ki, mintha a város közepe volna, félkészen át is adták, majd elrohantak újraéleszteni. Más utcák azonban – ahol olyan alattvalók laktak, akik sorosista képviselőt választottak maguknak -, bájosan belefulladtak a mocsárba. Így nevelgette a lakosokat Sambotel kitartóan, törögette a gerincüket, vagy osztott mannát épp, ahogyan a központi kézikönyv azt előírta. Így, választás előtt az osztogatás volt soron, a beetetés, mint a pontyokat a tavakban megakasztás előtt.

A finisben – mivelhogy holnap választás – ingujjra vetkőzött a polgármester, a képviselőjelölt, és a város gukkeros hőse, és a lepukkant lakótelep szélén elültettek egy japán díszkörte fát, mert a lakók ilyet kértek jódógukban. Más már nem jutott az eszükbe, így mindenki átszellemült arccal mosolygott, szemeikkel kémlelték a szebb jövőt, a madarak csiripeltek és vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentek ők. Ezzel megint tele lett az összes újság, tévé és rádió, ahogyan énekeltek, táncoltak megminden.

Az csak reggelre derült ki, és természetesen senki és semmi nem számolt be róla, hogy sorosista, hazaáruló civilek, részeges bölcsészek, hajléktalanok, lipsik és buzik meg néhány lázadó nyugdíjas meghekkelték a pörformanszt, s amikor a hangszóróból, amelyből a fát és mi urunkat dicsérve a „Boldogasszony anyánk…” kezdetű slágernek kellett volna fölcsendülnie, Süsü brumogott elő, hogy „Jaj de finom a vadkörte, más néven a vackor…”. Az óvodások visítottak, viszont a rend helyi őrei, akárha Hair, szarrá lőtték a hangszórót. – És erről senki nem tudósított, csak egy videó terjed a hálón.

Holnap választ a lakótelep ugyanis. Namaste.

Valami nagyon különös módon ezzel még jobban élhetnének is, mint a havi milliókat kereső médiaguruknak kikiáltott balfaszok, akik ma már nem az igazságra, hanem a túlélésre rendezkedtek be. Ezek nem akarnak, ők pedig nem tudnak élni az istenadta, a liberális állam által garantált joggal, márha máma van egyáltalán ilyen ebben az elcseszett országban egyáltalán, de nemigen mutatkozik épp a szavak ereje. Illiberális itt már minden nagyon-nagyon régóta, csak még nem vágták a pofánkba ilyen gyalázatosan egyértelműen, mint Tusványoson, de ez is benne van az Orbán-keverte pakliban. Mindemellett szinte természetesen, a rendszer filozófiájából fakadva kriminalizálták a senki földjén lavírozó réteget, és elvették tőlük a lakhatás jogát is, amelyet aluljárókban, parkokban, és más befogadó közegekben próbáltak volna érvényesíteni, de ma már ez sem megy. Szabályt sértenek, ha hálószobának nézik a világot holdbéli világítással.

A hajléktalan tehát nincsen. Nem jogosult voksot adni akárkire, aki szűkebb sátoros hazáját valamiképp is jobbá tehetné, mi köze hozzá, ha őslakos is ott, ahonnan el kívánják űzni épp. A mostani önkormányzati választás dátuma a magyar hálaadás napja lehet, ekkor történik meg az, hogy az idegenek döntik el, milyen sors várhat a benszülöttekre. A holland nyugdíjas, aki az Antillák habzó korallzátonya helyett a magyar rónán élvezi az illiberális államigazgatás nyújtotta örömöket, beleszólhat, bár rohadtul nem érdekli, ki legyen a település irányítója, ahol meghalni készül éppen, mert van bejelentett lakcíme. Sőt még: a külföldi állampolgároknak arra is lehetőségük van, hogy a nemzetiségi választáson szavazzanak. Ebben az esetben azonban már kérniük kell „nemzetiségikénti” regisztrációjukat a helyi választási irodánál, ennek határideje szeptember 26-a. Tolulni fognak, az hétszentség, hiszen a (magyarországi lakhellyel rendelkező) nem magyar választópolgárokra is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a magyarokra, így például ahhoz, hogy egy városban vagy községben jelöltté váljanak, nem kell az adott településen lakniuk. Ahhoz azonban, hogy egy településen jelöltet ajánlhassanak, nekik is ott kell élniük, tehát a lakcímüknek abban a választókerületben kell lennie.

De nem csak a padon élők záratnak ki a jóból, más magyarok sem szólhatnak bele a az új Magyarország történéseibe. A külföldön élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok nem szavazhatnak sem az önkormányzati, sem pedig a nemzetiségi választáson. Értve vagyunk, nem? Ha éppenség akárki, a honpolgár arra készül, hogy jól leadja a voksát abban a városban, községben etc., ahová fél év múlva hazatérni készül a száműzetésből, nem teheti meg. Minek neki, maradjon a jó francban ott, ahová kiette a fene. Semmi köze hozzánk, örüljön, hogy luk van a seggén, és nem éri el a TEK védelmező ökle. Íme hát barátaim, polgártársak, itt van a tutinyerés karamell tutti-frutti recept. Magyar nem szólhat, krajcárokért megvett, itteni lakcímet hazudó akárki igen. Százezren vannak, sőt, többen, és senki emberfia el nem dönti, mit is akarnak. Végül persze nyilvánvalóan azt, mint az atya, akit Orbánnak hívnak. Ez egy ilyen játék.