Az én öregasszonyom nem volt ilyen méla hangulatban, és, ha nem látszott volna, hogy a nejlonzacskója zörög és nyikorog, azt hihette volna az ember, hogy a csontjai adják ki a földöntúli hangokat, ahogyan minden erejével igyekezett a kuka felé.

Munkás húsz méter volt. A szél olykor belekapott és megemelte, libegve érkezett meg a célhoz, ahol nem fanfárok, se nem győzelmi koszorú fogadta, hanem a szemetes sötét torka, ami el akarta nyelni. Minden erejét összeszedte, hogy ellenálljon, és ne ugorjon fejest a kávézaccba, de az akarat győzött.

Fogta a szatyrát, megemelte, és nem ejtette a hívogató sötétbe. Akkor azonnal észrevettem, spórol, hogy a zacskójával is takarékos, mert a szemetét gondosan rázogatta, hogy újra használhassa azt a nyomorult zacskót, és ekkor megtörtént. Úgy szállt föl az emlék a mocsokból, mint madeleine után teából a gőz.

Ili néni materializálódott oda a kuka mellé, árnyéka sem volt, hogy Iván Nyikolajevics „Hontalan” zokogva menekült volna nyugalmasabb vidékekre, én azonban, a hős férfi, szembenéztem Ili néni vibráló sziluettjével, és ha nem is akartam, eszembe jutott, hogyan is élt a bice-bóca rokon, amikor még ezt a világot koptatta kitaposott cipőiben.

Pista bácsi – nagyanyám bátyja – felesége, amikor férje harminc évvel ezelőtt rútul itt hagyta, átértékelte az életét, és úgy döntött, ha nem akar éhen veszni, akkor az éhezőművész sokat ígérő szerepét kell magára öltenie, és játszotta is böcsülettel, míg a férje meg nem unta, és helyet nem csinált neki maga mellett a kriptában.

Addig azonban egészen elképesztő mutatványokat adott elő a manézsban a két alkalommal megsütött tojással – egyszerre csak felet, hogy ne pazaroljon -, jobb napokon az egy tojás sárgájából rántotta, a fehérjéből piskóta felállást adta elő, vagy az egy csirkeszárnyból főzött bőséges ragu tudományát.

Amikor közelített a tél, és odavittünk neki húsz kiló krumplit, egyből dakota indiánná vált, úgy táncolta körbe a zsákmányt De megjelent az aggódás is benne, hogy tavaszig ez az egész rárohad, és akkor mi lesz. Amikor engedett a férj hívásának és mellé nyugodott, azt hihettük volna, hogy ez a típus vele örökre kiveszett a világból.

De itt van nekem újra a jólét hetedik esztendejében, a rózsaszín pongyolában, mert látszott, hogy a zsírpapír alakba belekúszik Ili néni szelleme, eggyé válnak, hogy ez a mostani öregasszony is hasonlóan lehet az evés örömeivel, mint az én öregem valaha. Az is világossá vált, ha megkapja az egy százalékos nyugdíjemelést, akkor ő is bukfencezni fog, mert az a párszáz forint az elfelezett tojásos dőzsölés végtelen lehetőségeit nyitja meg előtte.

Úgy bámultam ezt a jelenséget, hogy majdnem lekéstem a buszt. Most meg a világháló azt mondja nekem, hogy Iványi Gábor szerint Orbán Viktor el fog kárhozni. Minden bizonnyal, elsősorban az ilyen öregasszonyok lelke miatt. Ili néni köszön vissza a ködből: Ili néni forever. Esetleg ever&ever. Más lehetőség nincsen.

Persze és természetesen most sem egyenlő mértékben. Mint ahogyan az egykulcsos adó is azoknak volt kedvező, akik többet kerestek, nincsen ez ebben az esetben sem másként. Olyan egyszerű ezt kiszámolni. Akinek százezret hoz havonta a postás, az épp kilencszáz forinttal kap többet havonta. Fölfelé lineárisan emelkednek a dolgok.

És lefelé is. A nagyszerű új tankönyvekben nem celebek bugyogójával kéne ezentúl föladni a számítási feladatokat. Ez is életszerű ugyan, de korántsem annyira, mintha azt adná fejtörőül a tankönyv szerzője, hogy mennyivel kap többet az a nyugdíjas, akinek eddig negyvenezer járt, most pedig rászakadt a Kánaán, és nulla egész kilenctizeddel kap többet.

Segítek: háromszázhatvan pénzzel jut több neki. Ha ezt virágos jókedvében nem dorbézolja el egy összegben, akkor naponta tíz forintnál is több kerül, alaposan feladva a leckét, mire is verje el az ember, mert a lehetőségek tárháza végtelen. Elsősorban is Selmeci kiflicsücskét ajánlanám, arra épp elég.

Nem szeretnék én itten Bánk bánozni, ellenben a képviselő elvtársaknak, a kormány tagjainak pedig föltétlenül ajánlanám a becstelen figyelmébe Tiborc panaszolkodását, nem a vejét természetesen. Ő megáll a kedves feleségével a saját lábán, míg a nyugdíjasok erősen inognak, s előbb vagy utóbb – a ’la Ady – mint rossz tornyok, ledőlnek.

Ahogyan fölöttébb imbolyog az a négy és félmillió honfitársunk is, aki a létminimum alatt tengeti nyamvadt életét. Nem véletlen, hogy a KSH lemondott arról, hogy ezt kiszámolja, olyan cikis az adat, miközben az ország jobban teljesít. Mindegy, megtette helyette más.

És nem is az a lényeg, hogy kiszámolja-e valaki, hanem az, hogy hányan nyomorognak a statisztikától sújtva. Az ország lakosságának fele, mint kitetszik. Tudja ezt az örökös miniszterelnök is, aki a stuttgarti fotózkodás mellett azzal igyekszik idecsábítani a pénzt, hogy nálunk rohadtul olcsó a munkaerő.

Tehát tisztában van azzal, milyen viszonyok uralkodnak a feudumban. Azon már rég túljutottam, hogy hazudik, nem érdekel. Ám elérkeztünk oda, hogy tudatosan éhezteti ki a népét, amely cselekedet épp bűnnek nevezhető, és nem is kicsinek. És akkor játsszunk össznépi óvodást: mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van? Na, mit?