Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Mindez azonban nem kevés munkával, kezek, távirányítók, szemek és fülek összehangolt tevékenységével volt elérhető a tegnapi felkent – vagy megátkozott, tessen választani – napon, amikor is kiderült, ha az ember egy médiumon keresztül szíja magába a mérget, akkor semmit sem tud.

Illetve a nagy többség – akinek ehhez van meg a technikája vagy előfizetése – azt, amit a mi jótevőnk szeretne: hogy ő milyen faszagyerek, országot, Európát mentő egyetlen lehetséges tündér az ő alattvalóinak, az új egységnek, amely akolba a tegnapi színjátékkal is terelgetni óhajtották a báránybarmokat.

Mindazt, amit most leföstök, tessenek úgy elképzelni, hogy egy időben történik, magam épp úgy tettem szert a nagy tudásra, hogy sztereóztam. Ez azt takarja, hogy szemben velem a számológép monitorja, jobbomon a televigyor. Ez utóbbit pedig még pluszban irányítani kell, ide-oda ugrálva a csatornák között, mert mindenhol más történik épp.

Munkás egy dolog volt, na. A Kossuth téren előételnek nemzeti pátoszba csomagolt giccset kínáltak a kiválasztottak számára, amely pörformanszból egyetlen momentumot érdemes megragadni. Egy tizenéves forma kölök olvasott fel, és ajkain sátáni vigyorral élvezkedett azon, hogy az ávósokat fejjel lefelé lógatták föl a dicsőségesek.

Amely lehet, hogy szép történet, ellenben fölveti az emberben, hogy milyen fölnőtt válik majd az ördögfiókából. Tán olyan, mint akik ezzel egyidőben a téren ruházták meg a sípolókat, amely felemelő aktus persze, hogy nem látszott az orbántévében.

Mindenesetre nagyon rossz érzéseim támadtak ezt figyelve, eszembe ötlöttek a natgeo képei, amikor is a Hitlerjugend óvodásait kitartó buzgalommal nevelgették a gyűlöletre, s amikor a szövetségesek lefegyverezték őket, akkor az édes gyermekekből mégis csak előbukkant a lelkük mélye, és ott bőgtek a kamerák előtt, hogy mama.

A főétel a mi egyetlenünk volt a maga hülyeségeivel, amelyek már szót sem érdemelnek. Ebben a manusban évekkel ezelőtt elakadt a tű, azóta hibás bakelit ő. A technika azonban nehéz egy ügy. Mert a buzgalomban, hogy valahogy kivegyék a sípolást, dobolást és nyenyerészést a felkent gondolatok alól, szétesett minden.

A vezér tátogott, és valami hatalmas késéssel követte a hangja, mintha azeri testvéreinktől szólott volna hozzánk. Akkor szoktak ilyenek történni, amikor az irdatlan messziségből műholdak sokaságán keresztül érkezik meg céljához a szakadozott adás. Csak a sercegés hiányzott belőle.

Minderre pedig azért volt szükség, mert, amint szemből láttam és hallottam a hvg netes közvetítésén, a tér sarkában meg óriási volt a hangzavar. Fújták, egyre csak fújták a rendőrsorfal előtt, egy terepszínű ember ott pogózott, ilyenek. Itt tehát másmilyen volt a hangulata a magyar embernek.

Mint ahogyan ezzel egy időben meg a Blahán is volt egy másik dimenzió. Ezt az atv mutatta meg nekünk, ahol az ellenzék diskurált igencsak szordínós hangulatban, szép csöndesen. Kiderült, hogy elkezdték keresni egymás kezét a sötétben megint, aztán vagy megtalálják, vagy nem.

A haverságot illusztrálandó Gyurcsány leszólt a színpadról az MSZP vezérnek, hogy aszondja: „Hozzád beszélek, Gyula.” Bokros pedig népfrontot és ötszáz napos programot hirdetett, hogy abban boruljunk össze, meg hogy a balos újságíró – az nem tudom, milyen lehet – az csak ne kritizálgasson már.

Jól van, borulni hajlandó vagyok, a kritika jogát ellenben fönntartom. Ez a lényegem, illetve az újságírás lényege, és sajna, lehet Bokros akármilyen faszagyerek, kitetszik, hogy ő sem igazán érti, hogyan működik ez, illetve hogyan kellene működni ennek az egésznek.

Küzdelmes órák után aztán mindenhonnan hazamentek a legények, és most nem tudom, mi van. Az egész hömbölgésből egyetlen pozitívum sugárzott csupán. Ha egy hatalom ennyire elszigeteli magát, és ily mértékben manipulálja az outputot, az az álmoskönyvek szerint a végóráit jelenti. Legyen igazam.

Létezett a múlt ködében egy kazánház az SZTK alatt, onnan melegítettük a békeharcban megfáradt embereket. Évente kétszer húzódtak oda le, az olajszagú bunkerbe azok a rendőrök, akiket rossz sorsuk arra kényszerített, hogy vigyázzák a Lenin szobrot, nehogy kiessen bronz kezéből a bronz sapkája neki. Október huszonharmadikán és március tizenötödikén.

Ezeken a napokon, és főleg éjszaka mindig számíthattunk Gyulával, a fűtőnkkel néhány velős sakkpartira. A rendőrök magas ívből tettek a galambszaros szoborra, az őrzési hadműveletet a kazánház langymelegéből irányították. Sakk-matt, adták be a végső döfést – ezek a komcsi szürkeruhások rohadt jól tologatták a bábukat -, majd beleszóltak a tókimókiba: – Jelentem, nincs különösebb esemény a téren. – hosszú recsegés – Még egy partit? Hát persze.

Így ment ez akkoriban a forradalmi napokon, máma azonban már teljesen más szelek lengedeznek pipacsvirágos honunkban. Mostan – hacsak nem borít el bennünket újólag Holle-anyó, mint két éve – nemzeti összetartozni fogunk kezünkben hurkapálcás kis lobogókat szorongatva. Hende cége, a HM megirigyelte a nem is oly rég méltán nagy sikert aratott barackfás alakulatot, amely olvasatában a talpaink egymáshoz értek, és közös szavalásra híja a nemzetet magát, mindenütt szerte a honban.

Gripenek nem húzhatnak a gyapjas égen el minden falusi budi fölött, helyette lelte az összetartozás másfajta élményét a népművelésbe belekábult minisztérium. Lánglelkű felhívásukban azt fogalmazták meg, hogy böjtmás avagy kikelet hava idusán pontban délután háromkor minden olyan közterületen, amely a keresztségben a Március 15., Petőfi Sanya oder Kossuth Lali nevet nyerte el, zengjen fel győzedelmesen a Nemzeti dal lehetőleg minél több torokból.

Ezt egyébként tényleg komolyan gondolják, sőt, arra is ügyelnek, hogy az alzheimeres népek is tudjanak tutulni. Fölteszem, a Fradi-mogul listáiból kihüvelyezik, hány olyan hülye van még, aki erre ugrik, nekik kinyomtatják a szöveget. Mindez meglehetős komoly logisztikát feltételez, de abból van nekünk dögivel. Spontánul lengyel bratankik is meg szoktak jelenni nemzetmentő vonulásokon, bár ettől mostanság nem kell tartani igazán.

Itten Szombathelyen abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy van nekünk terünk is meg utcánk is mind a három magyar alakról elnevezve, úgyhogy még maga Fletó sem tudja a maga ördögi módján megakadályozni, hogy városunkban egyszerre három helyen zengjen az összetartozás nemes himnusza, de szép is lesz ez. Ellenben másutt, ahol szintén épp erre az időre szerveztek orbánűző összejöveteleket, adódhatnak érdekes dolgok.

A placc egyik végiben ez szól majd: talpra magyar! A másikból: orbántakaroggy! És így tovább a végtelenségig, cifrázva a csűrdöngölőt, míg el nem fehérül a száj is. Szép lesz ez, nagyon. Meg még az is, hogy a honvédő tárca arra is ügyel: készüljenek felvételek az emlékkönyvek számára, megőrizve az utókornak tavaszi széltől kipirult arcú ifjainkat és véneinket. Illetve és hacsaknem mindez csak arra jó, hogy képi lenyomata is legyen, mely manusok tartoztak össze a vészterhes, Veszprém utáni időkben. Mindezt csak nézi a szoborparkból Iljics Uljanov, és bronz ajkai széles mosolyra húzódnak.