Bélában viszont kevés volt az élet ahhoz, hogy mindezt számon kérje rajta, sőt, hogy ezt megelőzze, a macska fennhangon megint kijelentette, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett a mancsával valahogyan, és azonmód kiszállt a szeméből az értelem, alamuszi macskaszeme lett, és Béla ott maradt magára a kocsma közepén beszélgetőtárs nélkül, mert, valljuk meg, a napraforgó-gyilkosokkal nem volt miről diskurálnia, a bádogbánossal sem, a két közmunkással sem, a szentháromság szobor meg mindig is hallgatott. Így, mivel a fröccsök ura vitte a boltot erősen, mert száguldott az üzlet, vedeltek a népek, mintha világvége közeledne, és addig mind a föld összes borát és pálinkáját meg kellene inni, ezért a kocsmáros is kívül esett az emberi számításokon. Kívül került az időn az egész nyüves falu, ott imbolygott a Föld lapos peremén, készen az ismeretlenbe zuhanni.

Béla fogta magát hát, kicsámborgott az udvarra, a jól megszokott menekülő helyre, mert arra volt reménye még, hogy egy rigó megszánja, ha már a macska odahagyta. Beszélget vele, sakkozik kicsit, így foltozgatja zaklatott lelkét, mert azt még Béla sem tudta, hogy akkora a baj, olyan nagy a lyuk és a hasadás azon a lelken, hogy helyrehozni már nem lehet, és cafatokban lóg ezután, míg a gazdája hordozza, s nem engedi útjára másik testbe, másik életbe, a csillagok fölé vagy a Nirvana nihiljébe, mert ebben még bizonytalan volt. Csak azt tudta, hogy innen el, ám nem volt hová, ezért, mint régebben már annyiszor, s mivel a rigó maradt játszótársul, így stílszerűen is, maradt a fa teteje, mint a világ közepe és ideális távolság a világ, s benne az emberek ostobasága ellen. Csak hát, magas volt az a kurva fa, pedig ezt eddig észre sem vette.

Ott állt Béla a fa alatt, pörögtek a levelei, ahogyan bámult fölfelé, a két ág találkozásához, ahol annyit ücsörgött valaha, amíg bírt ücsörögni, s nem utolsó sorban el tudta érni az ücsörgés csábító helyét. Kilátástalanul hosszú volt az út odáig, tele göcsökkel, göbökkel, ködtől iszamos kéreggel, nem Mennyország volt ez, ahová érdem nélkül jutni lehet. A fa tetején imbolygó megváltás volt az igazi kihívás, nem a bádogbános csalfa és ellenőrizhetetlen meséje. Jónak lenni könnyebb, mint megtalálni a jóság helyét, a hosszú utat odáig, főleg és leginkább, hogy a kocsmában fölhangzott a tuctuc, s hogy ezt ellensúlyozza elűzze az ördög csábítását mintegy, a sekrestyés elkezdte verni a harangot, így borult egy csokorba a falu, mulatós és halleluja, meg az eltátott szájak.

Ott állt Béla a fa alatt, és úgy vágyott a csúcsaira, mint még sohasem, mint utolsó és végső menedékre, de rá kellett jönnie, hogy öreg ő már ehhez. Izmai meglazultak és a füle is lekonyult, alig látott fel a csábító ücsörgő helyig, a két ág találkozásához. Ha ősz szakálla lett volna hosszú, fehér lobonccal elegyest, elsőáldozós kifestőkönyvbe kerülhetett volna prófétának, de annak se lett volna jó, mert elakadt a szava is. A rigó, a drága rigó látta azonban szorultságát, egyet rikkantott és ott termett még száz másik madár, aztán tanakodtak, és mindahány Béla ingét megragadva emelték volna a magasba, vitték volna fel, de nem sikerült. Már félúton jártak, Béla inge kicsúszott karmaik közül, a megmenteni óhajtott pedig nagy puffanással terült el a fa alatt. – Bocs. – Mondta a rigó, és mind az összes többivel tovaröppent. Béla pedig elcsodálkozott, hogy mikor tanult ez meg beszélni? Így, s ezért tért vissza bele az élet, csak nem tudni, mennyi időre.

A tél akkor a csöndeké volt, ahogy hajnalonta lehetett hallani a házak szuszogását, amit olykor a halálra ítélt, és a vesztőhely felé vonszolt Dezsők sivalkodása hasított meg, aztán csönd lett, és a kémények ugyanúgy gőzölögtek, mintha Isten négylábú báránya nem éppen most tért volna vissza oda, ahonnan vétetett. Másfelől viszont, ha Visnuként nézzük a determinált világot, az is lehet, hogy az üvöltve könyörgő jószág lelke abban a pillanatban szállt belé a falu végén épp megszülető kisdedbe, akiből vagy érinthetetlen homeless válik, vagy kellő dresszírozás után gátat nem ismerő miniszterelnök, akinek az a karmája, hogy tönkre téve egy országot ganajtúróként ébredjen egy napon, és akkor csak leshet, hogy melyik Isten mérte rá a csapást, de akkor már késő lesz.

Ekképp révedezett Béla a magára rótt évszak első napján, de azt látta, hogy semmi téli rege nem mutatkozik a légyszaros ablakon túl, sőt, a Nap úgy süt, olyan szenvtelenül, amitől az embernek fölkelni sem támad kedve. De a közmunkások mégis ott ácsorognak sárga foltként és egyáltalán nem narancsillatúan, sőt, Isten bocsássa meg, szegény-szaguk van, amely az egész falut kitölti, bekúszik a duplagyűrűsök átlátszó fehéres, sárgás haja közé, a bánatos tekintetű fiatalasszonyok melegítője alá, és ott minden lényegest kitölt. Béla ilyen tapasztalatokkal haladt a szoborrá merevedés kínkeserves útján, de, hogy megelőzze a veszélyt, amely mindig leselkedett rá, hogy aeterno modo szemlélje a világot, forralt bort kért, hogy madeleinje legyen a mocsokban, és menekülhessen lelkének mélységes iszapjába.

Így járt mindig. Akkor is, amikor a Nap széle belógott az ablakon, az arcát nyaldosta, akkor is, amikor köd ölelte át, vagy a tavasz zuhogott az égből és szivárványok. Minden csak arra való volt, hogy visszagyömöszölje őt a barlangjába, ahol a templom tornya csak árnykép a falon, vagy az élete a mázsás mennybolt kivetítőjén iramlik, és ő egyedül ül ebben a planetáriumban, amelyet viszont nem ártana tatarozni, mert hullik a vakolat a plafonról, és egyenest bele a szemébe. Cserébe viszont végtelen szabadságot kapott, ott járt, ahol csak akart, a Tejút peremén lévő Teremtés Oszlopain ücsörgött, nézte a kis embert a fekete lyuk közepén, ahogyan keresi a villanykapcsolót, időben és térben olyan végtelenségeket utazott be, amit csak a gőzölgő forralt bor okozhatott, tehát nem volt ő erre a világra való, szegény.

Most is csak ült az örök éjben, a csalfán kivilágított nappalokban, a fülke-fényekben, könyökölt és hallgatott. Eszébe jutott, amikor ugyanígy, csak lótuszülésben ücsörgött a fügefa alatt, elméje pedig tisztává és csendessé vált, és képessé arra, hogy egyszerre lássa a múltat és a jövendőt, de elcseszte ezt is, mert vétkezett. Emiatt ül most itt, a Nirvánát meg hiába várja, ahogyan a keresztről levéve sem támadott fel, csak elbújt a sarokban, és röhögött a térdre boruló asszonyok sivalkodásán, mert ilyen izgága Jézus volt ő, és nagy mókamester. Idáig jutott Béla az elmélkedésben, amikor felröhögött és nyerített, mert meglátta a világ ostobaságát és azt is, hogy mindez, amit hirtelen összedelirált, csakis a forralt bor gonoszkodásának köszönhető, meg cafatokban lógó neuronjainak leginkább.

És ekkor jött rá arra, hogy mért volt felhőtlenül jó a jéghideg kristályokból golyókat gyúrni, jégcsapokat szopogatni és szánkón siklani. Mert akkor, amikor még egy volt a világ és kerek, minden önmaga volt, a kétszer kettő józansága, de az egész összeomlott, amikor kiderült, hogy a boszorkák kofák, kasok. És most, lazuló izmokkal jött rá arra, hogy fölnőtt, ezért olyan gonosz a templom tornyán megcsillanó napfény, és ezért bánatosak az olajos hajúak, a feleségeik, a duplagyűrűsök meg még inkább, hogy minden rohadtul felnőtt körülötte, mindent komolyan vesznek, és minden vérre megy. Nem volt ez új felismerés, csak kiábrándító. Így, s emiatt jutott eszébe, hogy valaha medve is volt, aki téli álommal védekezett a valóság ellen. De ezt az előnyét is régen elvesztette, így maradt a kocsma, a szürke falak, amelyekre akár mamutot is lehet firkálni, hogy meglegyen az illúzió: lehet azért újra kezdeni, holott rossebeket.

Így történhetett az is, hogy hiába ment ki a temetőbe rég földdé vált apjával diskurálni, ez az egész csak színjáték volt, mert holt apja ugyanúgy másik világban élt, mint amikor még Béla klottgatyás kölök vagy lázadó kamasz formájában mutatkozott a többiek számára, és ugyanúgy nem volt, mert nem lehetett mondanivalójuk egymásnak, mint ötven éve sem, egyszerűen nem létezett átjáró a másikhoz. Erre kellett rádöbbennie a szivárványos burokban Bélának így vénségére, de ez a ráismerés alkalom volt egyszersmind arra is, hogy végleg megbocsásson az öregnek, mert kiderült, nem ugyanabban a világban éltek, és az egész olyan volt csak, mint árnyképek a falon. Ezzel a rádöbbenéssel azonban kezdeni kellett valamit, mert minden bizonytalanná vált egycsapásra, nem lehetett tudni, mi igaz odakinn és mi hamis, és most értette meg Béla azt is, mért van az, hogy filmként látja az olvasmányait, ott peregtek a képek burkának belső falán, mintha benne élne, így keveredett álom és élet, amit nem lehetett széthüvelyezni, és ezért volt olyan idegen minden közel hatvan éven át. És most is.

Valamit tenni kellett ezzel a friss kínnal, és, ahogyan sántítva poroszkált vissza, a kocsma felé, felfedezte a végtelen hatalmat is, amit ezzel kapott. Ahogyan elkúszott a kukoricaföldek és a kék plakátok szakadozott maradványai előtt, még csak akarnia sem kellett igazán, és ringó tengereken hajózott égszínű vitorlával, olyan volt minden, min a gyurma, amit nem is kézzel, hanem likacsos agyával alakíthatott, és ettől kezdett félni most igazán, mert rájött, hogy amire gondol, azonmód történik meg az árnyékvilágban. Esőt fakasztott a háta megett, miközben maga előtt havat görgetett a szél, a forgatagban pedig vízilovak ásítottak, és minden megtörténhetett. Már épp teljesen elmerült volna a kétségbeesésben, hogy semmire sem szabad gondolnia, mert a falut esetleg fölkapja valami kósza tornádó, amikor beléhasított a felismerés, hogy ez csak az ő burkában történik, és odakint a többiek ugyanúgy zavartalanul élik a koszos mindennapokat, és már azt sem tudta, hogy a világ valóban a jó Arthur módján csak az ő képzete, vagy tényleg minden gondolat csak hazugság, és valóban nem egyéb ez az egész, mint szotyola, vagy hurka meg szalonna, lacikonyha tehát.

Ilyen kínokkal terhesen érkezett vissza az ivóba lételméleti gondok alatt roskadozva, és, hogy meggyőződjön arról, valóban van egy másik világ a sajátján kívül is, megtapogatta a fröccsök ura karját, fejét, füleit, mint az újdonsült világtalan, aki formával pótolja a színeket és távolságokat. A kocsmáros kerek szemekkel nézett, mert sok furát tapasztalt már barátjától, de ilyet még soha, ám ideje sem volt szólni, mert hamar befejeződött a vizsgálat, és láthatóan megfelelő eredménnyel, Béla ugyanis fröccsöt kért. Furcsa mód, mintha valami sátorból hallotta volna a hangot az italmester, de azt hitte, csak a füle dugult el megint. Löttyintett és sprickolt, így tolta Béla elé a feledés és eszmélés elegyét, aki úgy hörbölte a kannás mannát, mint a szomjazó szaharai utas kepiben lihegve, és nem is csalódott, forogni és lüktetni kezdett egy kis rés a buborékon, egyre tágult, mígnem a végén meglátta igaz valójában azt a másik dimenziót, a tetves magyar földet, és bár ne tette volna. Elhallgattak benne egyből a rőzse-dalok, a szivárványszíneket levedlve ott állott előtte ribanc-pőrén a valóság.

Ismerte már ősidők óta, amikor még piaci légy formájában izgett-mozgott fölötte, és kockákon át látta a reménytelenséget kétszáz évvel ezelőtt ugyanitt. Semmi sem változott, a darócgatyás, kapás, kaszás csüngő bajszú egyedek traktoristaként öltöttek új alakot, akkori asszonyaikról lekerült az alsószoknya és zsírfoltos melegítőre cserélték, ordító kölkeik nem a pilincka fáját ütötték veszettül, hanem zúgó műanyag dömpereken nyargalásztak, a vénasszonyok ugyanúgy visongattak a templomban, mint ma, és a bádogbános is ugyanaz volt, csak a hasa nőtt meg az évszázadok alatt. Mindegyik fején ugyanúgy tapadt a haj, és Béla, aki hajdanán légyként járva a világot csak kicsit volt szemtelen, megakapta a lehetőséget, hogy ebben a szappanbuborékban jöjjön újra a világra. De a magasztos kicseszett vele, megmutatva a kínok igazi eleven és süket sötétjét, ahonnan alig lehetett látni, csak a légyszaros ablakon át, és semmi remény nem mutatkozott a Nirvana megváltó semmijére.

Béla rájött hát, hogy mindig itt ült, és örökké itt is fog a viaszosvászon abrosz mellett, mert minden számít és semmi sem használ. Ez a kocsma ablak a világra, ahol módja nyílik kinézni a gömbjéből, hogy végtelen magányában ne őrüljön meg, és aztán ne kezdjen törni és zúzni, hogy a cseresznyefához kikötözve érje aztán az újjászületés kezdete megint, mint már annyiszor. És rájött arra is, hogy a világnak ez a szeglete az, amely ellátja a valóság hidegével láztól reszkető agyát, így az egyetlen lehetőség arra, hogy még egy darabig itt maradjon, pedig nem is akarta igazán. A megvilágosodás kegyes pillanatában azt javasolta a kocsmárosnak, hogy a csehót nevezze el Lélekellátónak, ami frappánsan fejezné ki egyetlen emberhez méltó funkcióját, de, amikor az egyik traktorista belépett, és taknyát szíva kérte a felest, a szappangömb újra bezárult, jelezve, hogy Béla a szivárványszínek alatt fog nyomorultul elpusztulni, végleg egyedül és menthetetlenül magányosan.

Amikor mindenki lassan süllyedt alá a téli álomba, Béla magához tért egyhetes életmozija után, amiből semmi nem derült ki, csak képeket meg hangokat látott és hallott, amelyek nem álltak össze egységes egésszé. És ekkor jött rá arra, hogy amit olyan buzgón keresett, csak az utolsó pillanatban, amikor már nem tud majd ellenállni a fekete lyuk vonzásának, és egy szempillantás alatt látja majd fölülről az egészet, csak akkor tudja meg, hogy érdemes volt-e itt és ide újjászületnie, és nem lett volna hasznosabb megpróbálkoznia a Nirvánával. Így hát arra szorítkozott, hogy még egyszer, és most már világos elmével nézze át újra, sokadik reinkarnációja után elnyeri-e a jutalmat, és alábukhat-e az igazi semmi érzékek nélküli boldogságába.

– Na, elmész a francba Sziddhartha. – Ezt mormogta, így szidta a megvilágosodottat, mert észrevette, hogy a nagy kékség beígért boldogságát ő sem adja ingyen, sőt, keményebb föltételeket szab, mint a bádogbános a harangja alatt, aki csak hamis óbégatást és némi aprót kért az üdvözülésért. De nem játszott a partiban Allah sem a hülye Mohamedjével, mert senki sem volt a közelében, aki a sahádát a fülébe súghatta volna, amikor Béla épp távozni készül. Ahogyan születésekor anyja sem ezt sikította, hanem valami Krisztust emlegetett, így helyezve el újszülöttjét abba a trágyába, amely már ezer éve szítta magába ezt a vidéket, kurmplipaprikássá szublimálva az összes népeket. És most, amikor a gyalázatos újra éledezett haszonleső pribékek által, Béla kivédhetetlen vágyat érzett arra, hogy az egész cirkuszt messzire odahagyja.

A fröccsök ura fölfigyelt a katatón motyogásra, megörült, hogy barátját újra ezen a világon tudhatja, italt csúsztatott elé, hogy visszanyerhesse józanságát, de Béla nem dőlt be az ördög csábításának. Odakint megkondult a harang, és elkezdett zuhogni a hó. A közmunkások mindettől viaszfigurává váltak, és ebben a panoptikumban Béla most már tudatosan nézett bele a múltba, hogy érdemes lesz-e majd lótuszülésben a bukszusok alá ülnie, így próbálva meg elnyerni az örök homály világosságát.

Egészen hirtelen zuhant vissza a gyerekkorába. Alagutakon száguldott, csilingelő villamosokon ült, és amikor a förgeteg eltakarta odakint a Szentháromság szobrot, a közmunkások pedig hóemberré változtak, a kocsmában megszólalt egy rigó, és Béla kantáros rövidnadrágban ült a bambi mellett. Olyan révület telepedett az arcára, hogy a kocsmáros pultjának erődítménye mögé húzódott, nem tudva, milyen természeti jelenség, milyen cunami következik.

De a fröccsök ura észrevette, hogy csak emlékek kúsznak le a mocskos falakon, iramlanak Béla fejébe, és megnyugodott. – Csak a gyerekkor. – Ezt motyogta, s amíg ő a józanságtól verve törölgette a poharait, Béla üdvözült mosollyal kereste az indoklást, hogy mért jogosult innen örökre és végleg elmenni. Ezt a krisztusos dolgot nézegette épp a homloka mögött.

Brunnernek hívták a papot, aki házhoz járt hozzájuk a szentséget az avatatlan Kisbélába csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer hittérítő buzgalommal. Nehéz dolga volt a megátalkodott pogánnyal, és le is buktak közösen a bigott nagyanyával. Akkor derült ki, hogy csak színház az egész, amikor az öregasszony a kutyával keverte össze a sunyi csuhást. Brúnónak hívták a gyerek Béla kutyáját, és, amikor egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni Béla játékba ájuló ábrándozását, nagyanyó az áhitat közepén feltette a kérdést, mondván, hogy bezárták-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig végleg elveszítette szentséges jellegét, mégsem nem volt menedék, elsőáldozni kellett.

Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állított bizonyságot Béla múltjából, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékezett rá. Ezen a darabon egy lánnyal ült hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátka a hit első stádiumába lépve – szintén fehér volt mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és nézett bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökített meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében létezhetett. Idáig jutott az Antikrisztusban Béla, amikor megszólalt. – Adj egy vodkát! – A fröccsök ura elébe tolta az italt, az emlékező fölhajította, és beszélni kezdett hunyt szemekkel, mintha a kezében tartotta volna a fényképet, és azt olvasná.

– Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.

Ezt kántálta Béla, mintha könyvet idézne, és a fröccsök ura megrémült, hogy meg is nyugodjon aztán hirtelen, hiszen látta már ezt az embert levitálni a kocsmai asztalnál, így, bármi is jöhetett ezután, nem lepődhetett meg. Így vélekedett, de barátja minden lázáros álmát felülmúlta ez alkalommal. Vetkőzni kezdett, és a halálra ítéltek magabiztosságával szedte le magáról a gönceit, mígnem már csak egy szakadt alsógatya volt rajta. Ekkor körbevette a fény, szikrázott az aurája, és kiment a hóviharba.

Letelepedett a bukszusok tövébe, a hópelyhek lepattogtak a fényburokról, lábait maga alá gyömöszölte, és a teste alatt szabályos kör alakban megolvadt a hó. A közmunkások ostobán nézték, amint belekezd a mantrába: Valahány létező ellenség buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon, bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett…Minden nő, minden férfi bármely származással, minden isteni s emberi lény, és az is, aki elbukott, ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon, bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett…

Bélán látszott, hogy elindult a hosszú úton, a fröccsök ura forró kakaót tett melléje, mert valahogy úgy gondolta, ez kell az üdvözüléshez. A mantrázó gőzölgött már a gatyájában, amikor a bádogbános, látva, milyen pogány szertartást celebrál ősi ellensége, és pláne a Szentháromság szobor mellett, ellentámadásba lendült. Amikor már a hibernáltak is fölébredtek, és a duplagyűrűsök is újra szilárd alakot öltöttek az ablakhoz tolulva, megkongatta azt a rohadt harangot. Ettől Béla teste megremegett, és villámgyorsan elsüllyedt a pocsolyában, ahonnan csupán bugyborékoló hangja hallatszott elő: Keleten és Nyugaton, Északon és Délen minden élő lény ellenség s buktatók nélkül éljen.

A kocsmáros keresztet vetett, de rájött, hogy ez itt nem helyénvaló. Bement az ivóba, ahol ott ült Béla fölöltözve, száraz ruhában, és csak ennyit mondott. – Már soha nem adsz egy fröccsöt? – Itt volt hát, de látszott, hogy nagyon messziről jött vissza, odakint a két közmunkás a pocsolyát vakarta a gereblyével az eltűntet szólongatva, amikor egycsapásra elállt a havazás. A kocsmában újra ott ücsörgött a rigó fütyörészve, a fröccsök ura ebből tudta, hogy Béla megint új tájakra indul, és amikor millió pitypang kezdett zuhogni alá a plafonból nagy sárgán, mint valami tavaszi zápor, a nagy utazó újra lehunyta a szemét, és alámerült ez elviselhetetlen lét elképesztő könnyűségébe.