Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem kérik azt a cirkuszt, mégis találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, lobogtak a zászlók, és olyan szép volt minden, szerettek engem, Anikó, szerettek. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.

Viszont egyszer kérünk majd valamit magától Donald elvtárs, mondhatta a telefonba a Viktor – ha már ötpercenként csevegnek a legújabb fizura trendekről -, mondjuk azt, cserébe adja át nekünk Soros-boszorkányt, hogy végre hajthassuk rajta az autodafét, és szent tűzön tisztíthassuk meg a lelkét a Kossuth téren, mert egészen nyilvánvalóan ő pénzelte azt a kétszázhatvanezer embert, akitől most a mi jótevőnk összeszarta magát.

Másrészről meg az van, hogy igyál még egyet, és fogd rá a nyuszira. Körülbelül ilyen állásponton van ma az országot bitorló erő, amikor kijelenti, hogy az ellenzék hátba támadta a csudálatos álmokat. Ezt Kósa mondta a kupakhalom aljáról, és mindenki fossa a szót össze is, meg vissza is, csak egyet nem mondana még a GESTAPO pincéjében sem az egyik elcseszett Fidesz-organizmus soha, hogy csupán nem akartak volna a világért sem népszavazást bukni.

A helyzet ugyanis az, lett volna olyan opció is, hogy gyere nép, és döntsél, meséld el nekünk, hogy még a saját budidban is toronyugrást szeretnél látni. Egy napja még az ATV-ben valamely olimpiától fölkent elme arról elmélkedett, most kéne elkezdeni a munkát, és bemutatni a magyar parasztnak, miért is volna annyira kurvára jó elcseszni pár ezer milliárdot arra, hogy a Viktor ne csak a felcsúti csodakatlanban, hanem szerte mindenütt pöködhesse a szotyola burkolatát, miután Putyinnal pörküttet vacsorált a ’zünnepi fogadáson, nyakában partedlivel.

Oda az idea, de kanyarodjunk vissza a kupakok aljához, ahonnan azt halljuk, az ellenzék nyilvánvaló célja, hogy akár árulása révén is egy súlyos nemzetközi presztízsveszteségbe hajszolja bele a fővárost és az országot. Nem kell azt a presztízst siratni, az már rég odavan Orbán elvtárs állhatatos ténykedése okán, másrészt az ellenzék célja nyilván az, hogy ezt az egész pöffeszkedő bagázst mondjuk a tőlünk negyven fényévnyire a TRAPPIST-1 vörös törpe körül imbolygó valamelyik föld jellegű bolygóra száműzze, ha már a francba nem lehet.

Viszont módosítok, az ellenzéknek nincsen ilyen szándéka egyáltalán, a népnek van ilyen óhajtása, és ezért nem lesz népszavazás, mert mindez kiderülne, és azt már nem lehetne dekorálni úgy, hogy kurvára megnyertük, amit elbuktunk. Mert ha már a Gój motorosoknak is tele van a töke, mint azt voltak szívesek minapi nyílt levelükben megfogalmazni, akkor baj van, nem kicsi, hanem nagy.

Mindezek ellenére ezt is úgy rázzák majd le magukról, mint kutya a vizet, és újra jön majd a rezsi, az Unió, a migráncsok meg a pávián vörös segge luka. Így hát, ez nem győzelem, hanem a háború kezdete, viszont a momentumos fiúkért és lányokért aggódok. Kerékbe törik, fölnégyelik és megnyúzzák őket. Legyünk hát mellettük óvón!

Hazaárulók már voltak az aktivisták és az aláírók, most kiderült, hogy mégis inkább hülyék. Szó szerint így: „Ha valóban százezer aláírást gyűjtöttek az olimpia ellen…tehát mindig negatívumok ellen harcolnak, tehát azzal szólítják meg az embereket, és mégis van ennyi – hát nem tudom másként kifejezni – nem megvezetett, hanem ennyi hülye ember, aki önmaga ellen kampányol.”
A magam részéről hülye lennék, s egyben szabad. Ez szimpatikus opció.

Azt is megtudtuk lapigazgató bácsitól, hogy a helyzet súlyosnak látszik, ezért kilátásba helyeztek egy olyan igazi, nagy-nagy Békemenetet, „ami végleg elveszi a kedvüket ettől az egész Magyarország elleni kampányolástól.” Ezek a szervilisek azonban mégsem annyira bennfentesek, hogy tudnák, amit a magasságos Fidesz már sejtetni enged, hogy Orbán Tarlóst győzködi, vonja vissza a pályázatot – a’la boltzár -, hogy ő személy szerint elkerülje a pofára esést.

Viszont, hogy teljes legyen a téboly, megszólalt az igencsak szórakoztató Honfoglalás 2000 Egyesület is, amely sokallja az aláírások számát, ezért akcióba lépett. A szervezet ezért felhívja az Országos Választási Bizottságot: „szúrópróbaszerűen meg kell keresni aláírókat, hogy meggyőződjenek: valóban ők írták-e alá az ívet? Amennyiben, akárcsak egyetlen egy személy neve, aláírása, címe, személyi száma hamisan szerepel az íven, (anélkül, hogy személyesen írta volna alá), akkor feltételezhető, hogy több is akad, s ez esetben súlyos bűncselekmény elkövetése sem zárható ki, ugyanis ez közokirat-hamisításnak minősülne.”

Magyarország, én így szeretlek. Egyetlen záró kérdésünk azért volna. Ha és amennyiben Tarlós aláfekszik a kormányfői akaratnak, és visszavon, ki és hogyan fog elszámolni az ebbe az őrületbe már belefektetett igen súlyos milliárdokkal? Ez engemet nagyon érdekelne.

Nagy idők nem nagy embereket kívánnak már, ez a kiváltság kizárólag Svejket illeti meg, minálunk elégségesek a hatalmas szavak is, amiből a nemzeti oldal nem szenved hiányt. Rost művésznőt megszállta a szentlélek, tárcsázta hát az MTI-t, hogy gondolatait megossza a nagyvilággal, és erőt adjon az olimpia akarásához minden olyan honfitárs számára, aki amúgy szabadidejében imaláncot szervez a nemzet jótevőjének lelki üdvéért, mondjuk. Így válik szakrális csatatérré az egész nyüves ország.

Annak idején, amikor Churchill harcba hívta a briteket, ezt találta mondani: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!” Ezt a tempót irigyelte el Rost művésznő, midőn így nyilatkozott: „Ha egy kisebb ország adhat otthont egy ilyen eseménynek, az a lakosság véréből, odaadásából, büszkeségéből születik meg.” Ebből az következik, hogy a Momentum, és mindenki, aki aláírásával befekszik neki, minimum hazaáruló, mert nem adja a vérét, nem adja oda magát, sőt, még csak nem is büszke.

Összefoglaló néven sorosbérenc álcivil, aki még Trump úr ovális irodabéli arany függönyeinek is képtelen felhőtlenül örülni. Ezen túl még azt is óhajtja, hogy a felnövekvő generáció ne legyen pirospozsgás és stramm, hanem valami drogos, csámpás bölcsész, akivel egyfolytában csak a baj van, mert mindig csak gondol, pedig nem is Micimackó. Rost művésznő egy laza gondolati salto mortaléval egy kalap alá vonja a sportot és a művészeteket, amiből az az idea fakad a nemzeti érzelműek tudatában, ha nem lesz olimpia, akkor ledózerolják az operaházat.

Mert ezektől az is kitelik. Még továbbá az is kiderül nagykövet asszony eszmefuttatásából, hogy az olimpia nem egyéb, mint a jövő testnevelés óráinak záloga, mert: „Hozzájárulna továbbá a jövő generációjának az egészségéhez is azáltal, hogy az olimpia megrendezése után elérhetővé válnának a tárgyi feltételek, a különböző sportlétesítmények, ahol edzéseket lehet tartani és mindez beépülhetne a hétköznapokba.” Akár a stadionok, azokban is már az ingyenebéden kerekedett kölkök ugrálnak, ledolgozni a menza kalóriáit.

Itt tartunk most a magyarországi csatában. Viszont becsüljük meg a momentumosokat, akiket – ha már churchilli párhuzamot vontunk – így jellemezhetnénk: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Viszont erőteljes kíváncsisággal várom, mi lesz ebből az egészből. Pár napja megemlítettem, hogy elő fog kerülni az aktivisták rokonsága is, mint a jegyszedő anyjának malomtulajdonos kulák szeretője, s lőn.

Most is látni vélem a jövendőt, amelyben megszólal majd Pataky Attila az UFO-któl ihletve, és az összes többi díszlet is onnan a tribünről, veszélyben érezve a hazát, és nem utolsó sorban egyetlen csillagukat. A téboly tehát teljes bizonyossággal fokozódik az elkövetkező napokban, és kiderül, Rost művésznő sajátos gondolkodásával egyáltalán nincs magában, az új egység bőséggel mutatja majd az egyedül üdvözítő utat. Ami most történt: „Ez nem a vége. Még csak nem is a vég kezdete. De, talán, a kezdet vége.” Ezt is Winston mondta El-Alamein után. Ennek annyi köze van ehhez az egészhez, mint Rost művésznőnek a kalapácsvetéshez, viszont rohadt jól hangzik.

Emberes feladat, de nem lehetetlen. Úgy tűnik, hogy a Párt egyelőre nem tért magához a jobbegyenestől, amit az eddig ismeretlen civilek bevittek neki, de ne legyenek kétségeinek, a Ripost, TV2, Magyar Idők szentháromság hamarosan elkezdi okádni a szart magából, megfelelve Virág elvtárs filozófiájának.

„Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” Ez vár a Momentumra, mert elkövette az eredendő bűnt, és másképpen gondolkozik a világról, mint Orbán Viktor. Sőt, ha lehet, még emelte is a tétet, ugyanis Fekete-Győr András, a szervezet elnöke azt is elmesélte, nem volna ellenükre a Fidesz-es bagázst eltakarítani az ország éléről, s ezért tán párttá is alakulhatnak.

A Magyar Idők egyből meg is erősítette sorait, és átigazolta a Magyar Hírlaptól a nemzet publicistáját, Bayer urat, mert eddig túlságosan Dörmögő Dömötör hangvételű volt a lap, de majd eztán. Nem lennék meglepve túlságosan azon sem, ha napokon belül kiderülne, hogy Fekete-Győr tulajdonképpen jegyszedő, az anyja pedig egy malomtulajdonos kulák szeretője, és ezt be is vallaná.

Vagy épp, hogy a Momentum terroristákat rejteget az uzsonnás zacskójában, mert minden lehet, és nincs értelme semminek sem. Például Juhász Péter is közel félszáz helyreigazítási és mindenféle pereket indított eddig, amelyekből húszat már meg is nyert, a köztudatban mégis csak egy hőbörgő drogos, mert a választópolgár ilyen egyszerű teremtmény.

Annyira, hogy kétségeim támadtak, ha a Momentum sikerrel veszi az akadályokat az aknamezőn, és eljut a népszavazás kiírásáig, akkor azzal szembesül, hogy a kérdése túl bonyolult a keményen dolgozó kisembernek, ami így szól: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?”

Valljuk be, ez nagyon bonyolult mondat a „Magyarország jobban teljesít” nívón szocializálódott közönség számára. Igazából így kellett volna kérdezni: Legyen olimpia Pesten? Igen-nem. Ebből értene a magyar, viszont ilyen kérdéssel meg nem lehetne aláírást gyűjteni. Kitetszik tehát, hogy nagyon rögös az út, amelyre a Momentum lépett.

Például az elkövetkező harminc napban fizikai akadályokkal is szembe nézhetnek az aláírásgyűjtők, megjelenhetnek a standoknál decens kopaszok, valamint savval és esernyőkkel felfegyverkezett nyugdíjasok is, megvédeni a hazát. Az eddig nyavalygó sokaság pedig, aki azon húzta a fülét, meg a farkát, hogy nincsen kire szavaznia, mert mindenki büdös, most kapott egy újabb, és minden bizonnyal utolsó esélyt, hogy bebizonyítsa, tényleg nem akar diktatúrában élni, vagy csak hisztizni szeret. Tessék, itt a romlatlan hús, lehet rágcsálni.

Viszont egészen megnyugodtam, amikor az NVB arra hívta föl a figyelmet, hogy ami mocsok szombatig folyt a csapokból, az nem választási kampány volt, csupáncsak tájékoztatás. Mostantól tehát olyan ez az egész, mint egy hagyma, rétegenként bontakozik ki az alávalóság, csak ki kell várni, le köll fejteni a héjakat, mint alább kitetszik.

Ez a spot, amit a pofánkba tolnak szünet nélkül, nem tartalmaz semmi különöset a drágalátos televízió szerint: „”A ‘Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!’ szlogennek nincsen politikai áthallása. Az Európa-bajnokság alatt a francia stadionok is zengtek ettől a rigmustól, pedig nem politikai viaskodások, hanem labdarúgó-mérkőzések zajlottak a pályákon. A szlogen tehát csak azt fejezi ki, amit jelent: a magyar közmédia az országgal együtt drukkol a magyar sportolóknak Rióban is.””

Ezt válaszolták a kíváncsiskodásra, tudatva egyszersmind, hogy bekaphatjuk. Úgy vélem mindemellett, hogy a közmédia ne szurkoljon, hanem közvetítsen. Ez a dolga ugyanis. De mit látunk helyette minduntalan, kék táblákat, meg a kérdést, hogy „Tudta?” Egy nagy kékség már az egész rohadt televízió, amelyben mellékesen olimpiát is mutatnak.

Arra észveszejtően kíváncsi volnék azonban és mindemellett, hogy azok a sportolók, akiket képileg elhasználtak ehhöz a kampányfilmhez – úgymint Hosszú Katinka, Kenderesi Tamás, Cseh László, Kapás Boglárka, Szász Emese, Szilágyi Áron, Imre Géza, Sidi Péter, Sárosi Laura, Szivós Márton és Benedek Tibor – vajon tudták, hogy visszaélnek az arcmásukkal? Tudták?

Nem tudom, azt viszont igen, hogy itt az agyunkkal játszadoznak, következésképp az ellen okosabb, mint eddig hittük. Mert ezzel a flessel a tudatalatti mocsaras vidékére tévedtek, és a mélyben rejlő asszociatív képességekre építve cipollai módon próbálják a halandó fejébe fészkaltatni magát őtet, az egyetlent.

Mindehhöz Freudot forgatott Habony, vagy nem, de az ő gondolatai köszönnek vissza ebben az egészben. A szakállas ugyanis ezt irkálta „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur) névre hallgató dolgozatában: „Azt lehetne mondani, hogy egy nagy emberi közösség megalkotása akkor lehet a legsikeresebb, ha az egyén boldogságát nem kell figyelembe venni.” Nem is veszik, mert a katona ne legyen boldog, a katona legyen fegyelmezett.

Viszont a totális gyönyörök eléréséhez Jungot és az ő kollektív tudatalattiját sem ártana harcba hívni, amikor is kiderülne, hogy valójában mi mindannyian kumisztól megrészegülve és hátrafelé nyilazva védjük meg magunkat és – nem utolsó sorban – Európa latin-görög kultúráját (Copy by: Németh Szilárd professor emeritus, bár még szuszog), és ehhöz elengedhetetlen ez az egész trágyalé.

És azt is megtudtuk tegnap, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. Állítólag magasabb fokozatra állítják a kéklő őrületet, ami annyit tesz, hogy a kenyérünnep után személyesen is fölkeresik a proletárt, hogy vasököllel verjék bele az agyába, amit az éteren keresztül nem tudnak, azaz: szavazzá nemmel, mennyé a fülkébe forradalmárkodni, basszad meg!

Mindez szánalmas magunk közt szólván. Ha fölébe szállunk, onnan szemléljük ezt az egészet, és azt hazudjuk magunknak, hogy nem mi vergődünk a pöcegödörben, akár egész szórakoztató is lehet az a zárt osztály, amelyet látnunk adatik. Viszont nincs ilyen szerencsénk, és arra is emlékezünk, hogy Luc Besson filmjében addig játszadozott a nagy kékséggel a főhős, míg az magába nem szippantotta teljesen. Belefulladt egészen közönségesen, és már nem tudott semmit sem.

Az Origo, vagy csak egyik lelkes munkatársa beleszerelmesedett egy dominikai röplabdázó lányba, Winifer Fernandezába, és önkényesen kikiáltotta őt a legszebbiknek a sportolónők közül a messzi Rióban.

Ilyen ártatlan játékokat minden portál játszik az Olimpia idején azzal a szándékkal, hogy a sporthoz kevéssé értő, vagy aziránt nem igazán érdeklődő hímnemű olvasóinak figyelmét is élénken tartsa.

Winifernek a képek alapján jó segge van, következésképp azt várná az ember, hogy a férfinépek úgy kommenteljenek, ahogyan az ilyen esetekben szokásos, tehát oda és vissza ragozva, hogy mennyire sunáznák a képen látható nőnemű egyedet.

Ehhöz képest teljesen más reakciókat vált ki a magyar olvasóból a huszonegy éves leányzó, aki mulatt, vagy mesztic – inkább az utóbbi -, de mindenképpen félvér, tehát nem árja, ezért alacsonyabb rendű élőlény a kocsmában böfögő dagadt, magyar fedezőméneknél.

Régóta folyik már a széplelkek vitája arról, hogy a Fidesz fasiszta államot épít-e kies országunkban, amely diskurzusba a magam részéről nem igazán kapcsolódnék be, álláspontomat Bartus László meséli el tűpontosan.

„Ha bárki tüzetes vizsgálatnak veti alá az olasz fasizmust, és összeveti azzal, ami eddig történt, nagy valószínűséggel kiszámíthatja azt is, mi fog történni ezután. Orbán tudja, mit csinál, bírálói pedig nem látják a rendszert. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az olasz fasizmus és a német nácizmus között.

Az olasz fasizmus a nácizmustól eltérően nem fajelméletre épül. Hogy a különbséget érzékeltessük: a Fidesz egy klasszikus fasiszta párt, amelynek a KDNP-vel való koalíciója Mussolini és XI. Pius 1929-ben megkötött lateráni egyezményére, a katolikus egyház és a fasiszta állam szövetségére emlékeztet.

A Jobbik ezzel szemben náci párt, amely fajgyűlöletre, rasszizmusra és antiszemitizmusra épül. A Fidesz úgy viszonyul a Jobbikhoz, ahogy a fasizmus a nácizmushoz. Meg akarják szerezni a náci szavazókat is, ezért igyekeznek minél több mindent megvalósítani a náci párt programjából.

A fasiszták emellett felhasználják a nácikat, azok pedig később a fejükre nőnek. Ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere a Duce állameszméjének alapjaira épül, akkor a Fideszt senki más nem követheti a hatalomban, mint a Jobbik. Fasisztákat demokraták, demokratikus eszközökkel, még soha nem váltottak le.”

Mindezzel nincsen egyedül, nem is oly rég a Fidesz egyik alapítójánál, Szájer József egykori kampányfőnökénél, Kardos Józsefnél szakadt el végleg a cérna. Ő egyszerűbben fogalmazott, és azt mondta: “Eddig is sokszor lett volna okom a kifakadásra, de a menekültkérdés kormányzati kezelése miatt már tényleg muszáj megszólalnom. Mert ez nettó fasizmus, agymosás és népbutítás.”

Ez működik, valamint jobban teljesít, és ezen a ponton térünk vissza a röplabdázó leány történetéhez, amely jól példázza, hogy a fasiszta állam fasiszta eszméi hogyan hatnak a választópolgárok egyszerű tudatára.

A „magyar ember” beszélő névre hallgató kommentelő az alábbi megjegyzést fűzte Winifer seggéhez: „Ez NŐ???? Szerintem egy feka!!!! Aki(ami) ilyenre vágyik, az a fákon ugrándozik!! :)” Kiegészítést hozzá nem fűzök, mindenki értékelje gusztusa és filozófiai hajlama szerint.

„Tomek” annyival egészítette ki mindezt, hogy: „Szabolcsban akármelyik cigánysoron akad ilyen.” Erről nem tudható, hogy azt jelenti, a magyar cigánylányok szépek, esetleg: egyformán randa az összes. Inkább az utóbbit hüvelyezem ki belőle.

De nem csak ilyen széplelkekkel van tele az ország, egyre hangosabb az a réteg is, amely – egyelőre csak – padfirkákon óhajtja gázkamrába küldeni Soros Györgyöt, valamint a menekülő embereket.

Mindez persze nem most kezdődött. A Ferencváros pályáján – még az első Orbán kormány idején – a gyermeki lelkületű közönség a zsidónak titulált MTK-s szurkolóknak ordította, hogy indul a vonat. Erre az akkori igazságügy miniszter, Dávid Ibolya csak ennyit bírt mondani: „Nem értek a focihoz.”

Mint azt tudjuk, a mostaniak meg rohadtul értenek hozzá, sőt, hovatovább csak ehhöz értenek. Olyannyira, hogy ellenzéki és civil mocorgások megrendszabályozására egyenesen futballpályákról érkeztetnek kopaszokat, akik rendszerünkben a hitleri SA nemes feladatait látják el.

Hogy Dominikára visszatérjünk egy csöppet. Vajon mit gondol a magyar laffadt farkú árja, amikor ott áztatja a tökeit jódógában, és ilyen Winifer-félék szaladgálnak körülötte? Hogy szolgának azért megjárja? Azt. Itt tartunk épp, a jövő pedig ködös és beláthatatlan.

Tele volt múlttal a világ, és egy ihletett pillanatban utat tört magának, elárasztotta az ivó alkoholos levegőjét, a savanyú borok kigőzölgését, hányások és izzadságok szagát, tehát az életet. És Béla lubickolt ebben a frissen nyílt mennyországban, mígnem egy napon arra riadt, hogy a kocsmába beszökött az ősz.

Ezt nem a pörsenő levelek ingásából, nem is az arcokba gabalyodó ökörnyálak idegesítéséből hüvelyezte ki, hanem a fröccsök ura maszatolásából, amely buzgalommal új plakátot föstögetett a régi „Minden nap meccs” helyére. Ezúttal azt nyögte a kartonra: „Olimpia, nyitva tartás hajnalig”.

Nem volt tudható, mit remélt ettől, hiszen a traktoros népség akkor indult a korai órában a földekre szöszmötölni, amikor a Föld túlsó felén az uszoda vizébe ugrottak a népek, melegítős feleségeik éppen most dűtötték a moslékot a disznó elé, a műanyag motorosok szájából ekkor csordult el kiságyukban a nyál, a duplagyűrűsök pedig imádságtól kusza ujjaikkal az aznapi első Jézust sóhajtották a vigyorgó Hold felé.

De Béla érezte, hogy mindjárt deresek lesznek a hajnalok, mert eddigi életéből nagyon halványan arra emlékezett, hogy amikor Olimpiát kiáltott a világ, annak véget értével egyből mindent elöntöttek a ködök, és az sem zavarta, hogy most még döglesztőek voltak a nappalok. Tudta, hogy csak egy pillanat lesz ez az egész, és amint véget ér, minden itt fog neki zsongani, jajongani meg busongani.

A falu nem mutatta, hogy tudomást venne Béla ingadozó lelkéről, a porülte téren ott kapirgált a két közmunkás, őket a templom harangjának néhány kongása buzdította élénkebb semmittevésre, a bádogbános is csak úgy iramlott az árnyékban, mint mindig, a drága duplagyűrűsök meg a templom dohos homályában rikoltozva keresték Istent, és képtelenek voltak belátni, hogy nem fogják meglelni soha.

És az sem volt tudható ekkor még, hogy rövid időn belül Béla is az örökkévaló kutatására indul, nála keresve magyarázatot arra, mi a rosseb történik az ő országában, bár addig még hosszú időnek kellett eltelnie, ami viszont csak egy pillanat volt.

Azt hitték ők ketten – Bélánk és a fröccsök ura -, hogy a falu ezúttal is, ahogyan pár hete, a futballozás idején, megbolondul. Akkor zászlókkal szaladgáltak, kurjongattak pirosló arccal, és annyira magyar volt mindenki, hogy beleremegett az egész világ. Most azonban élénk hallgatásba burkolóztak a házak, az összes ember feje savanyú citrom képét mutatta, és nem lehetett tudni, miért.

Hajnalonként csak a két cimbora kókadozott a tévé előtt, és elborzadva észlelték, mi folyik itt. Két csobbanás közt, húszpercenként elkékült a képernyő, és egyfolytában arról érdeklődött, hogy a kettők tudják-e. Mindenféle hülyeségeket kérdezgettek, és ezt egypercesek követték, kérlelhetetlenül ketyegő óra kíséretében elriasztó képeket mutogattak szerencsétlen emberekről, akiktől félni kellett volna. Ezt unta meg Béla nagyon hamar, és foga közt kipréselve csak ennyit jegyzett meg: – Az anyátok picsáját.

Így csordogált az idő át a szikár órákon és perceken, egyhangú csöpögését csak ezek a kékségek szakították meg, érdeklődve: – Tudta? – A kocsmáros sejtette, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, de abban is bizonyos volt, hogy tenni ellene semmit nem lehet. Ő viszont azt tudta, hogy addig nincsen nagy baj, amíg barátja vodkát nem kér, és ezt az első pár napon meg is úszta.

Viszont látnivaló volt, Béla nem sokáig bírja már, hogy egyfolytában hergelik őt. Mindezt abból lehetett sejteni, amikor egyik nap a postás tért be egy hűsire az ivóba, s ha már ott találta, Béla kezébe nyomott egy levelet, amely neki szólt. Ő ezt nagyon komótosan és méltósággal bontotta föl, és amint meglátta, ebben népszavazni invitálják, újólag kijelentette: – Az anyátok picsáját. – Majd gyufát fogott, és ott, az asztal fölött vált belőle Berger, aki a sátántól való New Yorkban, a Centrál parkban égette el a saját behívóját, és Béla nem volt egy Bukowski, hogy ellenálljon ennek a kísértésnek. Lángra lobbantotta a papírt, majd megengedően ennyit szólt: – Dögöljetek meg! – És amikor az utolsó láng is ellobbant, a fröccsök urához fordult, aki megbabonázva nézte a szertartást: – Adj egy vodkát!

A pokol csak lassan szabadult el. Hősünk edzésben volt, néhány órán át bírta az iramot, akkor fordult tornádóvá a történet, amikor azt találta ki, annyiszor kér egy vodkát, ahányszor kékségekkel óhajtják mosni az agyát a dobozból. Két óra alatt lett teljesen részeg.

Annyira, hogy egyre tisztább lett a feje, és az egyik szédelgő hajnalon kiment a határba, a kukoricás mellé, és a pirkadatban puszta kézzel esett neki annak a kurva kék plakátnak, körmei beszakadtak, véreztek, de semmire sem ment, mert úgy odaenyvezték, hogy örökre ott maradjon. Az történt, ami már nagyon régen nem. Béla elbőgte magát, átkozta az egész rohadt, mocskos országot, és siratta az életét, mert már öreg, és esélye nincsen arra, hogy hagyja a fenébe az egészet, és másik hazát keressen magának, ahol nem érdeklődnek egyfolytában arról, mit tud, hanem hagyják szép csendben és magában megdögleni.

Ebben az ihletett, nyomorúságos pillanatban kezdte el keresni Istent, aki az egész tébolyról tehet, de tudta, hogy nem a templomban találja, mert onnan a bádogbános hamis prófétálása és a duplagyűrűsök vernyogása elüldözte. Isten, ha van, csakis a kocsmában verhetett tanyát. Ez volt a meggyőződése.

Vérző körmeivel visszaimbolygott hát a titkok közé a borgőzbe, és nem hagyta a fröccsök urának, hogy megkérdezze, mi történt vele. Pisszegve csendre intette, és fülelt. A csönd egyet ütött, amikor szuszogást, szöszmögést hallott az egyik sarokból, lüktető agyában dobolást észlelt, és megvagy kiáltással ugrott a pormacskák közé azzal a boldog tudattal, hogy elkapja az Istent, de csak egy egér volt. – Szerbusz, Uram. – Ennyit mondott a bajuszosnak, és beleájult a nemlét elviselhető könnyűségébe.

Akkor és ott még nem lehetett tisztán kihüvelyezni, hogy mitől émelyeg az ember, de permanensen olyan érzése volt, akárha az MDP valamely ülésén venne részt, miközben szól az ütemes taps. Valahogyan az egész megfeküdte a proletár gyomrát, amit még az sem tompított, hogy aranylábú gyermekeink valóban váratlanul jól muzsikáltak, ami örömös. Már csak azért mondom, ha valakiben fölhorgadna, hogy hazaáruló mocsadék volnék.

Viszont az a tempó kutyafasza volt ehhöz az olimpiához képest, amikor élesbe váltottak a dolgok – mert sürget az idő és a föladat -, ezért tolják bele az ember pofájába a kormánypropagandát ezerrel. Ez nem csak nekem tűnt föl. Az NSO online-on a vízilabda válogatott szerbek elleni döntetlenje után több kommentelő is szordínósan sérelmezte, hogy nem kíváncsi az egy óra alatt háromszor leadott kormányhirdetésre, egyelőre szelíden intve csak ennyit írva: „Anyátokat már, közmédia!” És még csak az első napnál tartottunk akkor.

Ma meg a másodiknál, és mennyi sok-sok nap van még hátra, mennyi rengeteg adásidő, amelynek hiátusait mi mással lehetne kitölteni, mint a Brüsszelnek – következésképp a panelproliknak – szóló üzenettel. A potenciális szavazó honpolgár szíve ilyen alkalmakkal megengedőbb, sportközvetítés okán a valaga csurig van sörrel, az üzenet tehát könnyebben célba ér. A megfelelő mennyiségről a goebbelsi útmutatások nyomán a Propaganda Minisztérium gondoskodik.

De léteznek mélyebb rétegek is. Van ott Rióban a menekülteknek egy csapata, amelynek tagjai senkit nem kúrnak meg, nem veszik el a magyar sportember barackját sem, hanem futkároznak meg úszkálnak. A köztévé számára viszont nem léteznek, amit mutat Yusra Mardini esete, aki arról híres, hogy a tengeren átúszva mentette meg az életét, most meg Rióban lubickol, sőt, egy előfutamot is megnyert. Ifjabb Knézy számára viszont nem létezett, ami nem lehet véletlen.

Mintegy mellékesen azért megjegyezzük – hátha van újszülött -, hogy ő az a kiemelkedő sportriporter, akit nem is oly rég elég hosszú időre jegeltek, mert meggyakta az asszonyát, mintha vak komondor lenne. Ez ugyan mellékszál, csak a miheztartás végett jutott eszembe. Gazdáinak azonban – ezek után – mindenképpen meg kell felelni, és ő meg is nyalja a kezüket böcsülettel, megmutatva, milyen országban tengetjük magunkat manapság. Ilyenben, ahol nem tudható, milyen ukázzal vágtak neki a nagy útnak gerinces tudósítóink, de majd harminc év múlva kiderül.

Mint a Los Angeles-i bojkott kommunikálásáról szóló szigorúan titkos határozat, amely így szólt, csodáljad, olvasó:

„Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1984. június 5-én megtartott üléséről:
A KB úgy határoz, hogy a sajtó, a rádió, a televízió július 28-ig, az olimpia kezdetéig a szokásosnál bővebben számoljon be a hazai és a szocialista országokban zajló sportrendezvényekről. Az olimpiai előkészületekről ne tudósítsanak, tényszerű közlésekre szorítkozzanak, adjanak nagyobb teret a döntésünket alátámasztó külföldi megnyilatkozásoknak. Az olimpiai versenyek eredményeiről a lapok, a rádió, a televízió mértéktartóan tudósítsanak, helyszíni közvetítést ne adjanak, színes anyagokat ne közöljenek. A televízió és a rádió naponta 50-60 perces összefoglalót adjon a versenyekről. A televízió hétfői adásnapot ne szervezzen. A központi és a megyei lapok az MTI hírei alapján számoljanak be az eredményekről, értékelésre ne vállalkozzanak, háttér információt ne közöljenek. A Népsport a napilapoknál nagyobb terjedelemben, gyakoribb megjelenés nélkül, munkatársainak tudósításait közölje.”

Valahol ilyen szinten járhatunk most éppen. Ezen a KB ülésen egyébiránt Szűrös Pincsi Mátyás is részt vett, a MOB-nál pedig Schmitt Álamelnök Pál megszavazta a bojkottot. Körbeértünk.

Akkor nem fog óvodás naivitásokat nyilatkozni bele a világba, amilyeneket pápák szoktak, miközben épp leszakad a vérveres mennybolt, most épp azt, hogy legyen béke a világban – azaz tűzszünet – az Olimpia ideje alatt. Mintha nem tudná, hogy a faj, amelyet képvisel, az egyetlen a földkerekén, amely arra szakosodott, hogy szakmányban gyilkolássza egymást. Erről szól rövidke ittléte a világban.

Megengedem, egynémely medvék és oroszlánok is halomra ölik a másik kölkét, de csak azért, hogy ők toszhassanak, azaz, ez színtiszta evolúció, mondhatni, ösztön. De közben nem veszik el a kirabolt bácsi rózsafüzérjét, mint az a napokban történt kies honunkban, az ilyen mérvű galádság csakis miránk, emberekre jellemző.

Ilyen körülmények között született meg a főtitkári üzenet. A világ minden harcoló felétől azt kérte az ENSZ-főtitkár, hogy a riói olimpia idejére tegyék le a fegyvert, és tegyék félre nézetkülönbségeiket, meg, hogy: az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szorosan együttműködik egymással a „globális harmónia és béke” megteremtése érdekében. „Az olimpián és a paralimpián emberségünk legjobb részét ünnepeljük”.

Ez nemes, ennek megfelelően meglehetős naiv dolog, viszont értelmetlenül szép. Most épp nem a kultúra, hanem a civilizáció korában vagyunk ugyanis, ezt tudhatjuk a jó Oswaldtól, következésképp szellemünkben közünk sincs az ókori görögökhöz, a barbár Rómához sokkal inkább. Hogy megértsük, olvassunk Spenglert, aki csak csöppet volt fasiszta, ám kerek egységben föstötte le nekünk fajunk jellemzőit.

Az emberiség ártatlan gyermekkorában, a Peloponnészoszi-félszigeti Olümpiában Zeusz isten tiszteletére ünnepi játékokat rendeztek a görögök, aztán gondolták, hogy ez alkalomból futkároznak is kicsinyt. Így a vallási ünnepségeket sporttal kötötték össze, és a hagyomány szerint a Megváltó előtt 776-ban megszületett az első olimpia.

Ez annyira megtetszett nekik, hogy a játékokat több mint ezer éven át minden negyedik évben megszakítás nélkül megtartották. Igazi jelentőségét az adta az egész felhajtásnak, hogy a rohangászás idejére szent fegyvernyugvást hirdettek, azaz általános béke volt, amit a görögök mindvégig tiszteletben is tartottak, mert ők görögök voltak.

Spengleri értelemben az apollóni kultúrkörhöz tartoztak. De mint a mestertől tudjuk, minden kultúra elér a túlérettség állapotába, amely maga után vonja a civilizáció kialakulását, amely gyökeresen tér el a kultúrától, mert ugyan fejlettebb, de magában hordozza a hanyatlást is.

Ilyen értelemben nevezte Rómát, a kialakult civilizációt faustinak. Mindez az olimpia sorsát tekintve annyit tesz, hogy a Megváltó után 393-ban Nagy Theodosius császár a kereszténység végleges megszilárdítása érdekében minden pogány rendezvényt betiltott, így az olümpiai játékokat is beszüntette. Ne, cseszd meg.

Visszatérve a főtitkár úrra: arra hívnánk fel a figyelmét, hogy jelenleg is a fausti állapotban leledzünk, ergo, a kultúra hanyatlik, olyannyira, hogy a felélesztett olimpiák miatt még soha, egyetlen háborút sem hagytak abba, ellenben olimpia már maradt el öldöklés miatt, mint az tudvalévő.

Sőt, 1972-óta, amikor is nyájas terroristák látogattak el Münchenbe, az úgynevezett olimpiai faluk inkább hasonlítanak koncentrációs táborhoz, mintsem kellemes üdülőhelyhöz, s csak azért, hogy ne gyilkolásszák ott halomra a sportolókat. És így lesz ez Rióban is. S amíg ott a nemes urak és hölgyek ugrálnak meg futkároznak, az IÁ majd monoton módon fejezi le az embereket, és még rengeteg cukiság fog történni szerte a földkerekségen. Ide jutottunk. Ábrándozni lehet, ámde tök fölösleges.