Ekkor húztam a hokedlit a szélesvásznú elé, megpukkasztottam egy zacskó popcornt, hogy apám, én innen el nem megyek, amíg tart a buli. Föltűnt a képen Orbán is, aki úgy örült az atomkori szultánnak, olyan felhőtlenül boldogan ragyogott, mint az unokája születésekor sem, igaz, most épp biztonságban leledzett a lehegesztett és kiürített utcákon. Sőt, és ráadásul türk testvér ez az Erdogan, így a magyarság gyökerei a valagába nyúlnak. Miheztartás végett, ugye.

Ez csak a Fidesz magyarkultúr-védése okán jutott az eszembe, de már ugorhatunk is, mint Pósalaki bácsi. Visszatérve így a kövéri axiómához – hogy maradinak érzi magát -, amellett, hogy megállapítható, ebben épp igaza van – mert a bigott komcsi máma nem épp menő -, az is egyre inkább látszik a fiatalokon, hogy eluralkodott rajtuk valamiféle kisebbrendűségi érzés. Hogy sejtik, nem bírják a képüket a klubban, és fintorognak a szaguktól.

Mondjuk, ha egyfolytában belehugyoznak a zongorába, akkor ez nem is annyira különös, ám, ez még mindig nem mutatja nekünk, Kövér elvtárs mitől érzi úgy, vagy mért érzi szükségét annak a hazugságnak, hogy az ő kultúráját támadják, amikor az enyémen nem érzek ilyen nyomást, hacsak nem felőlük. Hogy a NER akarja ledózerolni az agyamat és annak összes tartalmát. Most értettem meg, mi ez a nyomás a mellemen, de most nem az én nyamvadt életemről van szó.

Hanem a miénkről így nagy közösen, hogy mibe adatik belepusztulni, amikor itt ilyen kövérek és az összes magyaridőkös folyományaik védik a keresztényi kultúrájukat, amiről máig nem tudható, mi a rosseb lehet, de, amint kitetszik, a támadás már világméretű. Egy komplex összeesküvés ez a redves élet, a sorosista bitangok fölszámolják a hangsúlyos verselést meg a szinkópát, sőt, coca colával öntik le a matyóhímzést. Így valahogy.

Ott vagyunk megint a Szabolcska Mihálynál, meg a Nyugatba írdogáló zsidócska költőknél. Ezeket a mostani renegátokat is élteti a hanyatló nyugat, míg a mai karikás ustorosoknak meg kell elégedniük azzal, ha egymást tüntetik ki, és azt a plecsnit nem a Gyurcsány kezéből kell átvenni. Ám ez mind csak ilyen elefántcsont tornyos cifra nyomorúság, mert őszintén a szívünkre téve a koszos mancsunkat, be kell látni, hogy senkinek a szomszéd Józsiját ilyen dolgok nem érdeklik egyáltalán.

Viszont a gyerekét már érdekelhetné, meg mind az összesét, ámde nem fogja. Göring birodalmi marsall is, midőn meglátogatta a leigázott Ukrajnát, ahol a szőke kalászszedő leányok felszabadítóként járultak elé a frissen sütött kenyérrel, a marsall pedig a valagukat fogdosva csöndesen megjegyezte, elég, ha a nevüket le tudják írni, aztán dolgoznak nekünk, míg föl nem fordulnak. Ez volt az oktatási programjuk a modernkori rabszolgák számára, és akárha a NER-t látnám meg hallanám.

Mert mi mást is jelenthetne Palkovics miniszter azon kijelentése, hogy az ország összes egyetemén a Corvinus módija lesz az iránymutató, mert, mint ismeretes, itt két év múlva már nem indítanak államilag finanszírozott képzést. Nos, ha az egész ország összes felsőoktatási intézménye így működik majd, az nem lesz más, mint újabb, és bővebb Numerus Clausus, csak a pénz mögé bújtatva. Göringi program ez is, lányok, lehet sütni a kenyereket.

Ezt a gyalázatot az a meggyőződés diktálhatja a rezsimnek, amit már nem is tudom, melyik hülyétől hallottam, miszerint a liberálisok nem mások, mint diplomás kommunisták. Ez annyira kurvajó, hogy bár ökörség, de meg kellett örökíteni az utókor számára. És még azért is, mert bármennyire abszurd is, még igaz is lehet. Viszont ne röhögjünk, hanem forradalmi feladatként magyarázza el mindenki a saját szomszéd Józsijának, mit készülnek tenni a kölkével.

És itt érhetünk körbe meg vissza Kövér elvtárs kényszerképzetéhez, a magyar kultúra elleni támadáshoz. Ilyen van. Ők folytatják. Elég csak rájuk nézni, az újságjaik meg a tévéik nyelvezetére, az elitjük makogására kupakostul meg tízparancsolatostul, és máris előttünk áll a merénylet maga, ahogyan a Párt útmutatásai alapján iramlik az ország a dedós, sötét középkorba. Még két lépés, és ott vagyunk a Gyalog galopp közepén, hogy akkor elsüllyed vagy sem. Kövér elvtárs már csak tudja ezt. Illetve és, ezt is tudja.

Csurig van Kis Jánosokkal az ország, csak igyekeznek letagadni őket. Nem is etetnek senkit, hogy beleszakadjon a gombóc-zabálásba, inkább megfagyni hagyják, vagy börtönbe zárják, mielőtt ilyen illetlenség történne a frissen térkövezett tereken, a kiirtott fák hiátusában heverészve. Balog páter sem gombócot, hanem fürjtojásos libamájat szolgált fel a homlessz-gyermekeknek, akik azonban nem voltak annyira fejlettek ideológiailag, hogy el akarják enni az összes pénzét, mert a világ, amelyben élünk, már csak ilyen hamis. Ez a NER, ebben kifinomultabb a szenvedés, nem olyan kétségbeesetten gyomorból érkező, mint Móricznál, pedig ugyanaz.

Ugyanekkor, tehát a valós időben, azaz máma, a kínai Chendungban egy étterem egy hét alatt ment tönkre, pedig csurig volt vendéggel. A tulajdonos akciót hirdetett: egy tizennyolc dolláros tagságiért a vásárló egész hónapban korlátlanul ehetett az étteremben. Óriási sikere lett az ötletnek, naponta ötszáz vendégük lett, június 11-re már tizenötezer dollárt kerestek, de hirtelen hetvenhatezer dolláros adósságuk is keletkezett, és másnapra be kellett zárniuk. A vendégek ugyanis másoknak is odaadták a tagságijukat, így egy jeggyel többen is annyit ehettek, amennyit csak akartak. Mások pedig nem álltak meg az evésnél, hanem összecsomagolták és zsákokban vitték haza az ételt.

Mert az ember telhetetlen állatfajta, és gonosz is persze, csak nem tudni, a lélek melyik zugában lakozik az egyik, illetve a másik. De olykor lelke sincsen neki, amiről számtalan megalázott és megszomorított tudna érdekfeszítő előadást tartani. Mészáros Lőrincről nem tudjuk, gonosz-e, az mindenképpen bizonyos azonban, hogy telhetetlennek mondható. Vagy azt sem tudja, mi folyik körülötte, csak rángatják a madzagját. Ennek ellenére róla derült ki, hogy gazdagabb immár az angol királynőnél is, pedig neki a famíliája az idők kezdete óta teszi félre az aprót a párnacihába, a Bözsi mégis csak jelenthet a mi Lőrincünknek, mert Magyarország jobban teljesít.

Ez egy sajátos hely a világban, ez a mi buborékhazánk, itt mindig másképpen történnek a dolgok. Móricz is, amikor megírta a Tragédiát, akkor ért el Zola letűnt naturalizmusához, istenített Petőfink meg, az ő népiességével akkor állt elő, amikor Baudelaire abszintba ájult bele a szimbolizmust nyögve. Irodalmunk, mint ahogyan az egész ország, fáziskésésben volt, amiből az írást a Nyugat kiráncigálta, s ezért utálták is a szabolcskamihályok, az ország enbloc azonban úgy maradt, belesüppedve a megkésett feudalizmusba, és voltaképp most is ott van. Most folyik az eredeti tőkefelhalmozás, de magyarosan, irányítottan és féktelenül. Nem a teljesítmény és munka számít, hanem a veszedelmes viszonyok.

És itt érünk körbe, és itt kell feltennünk a kérdést, hogy ez a Lőrinc mért ilyen gátlástalan étvágyú egy alak. Biológiai oka lehet, olyasmi, mint az evésfüggőség. Ennek oka brit tudósok szerint az, hogy a magas kalóriatartalmú ételek a dohányzáshoz vagy a kábítószerekhez hasonló függőséget okoznak. A szalonnát és csokoládét fogyasztó patkányok vizsgálata arra utal, hogy a kényszeres evés hátterében a drogfüggőknél már igazolt agyi jutalomhiány áll. Ez igaz lehet, az Agymenőkben is elhangzik, igaz, más megközelítésből a telhetetlenség magyarázata. Az okosok azt mondják, ha egy patkánynak elektródák segítségével orgazmust lehet okozni, s ezt egy gombbal irányíthatja, addig nyomja, míg éhen nem hal.

És bármennyire furcsa is, most, Baudelaire-el, az Agymenőkkel, Móricz-cal és a chendungi étteremmel el is érkeztünk a NER leglényegéhez, és ahhoz, mért fog mindenképpen elbukni. Törvényszerű ez, ha látjuk, az étterem is becsődölt a gátlástalan fosztogatástól, és így jár majd magyar hazánk is. Mikor elfogy a gombóc, mert már nem lesz mit osztani, ezek a mai Kis Jánosok elkezdik kizabálni a másikat a vagyonából, és totális lesz az anarchia meg a káosz, mert a telhetetlenség nem ismer határokat. Bele is halnak majd sokan, ami viszont lehangoló, hogy először nem a mészároslőrincek, hanem te meg én. Ez ellen nem lehet mit tenni, az Univerzum tele van kőkemény törvényekkel, amelyeket lehetetlen legyőzni. Csak a karmában bízhatunk, hogy a dolgok kiegyenlítődnek végül. Ebben a játékban Orbán varangyosbéka lesz, te pedig nagyfarkú milliárdos esetleg. Ezt nevezik gombócfilozófiának, eredete Li Taj Póig nyúlik vissza.

Mint elálmodozta, vannak a társadalomnak olyan rétegei, ahonnan bizonyos ifjak érkeznek, és bolondos jódógukban azt hihetnék, hogy előrelépés lesz számukra a gimnázium, holott ez nincs így, és, ha bekerülnének ebbe az iskolatípusba, csak az értékes éveiket pazarolnák, ahelyett, hogy egyből jómunkásemberek lennének, mint Szalacsi bácsi.

Valamint és továbbá – véli az álomtitkár-manó -, már a bemenetelnél fontos lenne tisztázni, kinek érdemes ezt az iskolatípust választani, kinek meg nem, ezért kötelező lenne a felvételi. Örömmel jelentjük, numerus clausus momentán még nincsen, ellenben már értjük, miért építik át a Kossuth teret olyanná, amilyenné.

„T. nemzetgyűlés! Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.”

Ezt a szívhez szóló dumát Klebelsberg Kunó – akinek a nevében ma garázdálkodnak – mondta el 1925. február 20-án, egy költségvetési vitában, azok között a falak között, ahol ezek a mostaniak is ülnek. Kunó bácsi azonban – a maiakkal ellentétben – nagyformátumú mókus volt egy olyan országban, ahol annyi ember volt analfabéta, amennyien most megalkotják az új nemzeti egységet.

Ő azért munkálkodott, hogy a népeket kiemelje a tudatlanság jótékony homályából, és létrehozott egy iskolarendszert az alábbiak szerint. Az első út volt a hat elemi, ezt követően pedig tizenkét évesen lehetett menni inaskodni. A második út – pedig ez nem is buddhizmus – a négy elemi, négy polgári, majd a szakmatanulás. A harmadik pedig a négy elemi és a gimnázium, és a felsőoktatás.

Mindez száz évvel ezelőtt forradalmian új volt, annak ellenére, hogy pénz és származás alapján erősen szelektálta, mely gyermek melyik utat választhatja, célját viszont, hogy a nagy néptömegeket a bambaság áldott állapotából elemelje, elérte. Érdeme ennyi, és nem egyéb.

Viszont ha tetszik ez pártunknak, kormányunknak – és benne Rétvári álomtitkár úrnak, aki a jelek szerint mindenhez ért -, ha nem, mégiscsak eltelt egy évszázad, így visszakacsingatni nem egy komilfó dolog, pedig ez folyik épp, szépen, apránként, de annál módszeresebben. Hiába, kell az új földesuraknak a munkáskéz.

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy míg Kunó bácsi a tankötelezettség kiterjesztésén munkálkodott, kései, és igen érdemtelen utódai meg leszállították azt. A legfrissebb adatok szerint már negyvenezer tizenhat éves párolgott el a mai oktatási rendszerből, hogy velük mi van, azt még Rétvári álomtitkár sem tudja. Ez az új irány tehát, a tisztelt választópolgár figyelmét arra hívnánk föl, döntse el maga, hogy ez jó-e. Más útravalónk nincsen.

Illetve egy tanmese: „Tizenegy és fél éves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán, és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam – másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.”

Ezt Kassák Lajos irkálta (Egy ember élete), aki ezek szerint hülyegyerek volt, mégis maga döntötte el, hogy sötét marad, és nem a Rétvári Bence. Azonban, ha tovább böngésszük az önéletírást, kiderül, hogy mindezt ő felnőtt fejjel igencsak keservesen megbánta. Amikor elkezdtek sorjázni a gondolatok a fejében, a Jolánnak kellett áttenni „helyesírásba” azokat, hogy bekopogtathasson velük a Nyugathoz. Aztán egyenesbe jött, mint kitetszik. De még egyszer mondom, ő döntött arról, hogy nem akar gimnazista lenni. És nem a Párt.

Ez a történet annyira magyar, hogy el kell mondanom. Már hősidőknek is nevezhetném, amikor Velencei Renáta – az amúgy vér fideszes szombathelyi tévéigazgató – kiírt egy szavazást a szerkesztőségen belül, hogy aszondja, ki az év riportere az akolban. (Közbevetés: és milyen jól tudott velem, komcsival együtt dolgozni.) Oszt én lettem, az a manus, aki amúgy folyton basztatta Orbán miatt, de ő mindig kikerülte a konfrontációt, mondván: de olyan okos. Meghagytam ebbéli álmaiban, de azért tudtunk együtt ténykedni olyannyira, hogy e szavazás eredménye jutalmaképp elküldött egy hét spanyolországi túrára egy operatőrrel (Vörös András a drága), azzal a kikötéssel, hogy azért alkossunk valamit. Mi ezt meg is tettük, de ez egy tök más történet, úgyhogy nem erről regélek, hanem az útról. Spenglert vittem magammal a huszonnégy órás buszos ájulatra, a Nyugat alkonyát, és amíg a többiek belefeledkeztek az utazás kábulatába, én meg ebbe a manusba, aki kiforgatta belőlem az időt, és rájöttem, hogy mindannyian Spenglerek leszünk.

Manapság hitleristának állítják be Oswaldot, ami nagy hiba. A Nyugat alkonya első kötete 1918 április 20-án jelent meg, néhány hónappal Németország katonai összeomlása előtt. A második kötetet 1922 májusában publikálta. Az 1919-1924 közötti időszak csúcspont Spengler életében. Előadássorozatokat tartott, a konzervatív forradalom elméletének egyik jelentős teoretikusa volt, de már 1924-ben született írásaiban elhatárolódott a szélsőjobboldaltól, megszólalt benne a nácizmust elitista-etatista szintről elutasító konzervatív gondolkodó. Ő a hatalom államközpontú formáját tartotta fontosnak, de elutasította azt, hogy ezt a hatalmat egyetlen mozgalom vagy párt sajátítsa ki. Nem is kerülhette el a sorsát. 1933. december 5-én sajtóközlemény jelent meg a következő szöveggel: „A Spenglerről szóló vita továbbfolytatása nemkívánatos. A kormányzatnak az a kérése, hogy erről az emberről egyáltalán ne vegyenek tudomást”. Baeumler 1934 januárjában három rádióelőadást tartott a következő címmel: „Oswald Spengler vége a nemzetiszocializmus kezdete”. Ezek a legtágabb nyilvánossághoz szóló előadások jelentették a Spengler ellen folytatott kampány csúcspontját. Spengler marginalizálódott, ezután vészjósló csend vette körül. Gregor Strassert 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler parancsára likvidálták. Közvetlenül ezután Spengler is megsemmisítette azokat az őt terhelő dokumentumokat, melyeket a nemzetiszocializmus Adolf Hitler által képviselt szárnya veszélyesnek minősíthetett.

Ez jutott eszembe, amikor a mai Magyarországról gondolkodtam épp. Orbán a Nyugat alkonyáról ábrándozik, és onnan kapja a pofonokat is, hála Istennek. (Ha már innen, saját kútfőből nem igazán megy.) A New York Times nevezetű bulvárlap óvja a világot az Orbán Viktor nevezetű csapástól, azt mondva, hogy veszélyes a manus. Demokráciára, sajtószabadságra, amúgy egész Európára. Ezt már a CÖF Obamához intézett levele után tette, szarva a menetelőkre, meg ál-rinyálásukra. Az orgánum teszi a dolgát, ami itthon egyre nehezebb, és azt a tételt bizonyítja minden egyes mostanság felröppenő hír, hogy spenglerek leszünk, ha ez így megy tovább, de azért ki kéne tartani, mivelhogy Hitleráj néz ki nekünk. A Blikk újságírója megtudta, hogy a kurvanagyszínész Oszter Sándor hóttmákon vezetett, megírta. A rendőrség seperc alatt nekilátott vegzálni az újságírót, hogy kitől jött az infó, telefonját elvették, egyebek. A részletekről tessenek ne közszolgálati médiumból tájékozódni. A NOL közölt egy parádés fotót, amelyen egy munkást két másik tart a bokájánál fogva dolgozási céllal a már kétszer átadott, de még el nem készült Várkert Bazárnál. A történet most épp arra hegyeződik, hogy a fotós a hibás. Az Ökotárs Alapítványt lerohanták a rendőrök, vezetőjét elvitték norvég-ügyek miatt. Tájékozódni szintén „más” forrásokból érdemes.

De azért néha buknak, ha lassú a dolog, mégis érdemes kivárni. Európa azért még létezik ott rajtunk kívül. Elutasította az Emberi Jogok Európai Bírósága a magyar kormány fellebbezését a magyar egyházügyi törvényt elmarasztaló április 8-i ítélete ellen. A strasbourgi testület honlapján hozta nyilvánosságra, hogy törvényerőre emelkedett az elsőfokú ítélet. Korábban kilenc kisegyház fordult a bírósághoz panasszal, hogy sérült a gyülekezési és egyesülési szabadságuk azáltal, hogy az új egyházjogi törvény megfosztotta őket egyházi státuszuktól. Az elsőfokú ítélet azt is kimondta, hogy az egyházaknak kártérítés jár, de ennek mértékéről a kormánynak és a panaszosoknak kell megegyezniük az ítélet véglegessé válása után. A strasbourgi bíróság áprilisi ítélete szerint a magyar állam nem tudta megfelelően bizonyítani, hogy ne lett volna kevésbé drasztikus megoldás arra, hogy a bizniszegyházakat kirostálja. Emellett a bírák szerint nem összeegyeztethető az állammal szemben támasztott vallási semlegesség követelményével, hogy a vallási közösségeknek a parlamenttől kell kérniük, hogy újra egyházi státust kaphassanak, és objektív indok nélkül más megítélés alá esnek az anyagi juttatások tekintetében, mint a bejegyzett egyházak.

Nos tehát. Úgy tűnik, hogy a vén Európában mégis bízhatunk, csak sajna ki kell várni. Olyfelé megyünk, mint 1938-ban a Müncheni Egyezménnyel, amikor Európa szenilisei éljenezték a megnyert békét, és egy év múlva ámulva nézték, amint háborúba ájul a világ. Ez csak virágos hasonlat volt, de kábé itt tartunk kicsiben.