A Kúria ezt ilyen költőien fogalmazta meg: „Valóságalappal bíró tényállítást tett Novák Előd, amikor négy éve arról írt Facebook-oldalán, hogy Pálffy István korábbi híradós műsorvezető, akkori kereszténydemokrata országgyűlési képviselő ittas volt egy plenáris ülésen.”

A jódógos, jómunkásember magyarul társalog, és a képibe mondja a tutit a delikvensnek, hogy már megint be vagy baszva Pista. Novák ezzel szemben emelkedetten „Piálffy”-nak nevezte a szomjas embert, akinek ez annyira fájt, hogy egymillió forint sérelemdíjat követelt.

Négy év után nem kapja meg, de ebből is látszik, hogy milyen komoly munka folyik a megszentelt falak között, ahol az összes jámbor képviselő kizárólag népének él, akárha Lenin et. Viszont Pálffy már nem itt hörbölget, hanem Dublinban, ahová nagyköveti minőségben bukott.

Száműzték őtet, ha szabad így mondani, mert nem lehetett az út szélén hagyni. Ám már papírja van arról, hogy ivott, és ehhez nem szükséges szonda vagy vérvétel, a Kúria szerint egy ember spicces állapotáról „érzékszervekkel (látás, hallás, szaglás) is meg lehet győződni”.

Pálffy most már tehet, amit csak akar, egy életre megjegyzi mindenki a borvirágos szereplését, bár már senkit nem érdekel. Esélye a rehabilitációra úgy lehet, mint Ovidiusnak, akit kétezer év elteltével helyezett vissza jogaiba Róma, így téve jóvá az őt ért súlyos igazságtalanságot.

Még Augustus száműzte őt Kr. u. 8-ban Tomiba, és ott is halt meg 43-ban. Az első császárnak – akinek az volt a heppje, hogy a züllött erkölcsű Rómát megtisztítja, s ezért még a házasságtörő saját édes lányát is száműzte – nem tetszett neki Ovidius léhasága (három feleség), mehetett hát a tengerpartra.

Erről az Augustusról még lehetne mesélni, hogyan tenyésztette ki ő is a nemzeti, neki hű tőkéseket, viszont én most Orbánról akarok inkább. Hogy az ő mostani száműzetései – Csiszár is konzul Milánóban, Istenem – hogyan higítják fel a külügyi kart, hogy Caligula kutyafasza hozzá képest a kinevezett lovával.

Visszatérve még a volt híradósra, neki immár papírja van arról, hogy iszik. Rogánnak meg arról, hogy bűnöző és bűnözőkkel üzletel. Ezt is a bíróság mondta ki, mint ahogyan azt is, hogy a kormány hazudik az ő utánozhatatlan konzultációjában. Csodálkozunk azon, hogy ezek után minden bíró kommunista? Egyáltalán nem.

Viszont nem ártana elgondolkozni azon, hogy mire megyünk mi ezekkel a papírokkal, és ezekkel az ítéletekkel. Semmire sem megyünk vele, lássuk be. Kimondhat itt a bíróság akármit, a NER beolajozott gépezete surrog tovább, és minden elmarasztalás olyan csak, mint árnyképek a falon.

Szórakozhattam én a címben cinikus áthallással a „Fel vörösök proletárok” című örökbecsű nótával: „Királyok, hercegek, grófok,/ Naplopók és burzsoák,/ Reszkessetek, mert feltámad/ Az elnyomott proletár.” – ugye, ezzel is csak azt bizonyítom, hogy csak olyan komcsi vagyok, mint a bírák. Ezzel nem érdemeimet óhajtom öregbíteni, hanem arra utalok, hogy csak úgy kitörölhetem a seggemet az irományaimmal, akárcsak ők. A gép forog, az alkotó pedig szotyolázik.

Ezek a megátalkodottak nem voltak restek agyonlövetni magukat pusztán a móka kedvéért, na meg azért, hogy Novák Előd felmenői – ha egyáltalán – kijöhessenek a bunkerból világot látni úgy, hogy ne hallatsszék füleik mögül: „Der springt, noch auf.” Ezek rettenetesen nehéz dolgok, mint kitetszik.

Olyannyira, hogy hősünk e súlynak megfelelő elszántsággal akart vésni, s miután a rend őrei megakadályozták önkéntes restaurálási tevékenységét, a flaszternek esett neki mindent lehengerlő buzgalommal. Azt klopfolta, ami az ő szíve joga, mivel tökhülyének lenni eredendő kiváltság. Hát persze, deviszontazért.

Szívünk remegő buzgalmával nézzük, hogy mindez, mármint a rögbaromság milyen elsöprő erővel száguld végig hajdan szeretetre méltó hazánkon. És most nem leszek szép – ergo buzi – lélek, aki azon böstörködik, hogy rázuhant a mennybolt. Csak a folyományait tekintem, és visolkodva látom, hová is jutottunk. Telepisálni dunapartra helyezett cipőket ér. Ennél többre nincs is szükség.

Még régebben a mi egyetlenünk bátorító szeretettel tekintett saját gyermekére, amely a Jobbik nevet nyerte el a keresztelkedésben vagy a félholdatozásban akár, ez máma már kihüvelyezhetetlen, de, hogy barmokat szült, az nyilvánvaló. Nem sokkal különbözik őtőlük a frissen leváltott valahai honvédelmi miniszter, aki szintén nem tengerimalac, viszont egy ökör.

Hende Csaba, miután a nemlétező magyar hadsereg fölött sohasem volt rendelkezési jogát elveszítette, úgy döntött, szülővárosába érkezik meg liberós megváltóként, és sikerült is neki. Olyan ő nékünk, mint Novák a Szabadság téren. Ez persze nem véletlen, egy az akluk, de hogy hívek maradjunk a malacos éccához: az almuk, ez pediglen a híresen nevezetes polgári körök gyülekezete, akik tudnak. Nagyon tudnak.

Ezt találta ki anno egyetlenünk, hogy fatörzsből gyönge ágai leleddzenek, úgymint Novák, meg a Hende. Amíg a jobbikos az elátkozott téren akarta irtani a verest, saját bejáratú hősünk itt a nyugati végeken tette ugyanezt. Emlékezett a fölkent napon a neki megfelelő emelkedettséggel, miszerint: „Ünneprontás nélkül ki kell jelenteni, hogy a baloldal akkor is a külföldiek oldalán állt, és most is ott áll. Ebből elég volt, mert Magyarország megvédi a határait és szabadságát.”

Más is elhangzott még a tömény hülyeség mellett. Százéves harcosok hadra hívása, és pinkvaló. Kitetszett viszont, hogy ezek, a polgári körös múltból kihajadzó csökevények a baj. Azabaj. Veszik azt, hogy a butaság bátorságával kalapácsolnak csillagokat, pofáznak baromságokat, és tudják.

Ezt is tudják, a bamba népek pedig szopják a mézízű mérget. Kedvenc kocsmám tulaja, amint leste az egységben működő teleképet, áldozattá vált. Ő is. Vérzően gyalogló sokaságot mutattak neki, ő pedig Gyurcsányt fakasztotta az ajkaira. Hogy mért, azt én nem tudom. De igen mégis: Mocsadék kommunista azis, megénis, veres csillagzattal a farkainkon. Kirielejszon, ha már.

Minderre egy apró gikszer, egy kis malőr adott okot, ami szóra sem volna érdemes, a legjobb családban is előfordul az ilyen, hogy az egyik bárány megbolondul, mint például esetünkben Endrésik Zsolt. Ő boldogult úrfi korában parlamenti képviselője volt a nemzetvédő brancsnak, viszont megesett vele az a szerencsétlenség, hogy megvilágosodott, és megtért Istenhez. Pedig saját bevallása szerint a hősidőkben a párt militáns szárnyához tartozott, ergo erős fiú volt az erősek között, ám egy ideje egész életét átadta Jézus szolgálatának. Mint frissen született Pál arról adott számot, hogy megszabadult a gyűlölettől, bocsánatot kért a párt vezetőitől és megbocsátott nekik. Aztán még mondott valamit, amit nem igazán kellett volna:

„Olvasom és tanulmányozom az Ószövetséget is, amely által közelebb kerültem a zsidó hitvilághoz és kultúrához, hívőként természetesen az Ószövetséget is Isten Igéjeként fogadom el.” No, emiatt rántották össze a zsinatot, ezt az elhajlást ugyanis helyre kellett tenni. Novák Előd alelnök úr, aki eddig még nem tért meg teljesen, kifejtette pártjának hivatalos állásfoglalását, miszerint: „Ez kísértetiesen rímel egy napirend utáni felszólalásomra, melynek épp ellenkező címe volt a halála alkalmából általam méltatott, piarista Bulányi György tanítása mentén: Az Ószövetség nem Isten igéje.” És hogy ne csak a hajdanvolt Saul mondjon ellent a dogmának, megszólalt Mirkóczi Ádám, aki jelenleg még hivatalban lévő képviselője a cserkészcsapatnak, sőt egyházügyi kabinetjének vezetője is.

Ezt találta mondani: „Sajnos még hívő emberek között is rendszerint felmerül az a téves nézet és gondolkodás, hogy az Ószövetség és az Újszövetség egymással szembefordítható, s hogy az utóbbi Isten igéje, de az előbbi nem. Ez a gnosztikus gondolkodás számos sebből vérzik és óriási tévedés. A kereszténység számára az Ó- és az Újszövetség együtt egy szerves egész, egymástól elválaszthatatlan, sőt utóbbi megértése és igazolása lehetetlen az előbbi megismerése és elfogadása nélkül.” Itt tart most a hitvita, várjuk minderre a riposztot, amelynek meg kell születnie, hiszen az egész tákolmány alapjaiban rendülne meg, ha a buzi zsidók egy szinten maradnának Jézussal, aki egyébként I.N.R.I., de ebbe ne menjünk bele mélyebben, mivelhogy kacifántos egy massza ez az egész.

Viszont polgártársak, legyünk résen, mindig résen. A vizslakölykön átüt a valóság. Az Ószövetség ugyanis tényleg mindenestől elvetendő, ha vérbeli jobbikos az ember, jól tudjuk miért. Tehát figyelmezzünk: „S ha száját tátja a gyerek/ és fölnéz rád, vagy pityereg -/ ne dőlj be néki, el ne hidd,/ hogy elkábítják elveid!/ Nézz a furfangos csecsemőre:/ bömböl, hogy szánassa magát,/ de míg mosolyog az emlőre,/ növeszti körmét és fogát.” Ezt el ne feledjük, egyébként meg kirielejszon.

Az emberi élet szenvedés: látta ezt be már a NER rendszere előtt Gótama Szidhattha herceg a napfényes és egyben kurva hideg Nepálban, amit akkoriban még egészen másképpen neveztek. Mindegy végül is, ám a jóllakott, gyönyörűséges feleséggel és gőgicsélő gyermekkel megáldott manus kivonult a határba egy fügefa alá, hogy csöppet megsanyargassa magát, amitől örök titkok felfejtését remélte, és sikerrel járt. Hetekig nem evett, nem ivott, mígnem az önkívület megengedő állapotában visszaemlékezett előző életeire, ráébredt a halál és az újjászületés lényegére. Rájött, hogy az új születések ciklusát csak az aszkéta életmód és a világi örömök közötti középúttal lehet megtörni, így érheti el a hívő a Nirvána állapotát, amely nem zenekar benne a közepén a szépemlékű Kurt Cobain-nel, hanem a totális semmi, az érzékek és élmények nélküli lebegés joint nélkül.

Minderről Balog emberi erőforrás embernek halovány fingja sincsen magunk közt szólván, így arra sincsen füle, hogy meghallja, amit rengetegen pofáznak neki, jelesül, hogy itten gyerekek meg emberek nélkülöznek, és nem a boldogság keresésének szándékával, hanem éppen annak hiányában. A szegénység csökken, mondja ő, és libavacsorát celebrál a Hiltonban nem szegregált kölkök számára. Közben meg, ugyan nem ezzel párhuzamosan, de végül is ugyanabban a térben és időben éhségmenetek hasítják az ország latyakos, nemzeti pántlikával felavatott útjait. És éppen ez, ez a meg-, és elnevezés teszi a valóságtól elrugaszkodottá Balog minisztert. Mert mit lát a lelkem? Jóltáplált embereket, akik poroszkálnak az út szélén, és abban igazuk is van, hogy nem lehet megélni havi negyvenhétezerből. Hiába bizonyította ennek ellenkezőjét sebészi alapossággal Zsiga Marcell, aki nagy társadalomtudós, mégse ismeri Schopenhauer mestert, aki arra figyelmeztet, hogy nem komilfó marha hátszínt zabálva a szegénységet dicsőíteni.

Így egyáltalán nem mindegy, hogyan is nevezzük a dolgokat, a névnek hatalma van, erről meg Novák Előd tudna mesélni a kandalló mellett antropológiai disszertációját lapozgatva. Éles elme, aki a Rikárdó névről a sapiens valamelyes alfajára asszociált, és mégsem rúgták szét a tökeit. Ebből is látszik, hogy ezt a vonulást éhségmenetnek nevezni hiba, olyas képzeteket kelt az emberben, mint szépemlékű Villám honfitársunk pörformansza a szombathelyi Fő téren. Ő meg éhségsztrájkolt, s amikor meglátogattuk volna a tiltakozást, hűlt helyén egy cetli állt az asztalon: ebédszünet. Ilyen ez a menet, amely bizonyosan szép, ámde semmire sem jó. Nem kőne szépelegni, őszintén odabiggyeszthető volna a cél: „orbánmennyenapicsába”, ez egyértelmű lenne és karakán. Ha meg annyira ragaszkodunk az éhezés ideájához, fölhívnám a figyelmet egy Mahatma nevezetű úriemberre, aki ránézésre pelenkában rótta az utakat a napfényes és hóttmeleg Indiában oly igen hasznosan, hogy a britek el is húztak a jófrancba. Hogy mi minden nem történt azon a bazi nagy félszigeten, az ember csak bámul, ül, hosszú méla lesben.

Ezt írja a nyugatmedia.eu., amivel nem kevesebbet bizonyít, mint, hogy mégsem teljesen reménytelen ez az ország. Hogy egy magyar bíróság képes volt arra: levetette a rámerevedett igen komoly álarcot, a vezető bíró pedig elvigyorodott, és salamoni döntést hozott. Mintha az Arany Jani által megénekelt Fülemüle világa elevenedne meg – nekem fütyöl -, ez a mi ítészünk is ütött egyet jobb-, aztán meg bal felé, és kihirdette a verdiktet, amelyet javasolnék precedens értékűnek tekinteni, és kiterjeszteni egészen széles körökre. Csak azért, hogy eljöhessen minálunk végre az általános sötétség hajnala, amelyet bízvást nevezhetnénk meg-, avagy felvilágosodásnak. Szép is volna, bár magyartanárként tudom, mi a kötelező olvasmányok sorsa, de mégsem adnám fel teljesen. Ki tudja?

Itt van nekünk ez a Rikárdó-ügy már napok óta. Az idei év első babája, Rácz Péter Rikárdó január 1-jén 0 óra 1 perckor született Makón. Novák Előd – jobbikos professzor – Facebook-oldalán aznap azt írta, hogy „Rikárdó mellett azért persze szaporodik a magyar is néhol, pl. a mi családunkban is többen vagyunk, mint négy éve”. Erre mindenki nekilátott tutulni. Le-, meg felmondásra, bocsánatkérésre köteleznék ezt a nímandot, aki röhög magában, és semmi nem változik, csak az imamalmok őrölnek eredmény nélkül. Mindenkinek megakadt a torkán ez a sziporka, előrelépés meg semmi. Mennyivel másabb lehetne minden, ha ezt a jóembert mindközönségesen szintén olvasásra lehetne ítélni. Rögtön lefagyna a diabolikus vigyor az arcáról, és végre egyszer az életben könyv is kerülne a kezébe, nem csak kumiszos flaska. Akkor mondhatnánk, hogy na, Előd drága, most legyen nagy a pofád, így lenne kerek a világ. Még csak karikás ostort sem kéne csattogtatni, ahogyan az divatban volt hasonló körökben, mint tudvalévő.

Azonban mégis nehéz volna teljesen komilfóvá tenni a NER-t. Be kell látnunk, észre kell vennünk, hogy nagyon sokakat kéne olvasásra ítélni, a kötelező olvasmányok pedig igen megszaporodnának. Az egész elfuserált úgynevezett elitünkre ráférne egy kis stúdium, a lehető legváltozatosabb témákban, történelemből, közgazdaságból, illem-, és erkölcstanból, etc. Az egész parlamenti színház is teljesen más képet mutatna, amikor Kövér elnök úr épp nem a baloldalt hajtaná el a jó édesanyjába, hanem fölszólítaná a megjelenteket, hogy üssék fel a megfelelő szakirodalmat, és csak a zsolozsma hangjai hallatszanának a padsorok között. Semjén is tanulmányozná végre a Bibliát, Varga Misi Samuelson méretes Közgazdaságtanával a hóna alatt rohangászna, a Jobbik frakció meg William L. Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című alapbecsűjét nyálazgatná.

Az egész bagázs olvasgatna csendesen. A szédölgő ellenzék kötelező tematikáját még alaposan ki kéne dolgozni, de hogy nagy munka várna rájuk, az ziher. Orbán feladata meg az volna, hogy mindazt egyben tanulmányozza, amit a többiek külön-külön. Ezzel elérhetnénk az áhított célt, végre nem beszélne hülyeségeket, mert nem jutna rá ideje. És amikor idáig jutunk az agymenésben, akkor a kezünk józanítón belelafog az éjjeli edénybe. Nem fognak ezek olvasni semmit, ha még bíróság is kötelezné őket, akkor sem. Tudvalevő, hogy mindannyian oly igen okosak, hogy még a seggükben is fejük van, ezért tudják folyamatosan szarni a spanyol viaszkot minekünk, ilyképp bíróságunk agyafúrt ítélete egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik. De ez legalább valami fényt mutat a nagy magyar nihilben, és ezt becsülnünk illendő.