Igyekeztek rémisztően ordibálni, de nem ment, ezért seggüket a fejem fölé fordítva bombáztak serényen, röpködtek a srapnelek, de engemet nem lehetett megfutamítani. Szilárd elmével eltökéltem, hogy addig elő nem bújok, amíg hátra lévő pár nyomorult évemnek értelmet nem találok, igaz, nem per definitionem, hanem, hogy legyen mit zabálni. És úgy lettem bódhiszattva, hogy arra jöttem rá, rendőrkutyának kell állanom, ami maga a mennyország.

Úgy szakadt rám a felismerés, mint mázsás, szörnyű mennybolt. Magamba néztem, és azt láttam, ötvenhat múltam, ami szép, alkotással teli kor, csak nem minálunk. Egész eddigi életem során szem előtt tartottam a proletár diktátor intését, miszerint учиться, учиться и учиться, de erre a mai tyúkszaros, gumicsizmás vezér magasról tesz, mert semmit nem tanult, és ráadásul mindent el is felejtett. Nem véletlenül degenerált annyira, de ez most mellékes is.

Erősen gondolkoztam tehát, hogyan érem el a nyugdíjas kor véget nem érő boldogságát, de arra jutottam, már sehogyan se. Most épp hatvankét és fél év a határ. Mire annyi leszek, már hatvanöt, mire meg hatvanöt, akkor meg ki tudja, mennyi, csak loholhatok utána véget nem érőn. S ha valami csoda folytán egyszer csak utolérem, mert nem fordulok fel mindenki örömére, akkor meg megkapom a havi huszonnyolc ezret, mert ellopták a háromezer milliárdot.

A kétségbeesés végtelen tengerében alámerülni készültem épp, amikor a teremtő, a karma, vagy Soros György elébem görgetett egy nyomtatott sajtóipari terméket, amelyben a rendőrkutyákról értekeztek. Egyből kijegecesedett a cél likacsos agyamban, hogy rendőrkutya leszek, akárki meglássa. Olyan perspektíva és kényeztetés, ami kinézett az írásból, mindenki szívét megdobogtatta volna, pedig nem is volt álláshirdetés.

A rendőrkutyáknak épp most szállították le a nyugdíjkorhatárát. Korábban kilenc év volt, most addig dolgoznak, amíg egészségi állapotuk ezt megengedi. Embernél ilyen szóba sem jöhet. Ha élvezik a nyugdíjas éveket, a postást sem azért kell várniuk, hogy hozza a nyavalyás huszonnyócat, maximum, hogy a seggébe harapjanak. Egy rendőrkutyának, ha a füle már lekonyul, semmire sincs gondja, sorban állnak érte, hogy házi kedvenc lehessen élete végéig.

Koszt, kvártély alanyi jogon jár, azt sem nézik, hogy magyar fajta-e vagy migráncs, minden korcsból lehet sheriff, nincs se rasszizmus, se nacionalizmus, bónuszként jár a pöttyös labda, az apportírozó bot, karácsonyra meg gumicsont. Ennél többet vénségére ember nem óhajthat. Tárcsáztam a rendőröket. Amikor csöngettek, négykézláb nyitottam ajtót, csóváltam a farkamat, és nyalogattam az őrmester arcát, de semmit sem értett. Beleszólt a vókitókijába, kis idő múlva pedig már hallottam a mentő sivítását. Gyöngéden adták be az ápoló bácsik az injekciót, és olyan jó lett hirtelen. Ringó tengerek, madárdal.

Ezt a szart dokumentálta tehát magában özvegy K. J.-né, miután a hős tűzoltók kiszabadították fogságából, és beleszólt a száz mikrofonba, amelyek, alighogy léget vehetett különös rabsága után, beleállottak a fogsorába, amely pedig jól oda volt ragasztva, efelől vita nem nyitható.

Viszont meghasonlott özvegy K. J.-né, és ez a kamerák bűne, illetve és nahát, a mögöttük álló népeké, akiken ne az operátorfiút tessenek érteni, hanem a piramis csúcsán pisáló földmíves gyermeket, aki odahagyta a stelázsit, és diktátornak szegődött, de ez egyáltalán nem érdekel minket, mert vizsgálatunk tárgya, alanya özvegy K. J.-né, és akkor most, valamint tovább.

Van a sarkon egy bolt, amibe eljár az ember, mert a karjai már nem bírják a kapát. Így megy ez Vonnegut óta, és csak még nem is sejtjük, hogy valami ufo, oder Soros lohol nekünk mindig a hátterek alatt, mögött, és pláne végett. Mindebből az következik, hogy vigyáznunk kell a macskákkal, akik szaralakok.

K. J.-nére visszatérve mégis, miután liftből, mikrofonokból szabadult, egyáltalán nem találta a helyét, és ez a Gyurcsány bűne, mert. Mega nyócév. Ezen mélázni most már nincs mit, de özvegyünk lelke akkor sem, és még mindig nem NER kompatibilis, mert beleragadt a liftbe, viszont.

Ez alkalommal meglátta ő a fényt, újra végigélte pillantás alatt a sohasemvolt életét, és voltaképp, kedves gyerekek, innen kezdődik el a mese, hujde jó, ugye? És nem. Franciska – K. J.-né leányneve – aki már nagyon régen született, a kurta farkú malacon is túl, tehát ide, s tova rohadtul.

Ahogyan legyalulta őtet a jóisten, egyszer arra ébredett, hogy öregecske. Nem kicsit, nagyon. A Jenőt már elvitte a devla olyan régen, hogy már az emléke sincs, csak a szaga a párna peremén. Viszont élni kell, ezt nem az apácák, hanem a sarki kocsmáros erősítette meg Franciska – milyen kaján ez így – pusmadó tudatában.

És ő élt, bizony. A liftben rekedve átmenetileg átrohant rajta az egész addig volt sora, kádárilag, gyurcsányilag, orbánilag, és arra kellett rájöjjön a méla magányban, hogy tök mindegy. Teljesen érdektelen, hogy melyik madár viribül, a tyúkláb akkor is ritka kincs, a parizer meg szar. Ezt mondta volna el a mikrofonokba, miután rabságából kiszabadították őtet, de erre egyáltalán nem volt érkezése. Meglengette tehát járókeretét, és azt kiáltotta: bikicsunáj. A szomszédok ma se értik, özvegy K. J.-né viszont mosolyog.

Mintegy hat és fél ezren már csak a nagy égi óceánon vehették volna át miniszterelnök úr személyes ajándékát, harmincegy ezret pedig sehol nem leltek, pedig keresték őket mindenütt. De nem néztek be a hidak alá, az erdők mélyire vagy a patakok partjára, sem az aluljárók mocskába, ahol pedig sok esetben sikeres lehetett volna a művelet, ha jól odafigyelnek.

És az összegzés végén van itt nekünk egy különös tétel, igaz apró, mégis jelentőséggel teljes maroknyi csoport, ellenálló vagy partizán, akik így szerepelnek a kimutatásban: „átvételt megtagadta”. Ők százhuszonkilencen vannak, élnek, és állanak ellen a gonosznak kies hazánkban, aki karakánokat jó volna személyesen ismerhetni, és tanulni tőlük vitézséget és formát az ellenzéki padsorokban pöffeszkedő jóllakott képviselő elvtársaknak is, bizottsági tagságuk közepette pláne.

Viszont erre mód, ugye, nincsen. Mégis kíváncsi volna az ember a metódusra, miként zajlik az ilyen forradalom. Ha mondjuk, jóban van a postásával a szépkorú delikvens, akkor azt mondja a zöld ruhás embernek: „Na, ne szórakozzon velem Józsi, én ezt a szart át nem veszem.” Ha hevesebb a vérmérséklete neki, akkor netán: „Vigye a francba, vagy dugja föl magának esetleg a Viktornak!” – Pedig a kézbesítő bácsi/néni egészen bűntelen ebben a galád ügyben.

Mindez már soha ki nem derül. Netán, ha panelproli-nyugger a polgártárs, akkor kiírja a postaládájára, hogy: ”Reklámanyagot, Erzsébet-utalványt nem kérünk.” Megfoghatatlan dolgok ezek, a kavargó élet örökös, nagy rejtélyei, de vizsgálhatjuk ezt az egész földalatti mozgalmat egészen más aspektusból is, lélektanilag vagy a szociológia fenséges szemszögéből.

Hogy az utálatnak vagy gyűlöletnek – ez filozófiai döntés kérdése – milyen mélysége szükséges ahhoz, hogy a homo sapiens pénzt utasítson vissza, hiszen alapvető – szinte genetikai – ösztönöktől vezérelve az ember még a földön lelt kósza százast is kitörő örömmel veszi birtokba, ugye. Természete ez már a magyar embernek, hogy átcsapjunk klasszikusba.

Továbbá, hogy mely rétegekből keltek ki az ellenállók, az se mindegy. Olyanok é, akik teli hassal és eltelve heverésznek naphosszat jódógukban, netán csillogó szemű elszántak, akik összehívják a családi tanácsot, és fölteszik a kérdést életük párjának: „Inkább éhen döglünk, aptya?”, és a válasz erre: „Inkább, mamus.”

Soha nem tudjuk meg. Végkövetkeztetésül mondhatnók azt egy másik óriással, hogy Hunniában valami készül? Aligha. Viszont ilyeneket olvasgatva az ember lelkét elönti valami kósza, ismeretlen melegség.

Viszont nem mindenkinek áll rendelkezésre az ötven éves mamlasz fia, sőt, úgy vélhető, a többségnek nincsen ilyenje kéznél. Az emberséges állam az ő számukra biztosítja a házi segítségnyújtást, amelynek az a lényege, hogy a rászoruló ember továbbra is önállóan, a saját otthonában élhessen, és ott kapjon segítséget a mindennapi feladatok elvégzéséhez, így például bevásárláshoz, csekkfeladáshoz, takarításhoz, mosakodáshoz, öltözködéshez, étkezéshez.

Az embertelen állam pedig ezt nyirbálja meg, mint ez a miénk is, hiszen az új év, új remények szellemében megszigorította ezt a szolgáltatást. Eddig minimum egy, legfeljebb napi négy óra otthoni gondozásra lehetett jogosultságot szerezni, az ellátott egészségi állapotának súlyosságától függően. Januártól azonban törlik az ellátotti szerződésekből, hogy kinek hány órányi gondozásra van szüksége.

Ezzel pedig éppen a legrosszabb állapotban lévő idősek kerülhetnek bajba, hiszen nekik eddig nem egy-két, hanem napi három-négy óra gondozás járt, a jövőben azonban csupán annyit rögzítenek a velük kötött szerződésekben, hogy kapnak majd ellátást, ám azt, hogy milyen időtartamút, már nem. Így könnyen előfordulhat, hogy a gondozókra több beteget osztanak a szolgáltatók, mint eddig.

De, hogy lássuk, hol is élünk, a módosítás azt is tartalmazza, hogy ezentúl díjazás ellenében gyakorlatilag állapottól függetlenül igénybe lehet majd venni az önkormányzatok által kötelezően működtetett, eddig csak a rászorulóknak járó házi segítségnyújtást. Ergo, ha ezt lefordítjuk a mindennapokra, aki meg tudja venni, annak kinyalják a valagát, aki nem, hömbölöghet a szarban napestig.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér. Ez a lázári axióma ültetődik át a gyakorlatba, s ha az elméletet sikerül tovább fejleszteni, akkor előbb-utóbb kialakítják az állami „büdös” intézményét (Sánta F.: Sokan voltunk), ahová a haszontalan, dologtalan idős példányok kigyalogolhatnak, hogy ne rontsák a munka alapú társadalom levegőjét. Ezt az egészet fölösleges is tovább ragozni, inkább örvendezzünk!

Például annak, hogy a tengelic lett az év madara kies honunkban – szoros versenyben megelőzve az erdei fülesbaglyot és a házi verebet -, és hamarosan megjelenik az ajánlás, amivel a lakosság, a közterületi zöldfelületeket kezelő állami és önkormányzati szervezetek, cégek segíthetik a fészkelőállomány védelmét – különösen a lakott területeken. Mert jónak lenni jó. Viszont el lehetne gondolkozni a tengelic vs nyugdíjas dichotómián, hogy az utóbbi milyen védelemre szorul. Különösen lakott területeken.

Viszont olyan, hogy Habony nincsen is. Ezt attól a főnökétől tudjuk, aki mellett párszor leszmenázták. Elképesztő dolgokra képes a technika manapság, Gucciit rak a nem létező kezébe, amellyel demonstrálók közt flangál, miközben nagyon is valós főnöke a tüntetők csokiját tömi magába a melegben. Abban az évben, amikor ez megtörtént, negyven ember fagyott meg dalolva, pedig hideg sem volt. Ezek szemét libernyákok voltak, és azért vacogták át magukat a fénybe, hogy rossz színben tüntessék fel az országot.

Ez nagyon jól sikerült, olyan hírünk van már, hogy ihaj. A norvégok, akik – mint azt tudjuk – csak szórakoznak velünk, párszáz migráncsot küldenének vissza mihozzánk, de félnek. Attól, hogy a menekülőknek itt baja esnék a keresztényi értékek és kultúra védelmezése közepette. A norvégok gondolkoznak tehát, amely föladatot Rétvári államtitkár sehogyan sem tud megoldani, és ezt rendszeresen be is vallja minekünk, nem szégyelli. Legutóbb épp az 1,6 százalékos nyugdíjemelést fideszezte meg.

Ez a tevékenység azt takarja, hogy a tényeket mintegy elemeli a valóságtól – ilyen apróságok őtet és a haverjait nem érdeklik – és mondja. Most épp azt, hogy ez az emelés évi huszonnégyezret jelent a magyar tyúkláb-zabáló korosztálynak, aki ezzel a jótettel egyenesen a tizenharmadik havi nyugdíjat kapta vissza, amit azeemúútnyóóc tépett ki a Mária néni karjai közül. S mivelhogy mindezt nem cserkész egyenruhában abszolválta, minden jel szerint komolyan is gondolja.

Vagy nem, ez nem tudható bizonyosan. Egyáltalán semmi sem biztos ártunk és ormányunk tetteivel és szavaival kapcsolatban. Jó, egy dolog igen, hogy erre-arra kerül azért. Most valami okból nem Erdély, hanem Szerbia lett a kedvezményezett, ötven milliárd ment a testvéri pártnak, Mészáros gázszerelő meg ott vesz épp futball csapatot. Kétmillió euró előleget már le is tett, hát jó, hogy pár közbeszerzéssel meg köll támogatni a jótét lelket, és ebben nincs is hiba.

Viszont a mi Lajosunk, a Simicska szopik keményen. Lófaszt kap, nem közpénzeket, ráadásul az oszlopait is döntögetik neki. Igaz, azonmód vissza is rakatja őket. A kormány ebbe nem szól bele, csak az árvizi és hófúvási hős – aki most tanácsokat osztogat születőben lévő királyunknak – vizionál karhatalmat az utcákra, mert az oszlopok nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. Ezt mondja, és nem ül át másik autóba, pedig már megint esik az a kurva hó, öt centi is, és megborult az ország.

Magunk – libernyák gecik – érdeklődve figyeljük ezt a meccset a fideszfiúk és megtagadott atyjuk közt. Várjuk már, hogy mikor lőnek egymásra, és ebben a felfokozott állapotban nagyon sokan alapvető hibába esnek. Simicska lassan már Robin Hood lesz a szemükben, és feledik, hogy egy éve még ő szipolyozta az ország csöcsét oly hathatósan, mint most a Lőrinc, csak legecizte magát, és így járt. Viszont annyi szerzésben volt már része addig, hogy nem szorul rá az 1,6-os emelésre. Szarik az egészre a jelek szerint, épp most szmenázták le őt is, na, hol? Hát Dubaiban. Csak még mielőtt gyűjteni kezdenénk neki, mint Isaurának. Ihaj Dubaj, és még csak január ötödike van, Istenem.