Ha jól belegondolunk, ebben minden benne van, amiről ellenzéki politikusok és a józan nyolcmillió már hét éve folyamatosan beszél. A húsz deka sajtban a kakaóscsigás ügy, a megfagyás ellen szedegetett rőzse, az éhezés, az éhségmenetek, a hajléktalanság, meg az ország összes nyomora. És benne van a tomboló korrupció, illetve a végtelen, fékezhetetlen nagyipari lopás is. Mégis úgy hangzik ez, mint a Gandhi-filmben a főhős sóhajtása lelövése után „Ó Istenem”, amikor belezuhan az ismeretlenbe, és a kilátástalanságban végleg föladja a harcot.

Ezt nem kell körberagozni, ez műalkotás, ahogyan a bírónő sikolya is az. Ami miatt mégis szöget ütött a szívembe a bájos történet, az a befogadás aktusa, tehát, hogyan reagáltak reá az olvasók. Aki amúgy is megfojtotta volna egy kanál vízben, egyértelműen nyilatkozott meg: „Egy igazi ostoba vadliberális bírónő volt. Az igazságszolgáltatás csak nyer, ha nyugdíjba megy.” De a megengedőbbek sem fogták föl a lényeget: „Akkor ellophatok húsz deka sajtot minden következmény nélkül? Hány dekától fognak elítélni?”

És máris előttünk áll az írástudó nagy dilemmája a mostani vérzivataros időkben. Látja, hogy minduntalan nehézségekbe ütközik az elbeszélés, hogy az elmondhatatlan ellenére mégis csak tagolt mondatoknak kéne előjönnie az ember szájából az igének . De azt is tudja, hogy az angolkisasszonyok módján való fogalmazás egyáltalán nem ér célt, és úgy jár az ember gyereke, mint Nietzsche küldetéses hülyéje, Zarathustra, aki kénytelen volt szüntelen prófétálásának eredményét ekképp összegezni: „Röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Mindezt a napokban megtapasztaltam magam is. A közpénzen a NER seggét nyaló alakulatokat lekurváztam, és bemutatandó erős undoromat, felsoroltam pár szinonímát az ősi foglalkozásra, amiből volt, akinek nem az jött le, hogy tele van a tököm például a CÖF-el, hanem, hogy lenézem a nőket. Vagy, amikor magamat hullaként elképzelve szidtam a körülöttem lévő élőket, akkor meg halottgyalázónak és egyáltalán nem viccesnek tituláltak, holott az az utóbbi idők legkeserűbb szövege volt az, ami az ujjaimból kifolyt.

Ilyenkor tanácstalanná válik az ember, mert belátja azt is, miért volt reménytelen vállalkozás elmagyarázni a körülötte állóknak, hogy a Svejk végeredményben a világirodalom legszomorúbb regénye, meg, hogy Csehov voltaképp bohózatokat írt. Rá kell jönnöm, hogy már nagyon régen voltam tanár, és most sem vagyok az. Azt azonban ebbéli hiányosságaim ellenére beláttam, hogy az ingerküszöb, amelyet át kell lépnem, nagyon magasan van. Mint az állandóan pornót bámuló proletárnak, akinek egy sima mufftól már merevedése sincsen. Odáig értünk el a csatában.

Ha megzenésíteném a jelmondatot, hogy „Baszódjál meg, KDNP!”, akkor exponenciálisan lenne több olvasóm, mint így, pedig, ha Csehovról ugatok meg Nietzschéről, ugyanazt mondom, csak mollban. Óriási dilemma ez, aminek momentán feloldozó megoldása nincsen. Nyugdíjba nem vonulhatok, mint a tiszteletre méltó bírónő, mert a sorsom az, hogy ha az égi és ninivei hatalmak engedik, beszélnem kell, amíg meg nem halok. Azt ezek után sem ígérhetem, hogy vértől csöpögő, csattogó fogakkal ordítok, de, hogy Orbánt állhatatosan ütöm, ahol érem, azt tiszta szívvel ígérhetem. Így lesz, biztosan.

Csodálkozunk ezen, testvérek? Egy percig sem ámulunk, kies országunk számos vidékén vezettek már be a „senkit sem hagyunk az út szélén” című népi rigmus szellemében foganatosított keresztényi intézkedést, sőt, Pécsett még a templomok környékéről is kiűzettek a megalázottak és megnyomorítottak. Mondhatni, ez a bevett szokás.

S bár itt élek már több mint fél évszázada az egyáltalán nem szeretetre méltó szülővárosomban, azt is csak most hallottam – meg nem erősített forrásból -, hogy az itteni éves dzsembori alatt, amit karneválnak neveznek, ezeket az embereket az össznépi hejehuja idejére a helyi börtönben pihentették, hogy ne zavarhassák az ünnepi forgatag fényét. Ilyen elkülönítésre is volt már példa a történelem hosszú folyása alatt.

Ennek mintájára alakítottak már ki például Miskolcon „cigánymentes övezetet” nem is oly rég, mint arra emlékezhetünk, sőt, cigány honfitársainkkal annyi baj van, hogy még az ősellenség Európai Unió is kötelezettségszegési eljárást indít hazánk ellen, mondván, hogy itt minálunk meglehetős a szegregáció. Az is van, ezen kívül azonban még előszeretettel születnek „Csak a szél” szituációk is nemzetvédő honfitársaink jóvoltából, akik amúgy és ezen kívül még a határokon is járőröznek lovuk nyerge alatt puhított hússal.

Ja, a határok. Ezek első számú vezetőnk jóvoltából immár több mint egy éve kapnak kiemelt közfigyelmet híg-, és mélymagyar honfitársaink jóvoltából, mostanában olyannyira, hogy ott a mezőkön és réteken dupla kerítés épül majd az eddigi egysoros helyett. Nem mintha már ezzel a szimplával sem lehetett volna ember alatti sorban tartani az ott tartózkodó nemzetidegen népeket, akik mindent szétkúrnak, fölzabálnak, és még ki tudja mit nem tesznek a sok-sok magyar Völkischer Beobachter szerint.

Hiába, meg köll védeni az ezer éves tiszta, valamint szittya magyar fajt, amely mai felsőbbrendűségének letéteményese a kereszténység, képzettebb honatyák szerint a latin-görög műveltség. Eme kiváltságok oka és indoka a fentebb emlegetett kultúrkör, amelyből a három – föntebb emlegetett – réteg kilóg, akár a hinduizmusban az érinthetetlenek, amely kaszt a félreértések elkerülésére: nagyon alantas, azaz páriaként értelmezhető. Így tán könnyebb fölfogni a róluk való közkeletű gondolkodást.

Nos, hozzájuk képest van a vasárnap misére járó, és talpait egymáshoz érintő magyar Übermensch, már, aki így értékeli, amit az Úr, valamint Orbán Viktor adott néki. A németség használta annak idején a fogalmat, mert úgy vélte, hogy egy nagy-nagy nemzetközi összeesküvés áldozata lett, ez is megvan már nekünk. Ennek a kisebbségi érzésnek a kompenzálására dolgozták ki drága eleink az Übermensch – felsőbbrendű ember – elméletet, mindez pedig olyan tartást és lelkierőt adott számukra, amely képessé tette őket a legelvetemültebb gaztettek elkövetésére is.

Viszont tévedésben tetszenek leledzeni. Az Übermensch – az emberfeletti ember – ugyanis a szifiliszes álmokban ringatózó Nietzsche kulcsfogalma, és az emberfeletti ember nem tévesztendő össze a felsőbbrendű emberrel. Míg a felsőbbrendű – náci – Übermensch neheztelés terméke, aki tétlen és tehetetlen, ezért gyűlöl, és a gyűlölt kisebbrendűségének kikiáltása által érzi magát felsőbbrendűnek. Az emberfeletti Übermensch viszont a múlt embereszményeinek tévedéseit kiküszöbölő új embertípus, egy olyan emberideált testesít meg, amely egyaránt viseli magán az arisztokratikus jegyeket és az ezzel járó nehézségeket. Nietzsche ugyanis a kiválóságot mindig egyfajta áldozatnak tekintette, amit az ember maga hoz meg önként.

Tessenek zongorázni a különbséget, és meghatározni, hol tart kies honunk e sok szenvedést és kiválóságot hozó fogalom, és eszme értelmezésében. Tartok tőle, hogy már megint a rossz oldalon állunk.

Ömlik a szellemi egytálétel a nyolcvanmilliárdos médiaszerű képződményből, a sajtómunkásoknak már nem nagyon kell Lomnicit retusálniuk, felkentjeinek saját forrásból oldják meg a valóság újraértelmezését, és még csak nem is erőlködnek. Itt van mindjárt nekünk maga Bakondi György, aki havi egymillióért vezeti be a nemzetet egy párhuzamos valóságba. Még szeptember közepén nem esett nehezére vizionálni ezt meg azt, és mi is kérünk abból a gombából, amit elmajszolt, hogy jobban érezzük magunkat. Fölhorgadt akkor a katasztrófák hajdani védője, és példátlannak nevezte, hogy mintegy ezer migráns vasúton, felfegyverzett horvát rendőrök kíséretében, kopogtatás nélkül érkezett Magyarországra.

Pöttyös gombás delírje arról szólt, hogy a mozdonyvezető őrizetbe vétele mellett lefoglalták a vonatot, a negyven horvát rendőrt pedig lefegyverezték. A katasztrófás ember megmondását az állítólagos lefegyverzésről már egy másnapi rendőrségi közlemény is cáfolta, most pedig Pintér Olajos Sándor belügyi tótumfaktum írásbeli válaszban erősítette ezt meg az ország sárgába hajló házában. És mégsem akadt egyetlen manus sem, aki azt mondta volna, hogy tán el kéne húzni a jó francba az ilyen alakoknak. Miért is került volna, amikor a zöme ugyanabban a kényszerzubbonyban táncol, mert meg akar felelni a szifilisztől megbambult prefasiszta Nietzschének. Igaz, ők ilyenekről nem tudnak.

Jelek már voltak árvizek idején, édes emlék ez is. „Öblözet – mondja Orbán Viktor. – Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek. – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? – Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán. – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ: – Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter? – Onnan? Igen! – feleli Bakondi.” Hát nem délibábos Hortobágy atyáink nívója? Ők vezetnek minket most a vérzivatarban.

Aztán, hogy még jobban kinyissuk a pofonládát, idézzük ide a friss frakcóvezető Kósa Laja nívóját is, aki új adónemekről fejtette ki hajdan gondolatait, ekképp: „Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét.” Mitagadás, ott van a szeren. Ezért mondom, nehéz lesz ebben a közegben józannak maradni. S ha ehhez hozzácsapjuk még, hogy a friss propaganda-miniszter – a Rogán – nemzeti konzultációs központról szövöget omló álmokat, ahol sándorvagyokok fejtik ki majd cáfolhatatlan igazságaikat, végképp csak egy marad: káromkodunk és fütyörészünk, végül kunfajta nagyszemű legények leszünk. Kínzottjai a méla vágynak.

„Légy nagyvonalú!” – Ezt pedig a mi magyar zsenink, Füst Milán bácsi javasolta életre szóló tanácsként, mondván, hogy csak így, ezzel a szemlélettel lehet elviselni a körülöttünk tomboló tébolyt. Pedig ő nem is volt vérbajjal megáldva, s csak kicsit volt bolond. Viszont a magunk részéről megfogadjuk a tanácsát, mert igaza van. És valóban, ha nem ezzel a fensőbbséggel szemléltük volna az eltelt immár öt és fél évet, bizonyára bekattantunk volna attól, ahogyan folynak itten a dolgok.

Viszont az éremnek két oldala van, mint tudvalévő. A kurzus rugalmassága abban mutatkozik leginkább, ahogyan a valóságot kezelik és formálják a maguk képére, s érdekeik szerint. Tényleg, és valóban nem ismernek akadályt az ország kényük szerint való alakításában. Úgy kezelik, hozzák-veszik a törvényeket, rendelkezéseket, hogy abba beleremeg az ember veleje, most épp nem sorolnám számtalan példáját annak, ami mindezt bizonyítja, mert mindenki tudja, és vég nélkül lehetne mondani, de most már minek.

Ellenben, s viszont, ha már – bármilyen értelmetlen és ember ellen való is – valamit átnyomtak a szavazó gépezetükön, akkor ahhoz meg úgy ragaszkodnak, mint egyszeri óvodás a tegnap kapott felfújhatós zsiráfjához, hogy kellőképp érzékletes legyek. Minden észérvek és tiltakozás ellenére marad a verdikt, mert ők megmondták, azért. Erre jó példa mondjuk ez a vasárnapi őrület, amibe mindenki belehülyül úgymond, de nincs apelláta, mert megmondták. Kész.

A rugalmas világszemléletnek azonban most született két példája, amely kissé megingatta nagyvonalúságomat, bármennyire is igyekeztem nyugodt maradni, csak kibukik belőlem a kurvaanyja. Itt van nekünk ez a Munkácsy-féle Golgotánk, amelynek a harmadik darabját, akárha vörösingesek lennének, egyszerűen einstandolták. Nem tudtak megegyezni az árban, ezért nemes egyszerűséggel államilag védetté nyilvánították, így akadályozva meg azt, hogy a tulajdonos kivigye az országból.

Egyedi eljárás, de az ilyen magyaros megoldások nem állanak messze tőlük, ám ezzel elérhetik azt, hogy bármely külföldi galéria vagy magán gyűjtő eztán baszik majd bármit is kölcsönözni ide kiállítás céljából, mert ezzel az újdonságnak számító eljárással mindenféle garancia megszűnt arra nézvést, hogy féltett kincsüket vissza is kapják, ha már Magyarországon bevezették a Pál utcai fiúkból megismert intézményt. Senki nem akar Nemecsek lenni ugyanis.

A másik újdondász intézkedés a mi Lajosunkkal, a Mocsaival kapcsolatos, akiből valami isteni sugallat – vagy vezéri ukáz miatt rektort fabrikáltak, tegyük hozzá, jogellenesen -, de hogy a jogalapot megteremtsék hozzá, díszdoktort is faragtattak belőle, hol máshol, Debrecenben, a hűséges városban. És pedig miből? Hát persze, hogy bölcsészetből, holott ez a jóember világéletében csak sporttal foglalkozott. Ez már nem is rugalmasság, ez már egy egész gumiültetvény. Itt tartunk momentán kies társadalmunk fejlődésében. S hogy stílszerű legyek, Milán bácsival fejezem be: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Az öregasszonyoknak minden mindegy volt már akkor is, de érdekes tüneményt tapasztalt hősünk velük kapcsolatban. Száguldott az idő egyre gyorsuló iramban, keze nyoma azonban nem volt megfigyelhető a nyirkos falú templomban. Bár a vének gyakorta haltak – szinte hetente temettek egyet harangkongástól övezve -, magában az Isten házában mégsem voltak kevesebben. Mindig teli voltak velük az első sorok, ahol iszonyatos hangon ordították, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Aztán fogatlan szájukat eltátva tülekedtek Isten testéért, nem nézve senkit és semmit óhajtottak minél előbb a feloldozás fehér lapocskáihoz jutni, a bádogbános nem győzte rendelni az utánpótlást. Ezek a fejkendős, sipító hangú népek rendszerint az özvegység maláta ízű kenyerét nyammogták, hajdani örök társuk, akikkel éltükben úgy pöröltek, hogy zengett tőle az utca, már évek óta várta őket a határban lévő temetőben. Jól van aptya, búcsúztatták őket a ravatalozóban megveregetve a koporsót, és viselték a házasság szentségét rendületlenül.

És mutatták is. Dupla jegygyűrű volt rajtuk, rég elporlott urukét is büszkén viselték a maguké mellett, amelyet valamikor, homályos emlékű napon húzott ujjukra egy dongószemű fiatal férfi, akinek egy életre esküdtek néha imbolygó hűséget, és aki már nincs sehol. A gyűrűjét viszont hordták a fogatlanok. Béla fejében iszonyatos iramban rohantak a gondolat-, és képfoszlányok, alig is volt ideje felfogni, hogy rájött az idő alattomos és kettős természetének nyitjára. Meg arra, hogy esetleg sandán körben is forog, ha a templomban mindig ugyanaz történik és ugyanúgy. Viszont kibukott belőle a félelmetes felismerés, amely likacsos agyában hirtelen fölötlött: Isten meghalt. Ezt olyan kérlelhetetlen bizonyossággal jelentette ki, mintha megtalálta volna a bölcsek kövét. Hörbölt egyet a homokiból, és felállt. Kimegyek bagózni, jelezte a kocsmárosnak, és súlyos, kissé imbolygó lépésekkel elindult a külvilág felé.

Az ivó tulajdonosa bambán bámult utána, és elvetélt filozófushoz méltón azt hitte, hogy a nagy öreg, Nietzsche papa reinkarnálódott neki itt a magyar ugaron. Béla bajsza tényleg hajazott a szifiliszbe beleőrült zseni bozontjára, a kocsmáros azonban talpig állt ebben a világban, így elhessegette magától ezt a képtelen gondolatot, bár látott már sok érdekes dolgot Mária itt helyben szentelt földjén. Béla az ajtó előtt rágyújtott egy töltött spanglira, és újra felidézte a reklámot, amit az előbb látott a bűvös dobozban. Ebben jegygyűrűket tukmáltak a népekre tizenöt éves garanciával. Ez okozta a földindulást lelkében, mert elképzelte, ahogyan a templomi vernyogók ujján épp az ostya utáni tülekedés közben mondja fel a szolgálatot a hűtlenség önmagába záruló aranykarikája. Ezek pedig hangosan koppanva zuhannak Isten házának kövére, jelezve, hogy semmi sem örök.

Garancia? Gyűrűre? Az életre szólóra? Hitetlenkedett a felháborodás sűrű füstkarikáit eregetve, és be kellett látnia, hogy ez a kurvaélet már teljesen menthetetlen. Földindulás lesz itt hamarost – vélekedett -, eltűnnek a megszokott napokból a duplagyűrűsök. Ez a belátás teljesen felkavarta, és azon kapta magát, hogy a világ otthagyta őt egyhelyben topogó életében, és alig is tud megérteni valamit belőle. Visszatért az ivóba, ahol újabb csapás várta, a tévében valami prájdot mutogattak, és a színesen vonagló alakok látványa végképp megrendítette lelkének eddig sziklaszilárd egyensúlyát. Már semmit sem értett: kampec dolores, mormogta. Rendelt két felest, ott, állva egy másodperc alatt gurította le mindkettőt, fizetett, és mint egy rosszul sikerült regényhős, kilépett a való világba, amellyel ezentúl meg óhajtott küzdeni. Harangoztak, a malaszt véget ért, a férfiak kocsmába indultak Béla megárvult helyére, a fogatlan duplagyűrűsök készültek a hús klopfolására, hátha arra téved egy unoka. Hősünk indulni készült, megismerni az új világot, máma eljut egy plázába, a buszt még eléri: így számolta. Most kell mennie, amíg nyitva van, és be nem záratja a keresztényi buzgóság, gondolta, és most megy.

Íme, zemberek, az ötvenes évek szűk levegője, a különbség röpke hatvan év. Minden, ami azóta történt egy tollvonással megy a levesbe, és rá kell ébrednünk, hogy ebben az országban az idő nem előre megy, sokkal inkább körben forog. A színpad kezd ugyanolyanná válni, mint akkoriban, a szereplők lecserélődtek, arcuk más ugyan, de köntösük ugyanaz. Míg akkor Rákosi elvtárs-, pajtásért kellett föltétel és gondolkodás nélkül rajongani, ma Viktor a kötelező imádat tárgya. Ütemesen még nem kell tapsolni, még fekete autó sincs, még csak a munkahelyét, a megélhetését veszítheti, aki nem áll be a sorba. A megfélemlítés beszövi az országot, betörve a közalkalmazottak népes tábora, igában a pedagógusok, a rendőrök, etc. Az országgyűlés bohózat egy nap alatt kitalált és megszavazott törvényekkel, és már a látszatra sem ügyelnek. Az oktatás legyűrve, hogy szorgos katonákat neveljen, de például Csepelen új szintre emelkedett ez is. Ott már a szülőket is listázzák.
Németh Szilárd, Csepel fideszes polgármestere és országgyűlési képviselője a helyi kisiskolások hivatalos üzenő füzetén keresztül szólította fel a szülőket, hogy vegyenek részt az önkormányzat úgynevezett Csepeli Konzultációjában. A kérdőívek legfőbb célja az adatgyűjtés, a Fidesznél lévő politikai feketelisták frissítése. Az üzenő füzetekbe ragasztott, külön a szülőknek írt felszólítás mellett a csepeli iskolák folyosóin helyet kaptak a párt kommunikációs akciójának gyűjtődobozai is. A november 17-ig tervezett akció – szakértői becslések szerint – mintegy 8-10 milliónyi közpénzt emésztett fel.
Okádék. Ha Viktor ismerné Nietzsche-ét, akkor a félőrült mestertől pirospontot kapna az üzenőfüzetébe. Az elboruló zseni írta: „Isten meghalt. Minden hazug, mindent szabad.” Ott és akkor mindez a klérustól való szabadulást szimbolizálta, ma egy új, Fidesz nevű egyház születését jelenti, amelynek pápáját Orbánnak hívják. Gondolkodni nem kell, hinni kell benne, menetelni, imádkozni érte. A sorból kilógók minimum hazaárulók, lassan rakják a máglyákat is, Szűz Mária alászáll, O. V. a mennyekbe emelkedik, mi pedig itt maradunk a szarban és mocsokban.

Ez a magyar ugar narancsligettel övezve.