Németh Szilárd, aki kitörő örömmel, a fegyverkezés újabb lehetőségeként tekintett az irányelvekre, mindenféle felhatalmazás és jóváhagyás nélkül, csak, hogy piros pontokat szerezzen, lövészárkokat ásatott az épület köré, drótakadályokat és tankcsapdákat helyeztetett el, lőrésekké alakíttatta az ablakokat, hogy jól védhető legyen. A munkálatokat leállították, de nem cseszték le, sőt, megveregették a tokáját, és kapott egy kiló pacalt.

Egy túlbuzgó államtitkár pedig, amikor olvasta, hogy „ikonikus” épületnek kell lennie, kiment az Ecserire, és fölvásárolta a hamis ikonkészleteket. Ennek sem örültek odafönt, de ő meg egy fél disznót kapott, a zsebpénzéből megvett festményeket pedig átszállították az üldözött keresztényeket pátyolgató államtitkárságra, jó lesz az még valamire elgondolásokkal. És még most is viszik. De más érdekességek is történtek a normális, üzemszerű működés megkezdése előtt.

A ház gondnoka is rosszul értelmezte az „erőközpont” megnevezést. Telepakolta a szobákat testépítő gépekkel, súlyzókkal és tárcsákkal, hogy rendesen tudjanak dolgozni az elvtársak, a büfébe ételkiegészítőket, fehérjeporokat rendelt, hatalmas műanyag poharakat a vizeletmintáknak, mert tudta, hogyan mennek ezek a dolgok, és a dopping esküdt ellensége volt. Ő kapott egy bőrkötéses Alaptörvényt Schmitt Paja dedikációval, és egy cd-t „álamelnök úr” emlékezetes tárogató-szólóival.

Nehezen, de kialakult azért a munkás hétköznapok rendje, a büfé mindig csurig volt írókkal és költőkkel, akik a faliújságot tanulmányozták, ki kapott beutalót alkotó szabadságra Mészáros Lőrinc szállodáiba, ki esedékes lovagkeresztre, és a témakínálatot nézegették. Négy transzparens függött a falon, vers, dráma, novella és regény feliratokkal, az aljukon, mint a lámpaoszlopi hirdetéseken, letéphető cetlik, ezeket szorongatták az írók és a költők, amikor előlegért álltak sorban a pénztárnál.

Tele volt a kezük ezekkel a cetlikkel, ki, milyen témára tudott lecsapni, mert állítólag a regény, Szent István témára két év járt Siófokon, napi ötszöri étkezéssel, korlátlan minibár fogyasztással, jakuzzival és kurvákkal. B. Zs., aki a legszemfülesebb volt, megszerezte Szent Istvánt regény, dráma, novella és vers kategóriában is, úgy számolt, ezzel öt-hat évre, jó esetben tízre is be van biztosítva. Az előleget már felvette, százötvenhatmillió nyolcszázhuszonháromezer negyvenöt forintot. Ez nem tudni, hogyan jött ki, de vett belőle egy lakást a várban.

A többieknek is jutott téma bőven, Árpád apánk, Szűz Mária, Trianon, ’56, Dózsa László ismeretlen élete, Puskás Öcsi és a migránsok, Orbán Viktor a védelem tengelyében (szürreális játék migránsokra és futball labdára), A tízparancsolat és a gyomorrontás – ilyenek. Már csak egy letépendő cetli maradt, regény kategóriában árválkodott ott géppel írva, hogy „Kisvasutas voltam Felcsúton, talpaim egymásra léptek”. Ez a kényes téma senkinek nem kellett, amikor megérkezett S. Jenő, az alanyi költő.

Különleges látvány volt, az egy szál belével, drótkeretes szemüvegével ő volt az, aki először rávetette magát súlyzókra. Kétszer kellett kimenekíteni alóluk, de nem adta fel. Most viszont összeverve, véresen, monoklival és cafatokra szakadt ruhában érkezett meg. Nagy hangon mesélte, hogy a direktívának megfelelően produktív társadalmi konfliktust generált. Az NVI irodáit őrző kopaszoknak kiáltotta oda, hogy hajrá Dózsa, de, mint lerítt róla, nem volt elég gyors, és így járt.

Nem kesergett azonban, kis gondolkozás után letépte a cetlit, lélekben felkészült az alkotásra, hogy családregényt ír a felcsúti kisvasutas témából, különös tekintettel a csónakázó tavakra és a Soros veszedelemre, kiegészítve a liberális kalauz aknamunkájával, aki Adyt szavalt az óvodásoknak, lázadást generálva a finomfőzelék ellen. Lelkében ilyen rőzsedalokkal állt be a sorba, hogy megkapja az előleget, amikor új témákat függesztettek ki, és a kollégák eltiporták őt, hogy két marokkal tépjék a cetliket, mert szemesnek áll a világ.

Mint az állatok. – Gondolta S. Jenő alanyi költő a csizmák alatt, és érezte, hogy szégyenük túléli őket.

A Nemzeti Választási Iroda állítólag autonóm államigazgatási szerv, amelynek feladata a választások előkészítéséhez és lebonyolításához kapcsolódó központi feladatok ellátása. A 2013. évi XXXVI. törvény szerint az NVI feladatai közé tartozik a pártsemleges tájékoztatás, a választások lebonyolításához szükséges tárgyi és személyi feltételek megteremtése. Mint kitetszik, ennek nem tud, vagy nem akar megfelelni, és Gáva Krisztián interjút ad, ahelyett, hogy lemondana.

De nézhetjük tovább is. A 2013. évi XXXVI. törvény (a választási eljárásról) 2. § (1) A választási eljárás szabályainak alkalmazása során érvényre kell juttatni a következő alapelveket:
a) a választás tisztaságának megóvása,
b) önkéntes részvétel a választási eljárásban,
c) esélyegyenlőség a jelöltek és a jelölő szervezetek között,
d) a fogyatékossággal élő választópolgárok joggyakorlásának elősegítése,
e) jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás,
f) a választási eljárás nyilvánossága.

Ezt is a sárba tapodják, a választás (a Gáva-féle szabálytalanságok, buszoztatások, kétszáz ukrán egy putriban, furcsa szavazatok, etc.) nem tiszta, a jelölő szervezetek között esélyegyenlőség nincs, az eljárás nem transzparens. A törvényt megszegik, erősebb szóval csalnak. Így, ha belegondolunk, tavaly a kétharmadot holtak, importukránok, kampánykrumpli-kedvezményezettek és más felelősen gondolkodó magyarok hozták össze. Ez amellett, hogy elkeserítő, törvénytelen is, és idén sem lesz másként.

Tovább is van, mondom még. A Nemzeti Választási Bizottság jogállása az idézett törvény 21. § szerint: A választási bizottságok a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szervei, amelyeknek elsődleges feladata a választási eredmény megállapítása, a választások tisztaságának, törvényességének biztosítása, a pártatlanság érvényesítése és szükség esetén a választás törvényes rendjének helyreállítása.

Az NVB sem teljesíti feladatát, nem felel meg a törvényben foglalt előírásoknak. Így ez a kirakatszervezet az NVI-vel együtt ebben az összeállításban voltaképp felesleges, funkciója nincs, a diktatúra fedőszerve mindkettő. Ráadásul, mint a Gáva interjúból is látszik, már nem is törekszenek arra, hogy másnak tűnjenek, mint amik. Nem tartjuk be a törvényt? Istenem, ez van. – Mondják, és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Ha emiatt nem megy százezer ember az utcára, akkor elvesztünk, és még joga sincs senkinek sem háborogni.

Pár napja szórakoztam azzal, hogy amerikai tudósok szerint a nélkülözés beépül a génekbe, a test emlékszik az éhezésre. Ha amerikai tudós lennék, akkor a magyarokat is vizsgálnám, amely a jelek szerint tényleg külön faj. Mégpedig annyiban, hogy neki meg a szolgaság épült bele a genomjába, és mindenféle eszementek azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Ennek fényében fölhívnám a bájos közösség figyelmét az alábbiakra:

2012. évi C. törvény, BTK 350. § (1) Aki a választási eljárásról szóló törvény vagy a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó választás, népszavazás és európai polgári kezdeményezés során
a) a jelölési eljárás szabályait megszegve erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez ajánlást,
b) népszavazás vagy európai polgári kezdeményezés indítványozása érdekében erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez aláírást,
c) jogosultság nélkül szavaz,
d) jogosulatlanul aláír, hamis adatokat tüntet fel,
e) arra jogosultat a választásban, a népszavazásban, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezésben akadályoz, vagy erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel, vagy anyagi juttatással befolyásolni törekszik,
f) megsérti a választás vagy a népszavazás titkosságát,
g) meghamisítja a választás, a népszavazás, a népszavazási vagy az európai polgári kezdeményezés eredményét,
h) a jelölési eljárás során az ajánlásáért, illetve a népszavazás kezdeményezése vagy európai polgári kezdeményezés indítványozása során az aláírásáért anyagi juttatást fogad el,
i) szavazatát anyagi juttatás nyújtásától teszi függővé, és erre tekintettel anyagi juttatást fogad el,
– bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Tessék ennek érvényt szerezni. Ha másképp nem megy, tessék az utcára menni, vagy mit tudom én. Ez már elég indok egy ordításra, országos sztrájkra, akármire. Ha meg nem, hallgatni kell. Nincs egyrészt-másrészt. Vagy-vagy van. Ennél világosabban már nem tudom elmondani.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: „Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Permanens gyászmunkába kerültem tehát, amelyből vagy ki akar kecmeregni az ember, vagy nem. Ül bambán a klaviatúra és a monitor előtt, mindenféle zenéket csal elő a gépből, szíja a cigarettáját, szopja a keserű kávét, hallgatja, ahogy a ház szuszog. Olyféle dolog ez, mint a híd vagy az ötvenedik emelet peremén állni, és azon tűnődni, hulljon-e az organizmus a megszépítő messzeségbe. Tíz cigi és húsz kávé után rendre arra jut a lélek, hogy kiterítenek úgyis, megvonja tehát a vállát, és azt mondja magában, legyen tehát móka és kacagás.

Hogyan? Merül fel aztán elsőként a kérdés, aztán rájön a halandó, mivelhogy az ember is gép, és a gép is ember bizonyos értelemben, reseteljünk tehát, hogy visszanyerjük a kívánatos harcikutya állapotot. Nézegettem a hardvert, a nagy hasát, a kajla füleit, és a közepén láttam egy süllyesztett gombot. Ezt mások köldöknek nevezik, de én tudom, hogy azzal indíthatom újra a programot. Megnyomtam, de semmi nem történt, rá kellett jönnöm tehát, hogy a szingularitás csak édes álom.

Nem is úgy fagytam le tehát, mint az NVI gépe, hanem éppen attól. És közel egy hetes szöszmögés, sóhajtozás után arra is rá kellett jönni, értelme sem lenne visszatérni a csatakos kályhához, mert a helyzet alapvetően más. Megjelent a lista, amely, ha eddig csak mondogatta az ember, hogy ez egy fasiszta csőcselék, most kézzelfogható bizonyságot is kapott reá. Amint mód nyílt, föliratkoztam. Ha arra jut a helyzet, a csillagomat is elkérem, vagy a szakadt hegedűmet, és a lebarnult bőrömet. Fölösleges a reset, más ez az ország, mint akár egy hete is.

Olyan szarral terhes rónaság. Például G. Fodor, aki alig látszik ki a Führer seggéből, odáig jutott, hogy olyan orgánumok, mint az Index, a HVG meg a 444 veszítettek az ominózus vasárnapon, ezek után tehát ne legyenek. Nincs itt szükség semmire tehát rajtuk kívül, s valljuk meg, ez azért más szint, új lépcsőfok. S ha valami, hát ez az egy indokolja, hogy ne az egy héttel ezelőtti állapothoz térjek meg az átmeneti bambaság után, mert nem kell itt már lacafacázni, jobb az egyenes beszéd.

Ettől a késztetéstől vezérelve szívesen veszem át egy elégedetlen polgártárs definícióját, aki nagyon találóan „félanalfabéta takonygecik”-ként írta le az újra regnáló hatalmat meg a csókosait, és bemegy neki a piros pont. Tömör, találó, elmegy eposzi jelzőként is, benne rejtezik korunk eszenciája, magam sem mondhattam volna szebben, és nem is fogom. Nem vagyunk mi luxusfeleségek, akik közül az egyik fintorgó orral jelentette ki, hogy ő olyan helyről jön, ahol halkan beszélnek, és nem használnak csúnya szavakat. Föltehenők akkor neki a kérdést, hogy hát aranyom, szarni szoktál-e? Mint ahogyan Orbánról sem tudjuk, hogy egészen Isten lett-e már.

És most abba is belemegyek, hogy széthúzzam a mellemen az inget. Mert egyfolytában csesztetnek mindenféle kommentelők, hogy bujdokolva basztatom a rendszert, mert azt sem képesek fölfogni, hogy ez is a játék része. Bujkál a rosseb. Meg ordítanak is, hogy adjam az arcomat, ha már bírálok, mintha ettől hittelesebb lenne fikarcnyit is. Pedig tudom, hogy csak a nyilvántartáshoz kell, de kit érdekel már, nekem nincs mit veszítenem. Két képet mellékelek máma, a fölső kies hazánkat szimbolikázza, az alsó meg, amelyik rosszul van, nos, az vagyok én.

Az ítélet előzménye az volt, hogy Pintér et. rendőrsége nemcsak a népszavazás rendje elleni bűncselekmény, de a hivatali visszaélés, a garázdaság és a kényszerítés bűntette miatt indult nyomozásokat is vádemelés nélkül szüntette meg, mert a tények ellenére nem tudták eldönteni, hogy az ominózus hajnalon J. Lőrinc vagy valamelyik társa volt-e az, aki Nyakót megakadályozta az időbélyegző elsőkénti használatában.

Olyan ez, mint amikor a családon belüli erőszak témakörében a szerv addig nem avatkozik be, míg nem sprickol a vér, aztán meg hümmög, hogy mért nem szóltak neki előbb. Viszont azóta a kopaszok rátelepedtek a mindennapokra, egészen váratlanul, de jól kiszámítható módon mindenhol feltűnnek, ahol Orbán hazáját meg kell védeni a kozmopolita csürhe ellen.

Volt már ilyen a történelemben, bizonyos Ernst Röhm még a múlt század húszas éveinek elején hozott létre „teremvédő” csapatot, akik az NSDAP rendezvényeit biztosították. Ezek az elsőáldozók aztán 1921. november 4-én a „Sturmabteilung”, magyarul SA nevet kapták a keresztségben, és ez a véres szájú mókus őrs sajátos fejlődése során a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé vált. Olyannyira, hogy beépült a bajor kormány mozgósítási terveibe is.

Van tehát minta és vitézségből forma, amelyből a mi jámboraink szelleme táplálkozhat. Voltaképp determinisztikus ez az egész, a hét éve szakadatlan tartó háború, amelyet Orbán folytat, kitermeli magából ez erős embereket, van hozzá elég degenerált alak, s ha Kubatov et. még noszogatja is őket a listái alapján, akkor készen áll a recept az eljövendő pogromokhoz.

Lehet, hogy túl sokat nem is kell várni rá, hiszen elátkozott miniszterelnökünk keresztényi tenyere már viszketni kezdett, mint azt volt szíves hívei tudomására hozni. Meg is lett az eredménye, egy tüntetőt hazafelé haladtában pár ilyen mókás fiú betuszakolt egy kapualjba, és alaposan elverték, pedig történelemkönyvet sem olvastak, csak Bayert. Onnan lehet a buzgalom.

A meggyakott férfi beszámolója szerint „Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?”, valamint „A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!” magyarázat után kapott a pofájába, világossá téve, hogy nem testvéri szeretetből, hanem nevelési célzattal ruházták meg, miheztartás végett. Pintér et. rendőrei pedig – a beszámolók szerint – még azt sem hagyták neki, hogy normálisan elmesélje a történteket.

A vége az lesz, hogy mindez meg sem történt, vagy maximum az ufók voltak a bűnösök. Ennél szomorúbb azonban, hogy a jelek szerint minőségi szintet ugrott Magyarország közélete, és életbe lépett az ököljog. Orbánt és Bayert felbujtásért lehetne beárulni, de ennek ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mintha ezt 2006-ban tettük volna, amikor a most pofozkodók tankokkal furikáztak, és autókat gyújtogattak, tudjukki által logisztikázva.

A helyzet most annyiban komolyabb azért, hogy már Kövér magánhadserege is felfegyverkezett, és nem azért, mint mondják, hogy eltévedt drónokra vadásszanak, hanem sokkal inkább a Kossuth téri ricsajozók ellen, akik esetleg felhorgadásukban behatolnának a Parlamentbe. Ez teljességgel biztos, mint ahogyan az is, hogy immár kétségeink nem lehetnek, ezek készülnek a csatára. A legfélelmetesebb viszont az, hogy az SA-ként működő kopaszaikkal ezt ki is akarják provokálni.

Nem lesz ennek jó vége. Már érződik a vér édeskés szaga, és te tetted ezt, király.

A „civilek” szándéka Vona karakter-gyilkolászása, mert a bebukott Alaptörvény módosítás után Orbán úr megadta rá a kilövési engedélyt, így próbálva meg tisztogatni maga előtt az utat 2018-ra. Vonának ez annyira új még, hogy értelemszerűen nyüszög, és keresetlen szavakkal illeti hajdani cimboráját, azaz miniszterelnök urat. Gyurcsány, aki pedig évek óta kemény edzésben van, azt mondja, hogy ez a baromság nem elég arra, hogy átüsse az ingerküszöbét. Arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy az ember a Fidesz-bagázs napi basztatása mellett most már tényleg elgondolkozzon a bizonytalan jövő felől.

Ez azért is felettébb szükséges, mert máma épp huszonhárom nap van hátra az elcseszett 2016-os évből, ami azt jelenti, hogy szinte már 2017 van, az pedig, ha jól belegondolunk, 2018 előszobája. Alig lesz tavasz, már jön is az ősz, kettőt pillantunk, és máris itt vannak a választások. Fölfedezhető, hogy az idő sajátos, kettős természetéről a Varázshegy módszertanával mesélek. Viszont most se nem irodalmárkodni, se nem filozofálni vagyunk itt, hanem utat mutatni sokat szenvedett nemzetünknek a Magyarország nevű útvesztőben. Szép lelkek úgyis mindig azon nyávognak, nem elég bemutatni, hogy szar a rendszer, az író ember jelölje meg a kivezető utat is.

Tessék, most ezen tornáztatom az agyamat, a végeredményről meg mindenki azt gondol és mond, amit csak akar. Az ostoba CÖF ezzel a párosítással tulajdonképpen Orbán félelmeinek közepébe tenyerelt bele. A tűz és víz egy képen szerepeltetése azt mutatja, kitől tart igazán a rezsim. Jószándékú emberként Vonát vonjuk ki a képletből, mert azt – egynéhány elvetemültön kívül – egyetlen magyar ember sem akarhatja, hogy a mostani ámokfutás után Fidesz a köbön következzék, kendőzetlenül mesélve: az egyik fasisztát a másik váltsa, mert az senkinek sem lenne igazán jó, ha alaposan belegondolunk.

Ezen kívül azt is mondja nekünk ez a bohóc, hogy más potenciális ellenfelet Gyurcsányon kívül nem lát a rezsim. Ha ebből kivonjuk Orbán úr zsigeri félelmét, amelyet az emlékezetes TV-vita ültetett el benne oly alaposan, hogy attól immár szabadulni képtelen, arra a belátásra kell jutnunk, hogy ennek a CÖF-nek – és így következésképp a Fidesz-nek is – igaza van. Ha szétnézünk a sivár palettán, és ha sokak számára ez szentségtörésnek számít is, azt kell látnunk, más kihívó nem nagyon akad, és elmesélem az okokat is.

Itt van nekünk a drágalátos MSZP, mint hamvába holt opció. A világért sem akarnám megbántani őket, de Molnár Gyula elnöklésével, valamint azzal a tempóval, amellyel már a nyamvadt kopaszok is eltakarították őket az NVI portájáról, győzni nem lehet. Az nem diadalmas tempó, hogy hű, valamint hajj, meg ejj, miközben a tej megalszik a szájunkban. Mint pár napja is kifejtettem a Süsü a sárkányban elhangzott örökbecsű igazságot, sárkány ellen a sárkányfű a használatos fegyver. Maradva a báboknál, minden tiszteletünk mellett Molnár úr maximum a bamba király szerepére alkalmas.

Az LMP, mint olyan, az alkotmánybírás árulás-paktummal végképp kiiratkozott az ellenzéki szerepkörből, főleg úgy, hogy Hadházyra nem is kell jelzőt keresnünk, Molnár ő pepitában. Másrészt meg, mint szintén az alkotmánybírós cirkusz kapcsán megmutatkozott, az egész bagázs még mindig Schiffer homokozója, aki pedig Orbán ágyában hengergőzik nagy titokban már időtlen idők óta. Fodor pártja pedig a felesége pozíciója, és a népszavazás miatt kompromittálta magát végképp, nincs mit gondolkodni felőlük. Maradnak még az egy-két százalékos mindenféle ellenzékiek, akik emiatt feledhetők.

Az ember szíve szerint a Kétfarkúakkal tartana, akik az egyetlen őszinte gyülekezet az egész rohadt országban. Viszont a magyar nép egyáltalán nem érett arra, hogy meglássa a viccben a végtelen komolyságot, a bohócban nem a filozófust, hanem a hatalmas cipőjében hasra eső szerencsétlent látja, és ez egyáltalán nem róható fel a választópolgár hibájának. Az viszont igen, amikor Gyurcsányt látva kiköp, mint a ganaj Fábry, csak nem tudja, miért. Fölhozni ellene Őszödöt és a szemkilövetést nem ér. És nem azért, mert vele szemben elnézőbb lennék, mint másokkal, hanem mert könyvtárnyi írás van már az ezekben megbúvó másik igazságokról.

Tessék, tisztelt választópolgár, leföstöttem a mai magyar állapotokat és az alternatívákat. Most már csak azt kell meggondolni, hogy Fletó érdeméül tudod-e be, hogy ő nem lopott, nem verte szét az oktatást, nem mondta meg, mit gondolj, nem gyalulta le a médiát, nem szedte el a nyugdíjadat, etc., nem sorolom, hogy mit nem csinált a polgárok ellen. Lehet persze fanyalogni, valamint engemet is elhajtani a jó francba, azt azonban nem árt látni, hogy más ember, aki szét tudná rúgni Orbán tökeit a patájával, momentán nem látszik. Ha egyet mondasz, mindent visszavonok.

Az átfedést képek bizonyítják, viszont a fidesznek (sic!) meg persze, hogy semmi köze nincsen hozzá, ahogyan a saját székházuk védelméhez sem, a 2006-os szedjük fel a macskakövet és ugorgyunk című szintén elsőáldozós szabadidős tevékenységhez meg pláne nem. Különben is, nem a komcsikkal foglalkoztak ők, hanem emberbarátok, akárha úttörők, és mert Erdősi Lászlóné nyugdíjas igenmagyar asszony is oda látogatott épp. A még mindig csípős reggelen pedig nem volt tudható, hogy itt-ott, erre-arra nem rejtezik-e néhány megbúvó jégfolt a flaszteron, s má’ nehogy elcsússzon a matróna. Szóval neki segédkeztek a körülményes haladásban. A combnyaktörés csúnya egy dolog tud lenni.

Aztán most minden kockás inges nyüszög, és azt mondja, hogy juj! Magunk ezt nem tennénk, mindez csak a fidesztempó természetes folyománya ugyanis, olyan nagyon csodálkozni tehát nincs min. Erdősi Lászlónét magunk személyesen nem ismerjük, ellenben a fajtáját azt nagyon. Nem is oly rég polgári körökben itták a habos kakaót, és a földre szállt kezét csókolgatták, amikor elhaladt mellettük. S mivelhogy az ember hite az oly szent dolog, mint a kurvák élete, mindezzel szórakozni nem illő, hagyjuk hát szegény asszonyt. Megkapta a maga tizenöt perc hírnevét, minden rendben van, és még istenének is megadta, ami jár. Szerinte.

Viszont, hogy mi lesz itt? Semmi se lesz. Ellenzékünk teszi a dolgát, úgy, ahogyan eddig is, legalább olyan töketlenül. Aszondják, hogy feljelentést tesznek, parlamenti vizsgáló bizottságot alakítanak, miegyebek, mintha ennek az egésznek volna valami értelme, ami nincs. Ugyan már, királylány. Van nekünk, illetve a fidesznek van Poltja, Pintérje, van olyan rendőrsége, aki a vonatról lecibálja az embert, mert úgy véli, hamis valamilyen utazási papírja. Ilyen reggeleken meg sehol sincs, ellenben a Telekit úgy veszi körbe kockás inges ügyben, akár a Wermacht Sztálingrádot a dicső napokon.

S ha már Wermacht. Nem tudom megunni a párhuzamosságokat, amelyek a mai végtelenben találkoznak. Ezek a kopaszok tisztára SA. Most kondicionálódnak arra, hogy majd választások idején az urnák tövében is noszogassák a polgárt, de ne legyen igazam. Hagyjuk is a rosszízű riogatást. Figyelő szemünket vessük picinyt ezekre a tar hazafiakra, akiknek a tekintetéből egyenesen sugárzik a misztikus értelem. Hol is teremnek ők, és honnan jön majd az utánpótlás, amikor az első generáció nyugalomba vonul, és az unokáknak meséli a családi tűzhely körül hajdanvolt idők hőstetteit. Egyenesen az iskolapadból érkezik majd az újabb sereg.

Úgy tűnik, mintha ez a KLIK bántott volna engemet, és emiatt megorroltam volna, ezért basztatom őket mostanság minduntalan, pedig dehogy. Csak úgy sűrűsödnek a dolgok. Persze folyományok ők is csak, viszont ennyire baromnak mégse kellene lenni. Jó, tudom én, hogy az az ukáz, hogy a magyar iskola kiskatonákat neveljen, ilyen új kopaszokat, akik írni-olvasni ugyan nem, szaladgálni, felnőttként meg bődülni viszont tudnak nagyon ütemes tapsra. Ellenben most, amikor amúgy is dörög az ég, nem kéne látványos öngólokat lőni, és mégis megy nekik. Félmilliárd forintért szerzett be ez a KLIK sportszereket a nebulóknak. Csocsót meg ördögbotot.

A csocsó, az érthető. Ha már sorkatonaság nincsen, mert a libsibolsik megszüntették a nemes intézményt, akkor annak szellemét hozzuk előrébb. A körítés, az már adott az iskolában, futkározás atlétában a folyosón, dalolás, tábori mise is lesz valahogy, viszont csocsó nélkül ilyen helyeken élet nincsen. A csocsó a kaszárnya nélkülözhetetlen kelléke, lehet pörgetni bávatag tekintettel két szolgálat közt. Ilyen emlékei lehetnek a KLIK-ben parkoló elvtársaknak a bakakorból, s úgy vélik, a magyar iskolának óhatatlanul csocsóra van szüksége, hogy a rá mért, kopasz-utánképző szerepét hiánytalanul betölthesse, s mint kitetszik, ezen is van az igyekezete.

Viszont az ördögbot. Te sem tudod olvasóm drága, hogy ez meg mi a szar, ugye? Segítek. Így reklámozza a csodát egy erre szakosodott oldal: „Az ördögbot kiváló zsonglőr játék fiatalok és idősebbek számára egyaránt, hiszen azon kívül, hogy szórakoztató, látványos; fejleszti a kézügyességet és a koncentrálóképességet. Akár többen is lehet játszani hasonlóan a tollaslabdához: háló felett dobálva egymásnak. Rengeteg trükköt sajátíthatsz el vele, amellyel elkápráztathatod barátaidat.” Világos, hogy úgy kell ez, mint egy falat madárlátta. ’Vásájjunk! És ’vásátak, így megy ez. Messzire mentem a választási irodától? Egyáltalán nem. Képzik a tarfejű utánpótlást, és nem veszik észre, hogy mért visít a magyar tanerő. Ezért, testvéreim a NER-ben. Ezért. És mindenki annyit ért meg belőle, amennyit akar.